{493.} GYÜMÖLCSKULTÚRA

GYÜMÖLCSKULTÚRÁNK ÉRTÉKELÉSE

A vadon, emberi gondoskodás nélkül termő gyümölcs gyűjtögetése már felveti az emberi együttélés legfontosabb kérdéseit is: ki mennyire részesülhet a közösség által lakott, sajátjának tekintett terület ingyen áldásaiból. Mielőtt még az ember kialakította volna kizárólagos vagy előjogát az élelmet adó, megművelt termőföldnek egy-egy darabjához, a gyümölcstermő fák szaporítása, védelme, gondozása, nemesítése, hasznának szabályozása – tehát a tervszerű termelés – már megindult, elkezdődött. Az ember már akkor munkát fektetett a gyümölcstermés fokozásába, minőségének javításába, amikor még nem alakult ki sem a földre, sem a gyümölcstermő fára vagy a fát nevelő területre a másokat kirekesztő magántulajdon. A már magántulajdonban lévő gyümölcsfa megszedésében szinte napjainkig fennmaradtak régi jogszokások, melyek a közösség érdekében korlátozták az egyének (?) másokat kizáró használatát, így szétválaszthatatlanul egybefonódott a termelés és a gyűjtögetés fogalma. E meggondolások miatt nem elégedhetünk meg a gyümölcstermelés fogalmával, és használjuk az átfogóbb „gyümölcsészet” kifejezést.

A népi „gyümölcsészet” kutatása mint önálló feladat aránylag későn és csak néhány vidékre vonatkozóan indult meg, de számos gyűjtögetéssel és gazdálkodással foglalkozó munkában találunk gyümölcsészetet érintő adatot, leírást. Az utóbbi években szaporodó néprajzi monográfiáink sok esetben szentelnek már külön fejezetet vagy részt a vizsgált hely gyümölcsészetének. Hosszabb-rövidebb adatközlő jellegű, néprajzi szemléletű tanulmányt írt Szabó Kálmán (1934), Luby Margit (1939), Dömötör Sándor (1961), Gunda Béla (1938a), Belényessy Márta (1955b), Balogh István (1963) és Andrásfalvy Bertalan (1964). Igen gazdag viszont gyümölcstermesztésünk kertészeti szakirodalma, mely elsősorban a kertészeti szaktudás és szakoktatás fejlesztésére jött létre Lippay János 1664–1667-ben megjelent Posoni kert című munkájától kezdve a 19. század közepétől megjelenő kertészeti szaklapokon keresztül napjainkban megjelenő szakfolyóiratokig, melyek tudományos eredményeken nyugvó kertészeti ismeretek tanításával együtt igen sokszor hivatkoznak és mutatják be a népi gyakorlatot is, elismerőleg és elítélőleg egyaránt. Magyar művelődéstörténeti szempontból nélkülözhetetlenek Takáts Sándor (1915–17: III) és Rapaics Raymund (1940b) összefoglaló munkái gyümölcsészetünk múltjáról. A magyarok gyümölcskertészkedésére vonatkozó régi, történeti és irodalmi utalásokat Hérodo-tosztól, Ibn Rusztától Jókai Mórig Surányi Dezső szedte össze és adta ki (Surányi D. 1982).

„Gyümölcsészeti” vizsgálódásainknál két igen fontos körülményt kell figyelembe vennünk. Az egyik az, hogy mai gyümölcsfogyasztásunk módját, szokásait, jelentőségét és szemléletét nem vetíthetjük vissza a múltba. A másik az, hogy különösen a 19. századi gyümölcsészeti szakirodalmunk, gyümölcstermelésünk helyzetével foglalkozó jelenségek nem téveszthetnek meg bennünket a parasztság hagyományos gyümölcskultúráját illetőleg. Az említett munkák nagy része azt hangsúlyozza, hogy mennyire elmaradottak vagyunk ezen a téren, hogy népünk nem törődik semmit sem a gyümölcsfáival, a nemes (értsd ezen az akkor divatos, nyugatról behozott új fajtákat, {494.} mint például a jonatán) fajtákat alig tudják lelkes kertészeink elterjeszteni, és ezen a bajon a szakoktatás fejlesztésével és faiskolák felállításával kell segítenünk.

A magyar gyümölcskertészeti szakirodalom érdemeit nem vitatom, de a kiindulásként megrajzolt kép hamis vagy legalábbis nem teljes. Történeti gyümölcsészeti szakirodalmunk bő forrásanyaggal világította meg gyümölcstermelésünk 16–18. századi fejlettségét, európai hírnevét. Igaz, hogy e híradások elsősorban arról szólnak, milyen különleges, nemes gyümölcsöket és oltógallyakat küldenek magyar főurak Bécsbe és más fejedelmi udvarokba, nemegyszer a király személyes kérésére, kívánságára (Takáts S. 1915–17: III.; Surányi D. 1982). Ez a magas gyümölcskultúra elképzelhetetlen az ez irányban jártas munkáskezek nélkül, de a gyümölcsfajtákat kérő-közvetítő kísérőlevelek nemegyszer említenek paraszti eredetű tájfajtákat is (Rapaics R. 1940b; Takáts S. 1915–17: III: 358).

Népünk „gyümölcsészetére” a 18. században megkezdett erdőkülönözések mértek nagy csapást. Ennek során a földesurak teljesen kizárták jobbágyaikat az erdők használatából, legfeljebb némi faizást, vagyis tüzelőfaszedést és engedélyhez kötött épületfavágást engedélyeztek benne, azt is a kimért jobbágytelkek arányában, márpedig a népi gyümölcstermesztés ezekben a közösen használt erdőkben folyt elsősorban. A paraszti lét alapját ekkor szorították le a szántóföldi gabonatermelésre és állattartásra, és a táplálkozásban ettől kezdve a gabonaneműek egyre nagyobb szerepet kaptak. A gyümölcs lassan a mindennapi élelemből csemegévé lett. A nép gyümölcsfogyasztása néhány évtized alatt a korábbinak csak töredékére csökkent. Igaz, hogy a gyümölcsnek csemegévé és egyben áruvá való válása is magával hozta a gyümölcs új ízlésnek megfelelő minőségének emelésére tett törekvéseket is, az új, nemesített, külföldről behozott fajták terjedését, de ezek nem növelték a nép gyümölcsfogyasztását. A 19. századi gyümölcskertészeti szakirodalom tehát egy gyümöl-csészeti ismeretekben, termelésben, fogyasztásban másodlagosan teljesen leromlott állapotot vett alapul. A gyümölcsfogyasztás gyökeres megváltozása, a gyümölcs csemege szerepe magával hozta az étkezési gyümölcs, helyesebben talán a gyümölcs étkezésben betöltött szerepének, arányának visszaszorulását. Például a nem nagyon ízletes, de tömegében jelentős és fontos táplálékot jelentő fajták visszaszorulását, kipusztulását. Elsősorban a kemény, télálló, csak tavasszal megpuhulva, kásásan fogyasztott alma-, körte- és más gyümölcsfajok (berkenye, naspolya) szorultak vissza. Ezek nem képeztek különleges csemegét és piacra is nehezen voltak vihetők. Az importált, nemesített gyümölcsfajták természetesen egészen más, új gondoskodást kívántak meg. Más tájon alakultak ki, érzékenyebbek voltak a hazai kártevőkre és betegségekre, valamint időjárásra is. Az ezek ellen való védekezés, permetezés, nyesés valóban ismeretlen volt az itteni parasztság számára, hiszen évszázadokon keresztül a helyi fajtaválogatási gyakorlat elsősorban az ellenálló fajták kiválasztására irányult, nem a gondozást igénylő fajták szaporítására, ugyanúgy, mint az állattartásban is. Ezenkívül a most már kizárólagosan a szántóföldi művelésre és annak megfelelő életformára, munkaritmusra szorított parasztság évi munkarendjébe már nem illeszkedhetett be a munkaigényes gyümölcstermelés a szántóföldi jövedelmek kára nélkül (a termelőeszközök és gyakorlat akkori állapota mellett). Ahol pedig az ősi gyümölcsfajták és gyümölcstermő helyek valami okból kifolyólag mégis fennmaradtak, például olyan felszíneken, ahol a földművelést folytatni nem lehetett volna, ott a {495.} fákat többé nem gondozták, szüreteletlen maradtak és pusztulásnak indultak (pél-dául a Duna-ártéri gyümölcsösszigetekben, Dunaföldvár és Mohács között. András-falvy B. 1964).

Azt a körülményt sem téveszthetjük szemünk elől, hogy a gyümölcsészet paraszti értékelése és szemlélete is megváltozott ezzel a jogi átalakulással. Joggal feltételezhetjük, hogy a néhány somogyi és moldvai erdőjáróról, pásztorról fennmaradt adat, tudniillik hogy kéretlenül és ingyen százával oltogatta a vad fákat az erdőben és legelőkben, nem volt elszigetelt, ritka jelenség, hanem egy eltűnőben lévő világ és szemlélet utolsó képviselője. Az oltogatás ennek a szemléletnek csak egyik és legkülönösebb, leglátványosabb jele. Még fontosabbnak ítélem azt, hogy ezzel a szemlélettel együtt járt az erdőben, legelőkben, kertekben talált, oltott, átültetett, magról kelt és ültetett gyümölcsfák állandó figyelése, értékelése, új, ellenálló, nagyobb gyümölcsöt, édesebbet, szebbet termő fák kiválasztása, elterjesztése, éppen az oltással. Vagyis a folyamatos szándék és igyekezet újabb, jobb termőfajták kialakítására, mely a magyar népi gyümölcsfajták csodálatos gazdagságát hozta létre az elmúlt századokban. Ennek ma alig találjuk nyomát, legfeljebb néhány hivatásos gyümölcsnemesítőben.

Nagyváthy János 1821-ben azt írta: „Gyümölcs a mi hazánkban annyi féle és jó fajt találkozik, hogy a gyümölcsösöket állító hanem ha készakarva a hazabeliek megvetésével a külső országiakon kapkodnának, el lehetnének minden, többnyire csalárd külső kertészek csemetéik és oltványaik nélkül” (Nagyváthy J. 1824: I. 171). Nagy-váthy Jánossal egy véleményen volt a 19. század két leghíresebb gyümölcskertésze, Entz Ferenc és Bereczki Máté is, akik számos népi nemesítésű tájfajtát írtak le és ajánlottak továbbterjesztésre (Entz F. 1859; Bereczki M. 1875, 1889).

