| szerencsekívánó mondóka | TARTALOM | Szerencsés János |
mitológiai elemeket tartalmazó, példázatszerű → tündérmese, határozott hiedelem (vallási) háttérrel. Realisztikus redakciója → sorsmese. Cselekménye: Krisztus és Szent Péter egy szegény ember házánál kérnek és kapnak szállást. Ugyanakkor ugyanott egy gazdag kereskedő is szállást kap. A szegényember felesége éppen vajúdik: Péter az égi jeleket figyeli. Krisztus ezekből arra következtet, hogy a szegény asszony fiút szül, s az elveszi majd a gazdag kereskedő lányát (vö. AaTh 779A*). A jóslatot a gazdag kereskedő is hallja, s megvásárolja (örökbe fogadja) az újszülöttet azzal a hátsó gondolattal, hogy elpusztítja. A csecsemőt ládikában vízre teszi. Egy molnár felesége kifogja és felneveli. A kereskedő felnőtt fiatalemberként újra találkozik vele, felismeri, s egy levéllel hazaküldi feleségéhez. A levélben az áll, hogy otthon a fiút pusztítsák el. Tréfáskedvű diákok (természetfeletti segítők) kicserélik a levelet egy másikra, mely arra utasít, hogy a levél vivőjét a ház leányával házasítsák össze. Ez meg is történik, s a lakodalom még tart, mikor az apa megérkezik. Újabb tervet eszel ki a fiú elpusztítására: elküldi Szerencsének szerencséjéhez, a Naphoz, a tollas ördöghöz, hogy tudja meg tőle, melyik a legszerencsésebb óra (Miért kel oly derűsen, s miért nyugszik le olyan haragosan? Hozza el három tollát.) A fiú vándorútja során újabb kérdéseket kap: Miért nem lehet meggyógyítani egy király leányát? Miért nem terem egy másik király aranyalmafája? Miért nincs egy városnak vize? (→ Igazság és Hamisság). Meddig kell a csónakosnak, akinek karja, lába a csónakhoz van nőve, szolgálnia? – A csodatevő emberfeletti lény megközelíthetetlen, de anyja (felesége, nővére) megszánja a fiatalembert és az ágy alá bújtatja. Éjszaka a nő úgy tesz, mintha álmából ébredne és sorra felteszi a csodatevő lénynek a kérdéseket (kitép három tollat vagy aranyhajszálat is), s azzal a fiú hazamegy. A válaszok: a legszerencsésebb óra karácsony éjszakája, mikor Krisztus született; a királyleány azért beteg, mert „kényességében” az áldozó ostyát kiköpte, s azt egy béka bekapta. Ha a szájából kiveszik, és a királykisasszonnyal elnyeletik, meggyógyul. Az aranyalmafa tövéhez kincset rejtettek, ha kiássák, a fa újra teremni kezd. A város kútjának az „erét” nagy kőtömb zárja el, ha eltávolítják, újra lesz a városnak vize. A révész akkor szabadul meg, ha valakinek kezébe tudja nyomni az evezőket stb. Az ifjú jutalmakkal megrakodva gazdag emberként tér haza, s most már szívesen látott vő. Útját apósa is meg akarja ismételni, de a csónakos kezébe nyomja az evezőket, s örök időkig révésznek kell maradnia (AaTh 461). – A mesének 22 magyar változata ismeretes, ezek felépítése csak nagy vonásokban egységes: több változatból hiányzik a bevezető legenda, a szent emberek jóslata, az elcserélt levél motívuma, ezek csupán az emberfeletti lényhez vezető utat és a hősnek feltett kérdéseket, ill. a kérdésekre adott válaszokat tartalmazzák. Az egymástól lényeges vonásokban különböző redakciók arra vallanak, hogy a mesét több alkalommal, különböző forrásokból vettük át. Csak a legújabb szövegek egyike-másika közvetlen forrását ismerjük: Erdélyi János meséje Benedek Elek feldolgozásában; a Rózsa Kálmán és neje által kiadott ponyvafüzet, „Ágrólszakadt Anti” származékaival több ízben is találkozunk 20. sz.-i gyűjteményeinkben. – A típus a több ezer éven át nyomon követhető mesék közé tartozik. Legkorábbi változata megtalálható a szanszkritból kínaira fordított legendagyűjteményben, a Tripitakaban, egyes vonásai a klasszikus görög (i. e. 700–300), mások a hellenisztikus kultúra időszakára (i. e. 300–i. sz. 300) utalnak, mégis úgy tűnik, hogy a mese végső formáját a bizánci keresztény kultúrában nyerte. Arra, hogy a magyar nyelvterületre mikor, milyen utakon és módon jutott, ma még választ adni nem tudunk. – Irod. Aarne, A.: Der reiche Mann und sein Schwiegersohn, Vergleichende Märchenforschung (Helsinki, 1916; FFC. 23); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).