Zoborvidék

TARTALOM

Zoltai Lajos (Földes, 1861–Debrecen, 1939)

Zobor-vidéki viselet

A Nyitra-környéki magyar nyelvsziget községeinek jellegzetes viselete a környező szlovák és a legközelebb eső magyar községek viseletétől egyaránt elütő. Bár a Zobor-vidéki viselet a magyar népi viselet része: fejlődése, változásai beilleszthetők parasztságunk öltözködésének általános alakulásába, mégis nyelvi elzártsága következtében mind egyes darabjai, mind viselési módja, alkalmazása, díszítése régies formákat őrzött meg. – A Zobor-vidéki viselet egyik legjellegzetesebb darabja a hosszú, lábszárközépig érő női → mellé varrott ujjú ing. Az ing ujja csuklóig ér, nyitott, a csuklóhoz nem rögzített. A vállhegy és a csukló feletti rész különböző technikájú hímzéssel és vertcsipkével díszített. Kb. az utolsó negyven évben a hímzést a hétköznapi ingeken szövött csík helyettesíti. Az emlékezet szerint nyáron az asszonyok csak hosszú ingben és sűrűn ráncolt, széles fehér vászon vagy festőkötényben, ruhában jártak. A századfordulón az ing fölé rendszerint felvettek egy festő vagy karton szoknyát is. Télen egy posztószoknya, kis nyakbavaló kendő, ujjatlan bőr kuzsli vagy asszonyködmön védte őket a hideg ellen. A női viselet másik jellegzetes darabja a szarvasfőkötő, amelynek két kiálló csücske adta jellegzetes alakját; a szarvakat alsófőkötővel és hajból, drótból kombinált merevítővel formázták. A merevítők, az alsófőkötő és a felsőfőkötő együttes neve konty. A kontyot az asszonyok ünnepen fehér, hosszú gyolcs kendővel, patyolattal tekerték körül, télen nagyalakú kékfestő kendővel csavarták körül fejüket, a kendő csücskeit főkötőjük tetején csomózták meg. – A férfiak hétköznapi viselete a bevarrt ujjú, kézelőtlen, gallértalan kendervászon ing és szűkszárú gatya volt. Hűvösebb időben ujjatlan bőr kuzslit vagy emberködmönt hordtak. Ünnepi viseletük kékposztó zsinóros nadrág, mellény, ill. kabát volt. Nyáron általában hétköznap a férfiak s a nők is mezítláb jártak, télen puha szárú fekete csizma vagy szűrposztóból varrt, rövid és hosszú szárral egyaránt ismert papucs vagy kapca, egy bőrből szabott, hosszú szárú, sarkatlan, rámára varrt → saru volt az általános viselet. Esős, sáros időben fatopányt, fából faragott cipőt hordtak. Kerekorrú fűzött → bocskort csak aratáskor vettek fel, bár az emlékezet szerint valamikor általánosan hordták. Az ünnepi csizmák színe is fekete volt már a századfordulón, de az idősebb nők emlékeznek még a piros és sárga csizmákra is. – A Zobor-vidéki viselet nem egységes. A legészakibb falvakban, a szomszédos szlovák falvak közvetítésével elterjedt a → pendely, amely lassanként beépült majdnem az egész terület női viseletébe. Ugyanezt elmondhatjuk a → pruszlikról, amelynek az északi községekben ubbony a neve, amely szinte minden oldalról terjedve, általános viseleti darab lett. A sokszoknya, a tüll, a slingelés ünnepi alkalmazása kisebb-nagyobb mértékben, hasonló formában mindegyik község női ruházkodásában megjelent. A délebben fekvő községekben a kékfestő anyagok használata elterjedtebb és sokféle volt. – A Nyitra-környéki magyar falvak viselete nem a paraszti rétegek szerint differenciálódik, hanem falvak szerint, a falvakon belül pedig életkorok szerint. Még az egyik legjellegzetesebb és legegységesebb viseleti darab a konty is falvakkénti apró változások következtében más és más, megmutatva viselőjének lakhelyét és életkorát. A legrégebbi adatok szerint a 19. sz. utolsó harmadáig a hétköznapi és ünnepi kendervászon ingek között nem volt különbség, a szabásforma és a díszítés is azonos volt. Legfeljebb a vászon fehérítettsége jelezte az ünneplő formát. A félpamutos és pamutos, bablonyos vásznak szövésének elterjedésével kezdtek a hétköznapi és az ünnepi azonos formájú ruhadarabok kialakulni. Az ünnepi öltözködés másik jelzése a kettőzés: ünnepi alkalmakra gyakran két alsófőkötőt tesznek fel, egyszerre két kendőt kötnek a fejükre, két pruszlikot, két nyakbavaló kendőt, két kötényt s ezek fölé még egy selyemkendőt is kötnék a derekukra. A díszesen kivarrott ujjú hosszúingre még egy vagy két, szintén díszesen kivarrt, csípőig érő félinget, s két-három alsószoknya szerű aljainget vesznek fel. Mind a féling díszes csipkés ujja, mind az aljaing díszített alsó széle lépcsőzetesen rövidül, megmutatva hányat vett magára viselőjük. A féling önálló hétköznapi viselet, újabban a pendely elterjedésével együtt lett általános. A férfiak a galléros, kézelős német inget a bő ujjú díszített ujjvégű magyar ing alá veszik nyári ünnepeken. – A ruhadarabok díszítésénél a színek alkalmazása szintén nem egységes; az északibb falvak sokféle és élénkebb színhasználata elüt a többi falvak feketepíros vagy egyszínű fehér hímzésétől. A színesedés egyre nagyobb tért hódít. Az egyházi ünnepek szigorúan meghatározzák a különböző színek alkalmazását, de nemcsak az ünnepi alkalmak, hanem a faluban történt események is befolyásolhatják az ünnepi viselet jellegét: ha aránylag még fiatal ember hal meg, vagy a falu egy részén tűz pusztított, a lakosság mint összetartozó homogén közösség a tragédiát követő vasárnapi misére gyászosan öltözködik. – A Zobor-vidéki viselet az ötvenes évektől kezdve lassan kihalóban van, jelenleg már csak az öreg emberek járnak a hagyományos öltözetben. – Irod. Putz Éva: A kolonyi lagzi (Pozsony, 1943); Sz. Morvay Judit: Néprajzi adatok a Zobor-vidékről (Népr. Közl., 1957); Dodekné Chovan Ilona: A koloni lyukas hímzés (Mindenes Gyűjtemény, Pozsony, 1980).