Népi gyümölcsfajtáink összegyűjtését már megkezdtük, de még korántsem lehetünk megelégedettek eredményeinkkel. Például hozom fel Nagy-Tóth Ferenc Régi erdélyi almák c. munkáját (1998), melyben mintegy 220 ma Erdélyben található almafajtát írt le.

„GYÜMÖLCSÉSZETÜNK” A HONFOGLALÁSIG

A magyar nép honfoglalás előtti gyümölcsészeti ismereteire elsősorban a nyelvészeti adatok vetnek némi fényt. Gyümölcsneveink közül a meggy tűnik legrégebbinek, mert kétségtelenül ugor eredetű szavunk (Rapaics R. 1940b). A meggy vadon növő fajtái megtalálhatók a Fekete-tenger vidékén és a Kárpát-medencében is, vagyis vándorlásunk útvonalán mindenhol őshonos. Valószínű finnugor eredetű az eper és (földi)szeder neve is. Mindkettő megterem Dél- és Közép-Európa ligeteiben, erdeiben. Legfontosabb gyümölcsfajtáinkat a magyarság délnyugat felé vándorolva a bolgár-törökök társaságában ismerhette meg, átvéve azok megnevezéseit is: alma, dió, gyümölcs, kökény, körte, mogyoró, som, szőlő (Rapaics R. 1940b, Róna Tas A. 1996). Ibn Fadlán a volgai bolgárok országáról azt írja a 10. században: „Az ott termő almák zöldek és igen savanyúak, a leányok eszik és meghíznak tőlük. Ami legtöbb terem ebben az országban, az a mogyoróbokor, ebből ott egész erdőket láttam” (Pauler Gy.–Szilágyi S. 1900: 210). Az Ural, a Volga és a Kaukázus közti terület másik legjelentősebb gyümölcse a már említett meggy. Erről a 6. században Hérodotosz {496.} azt írta, hogy termését vásznon átnyomják és tejjel keverve isszák, a visszamaradt seprőjéből gyümölcsízt készítenek és azt eszik (Surányi D. 1982: 6). Alma szavunk gyöke: ab, av, ob, melyekből ablu/aplu-szerű szó keletkezhetett, minden indoeurópai nyelvben megvan (Nagy-Tóth F. 1998: 14). Ebből amlu, almu/elma, majd alma lett a törökben és azokból kerülhetett a magyarba (Bárczi 1958). Birs szavunk valószínűleg alán eredetű (Rapaics R. 1940b; Róna-Tas A. 1996).

A lakhely kényszerű változtatása a honfoglalás előtt nem kedvezett őseink gyümölcsészete fejlődésének. A szőlő- és gyümölcstermesztés – még legalacsonyabb fokán is – állandóságot, helyben lakást és békét feltételez. A lebédiai, etelközi és később a Kárpát-medencében lévő alföldi magyar szállásterületek nem voltak abban az időben olyan fátlan pusztaságok, mint amilyeneknek azokat a 16. századtól ismerjük (Rapaics R. 1918; Soó R. 1959). Ibn Ruszta és Gardizi a 10–11. században azt írta a magyarlakta területekről, hogy „fás és vizekben bővelkedő, talaja nedves. Sok szántóföldjük van”; illetőleg Gardizi: „A magyaroknak lapályaik vannak, szénatermő s termékeny helyekben bővelkedik... A magyarok tartománya fás és tavakban bővelkedő”. Figyelemre méltó egy megjegyzése a magyarok mellett élő mordat népről: Földjükön víz folyik s csatornáik nincsenek. E megjegyzést én úgy értelmezem, hogy az előttük tárgyalt magyaroknak pedig vannak. A középkorban a Kárpát-meden-cében kifejlesztett nagyhírű ártéri vagy fokgazdálkodásnak ez lehet első, közvetett említése. A fok mesterséges átvágást, csatornát jelent, így fordítják okleveleink latinra (Surányi D. 1982: 7, 13; Andrásfalvy B. 1975).

A honfoglalás és a megtelepedés után kialakult helynevek a Kárpát-medence gyümölcsben való gazdagságára utalnak. Elsősorban a már korábban megismert gyümölcsfák neveiből képzett helynevek az illető gyümölcs nagy tömegű előfordulását jelzik. A magyar nyelvterület egészén lévő mintegy 20 000 településnévből csaknem ezernek valamely növény az alapja. Ezeknek a régi magyar településneveknek több mint 100 növényfaj képezi eredetét. Gyakoriságuk szerint a sorrend a következő: alma, mogyoró, som, körte, meggy, kökény, szilva, szeder, kender és árpa. Számon kell tartanunk azt is, hogy néhány településnév növénynevű személynévből ered. Igen figyelemre méltó az is, hogy a növény-, illetve a gyümölcsnevű települések száma Erdélyben nagyobb, mint a Kárpát-medence más tartományaiban (Nagy-Tóth F. 1998: 14–15). A bajor-német közvetítéssel a magyar nyelvbe került latin eredetű gesztenye szavunkból képzett helynevek 25 egykori vármegye területén mutathatók ki (Rapaics R. 1930). A többi, hazánk mai területén megismert vagy hozzánk a honfoglalás utáni századokban a Balkán felől érkezett gyümölcsfajok neveiből alig vagy igen későn alakultak csak ki helynevek: berkenye, borbolya, cseresznye, áfonya, málna, ribiszke, rózsa, naspolya, barack, kajszi. A három utóbbi és a nagyobb szemű cseresznye a középkor folyamán terjedt el nálunk, bár ezeknek is a génközpontja, kialakulási körzete Nyugat-Ázsia, a Kaukázus vidéke, a Fekete-tenger melléke, akárcsak az alma-, körte- és szilvafajoké. Európába ezek legkésőbb a római korban érkeztek és Pannóniában és a Szerémségben a rómaiak már foglalkoztak termesztésükkel (Rapaics R. 1940b: 62–65).

Középkori gyümölcskultúránkra vonatkozóan igen értékes adatokat találhatunk Belényesy Márta (1955b), R. Várkonyi Ágnes (1993) és Zolnay László (1977) munkájában.

{497.} GYÜMÖLCSFAJTÁINK

Alma. Máig legjelentősebb gyümölcsünk. Fája szereti a nyirkos, kötött talajt, magas páratartalmat a levegőben, éppen ezért különösen jól érzi magát folyóvizek mentében, árterületeken és azok szélén. A vadalma őshonos Európában, nemesebb fajtáinak a neve már a középkorban feltűnik okleveleinkben. Almára vonatkozó helyneveink lehetséges, hogy már bizonyos fajtáira, változataira vonatkoznak: Almás (víznévként is!), Almakerék, Almádi, Almád. Veresalmát 1296-ban, Piros-almát 1422-ben, Fűz-almát 1407-ben, Telelő-almát 1345-ben említenek okleveleink. A magyar nyelvterületen több mint kétszáz népi almafajtanevet ismerünk, az utóbbi évszázadban elterjesztett nyugat-európai és amerikai almafajták nevein kívül, mint például a jonatán, London-pepin, Renet stb. Régi népi fajtaneveink leginkább a gyümölcs alak-jára (kerekded, hegyes, leánycsöcsű), színére (veres, piros, mohos), ízére (savanyú, édes, borízű) vagy a fa valamilyen feltűnő külső jellemzőjére utalnak (meggyágú, mag nélküli). Szikszai Fabriczius Balázs Nomenclaturája, szótára (1590/1906) és Lippay János Posoni kertje (1667) már jó néhány almafajtát sorol fel és jellemez, közte olyanokat is, melyek máig használatosak, ismeri a nép: „Eleve-érő (vagyis először érő), Telelő, Apró piros, Muskotály, Igen-édes, Mohos, Kerekded, Leánycsöcsű alma, Mag nélkül való, Sömös-között (?), Vad, Savanya, Puha, Hegyes, Piros, Borízű, illetőleg a Posoni kertben már rövid leírással együtt: Legelső Sz. Ivány alma, apró, sárga, édes, a fája is alacsony. Más Sz. Ivány alma is, ki nagyobb a fája is, sárga, piros, mint egy bor ízű. Darás alma, a ki édes szabású. Más vörös alma, egy kevéssé hosszúkás, édes. Métet alma, Nyári és Telelő, édes fejér belű. Posoni Perlinger, vörös vonyással, Jóleves, borízű nyári. Funtos alma, nagy öreg, mindeniknek egy funtosnak kell lennie, borízű. Leány alma, hosszúkás egy felől, sárga más felől, piros borízű. Telelő almák. Paszaman alma, jó öreg sárga, édes szabású, hosszúkás, igen jó szagú. Némellyek ezt, csak nem leg-jobb almának tarttyák: sokáig eláll. Boldog Asszony almája, jó édes, sárga: ez is tartós, Muskatal alma öreg, apró ennyihány féle: kemény, jó leves édes, egy kevés savanyú szabású; némellyik egy felől sárga, más felől piros, igen jó szagú; eltart újig is. Páris alma, ez is egy kevéssé hosszúkás, egy felől szép piros borízű, csak hogy nem szinte oly kemény, mint a muskatal. Szegletes alma, a ki föllyül négy szegű; ez is jó kemény, sokáig tart, leves borízű, egy felől szép sárga, más felől szép vörös. Zöld muskatal jó korú, éppen zöld még bélül is, sokáig eltart, hosszúkás valamennyire, borízű; de nem szinte olly szagú mint az apró Muskatal. Bonaburuttya, két vagy három féle. Eggyik apró csúcsos: másik kerekdéd, öregebb; harmadik jókora, a heja kívül szürke, avagy barát színű, az íze belül édesecske: de nem leves, csak hogy igen állandó gyümölcs és az uynál is tovább tart, és akkor gyakran megtöpörödik... Ezekhez számlálhatni az almát, mellyeket a Felföldön, Kormos almának hívnak: igen kemény alma, uyig eltart, kívül pettegetett imitt-amott, mint-ha veres volna; jó leves, édes, bor ízű, kinél jobbat azon földön nem igen tartanak. Mesinki avagy Majner alma, mivel Misniából származott; ide mihozzánk Ceh-Országbul, és Morvábul: igen jó édes levesalma, nem igen nagy, egy felől sárga: ez is el-ál alkalmas ideig; mellyet is nagyra böcsülnek. Szent Benedek alma, hosszúkás és sárga, igen jó ízű, édes és kevéssé savanyúcska, középszerű, tartós. Selyem alma, avagy Posoni alma: öreg, éppen vörös, kemény, jó leves, savanyú bor ízű sokáig {498.} el-tart. Tót-pirosnak hívnak egy almát néhutt a Felföldön; hosszúkás éppen, mint egy feketéllő vörös: belül is vörös vonyások vannak rajta, puha, édes ízű: de sokáig és újig el tart. Báling alma, kétféle: Eggyik nagyobb, kinek fele szép piros, fele sárga édes ízű: újig is szépen eláll. A második apróbb, sárga és csak néhutt vörös, savanyú: ez is igen sokáig el-tart; de mind a kettő sem igen leves. Más több almáknak leírásával és nevével nem akarom terhelni az oltó embereket. Csak arra intem, hogy ha valahol valami szép gyümölcsöt látnak, azon mesterkedgyenek miképpen kaphassanak az ágaiban és ólthassanak, ki által minden esztendőben szaporítsák válogatott és ritka gyümölcsökkel, kerteket” (Lippay J. 1667: 136–189),

