kétlakiság

a vontatottan fejlődő ipar egyik társadalmi kísérő jelensége, amikor az → agrárproletárok földtől elszakadóban levő rétegei a mezőgazdaságban és az iparban is próbálnak megélhetést találni, ennek érdekében munkahelyüket váltogatják. Az első nemzedék igyekszik lakóhelyén vagy annak közvetlen közelében olyan kiegészítő jellegű ipari munkát vállalni, melyet a mezőgazdasági munkák szüneteiben folytathat. Később a sorrend rendszerint megfordul, csak a nyári nagy betakarítási munkák idején térnek vissza a mezőgazdasághoz, és nagy tömegek élnek → vándormunkásokként. A harmadik és egyben befejező szakasz az iparhoz (vagy tulajdonszerzés esetén a mezőgazdasághoz) való teljes kötődés: a → munkássá válás. – A → kubikosok az első évtizedekben még a mezőgazdasági munkák szüneteiben dolgoztak a töltéseken, átvágásokon; a vállalkozói rendszer és a szakmánybér (→ szakmánymunka) elterjedésével második helyre szorult, majd kiegészítő kereseti ággá vált a mezőgazdasági bérmunka. Hasonlóan indult az → építőmunkásság és az építőanyagipari (→ téglaverő) munkásság kifejlődése is: eleinte kiegészítő munkaként vállalták (a hivatásos téglaverők közül télen néhol famunkát is), csak a törzsgárda kötődött a gyárhoz. Úgyszólván minden vidéki üzem munkásságának kialakulásáról (gázgyár, gyufagyár stb.) ugyanezt írják, sőt az út- és → vasútépítő munkások (ezen belül a pályamunkások is) fél lábbal a mezőgazdaságban igyekeztek maradni. A palóc falvakban sokáig külön laktak az idegenből érkezett telepi és a falu lakóiból toborzott paraszti bányászok, ez utóbbiak az adódó mezőgazdasági munkák idején ideiglenesen ott is hagyták munkahelyüket. Több nemzedék múltán szűnt csak meg a kétlakiság, de új iparágaknál mindig elölről kezdődik a folyamat, különösen vidéken és nagyobb számú női munkaerő bevonása esetén. Még az 1960-as években is 2 millió fő rendelkezett bérrel és a mezőgazdaságból származó jövedelemmel.