téglaverő

, téglagyártó, téglagyári munkás: téglakészítést végző építőanyagipari bérmunkás. A tőkés termelés előtti téglagyártás házi kisvállalkozói, majd a téglaverés manufakturális keretek között folyt. A vállalkozói rendszer kiterjedése idején még sokáig megmaradtak e régibb formák, a téglagyárak pedig az anyaglelőhelyekhez való kötöttség, továbbá a munka idényjellege (tavasztól őszig folyt a gyártás) miatt is „vidékies”-ek maradtak; a szakmunkások az üzemhez kötődtek ugyan, a betanított és segédmunkások azonban eleinte a mezőgazdasági munkák szüneteiben szegődtek el (sőt még nyáron, a legintenzívebb téglagyártás idején is sokan elmentek aratni). Csak lassan fordult meg a munka értéksorrendje, amikor már őszi kukoricatörtést, téli favágást vállalva, a mezőgazdasági munka vált kiegészítő keresetté. Így alakult ki egyrészt az üzemhez kötött téglagyári munkás, másrészt a vándoréletre áttérő, családi vagy bandaszervezetben dolgozó idénymunkás típusa. – Az 1897. évi szegedi árvíz után a kiskundorozsmaiak tértek át legnagyobb tömegben a vándormunkára (évenként 400 család, mintegy 1600 lélek kelt útra), de más – elsősorban a korábbi kubikos – helységek (Kiskunfélegyháza, Hódmezővásárhely, Szentes, Bajaszentistván stb.) lakói is. Felkeresték a nagyobb településeket, sőt külföldre (Románia, Ausztria stb.) is eljutottak. E vándor idénymunkásokat a gyárak téglamesterei toborozták: az év első hónapjaiban dobolás vagy levelezés útján hirdették meg a munkafeltételeket, majd a családfővel, ill. a → bandagazdával egy idényre szóló szerződést kötöttek. Mindig teljesítményben (ezrenként) kapták fizetségüket. Családi keretben nemek és életkor szerint osztották meg a munkát egymás között, a legkisebbtől a legidősebbig mindenkinek megvolt a feladata. Nagyobb munkahelyeken és tömegesebb munkán (földrámolás, vagyis föld kitermelés és szállítás) megmaradt a → banda. Ki-ki saját szerszámával dolgozott. A kész árut a téglamester vagy a → vállalkozó (→ alvállalkozó) vette át. – Nagy üzemben külön be- és kihordó, valamint rakó, továbbá már betanított munkásnak számító tüzelő és égető működtek együtt, a szakmunkások közül legrangosabb volt a téglamester. A munkafolyamatról levált a földkitermelés, melyet zömmel talicskás vagy csillésmunkát végző → kubikosok teljesítettek. A segéd- és betanított munkások fél- vagy egy évre szegődtek, az állandó munkások (be- és kirakó, kiadó, tüzelő, kocsis, kemencemunkás stb.) egy része a telepen lakott. E telepi munkások között – főként a fővároshoz közel – az Osztrák–Magyar Monarchia szinte minden nemzetisége megfordult. – A cserépgyártás mindenben párhuzamos, ill. kiegészítő iparága volt a téglagyártásnak, legtöbbször egy vállalkozás vagy üzem keretei között zajlott. Ennek ellenére jóval több volt a cserépgyártó, mint a téglagyártó manufaktúra, a cserépverők között pedig több nő, kinek munkája sem könnyebb, sem rövidebb nem volt, mint férfitársaié. – A vályogverés és a falverés minden modernizálódása ellenére is megmaradt falusi kisvállalkozásnak, szakosodott proletár-parasztok családi vagy kisebb csoportokban végezték, sőt a vályogverés „lesüllyedt” a falusi cigánysághoz is. (→ még: építőmunkás, → szakmánymunka) – Irod. Nagy Jenő: Népi téglaégetés a zilahi Mice-völgyében (Erdélyi Múz., 1945); Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II. Szerk. Szabó István. Bp., 1965); Solymos Ede: Bajaszentistváni téglásélet (Baja, 1965).