E hosszabb idézettel egyrészt a máig is élő fajtanevek megjelenését akartam bemutatni, hiszen az alább közölt ma is élő fajtanevekkel sok egyezést találunk, másrészt feltűnő az, hogy az eltarthatóságot tartották a legfontosabb tulajdonságnak. Az eddig összegyűjtött fajtanevek bizonyára nem mind jelentenek külön fajtát vagy fajtaváltozatot, feltételezhető, hogy ugyanannak az almafajtának itt ez, ott az a neve. Egy-egy almafajta termése is változik a környezeti feltételeknek, talajnak, nedvességnek különbözősége következtében. Egy-egy faluban, különösen régi almatermő vidéken kb. 10–12 almafajtát különböztetnek meg, tartanak nyilván, vagyis ismerhetnek.

A felsorolt almafajtanevek elsősorban és többségében a Duna-mellékéről vannak és jól sejtetik a névadás szokásait, az elnevezés alapjait:

birkafejű, bőralma, cirmos, citrom, fehér, fekete, girizdes, kerek-édes, kék, kormos, köcsög, kurtanyelű v. -szárú, hosszúszárú, leány v. leánycsöcsű, pogácsa, som, szeges, szegletes, szőke, tányér, veres, vér, zöld-alma. Sok név utal az almafajta származási helyére: bécsi, bánóci, budai, buzsáki, csehországi, havasi, gyógyi, jelovai, kanizsai, kecskeméti, kevi, komáromi, madai, orbai, parádi, pécsi, pónyik (?), pöntelei, posonyi, sóvári, tengeri, török v. törökországi, váradi. Az érés idejére vagy az eltarthatóságra utaló nevek: boldogasszony, nagyasszonyi, szentbenedeki, szentili vagy szentilia (Ilia, Illés), szentiváni vagy iványi, buzás, kölesérő, lőrinci, nyári. Ízére, illatára vonatkozó nevek: bor, borízű, buja-édes, cukor, muskotály, rozmaring, savanyú, sós, smeketel (erdélyi szász vidéken). Más tulajdonságra utaló nevek: bőrhajú, magotlan, fűzalma, taplós, vaj, cser, porcogós, jeges, métett, csergő, fontos, szel(?), tükör, darázsi (szeretik a darazsak?). Nép- vagy személynévre utaló nevek: török, tót, cigány, szászpap, érsök, törökbálint, báling, tombác (Andrásfalvy B. 1964: 291 kk; Nagy-Tóth F. 1998).

Egy-egy almafajta nyomozása rendkívül tanulságos művelődéstörténeti kérdéseket vethet fel. Például itt van a fűzfa vagy ficfa-alma. Ezt egyesek azonosnak tartják a métett-almával vagy a magotlan almával, melyet fűzfára lehet oltani. Ez a hiedelem, hogy az almát lehet oltani szeder-, platán, tölgy- és fűzfára, az ókori és középkori mezőgazdasági szakírókra visszavezethető (Plinius, Columella stb.). Palladius, a középkorban sokat olvasott gazdasági szakíró szerint is lehet a fűzfába almát oltani, hazai gyümölcsészeti szakirodalmunk is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Magam több vidéken találkoztam olyan emberekkel, akik azt állították, saját szemükkel láttak ilyen fűzfába oltott almát.

A métett/métött almát a Duna mentén is ismerik, de említi Lippay is mint fűzfába oltott almát. Rapaics Raymund is a fűzalmával azonosítja, de elfeledettnek hiszi. Magyarázata szerint a métett egyszerűen metélő jelentésű, tehát tésztába, rétesbe {499.} metélni való. Idézi a 16. század tudós gyümölcsészét, aki részletesen ismerteti a tüdőalmát is, melynek német neve Bolchapfel. Ezután következik munkájában az almafajták közt a fűzalma, melynek német neve Weidenbolchapfel. Cordus leírása így szól: „fűzalma, vagy fűzfába oltott tüdőalma akkora és hasonló, mint az említett tüdőalma, húsa kissé ritkább szövetű, íze édes és kissé kesernyés. Nyár végén érik és középideig tart el. Hessenben termelik némelyek. Ennek példájára más almák is olthatók fűzfába, különösen édesek, valamennyire ritka szövetűek és gyorsnövésűek” (Rapaics R. 1940b: 88–112). Elgondolkoztató, ahogyan a Sárközben a decsiek magyarázták nekem a métött almát. Olyan a belseje, mint a métött tehén tüdeje (ti. a mételyes tehén tüdeje). Rapaics a fűzfaalma nevét azzal magyarázza, hogy ezzel a kevesetérőséget akarták jelezni, mint ahogy a rossz költőnek a neve: fűzfapoéta. Az erdélyi Háromszékben a fűzalma vagy magotlan alma igen elterjedt. Gyökérsarjairól, mások szerint ágainak dugványaival, mint a fűzfát, könnyen lehet szaporítani, mindenféle almafajtát belé lehet oltani, sőt ezen az alanyon jobban díszlik, mint bármely máson, és gyorsabban is növekszik. „Nagy becsben is tartjuk ezen almafajt, nemcsak gyümölcseinek szépsége és jósága miatt, hanem fájának ezen említett tulajdonsága miatt is” – írja Bereczki Máténak 1875-ben Orbay Mihály, akinek a kertjében ilyen fa is volt. Bereczki Máté fajtaleírásában ezt az almát elnevezte orbai almának (Bereczki M. 1875; Rapaics R. 1940b; Nagy-Tóth F. 1998: 203–205). A régi almafajták elsősorban a vizek mentén tenyésztek jól és hoztak olyan gyümölcsöt, melyet akár egy esztendeig is el lehetett tartani. Amikor az árterületi erdőkből is kiszorították a jobbágyokat, ezeket a fákat, ha lehetett, kertjükbe plántálták el, ahol természetszerűleg sokkal szárazabb körülmények közé kerültek és nem hozhattak olyan nagy, ízletes és tartós gyümölcsöt, mint korábban. Ez is hozzájárult e fajták lassú kipusztulásához.

Az alma népköltészetünk legkedvesebb gyümölcse, egyetlen más gyümölcs sem közelíti meg fontosságát a népszokásokban, és előfordulásának gyakoriságát a népdalokban és mesékben. Az alma az egészség, a szerelem jelképe, szerelmi ajándék, a lakodalmasok a belétűzött rozmaringgal díszül hordozták Baranyában. Dísz a karácsonyfán, jelképes áldozati ajándék a kiskorukban elhunyt gyermekekért, amikor a szentiványi almát a Szent Iván-napi tűzön keresztül szétszórják. A legfontosabb vitamintartalékja a régieknek a savanyú káposztával, fontos téli tápszer, böjtben is nyersen, aszalékként megfőzve. A baranyai németeknél böjt harmadik vasárnapja a Huzl-Sonntag, vagyis a szárított, aszalt alma, a Huzl vasárnapja. Tavasz felé megpuhulva, kásásodva, főzve, sütve betegek és fogatlan öregek legfontosabb tápszere, könnyű étke; csecsemőknek első tápláléka az anyatej után. Héja gyógyszer, húsa fontos tésztatöltelék a rétesben. Leve bor, illetve csiger, ecet nyersanyaga (Róheim G. 1916; Dankó I. 1962b; Zentai J. 1971; EMSztT I. 261–265).

Körte. A vadkörte őshonos Európában, de nemesített fajtái a körte génközpontja felől, Nyugat-Ázsiából kerültek nyugatra, valószínű még a bronzkorban. Középkori okleveleink többször említenek körtefát és körtefajtákat, mint almát: vereskörte (1275), telelő (1284), mézes (1422), később kalamár, remete, csókán, som és gyöngyös körtét emlegetnek. Legtöbbször határjelző fákról van szó, és a körte nagyobbra nő és nagyobb kort is megér, mint az almafa. Helynévként Anonymus is megemlíti már: {500.} Körtvély tó. A Tihanyi alapítólevélben: kurtuel fa, Szikszai Fabriczius Balázs Nomen-claturájában (1590/1906) még régies írás szerint: Arpaval erő körtueli, Hosszu szaru körtueli, Muskatal körtueli, Pyros körtueli, Telelő körtueli, Leves körtueli. Csak a 19. században lesz általános a nyelvhasználatban a körtvély, s hasonló alakok után a mai körte szó. Régi fajtagazdagsága és gyümölcsmennyisége vetekszik az almáéval, termesztése azonban jobban visszaszorult napjainkra, mint az almáé.

