munkássá válás

a kapitalizmus fejlődésének mind nagyobb tömegeket érintő társadalmi kísérő jelensége, egy kínos, hosszas és meg-megszakított ütemű folyamat, amelynek során a termelőeszközeitől megfosztott (vagy azokkal nem rendelkező) agrárnépesség nagy tömegei kénytelenek valamely munkaadónál meghatározott bérért dolgozni, továbbá életformájuk és foglalkozásuk megváltoztatásával (mely rendszerint lakóhelyük elhagyását is jelenti) hasonló módon ipari munkavállalásra áttérni. Bár a mezőgazdasági → napszámos-, → részesmunkák, → summásmunkák és egyéb munkák is fokozatosan munkássá formálják át a parasztot, e folyamat olyan lassú, hogy olykor évszázadokig, de legalábbis nemzedékeken át tarthat, és a hagyományos életforma, foglalkozás, továbbá a földszerzés vágya miatt soha nem fejeződik be teljesen. Mindenesetre a mezőgazdasági → vándormunkások jutottak legközelebb a munkássá válásig. E tekintetben jóval nagyobb szerepük volt a közvetítő iparágaknak, így a különféle → építőmunkás és → erdőmunkás, → kubikosok, továbbá a → pályamunkások, → rakodómunkás, szállító-, útmunkás és → vasútépítő munkások a mezőgazdasági dolgozóknál jóval közelebb jutottak az ipari munkás fogalmához. Még az ilyen átmeneti (már nem paraszt, még nem munkás; paraszt és munkás egy személyben; félig paraszt, félig munkás, ahogyan a korabeli közírók őket jellemezték) típusok kialakulása is hosszas folyamat, sokáig jellemző életformájuk a → kétlakiság és az átmeneti helyváltoztatás: a vándorlás (→ vándormozgalom) vagy ingázás. A kubikmunkát pl. az első nemzedék még a mezőgazdasági munkák szüneteiben (kora tavasszal, késő ősszel, esetleg télen is!) folytatta, majd lassan megfordult a sorrend: csak az ún. fagyszabadság idején vállaltak otthon alkalmi munkákat, s végül kevesek építő- és egyéb ipari munkásokká szakosodhattak. A vasúti munkára előbb az építkezések közelében lakó, majd a távolabbi helységek agrárproletárjai vállalkoztak; minél kevesebb földjük volt, annál hosszabb időre és nagyobb távolságra szegődtek el, s végül egy részük pályamunkássá szakosodott. Hasonló fokozatos iparhoz kötődés tapasztalható az ún. vidéki ipari üzemek munkásainak összetételében is, különösen a mezőgazdasági (cukor-, dohány-, kender-, malomipar, szeszgyár stb.) és az építőipari (fa- és fűrésztelep, téglagyár stb.) jellegűek esetében. Bár mindezek szorosan kapcsolódnak a mezőgazdasághoz és e munkák zömükben különösebb szakértelmet, nagyobb gyakorlatot sem kívánnak, a mezei munkások rendszerint télen kerestek itt munkaalkalmakat és nyaranként visszaözönlöttek a földekre. (Az 1894-ben alapított szegedi dohánygyár első évtizedeiben pl. összesen 3000 munkást foglalkoztatott, ebből 2000 volt mezei, akik csak a téli hónapokban vállaltak munkát, míg csak éves szerződésekkel oda nem láncolták őket.) E vidéki üzemek munkásai a közvetlen környékből kerültek ki, legfeljebb a szakmunkásokat hozták távolabbról. (A hatvani cukor- és a selypi téglagyár miatt pl. a 6 környező községben krónikus mezőgazdasági munkaerőhiány lépett fel.) Hasonló a helyzet a bányászat terén is: palóc vidékeken élesen elkülönült az ún. telepi (vidékről hozott szakmunkások, kik külön negyedben laktak) és a falusi (helybeli félig még paraszt) bányászok két rétege: az elsők állandóan, az utóbbiak csak a téli hónapokban szálltak a mélybe. Egy-két nemzedék múltával egységesült a vidéki bányászság is. Még nehezebb kérdés volt a lakóhely megváltoztatása, az elköltözés: az Udvarhely m.-i parasztok télire Petrozsény és Lupény környékére mentek a szénbányákba dolgozni; éveken át próbálkoztak legalább annyi pénzt gyűjteni, hogy otthoni kis földecskéjüket kiegészíthessék. Ha ez nem sikerült, tenyérnyi parcelláikat is eladva, a bányák és ipartelepek köré települtek. Így vidéken is megtörténetett az iparhoz való végleges kötődés, elkülönült a szak- és segédmunkások két rétege, ám az ipar erőtlen fejlődése, felszívó erejének gyengesége miatt a mezőgazdasági dolgozók jelentős része kénytelen volt nagyobb városokba özönleni vagy Amerikába kivándorolni. A városba költözés, az ottani ipari munkássá válás éppoly fokozatos, mint a vidéki: az ipari város előbb saját környéke „felesleges” munkaerejét szívta fel, majd mind távolabbról érkezett az utánpótlás. (A századforduló Budapestjét gyakorlatilag az egész ország lakossága duzzasztotta, beleértve a nemzetiségeket is; környékéről és magából a fővárosból értelemszerűen alig volt viszont kivándorlás.) Bp.-en a „vidékiek” először éppúgy keresték a könnyebben elsajátítható munkaköröket, mint egyebütt: segéd- és betanított üzemi munkások lettek, de a közlekedésben és a szolgáltató iparokban is ők helyezkedtek el elsősorban. (A századforduló idején pl. a vasmunkások, a szakmunkások, továbbá az ún. örökletes réteg tagjai között alig volt paraszti származású.) Ők alkották az ipari tartaléksereget, belőlük kerültek ki a kapusok, a házmesterek, a különféle altisztek stb. is. Ők laktak a városok peremén, esetleg már kertes házikókban; sokáig tartották vidéki (rokoni és gazdasági) kapcsolataikat. Gyorsabb lett az életformaváltás, ha a fő keresőt családja is követte. Igyekeztek egy-egy üzemen, munkakörön belül csoportosan elhelyezkedni (Tura férfilakossága pl. gyakorlatilag vasutas és vasúti munkás volt!), egymásnak munkalehetőséget és szállást kerestek. Ha netán konjunkturális lehetőség adódott, visszatértek a mezőgazdasághoz: alkalmanként a nyári munkák idejére, földvásárlás esetén pedig gazdálkodni is. A második-harmadik városi nemzedék azonban igazi: szervezett, öntudatos munkássá vált. – A Ny-európai fejlődéssel ellentétben, nálunk a munkássá válás nem deklasszálódást, hanem széles paraszti és agrárproletár-tömegeknek társadalmi emelkedést jelentett. (→ még: agrármozgalom) – Irod. Lackó Miklós: Ipari munkásságunk összetételének alakulása, 1867–1941 (Bp., 1961); Vasszínű égbolt alatt (szerk. Meggyesi János, Bp., 1961); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914 (II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).