| építőanyag | TARTALOM | epizód |
különféle rendeltetésű építmények (lakó- és középület, üzem, közlekedési berendezés stb.) készítését végző bérmunkás. A termelés kezdetlegesebb szintjén az építés az emberek otthoni tevékenységének körébe tartozik (→ népi építkezés); a szak- és segédmunka különválása, a különféle építőközösségek kialakulása elsősorban a városokban már az ókortól kimutatható; a feudalizmus korában a céhek a nemzetközi vándormunka és a kisvállalkozás keretévé váltak, de falun és mezővároson a kézműves a legutóbbi ideig megtartotta kapcsolatát a földdel és a parasztságnak dolgozott. A tőkés vállalkozás időszakában a kézműves fokozatosan vándormunkássá lett, hasonlóképpen az építőipari segéd- és betanított munkás is, a termelő és a fogyasztó közé beékelődő → vállalkozó fogadta fel őket meghatározott időtartamra. Részben ennek hatására alakult át a falusi-mezővárosi építőmunka is, elkülönült a mindjobban szakosodó falverők, vályogvetők és a munkájukhoz kapcsolódó hivatásos tapasztók típusa, a téglaverők pedig részben családi, részben üzemi keretek között, tehát téglagyári munkásokként tevékenykedtek. A tőkés vállalkozás kiterjedésével egyes építőipari ágazatok, azokon belül pedig a szak-, betanított és segédmunka éles elkülönülése figyelhető meg. Az üzemszerűen végzett munka zárt üzemi kereteken kívül történik, az egy munkahelyen tevékenykedő munkásoktól a legteljesebb együttműködést kívánja meg. A hagyományos építőközösségek, céhek, az újkori → bandák helyett a szakképzettség szerinti szigorú és szinte áthághatatlan munkaköri beosztás uralkodik, melyben a szakmunkások (ács, asztalos, bádogos, kőfaragó, kőműves, szerelő, szobafestő, tetőfedő stb.) keresete és öntudata magasan felette áll a betanított (állványozó, cserepező, kövező, kubikos stb.) és főként a legfalusibb segédmunkásokénak (anyagmozgató, habarcskészítő, malterhordó stb.); különösen a nők voltak kiszolgáltatott helyzetben. Az építkezések fellendülése és visszaesése elsősorban az utóbbi kétlaki (→ kétlakiság), felemás helyzetű munkásokat érintette. Nagyobb ipari központok, főként a főváros környékének viszonylagosan túlnépesült falvaiból kerültek ki az építkezéseken dolgozó napszámosok (→ napszámosmunka) nagy tömegei: a közelebb lakók naponta, a távolabbiak hetenként jártak haza; igyekeztek a lokális és a vérségi kapcsolatokat megtartani, ezzel együtt sokáig nyelvjárásukat, viseletüket és szokásaikat is, mindezek a hagyományok a szakmunkások állandó gúnyolódásának valóságos céltáblái voltak. Idők folyamán fokozatosan munkásokká váltak, vagy a munkanélküliség visszakergette őket a mezőgazdaságba, esetleg másfajta iparágba. Az építőipari betanított és segédmunkásság egyike volt a legsűrűbben cserélődő, legvegyesebb és sokszor a leggyengébb munkaerkölcsű foglalkozásoknak. Ennek ellenére az építőmunkás pl. a famunkásnál jóval, közelebb áll az igazi ipari munkáshoz, részt vett mozgalmaiban: hazánkban a századforduló után a vas- és fémmunkásság mellett éppen az építőmunkásság volt a baloldali mozgalmak zászlóvivője. (→ még: baráber, → rakodómunkás, → útmunkás, → vándormunkás) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, II., szerk. Szabó István.. Bp., 1965).