A 16. századtól fennmaradt főúri levelezésből kitűnőleg a korai körtefajtákat becsülték legtöbbre. Ezek voltak: előérő, vagyis elsőnek érő körte, árpával érő vagy árpás körte, a hosszúszárú és a muskotály. Az utóbbinak Lippay János még fehér muskotály és gerellyés körtvély nevét is említi, s valószínű egy változatát felfedezőjéről nágovics körtvélynek. Az előérő körte neve Lippaynál pünkösdi, avagy cseresznyével érő körtvély. Ezt követte Lippay szerint a búzával érő, avagy zöld muskotály. A leghíresebb a kármánkörte lett. Ezt is leírta főkörtvélyként, vagyis a legjobbak között Lippay és Pázmány Péter is emlegeti. Nevében egy kis-ázsiai török törzs és város neve rejtezik, és ennek az eredetnek elhomályosulása után keresztelték el kálmánkörtének. Ezt a körtét a horvátok és szerbek kármánkának nevezik és ez lehetett az a körte is, melyről Galeotto a 15. században azt írta, hogy két kézzel is alig átérhető nagyságú. Mint fa is feltűnő, óriásira nő és bőven terem. „Aki belőle ültet, nemcsak magáról gondoskodik önző módra, hanem fiai és unokái élvezetéről is” – írja róla Entz Ferenc. Ő jegyezte föl azt is, hogy Budakeszin az a szokás, hogy a gyümölcsfákat az özvegy örökli az elhunyt gazda után, és hogy az özvegy jövője biztosítva legyen, igyekszik a kertben mentől több kármánkörtét ültetni. Az örökölt gyümölcsfák terméséből kiárulja özvegyi életének szükségleteit (Rapaics R. 1940b: 42). Nyilván ez úgy volt lehetséges, hogy ez a körtefajta megfelelt az újkori, piaci elvárásoknak is és a közeli fővárosban nagyon igényelték. Ugyancsak Lippay említi, hogy a Felvidéken a kármánkörtét császárkörtének nevezik, jelezve, hogy ezt tartják a legkiválóbb körtének. Lippay említi a kármánkörte valószínűleg közeli rokonságához tartozó lőrinc körtvélyt is. Ez Lőrinc-napra ért meg, tehát augusztus elején. Ezt a körtét nevezték a Dunántúlon torzsátlan vagy buckós körtének (Andrásfalvy B. 1964: 295–296).

A körtefajták elnevezésben legtöbbször az alakra és a színre utalnak: apró, bárányfarkú, bőrhéjú, csíkos, citrom, csengő, dinnye vagy dinnyés, disznó vagy disznószaros, disznófarkú, fehér, fekete, hébér vagy hosszúnyelű, jeges, kobak vagy kobakos, korsós, lánycsöcsű, lómonyú, macskaszar, molyhos, pöttögetett, pirosbélű, sárga, sár, szar, szürke, torzsatlan, tüskés, tövises (ez nyilván a fájára vonatkozott). Érési idő szerint, a már említetteken kívül: aratási, boldogasszony, buzás, jakab, kisasszony, kukorica, magdolna, nagyasszonyi, őszi, zabos. Származása szerint: bojári, csanádi, erdei, ihárosi, makaria (vagyis Ciprus szigetéről való), mosánszki, pálka, petrőci, pécsi, sóvári, szomolyai, uras, váradi. Íz és szag szerint: bor, birs, cukor, epörgyés, édes, sajtos, sárméz, sózó, szekfű. Más ismertetőjegyek és használat szerint: csurgó, huggyos, kétszer-érő, kenderös, korpa, lisztes, loppalérő, pecsenye, seggreeső. Ismeretlen eredetű és elnevezésű a mányiszló és a jani.

Ha gyümölcse nem is vetekedhet az alma népszerűségével, fája messze fölülhaladja amazét. Egyáltalán, a gyümölcsfák közt a gesztenye, a dió és a körte éri meg a legmagasabb kort, nem véletlen, hogy ezek szerepelnek elsősorban a középkori oklevelekben határjelekként. Nagy százados körtefákat találunk az ország minden részében. {501.} A finomművű faragás legszebb és legjobb fája, nehezen hasad, kemény. Régi fajtái azonban talán még jobban kivesztek, mint az almáké. Oka ennek szintén az, hogy a legtöbb fajtája teljesen megpuhulva, szotykosan, megbarnulva volt fogyasztható. Ez a nyáriakra is vonatkozott, erre utalnak a következő nevek: csurgó, seggreeső, disznószar stb. A téli körték egy része is ilyen lehetett: kőkemény, amikor a fáról leveszik őket, és csak később, tavasz felé puhultak, kásásodtak meg. Az ilyen körtefajta egyáltalán nem piacos, nem kelendő a piacon, csak az, mely rögtön fogyasztható és nem barna a bele. Ha ilyen szotykos körtét egyáltalán lehet szállítani, a piacon nehéz megkülönböztetni a rothadttól.

Szilva. A keménymagú gyümölcsök közt az elsőség a szilváé. A szilvafák száma az összes többi gyümölcsfa együttes számát is felülmúlta az 1895-ös országos összeírás szerint. A szilvafélék egyetlen, hazánk területén őshonos fajtája a kökény, és valószínű ebből kialakított termesztett változata a kökényszilva. Kökény szavunk török eredetű és a kék színt jelentő szóra megy vissza. Szilva szavunk szláv eredetű, s ebben szintén kék színt jelentő szót kereshetünk. A kökényszilva tehát kétszeresen kéket jelent, s valószínű, egy a korábbi időben kökénynek nevezett gyümölcstől eltérő, már nemesített fajta neve lett. 1334-ben említik okleveleink először a Kökényszilvakereket, vagyis Kökényszilvaerdőt.

A szilvafa csak közepesre növő fa, könnyen szaporodik gyökérsarjakkal, mint egyes meggyfajták; gondozást nem kíván, nem ad nagy árnyékot, elég bőven terem, kártevőkre nem kényes, ezért került kerítésekbe, mezsgyékbe, kaszálók, szállások, kertek szélébe, utak mellé, szőlők közé és köré is, de legnagyobb számmal folyóink mentén az árteres ligetekben találjuk, valóságos erdőket alkotva: a Dráva mentén, Szerémségben, Szatmárban a Szamos és Tisza mentén, a Duna mentén, valamint hegyvidékek nyirkos völgyeiben, Erdélyben a havasok alján, Moldva folyói partján ligetekben, tájszóval livádákban. Számos fajtáját ismerjük, azok számos helyi változatban jelennek meg. A Felső-Tisza és a Szamos alsó, torkolata fölötti szakaszának vidékét egyenesen a szilva hazájának nevezték (Luby M. 1939). Itt négy fajta szilva él emberemlékezet óta vadon. A kékszilva vagy macskatökű, tulajdonképpen kökényszilva, alig nagyobb a gyümölcse, mint a kökényé, de éretten mézédes, aszalásra, lekvárnak nem alkalmas, de kitűnő pálinkának. A penyigei vagy nemtudomszilva tojásdad alakú, gyümölcse hamvasabb és kétszer akkora, mint a kékszilváé, jó lekvárnak és aszalásra is. A boldogasszonyszilva nagyobb mint a penyigei, gömbölyű, setét-veres-kék színű, boldogasszony napjára (augusztus 15.) érik. A lotyó vagy fosószilva a szilva- és barackfélék kedvelt vadalanya, tulajdonképpen a Mirabolán, a Szamos-háton csak pálinkának való. Ugyanitt félvadként tartják számon a duráncit, hoszúkás gyümölcse ízletes, nem magvaváló, evésre a legjobb. A berbencei (valószínűleg a besztercei névváltozata) magvaváló, aszalmánynak, lekvárnak jó. A veresszilva júliusban érik. A fecskeszilva a nemtudomhoz hasonló, de sárga, és a paradicsomszilva, mely színre és alakra kis, gömbölyű paradicsomhoz hasonló. Az említett, Szamos-háton ismert fajták magról kelve sűrű bozótot, csirittyát alkotnak az árterekben, töltések mentén a kubikgödrökben, és sokszor csak éppen felirtják, vagyis megritkítják, hogy egyesek fává növekedhessenek, mert a bokorban különben nem hoz termést. Ugyanezek a fajták más és más néven és helyi változatban előfordulnak az egész {502.} országban és a magyarság nyelvterületén. Ilyen volt a nagy duránci (tehát nem magvaváló, mert minden nem magvaváló szilva és barack duránci, Durazzó – Durres város, magyarul Duranca nevéből, a mai Albániában) és a lószemű szilva is, melyet Miksa császár kért Verancsics Antal esztergomi érsektől a 16. században, és tyúktojás nagyságúnak írnak le. A szilva és kökényszilva nevéből számos helynév keletkezett a középkorban, ez is mutatja elterjedtségét: Szilvágy, Szilvás, Kökény, Kökönyös, Kökénypatak, Kökényszeg stb. A mi besztercei szilvánkat a németek egyszerűen magyar szilvának nevezik, bár a 17. században több magyar szilvafajtát is emlegetnek svájci és németországi kertekben. Így írja le Linné is: Prunus domestica var. hungarica. 1798-ban besztercei vagy vas szilvaként írja le egy híres gyümölcsész, Leibizer János. Ennek a beszterceinek változata a gömöri és a máramarosi nyakas, és a cukorszilva, az Alföldön a nyári aszalószilva. A besztercei fajta valószínű damaszkuszi eredetű, aszalva gyógyszerként jutott el a Római Birodalomba. A középkor végén újraéledt keleti kereskedelem újra behozza Európába és vele együtt más nemes szilvafajtákat, melyeket damaszkuszi néven foglaltak össze. A 16. században már Magyarországon is sokat aszalnak kivitelre. Valószínű, Beszterce volt az a város, melynek vidékén nagyobb mennyiségben termelték és aszalták, illetőleg ahonnan kiszállították. Külföldön a damaszkuszi megnevezés helyébe lépett a magyar szilva, melyet itthon még damaszkuszinak neveztek, Cordus szerint a 16. század közepén. Lippay János egy századdal később írja: „a besztercei vagy magvaváló kék szilva, öreg, hosszúkás, kit az autorok magyarországi szilvának hínak azért, hogy Magyarországon a legjobb és egészségesebb és édesebb terem” (Rapaics R. 1940b: 123 kk.). Egyébként országszerte a fajtákat elsősorban szín és alak szerint nevezték el: fehér, kék, sárga, vörös, zöld (ringló is), datolya, horgas (magú), hosszi, macskatökű, kökény, kettős, lómonyú vagy lószemű (kék és sárga), tojás, cseresznye, nyakas. Származás szerint: besztercei, bódi, beregi, csanádi, duráncai, durancai, erdélyi, gajdelli, gömöri, ungi, uri. Használat és más tulajdonság szerint: aszaló, húsos, magbaváló, lotyó, kutya, dobzó vagy dobzódó, hideglelő vagy fosóka, pisa, potyó. Az utóbbiak mind a könnyen hasmenést okozó sárga kökényszilvára vonatkoznak. Érési idő szerint: boldogasszonyi, búza, augusztusi, margitás, szentjános szilva.

A szilva igénytelensége miatt is mindenki számára hozzáférhető volt. Kemény fáját nagyra becsülték a faragók, gyenge ágaiból söprűt is kötöttek.

Barack. Neve nyelvünkben a latin persicumból, ami perzsiait jelent, szláv közvetítéssel lett barack. Európában nem őshonos, nincsenek vadon termő változatai. Őszibarackunknak őshazája Kína középső és északi része, a kajszinak Kína nyugati része, a Tien-San és Mandzsúria. Az utóbbit a rómaiak korai vagy örményországinak nevezték. Hozzánk is kelet felől érkezett, első okleveles említése igen kései, 1395-ből való. Nemesebb fajtáit valószínű már a török közvetítette hozzánk, ezért volt neve: tengeri. Lippay így ír erről: „Találkoznak apró duránci barackok, akik egy felől veresek, más felől sárga szabásúak, jó édes leves idejénérők. Azért némelyek Szent Iván barackjának nevezik, mivel hamar utána megérik. Némelyek tengeri baracknak hívják, mivel a tenger mellől hozták ezekre a tartományokra a magvát. De még igen keveset láttam a mi országunkban. Noha itten más apró kajszi barackot neveznek tengeri baracknak, aki nem oltott” (Lippay J. 1667).

{503.} A kajszi neve kínai eredetű lehet és török közvetítéssel került Európába.

Régebben az őszibarackot általában duráncinak nevezték, mint minden nem magvaváló keménymagú fajtát. A népi vagy parasztbaracknak 3 fő táji változatát tartják számon ma: a szatymazit, a budait és a gyöngyösit. A barackok nemesítése sokáig néhány főúri kertészetre szorítkozott, parasztságunk körében a barackok elterjedése az alföldi, Duna–Tisza közi homokok megkötésével és a 19. század végi szőlővész pusztításai nyomán kopárrá lett egykori hegyvidéki szőlővidékeink hasznosításával kapcsolatos. Így különösen gyorsan terjedtek az őszibarackok Eger és Pécs környékén, a Budai-hegyvidéken és a Balaton-melléken. Az ekkor nagyobb mértékben elterjedt mandulával együtt jól bírja a déli kitettségű, száraz, meszes talajokat is. Időközben Franciaországban az őszibarack igen kedvelt gyümölccsé vált, nemesített fajtáit onnan hozták Magyarországra, innen a gyakori franciabarack elnevezés. A nép sok helyütt csak két fajtát különböztet meg az őszibarackban: duráncai, doláncsi stb. és magvaváló barackot. 1846-ban a pécsi szőlőhegyekben a következő barackokat sorolták föl: nagy hegyi későn érő bíbor, fehér vagy sárga duránci, fehér és vörös magdolna barack (Rapaics R. 1940b; Wlasits Gy. 1845: 1302).

A kajszi vagy kajszin, vagy sárgabaracknak nem ismerték fajtáit, de a 19. században tájanként értékes, külön nevet viselő fajtákat találtak kertészeink. Így például Entz Ferenc Mezőkomáromban a szőlőkben találta az igen jó és továbbszaporításra alkalmas magyar kajszit. A faiskolákban található kajszifajtákat csaknem mind magyar tájfajtákból alakították ki (Rapaics R. 1940: 309–310; Entz F. 1857–59).

Gesztenye. A Kárpát-medence egyik legrégibb, legtöbbet vitatott gyümölcsfajtája. Magyar neve a latin castaneumból jön, valószínű német közvetítéssel. Bátky Zsigmond 25 vármegyéből mutatta ki a gesztenyével kapcsolatos helyneveket. Botanikusaink bebizonyították őshonosságát, s ezzel megdőlt a későbbi, a római és a török kori betelepítésének elmélete. A leghíresebb gesztenyetermő vidékek voltak a közelmúltig: Baranyában Pécsvárad, Zengővárkony környéke, Zala megye, Kőszeg, Cák és Sopron vidéke, Várföldjén (Burgenlandban) a Rozália hegység, Nagymaros és Nógrád megye néhány körzete, Egyházasmarót és Nagybánya vidéke, valamint Bihar megye néhány körzete. A felsorolás mutatja, hogy gesztenyéseink Baranyától Zalán keresztül széles ívben Biharig a középhegységek déli lejtőin keresztezik a medence alacsonyabb tájait. Történeti adatokkal bizonyítható, hogy gesztenyéseink kiterjedtebbek voltak, mint napjainkban. Ismert gesztenyéseink kialakulását többféleképpen magyarázták. A gesztenye igényes fa, szereti a nedves talajt, a hosszú őszt, a nem nagy hőingadozásokat és a káliumban gazdag talajt. Mészköves vidéken csak ott díszlik, ahol oldható káliumot is talál. Tölggyel, cserrel együtt nő fel; az ember az ilyen vegyes erdőségben a gesztenye pártjára áll, környezetéből kiirtja a más fákat s végül így alakul ki a ritkás gesztenyeerdő, mint például Zengővárkonyban – írja Horváth A. Olivér, a mecseki erdők botanikusa (Horváth A. O. 1960, 1961; Gunda B. 1938a; Mollay K. 1960: 66–70; Csapody I. 1959: 238–256; Pauer A. 1926: 23).

A zengővárkonyi gesztenyés lenyűgöző látvány ma is, pedig az utóbbi években sok öreg fát ki kellett vágni, mert kiszáradt egy betegség következtében. Itt 20–40 méterre állnak egymástól a törzsek, köztük olyanok, melyek életkora 500–600 évnél is nagyobb, egy nemrég kivágott fa életkora 1000 év körül lehetett. A falu régiségét {504.} nyomozó kérdésekre a 19. század elején adott válaszban az egyik megidézett tanú azt vallotta, hogy a falu régiségének legnagyobb bizonysága a mellette lévő hegyen ültetett gesztenyés erdő, „melyben az én időmben, 1792 esztendőben még találtattak olyan fák, melyek... (lehettek) 400 esztendősök, mellek felől azonban álhatatosan erősítették, hogy a régi várkonyi lakosok ültették akkor ott szőleikben. De a szőlők a sok bekövetkezett hadakozások által nem munkáltatván, az ember is egy más bátorságosabb helyre futván, a szőlők elparlagosodtak és a gesztenyefák nővén elnyomták, így aztán csak gesztenye erdő maradt, melyet eleink plántáltak... Volt többek között egy fa, melyet 1796-ban akkori esperes Peleskei János megméretett, melynek külső színe, vagy kerülete 6 bétsi öleket tett” (a Zengővárkonyi Református Egyház jegyzőkönyvében). 1845-ben egy hosszúhetényi gesztenyefáról feljegyezték, hogy 2 öl átmérőjű és abban az évben 10 mérő gesztenyét termett. A hagyomány szerint egy török basáé volt. (Albániában és a Balkán déli részén a zengővárkonyi gesztenyéshez hasonlóan alakultak ki a hagyomány szerint az olajfaligetek. A fiatal olajfacsemetéket a kerítéssel védett szőlők közé ültették, ott nevelték fel, amíg azok lassanként árnyékukkal kiölték a szőlőket – Andrásfalvy B. 1962: 293–373).

Más kutatók éppen fordítva látják gesztenyéseink sorsát.

A nyugat-magyarországi gesztenyések rohamos fogyását azzal magyarázzák, hogy a gesztenyések fekvése és talaja alkalmas szőlőnek is, ezért a szőlők kedvéért kiirtották a gesztenyéseket. Zengővárkony szomszédságában, Nagypallon az ún. Gesztenyés-dűlőben a hagyomány szerint a 19. század hatvanas éveiben irtották ki a gesztenyefákat, mivel a terület búzavetésre is alkalmas volt. A zengővárkonyi és pécsváradi gesztenyés fennmaradását bizonyára nagyban elősegítette az, hogy a szántásra-vetésre alkalmatlan, egyenetlen és lejtős oldalakra terjedt ki.

A gesztenye lassú növekedésű és gondozást igényel. Legfontosabb az, hogy ősszel a termés leverése után a fák alját gondosan ki kell takarítani, a tüskés burkokat, száraz ágakat, leveleket el kell égetni. A gesztenye nem tűr meg maga közt más fát, bokrot. A szép gesztenyés az, melynek alján selyemfű nő. A gesztenyének is több fajtáját ismerik. A legfontosabb különbség a termés eltarthatóságában van. Így ismernek nyári vagy korai gesztenyét és téli, elállós vagy kései gesztenyét, ez utóbbi héjában ezüstös szálak vannak, cserebogaras gesztenyét, ez karácsonyig eláll. Rapaics Raymund a magyar gesztenyének legalább 7 változatáról tud. Ezek ízre, színre is különböznek egymástól; van fekete-barna, gyengefényű, durva bordázatú, van vörösesbarna, szürkésbarna, selymesfényű és molyhos makkú gesztenye is. Fája értékes épületfa, a zalai szőlők pincéi, présházai hatalmas gesztenyefa gerendákból vannak összeróva. Hordót, kádat is készítenek belőle, faszénégetésre jó, de tüzelőnek nem szeretik. Levelével a szegények párnát, dunnát is töltenek (Zengővárkony).

Dió. Neve nyelvünkben török eredetű, így ismerték már őseink a honfoglalás előtt is. Kárpát-medencei őshonosságához nem fér kétség, jelentős számban találtak diós, diófában gazdag ligeteket a Kárpát-medencében, erről tanúskodik a dió nevéből képzett helynevek sokasága. Ezek is jelzik elterjedésének területét, melynek északi határa egybeesik a szőlő és gesztenye északi határvonalával, széles ívben nyugatról észak felé, majd vissza keletre és le délre, nagyjából a medencét övező dombos hegyaljában, a hegyek melegebb, délies oldalain. Diás, Gyiás, Diós, Divós, Diószeg, {505.} Diósberény, Diósgyőr stb. helyneveink utalnak a dióban gazdag helyekre. A 19. században még Biharban, a Bánátban, a Déli-Kárpátokban az Olttól nyugatra a botanikusok a dió vad változatait is megtalálták. Ez kisebbecske, csontos, igen kemény héjú, magja pedig igen olajos. Istvánffy és Werbőczy is megemlíti a Csallóköz diófaerdeit, Ransanus Erdélyből említ hasonlókat. A diófák szeretik a középhegységek délre nyíló völgyeit, a benne futó vizek mentét és a környező, nem túl száraz oldalakat. A májusi fagyok gyakran lefonnyasztják erőteljes hajtásait, de utána a diófa újra kihajt, nem pusztul el. A diót a víz és az állatok, elsősorban a madarak terjesztik. Sokfelé ma is úgy tartják, hogy az a jó dió, melyet a varjú hullat el, mert az a nagyobb, könnyebb töretű diót szereti. Az ilyen dióból kelt csemetét, ha megtalálják, átültetik kertjükbe.

Népünk a diónak alakja és használhatósága szerint több alakváltozatát tartja számon. A legnehezebb töretű diókat nevezik kő, fás, fájás, cserhajú vagy kujcsos diónak. Az utóbbi nem annyira a héj keménységét jelzi, mint inkább azt, hogy béle nehezen szedhető ki a héjából. A vékony héjú a cinegedió, mert azt a cinege madár is ki tudja nyitni, újabban ennek a neve a papírhéjú dió. Ezt a diót éppen azért nem szeretik, mert az állatok könnyen hozzáférnek. A nagyobb szeműnek sokfelé lódió a neve, de nem mindegyik nagyszemű diót kedvelik, mivel ezek általában keveset teremnek. Legjobban a közepes nagyságú, nem nehéz töretű, de nem is vékony héjú diót keresték. Ennek számos táji változatát ismerték a régiségben is: sebeshelyi (Erdély), milo-tai (Szatmár), pozsonyi, pécsi, nagybányai, tengöli vagy tengeri dió (Zala). A gesztenyével összehasonlítva a dió ritkábban alkot magában ligeteket vagy erdőt, mint a gesztenye, de a Maros dél-erdélyi mellékvölgyeiben dió- és almaligetekről tudunk. A dió a gesztenyénél sokkal elterjedtebb, nem annyira válogatós talajban, szinte mindenhol megtaláljuk a kertekben, szőlőkben, utak mentén, földek végében. Az Alföldön – úgy tűnik – csak a 19. század elején kezdték nagyobb mennyiségben ültetni a jó vízgazdálkodású homokon. A szőlőhegyekben magában ritkább, az a hit járja, hogy a dió leveléről lehulló víz mérges, minden más növényt elpusztít; ez a tulajdonsága igen erős árnyékának köszönhető, de levelét sem tartották jó trágyának.

Népünk igen fontos ünnepi ételeinek nélkülözhetetlen összetevője: lakodalmi, húsvéti és karácsonyi dióstészták, kalácsok tölteléke. A karácsonyfa és a termő ág, a tebe dísze, a karácsonyesti játék tárgya az úgynevezett pározásban, innen Tolna megyében a karácsonyest neve is: pározó, pározó este. A dió kétségtelenül az egészség és a termékenység jelképe. Héja, a dió zöld burka és levele fontos gyógy- és festőnövény. Fáját a legértékesebb hazai bútorfának tartják (Szilády Z. 1924; Rapaics R. 1940b).

Cseresznye. Őshazája, génközpontja Kis-Ázsia és a Kaukázus vidéke, innen kerültek már nemesített fajtái a Római Birodalom különböző tartományaiba a császárság korában. Hazánk erdeiben a vadcseresznye őshonos, mindenfelé előfordul, helyneveket azonban alig és igen későn képeztek belőle. Neve a latin cerasusra megy vissza, a latin szó valószínűleg az örmény kiraks, kerasenira. Magyarba valószínű szláv közvetítéssel ez a szó került. Termesztett fajtáinak neve a gyümölcs alakjára, színére, érési idejére és fogyasztásánál tapasztalt tulajdonságaira utal: fekete, fehér, piros kar-mazsin, májusi, Orbán-napi korai, borízű, hólyag vagy hólyagos, porcogós vagy ropogós, {506.} szív alakú. Termőhelyükről elnevezett tájfajtáink közül az első a híres szigetvári dió nagyságú cseresznye, melyről azt írják a 17. század végén, hogy hozzá hasonló másutt Magyarországon és a Török Birodalomban nem található. Ugyancsak a 16. században híres volt az ölyvedi fekete cseresznye, ebből kért Miksa császár oltógallyat Veran-csics Antaltól 1573-ban. A 19. században híres cseresznyeként említik a baltavárit, a baltavári ökörszemet és az alföldi piacon a baranyait. Számos táji változata alakulhatott ki, de úgy tűnik, sohasem tartották fontos gyümölcsnek. Jelentősége koraiságában volt. Az első friss gyümölcs, elsősorban a gyermekek számára csemege, de a 16. században a magyar főurak is versengtek abban, ki tud korábbi cseresznyét a bécsi udvarba küldeni. A legkorábbi említés május másodikán küldött cseresznyéről szól, de ez a régi Julián-naptár szerinti május másodika lehetett. Ma is a pici, ízetlen/íz-telen, halvány színű korai cseresznye a legpiacosabb, legnagyobb haszonnal adható el, szinte szemenként, vagyis nem súlyra, hanem kis csokrokba kötve szárastul, a gyermekek kedvéért. Nevezetesebb táji fajtáink a későbbiekből: korkoványi (a Badacsony északi oldalán), korponai (Hont m.), várkonyi (Baranya m.), badacsonyi óriás, pongrác vagy pongoróc (az Alföldön, Nagykőrös vidékén), disznódi fűszeres (Erdély), cserszegi mézes (Cserszegtomaj – Keszthely), ez utóbbi sárga. A cseresznye aránylag gyorsan növő, szép fát alakít és jó árnyékot ad, ezért szőlő végébe, pincék elé szívesen ültetik, mint a diót. Gyümölcsét Baranyában rákötik a komafára (Hegyhát). Fájából gyakran faragnak kisebb tárgyakat, gyufatartót, ostornyelet (Rapaics R. 1940b: 11, 108).

Meggy. Legősibb gyümölcsünk, már a Volga vidékén ismerhettük és használhattuk, amint azt Herodotos is leírta. Neve nyelvünknek finnugor rétegébe tartozik. Igen sok helynevet képeztünk nevéből: Medgyes, Meggyes stb. A gyökérsarjaiból szívósan terjeszkedő vad vagy cigány-meggy őshonos lehet a Kárpát-medencében. Itt van északi határa is. Napsütötte oldalakon, bozótos gyepűként kíséri útjainkat, a dűlőket, szőlők szegélyét, kerítéseket. Nemcsak nyersen, hanem aszalva is ették, rétesben, lepényben, levesként is fogyasztották. A meggypiros kedvelt színárnyalat volt. A régiségben mindenfelé ismerték, de többnyire fajtaváltozatra való utalás nélkül, egyszerűen csak meggyként, möggyként. A 19. század folyamán néhány táji változatát különítették el a kertészek. Első a pándi, melyet egy Pándi nevű debreceni huszárkapitány kertjében találtak volna, mások Pánd községből valónak tartják. Korpádi – valószínű a pándinak későbbi, a piacra való termesztés során kialakult neve a kecskeméti, kőrösi vagy szentesi meggy. Újabb nemesítésűek lehetnek a keceli és újfehértói, ezekről egy-két évtizeddel ezelőtt mit sem tudtak. Ha meggyről esett szó, beszéltek rudas meggyről (melynek hosszú szára volt), hajag vagy hólyag meggyről (Rapaics R. 1940b: 11, 44, 58,79, 301).

Berkenye és naspolya. Ezek együtt képviselik azt a rohamosan eltűnő, régebbi gyümölcsfogyasztási módhoz tartozó gyümölcsfélét, melynél a termés már csak megpuhult, szotykosodott állapotban élvezhető. Számos ilyen körte- és almafajtánk is volt, de a naspolya és berkenye kizárólag megpuhult, megbarnult állapotban élvezhető. Mindkét fát a magyarság csak a Kárpát-medencében ismerhette meg, és régebben jelentősebb mennyiségben ültethette a ház körül, szőlőben és erdők közt is. A {507.} berkenye melegkedvelő faj, hazája a Földközi-tenger melléke a Kaukázusig. Magyar neve szláv közvetítéssel jött a latinból. Több faját ismerjük, a legfontosabb a házi berkenye. Kevésbé ízletes a barkóca és a lisztes berkenye. A madárberkenye díszfaként egészen a legújabb időkben terjedt el. A naspolya neve a görög-latin mespilumból jön, valószínű szláv közvetítéssel. Neve vidékenként változik: naspolya, lasponya, laspolya. Különösen a Délnyugat-Dunántúlon kedvelték és valaha sokkal nagyobb számban ültették a Mecsek vidékén, Zalában és Somogyban; galagonyára vagy kutyatövisre (a galagonya baranyai neve) oltották.

Som. A somot ma már nem tekintik termesztett gyümölcsfajtának, nemigen alakítottak ki belőle nagyobb gyümölcsű, táji fajtákat. Nevéből igen sok helynevet képeztünk a régiségben (Somogy, Somos, Som-), valószínű nagyobb szerepe volt a táplálkozásban. Igazi fává soha vagy csak ritkán nő, igényli a meleget, de a félárnyékot is tűri. A 19. század neves kertészei nem győzik dicsérni termését, levelének teáját, fájának kiváló tulajdonságait, gyógyhatását (Rapaics R. 1940b: 17, 58, 79). Igényesebb gyümölcsfajokban szegényebb területen, például Moldvában a som napjainkig fontos alapanyaga az ételeknek, mint az ünnepi somos-faszujkának, a sommal összefőzött babfőzeléknek.

Mogyoró. Európában őshonos, de ennek is a somhoz hasonló sorsa volt. Számos helynév bizonyítja elterjedését, de sajátos, népi fajtaváltozatairól nem tudunk. Ezt is csak bokornak tekintették, mezsgyékre, gyepűkre szorult, elsősorban erdőkben gyűjtögették. Jelentőségére mutat az is, hogy erdős vidékeken a kötelező jobbágyi ajándékok közt szerepel: évenként meghatározott mennyiséget kellett belőle a földesuraknak beszolgáltatni. Szőlővidékek közelében igen fontos volt a pintérek és kádárok mesterségéhez: belőle készültek a hordók és kádak abroncsai. Valószínű elsősorban dísznövényként a török korban terjedt el a törökmogyoró, mely azonban hatalmas fává növekszik, öreg gesztenyefákkal vetekszik a nagysága és kora (Rapaics R. 1940b: 21, 45, 58).

Egres. Nyugat-európai eredetű a termelésben. Vad változatai egész Eurázsiában elterjedtek. Angliában igen kedvelt. Neve és nevének magyarázata rávilágít ismét korábbi, ma már elfelejtett gyümölcsfogyasztási szokásokra. Az éretlen, savanyú gyümölcsök igen fontos kiegészítői, fűszerei voltak egyes étkeknek. Az éretlen szőlő neve is egres volt, a régi magyar nyelvben szőlőegres – savanyú szőlő. Az éretlen szőlőből főzött levesek, mártások stb. helyére lépett az egres a régi magyar konyhában. Lippay azt írja többek közt az egresről, hogy mikor még éretlen, „igen jó ízű étkeket főzhetni, mint húst, halat, leginkább tyúkfiat... ecet helyett is élnek gyümölcsének kifacsart levével”. Késői, több oldalról való átvételére utalhat különböző táji elnevezése: egres, köszméte, piszke, füge (Gyimesben). Szentendre körül a szőlők 19. század végi pusztulásával került a szőlő helyére, s lett hazánk legnagyobb egrestermő helye. Nyilván a főváros közelsége, piaca indította a lakosokat a hamar termőre forduló egres telepítésére (Rapaics R. 1940b: 36, 37, 48, 169).

{508.} Ribiszke, ribizli. Hozzánk német közvetítéssel és igen későn került. Lippay már leírja piros, fehér és fekete fajtáját, de a házi kertekbe valószínű csak a 19. században került. Neve arab eredetű, a rebarbara egyik fajtáját jelölte, s ez bekerült az európai gyógyszertárakba. Az azt helyettesítő ribiszke is először a gyógyszertárakból volt ismeretes.

Hasonlóan gyógyszertári készítményei révén vált ismeretessé a borbolya, vagy régi magyar nevén a fái sóska vagy vadsom. „Nem oly kerti, mint mezei, mert ide mifelénk a mezőkön útfélen, legfőképpen a Csallóközben, azonkívül a szőlők lábjában a hegyeken magátul elég terem... Némely helyeken, úgymint a Felföldön ritka, azért ültetik kertekben” – írja róla Lippay (Rapaics R. 1940b: 75, 173).

Ugyancsak igen későn került kerti termelésbe a málna és az eper. Termelési körzetei csak a 20. században alakultak ki ugyancsak Budapest körül. Mai napig sem került azonban kerti termelésbe a csipkebogyó vagy hecsedli, a vadrózsa. Termésének tréfás neve: seggvakaró, ami a megpuhult, édes, nyers gyümölcs fogyasztásának következményeire utal. Az áfonya, mely csak savanyú, mészszegény hegyvidéki talajokon terem, a legutóbbi években egy nagy bogyójú, nemesített változatával került csak a házi kertekbe nálunk (Gunda B. 1966a; Rapaics R. 1940b: 76).

A bodza mindkét faját, a fái bodzát (Sambucus nigra) és a gyalogbodzát (Sambu-cus ebulus) egyaránt gyomnövényként inkább irtják nálunk. Néhány helyen kisebb mennyiségben sűrűre főzték – ezt nevezték bodzakásának. A gyalogbodza bogyóiból készült csete vagy pekmez, németül attich, Attich-Pekmes, különösen Dél-Dunántúlon a sváb szegénység körében fontos téli táplálék. Úgy sűrítették be főzéssel, mint a mustot a törökök, akiktől a pekmez szavunkat is kaptuk, valamint ezt az eljárást is. Mikes Kelemen említi ezt egyik levelében (Andrásfalvy B. 1961a). A fái bodza virágja fontos gyógynövény és tésztába sütve étek is. Bogyóit étel- és italfestékként használják, fája nélkülözhetetlen: furulyák, orsók, csépnyelek készültek belőle.

Szeder (fa), eper (fa). Az előbbi elnevezés a Dunántúlon használatos, az utóbbi az Alföldön. A kétféle elnevezés mögött valamikor kétféle fa is állt. A szederfa levele vastag, gyümölcse fekete és savanyú, neve latinul morus. Fontos festőnövény volt már az ókorban és mint gyümölcsfát a középkortól ismerik Magyarországon is. A másik, az eperfa nem dél-európai, hanem kínai eredetű, levele vékony, gyümölcse fehér vagy lilásfehér, édes. Ennek az utóbbinak a levele a selyemhernyó nélkülözhetetlen tápláléka Kínában kb. 6000 éve. A selyemhernyó meghonosítása Európában mindaddig kudarcra volt ítélve, amíg vele együtt az eperfát is meg nem honosították a 12. században. Ezt a fát nevezte a magyar nép eperfának. A Schlägli szójegyzékben külön nevezet alatt fordul elő mindkettő: a szederfa sicomorus, az eperfa fragus. Lippay már csak a színük szerint különbözteti meg a kettőt, és attól kezdve a magyar botanikai irodalom is elfeledkezik a két elnevezés használatának okáról. A selyemhernyó tenyésztése Magyarországon már a 17. század végén megindult, s ekkor ezrével kezdték telepíteni az eperfákat, különösen Buda visszafoglalása után, majd még nagyobb lendülettel Mária Terézia korában. Sok magyar földesúr birtokain átvezető útjait eperfákkal szegélyezte, vagy külön szedreseket létesített selyemhernyói táplálására. A 18. században megindult az alföldi tanyásodás, s a homok meghódításának is {509.} hálás fája lett. Az eperfa az alföldi tanyák legfontosabb fája az akáccal együtt. Igénytelen, minden évben terem, jó árnyékot ad, csontolható, fája jó hordódongák készítésére. Lehullott gyümölcsén hetekig élnek a baromfiak, de pálinkát is szoktak égetni/főzni belőle. Hosszú ideig hozzátartoztak honi tájképeinkhez a szeder, illetve eperfákkal szegélyezett országutak. Napjainkra, mivel állítólag sok káros hernyó gazdanövénye, aztán az utak szélesítése miatt is, csaknem teljesen kiirtották az országutak mentén. Alig találni egy-egy csonka eperfasort elhagyott utak mellett. A hagyomány többfelé azt tartja, hogy a szederfát be lehet oltani szőlővel. Ez a hagyomány onnan eredhet, hogy a Balkánon sokfelé a szőlőt fára futtatják és a szőlővel befuttatott fák nagy része szederfa (Rapaics R. 1940b: 292; Andrásfalvy B. 1962).

A GYÜMÖLCSFA MUNKÁI

Mielőtt a parasztságot kiszorították volna az erdők használatából, sokkal több gyümölcsöt fogyasztott és sokkal többet foglalkozott a gyümölcsfákkal, mint később. Az erdő egyszerűen nem faárutermő terület volt, hanem különféle fákkal, bokrokkal, füvekkel és állatokkal áldott, legeltetésre, gyűjtögetésre, vadászatra, madarászásra, gombászásra, különféle szerszám- és épületfa szerzésére alkalmas közterület, élés, marhaélőföld. A fák nem álltak sűrűn egymás mellett, hogy a fényért versengve szálasan törjenek fölfelé a magasba, hanem a különböző korú és fajú fák lazán és keverten, széles lombkoronájukkal szétterpeszkedve növekedtek, az ember tevékeny és állandó ellenőrzése mellett. A régi legelőerdők árnyékoltsága mintegy 50%-os lehetett többnyire, vagyis a fák körülbelül ugyanakkora területet árnyékoltak be, mint amennyit a nap besüthetett a füves talajszinten. Ez az élés, élőföld vagy erdő a közösségé volt, a 18. század közepéig-végéig a földesúrral is közös használatban. Az erdő számtalan haszonvételi formája közül első helyen a különféle gyümölcsöt és makkot termő fák haszna állott. Az ember a gyümölcsöt termő fák mellé állt: első lépésként felismerve a többi fa és bokor közt a csemetében az eljövendő gyümölcstermő fát, segíti azt a növekedésben azzal, hogy napfényt és tért biztosít számára, kivágja vagy csonkítja a versenytársakat, bokrokat és fákat, hogy a gyümölcsfa terebélyes koronát és ezáltal bő termést hozhasson majd. A második lépés a fa fajtájának megváltoztatása, az oltással való nemesítése volt. A szakirodalomban feltételezik, hogy már a bronzkorban ismerte az emberiség az oltással való nemesítést. Valószínűleg ez a hasítékba való oltás volt, a népi gyakorlatban máig mindenhol fellelhető sok helyen a nemesítés kizárólagos módja (Andrásfalvy B. 1964: 288). Szemléletesen írja le a gyümölcsfás, havasalji legelő erdő átalakítását gyümölcstermő legelővé Szilády Zoltán (1924: 254). A vad fa, alany csemetéjének törzsét vagy ágait így a szaporítani kívánt nemes fa ágaival lehetett összeforrasztani és az oltógallyak igen messze eljutottak. Az ősszel levágott, lehetőség szerint egy esztendősnél nem öregebb oltóágat pincében, homokban eltemetve tavaszig is el lehetett tartani, az oltás napjáig. Az oltógallyon termő bimbót vagy rügyet nem tűrtek, csak hajtót. Az oltás ideje Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének hete volt, de napján, március 25-én több helyütt nem oltottak, mert az dologtiltó ünnepnek számított (például Zalában).

Nem mindenki tudott jól oltani. Aki tudott, az tavasszal akár több száz fát is beoltogatott, {510.} kinn az erdőn, az élésben, a vágásokban, erdőszéleken, ahol vadalma, vadkörte, vadcseresznye, meggy, kökény és galagonya is felnőtt. Az lehetett az általános gyakorlat, hogy a vadfákat, az alanyt ott oltották be, ahol megtalálták, és nem is mindig azzal a szándékkal, hogy a megerősödött, nemesített fát kiveszik és átültetik a házhoz, vagy saját használatú kertrészbe, szállásra, szőlőbe. Az oltás megeredése, sikere bizonytalan volt, ezért is kellett többet beoltani a szükséges számnál. Az emlékezet szerint voltak szenvedélyesen oltogató emberek, erdőt járó parasztok, pásztorok, akik minden későbbi átültetési, kizárólagos használati igény nélkül oltogattak.

{511.} Apáthy Kiss Sámuel említ egy pásztorembert, aki százával nemesített fákat a somogyi erdőkben (Hofer T. 1955: 138; Andrásfalvy B. 1964: 289). Ugyanezt hallottam én is egy moldvai magyarról, egy csángó emberről, aki tavasszal egy nyaláb oltógallyal járta az erdőt, a kaszálók ligeteit, és tréfából is beoltogatta más területén és a közterületeken talált vad fákat. Az ilyen legelőn, erdőn, útfélen oltott és termő fa mindenkié volt: mindig emlékeztek róla azok, akik vettek a fájáról, mert nem magának oltotta. Mások azt állították, hogy az ilyen fákat egyesek azért oltják, hogy hírt-nevet szerezzenek maguknak a késő utódok közt. Később, amikor ez a közösségi gondolkodás már különösnek és idegennek hatott, az erdőkben talált oltott fákra azt mondogatták, hogy az illető ottfelejtette oltását, vagy talált jobban sikerült oltványt is.

A hasítékolásos vagy törzsök oltást ismerték csak. A vad vagy alany akkor a legjobb erre, ha egy- vagy kétujjnyi vastag. A vékonyabb vadat csaknem a földszinten vágták el vízszintesen, vagy egy kicsit feljebb, legfeljebb arasznyi magasságban, de a nagyobb fáknál akár embermagasságban is szétágazó ágakat külön-külön is beoltották. Ilyen magas fák oltásánál a fát felnyesték, vagyis alacsonyabban elágazó hajtásait, ágait tőből levágták. Fontos volt, hogy az oltás helyén az ág vagy törzs sima, göcsmentes legyen. Ezután a vízszintesen elvágott törzset vagy az oldalt álló ágaknál annak tengelyére merőlegesen levágott metszlapot középen behasították. Ehhez kis kalapácsot, baltát is használtak; addig ütögették a kés fokát, míg az el nem merült a fában. Ezután kihúzták a pengét és a hasítékot keményfa ékkel feszítették szét annyira, amennyire az oltógally megkívánja. Az oltóágat vagy gallyat is ék formájában faragták ki s rendszerint egy hasítékba két ágacskát illesztettek bele, a hasíték két szélébe, úgy, hogy az oltóág és a vad kérge egybesimuljon, összeérjen. Az oltóágnak kis vállát vagy tatját is faragtak, mellyel a gally simán az alany metszlapjára illeszkedett. Az oltógallyak beillesztése után finoman kimozgatták a középütt bevert keményfa éket és a vadfa meghasított törzse ráfeszült az oltógallyak ékére. Ha szükségesnek ítélték, madzaggal körülkötötték az oltást. A vadfa szabadon maradt metsz-lapját és a hasítékot a vadfáról levágott ágról lefejtett kéregdarabbal fedték be, hogy be ne piszkolódjon. Az oltást ezután sárral, marhaganéval, újabban viasszal kenték körül, vagy még ronggyal is bekötötték, hogy a nap és a szél a tapasztást ki ne szárítsa, és ezáltal az oltás el ne pusztuljon. A vadról levágott ágat szokás volt az oltás mellé a földbe szúrni, hogy az arrajárókat figyelmeztessék az oltványra, és a madarak se az oltott gyenge ágra, hanem erre a már értéktelen fára szálljanak rá. A két oltógallyból általában csak egyet hagytak meg, ha megeredtek, az egyiket, az erőteljesebben hajtót hagyták, a másikat kiszakították. A meghagyott ágon is csak két hajtást engedtek, később azok közül is az egyiket, a gyengébbet kitörték, hogy a fa egyenesen növekedjen felfelé. A vastagabb s magasabban elágazott alanyokra több oltógallyat is tűztek, s előfordult, hogy ugyanabba az alanyba két vagy három különböző fajtájú oltógallyat is elhelyeztek. Így például egy bogyiszlai udvaron álló körtefa egyik oldalán törökországi körte, a másik oldalon nagyasszonynapi körte terem. Mikor már az egyik rész leérik, kezd érni a másik.

Ha a vadat az erdőben oltották, a megeredt oltványt egy-két év múlva vitték át csak végleges helyére. Az oltványt sem vittek mindig egy-egy család kizárólagos tulajdonát képező kertbe, szállásra, hanem közterületekre is, források, csurgók, kutak {512.} mellé árnyékolónak, szántóföldek végére, dűlőutak szélére, hogy az aratók a nyárban alatta delelhessenek.

A vadfák átoltása, ha nem is történt azzal az igénnyel, hogy annak termésére jogot formál az oltó, az oltás mégis már a közterület, az erdő bizonyos csonkításával járt együtt. Az oltvány védelmében ugyanis a környezetében lévő fákat, bokrokat kivágták vagy megkurtították ágait, hogy a nemesített fa több fényt kapjon. A későbbiekben fennállott az a veszély is, hogy az egymás mellett csoportosan álló átoltott fákat valaki körülkeríti, szállásnak, irtáskertnek foglalva le a területet. Az oltogatás tehát a foglalás lehetőségét is magába foglalhatta, ezért több adatunk van arra, hogy a közösség, a falu vagy mezőváros elöljárósága megtiltotta a vadfákba való oltást (Andrásfalvy B. 1964: 100).

Az oltványok és csemeték átültetésének ideje az ősz, a lombhullatás után, vagy a tavasz, a nedvkeringés, a mizger (Zala) megindulása előtt. Zalában az volt a gyakorlat, hogy a fa gödrét még ősszel megásták, a csemetét vagy oltványt csak tavasszal ültették bele. Szokás volt a gödörbe trágyát dobni, és azt tartották, hogy a gyümölcsfa tövéhez elásott hullott állat, dög termésre ösztönzi a fát. Általános volt az a hit is, ezt a korai szakírók is hangoztatták, hogy a gyümölcsfa átültetése is nemesítést jelent: az átültetett fa nagyobb, jobb gyümölcsöt terem. Ezzel az indokolással egy-egy fát többször is átültethettek; különösen diófánál alkalmazták ezt.

A régi gyümölcsfakezelés az oltáson és átültetésen kívül legfeljebb az elszáradt ágak eltávolításából, esetleg az igen sűrű lombozat ritkításából és a viharban megsérült ágak eltávolításából állt. Rendszeresen nem metszették a fákat, de alkalmanként a nagyon megnyúlt ágakat a fiatal fákon metszéssel kényszerítették elágazásra. A Szamos-háton a fiatal szilvafák elágazásánál jelentkező tövist, mely a következő évben termő rügyet hajt, levágták, hogy a termés ne akadályozza a fiatal fa növekedését. A fa maga is lerúgja a termőrügyes tövist, ha még nem bírja kiérlelni, de akkor nagyobb sebhely marad a fán, és ezt a gondatlanság jelének tartották. A fákra telepedő gombákat, fagyöngyöt is levágták, ha észrevették, s néha szükségessé vált a hernyófészkek eltávolítása is. Különösen a Tisza és a Szamos vidéki szilvásokat lepte meg néha igen erősen a hernyó. Azért, hogy a hernyófészkeket elérjék, ezen a vidéken hernyózószéket használtak. A gyümölcsfákkal való munkák alkalmas idejét is számon tartották. A nyesést, vágást holdfogytával, az ültetést, oltást holdtöltével kellett végezni. A 19. század második felében sokfelé általánossá vált a gyümölcsfák törzsének meszelése. A gyümölcsös aljának tisztán tartása, kaszálása is hozzá tartozott a jó termés biztosításához. A gesztenyésekben a szüret után a száraz lombbal együtt elégették a gondosan összegyűjtött üres kupacsokat is. Az oltásnak gyümölcs-oltó Boldogasszony, a fák tisztításának, nyesésének a Duna mentén Faustinus napja volt alkalmas. Karácsony éjszakáján megrázták a fákat és gyümölcsfával tüzeltek. A húsvéti sonka csontját sokfelé felakasztották a gyümölcsfákra. A vízkereszttől gyümölcsoltóig összegyűjtött házi szemetet is a gyümölcsfák alá szórták Baranyában.

A gyümölcsfák ápolásának szegényes az eszközanyaga: különféle kések az oltáshoz, nyeséshez, balták, fűrészek az ágak eltávolítására, egyszerű létrák a magasabb részek megközelítésére. Ilyen egyszerű létra volt az occoru vagy oszoru (Sárköz), ösztörü (Zala), mely arasznyira lecsonkolt ágú sudár fa volt. A hosszú nyelű, rugós, zsineggel működtetett gallyazó olló csak néhány helyen terjedt el a 19. század végén. {513.} Hasonlóan nem váltak általánossá a különféle kis, zsákos gyümölcsszedők sem. A szilva, dió, gesztenye leveréséhez hosszú dióverő-rudakat, csorongokat használtak.

A gyümölcsfák gondozásában a 19. század közepétől terjedtek el a korszerűbb módszerek, amikor a gyümölcstermelés állami támogatást kapott. A szervezett állami támogatás ráépült a Lippay óta terebélyesedő gazdag hazai gyümölcsészeti szakirodalomra és gyakorlatra. Már a 18. század végéről ismerünk nagyszabású, de lényegében egyéni próbálkozásokat a paraszti gyümölcskultúra felvirágoztatására, új, nemesített fajok és fajták elterjesztésére. Ezek az új gyümölcsészeti, művelési (agro-technikai) módszerek és gyümölcsfajták tulajdonképpen a jobbágyi gyümölcstermelés megváltozott jogi feltételeihez való alkalmazkodást jelentették. Az elkülönözés-sel, majd a jobbágyfelszabadítással lényegében megszűnt az erdei, külterjes és tömeges paraszti gyümölcstermelés. Ezután a gyümölcsfák csak a házi kertekben, a portákon maradhattak meg, illetőleg korlátozottan kezdtek terjedni a szőlőkben, különösen az alföldi homokokon. Tessedik Sámuel és a hozzá hasonló papok, lelkészek (mint a kárászi [Baranya m.] Jankó János; Ujvári, Vlasics, Gruber stb.), orvosok (Tótfalusi Miklós, Miskolc; Entz Ferenc Mezőkomárom), a megyei közigazgatás tisztviselői, kisnemesek, polgárok, szabad parasztok, iskolát járt jobbágyok, de mindenekelőtt a falusi tanítók csatlakoztak a különféle gazdasági és kifejezetten kertészeti egyesületek kereteiben működő mozgalomhoz. A nevezetesebb kezdeményezések, mint a Keszthelyi Georgikon vagy Tessedik Sámuel szarvasi faiskolája mellett egyesületi, községi és magán faiskolák keletkeztek és szaporították az oltványokat. A 19. század végén a kormány rendeletére az országot bejárta egy kertészeti bizottság, melynek az volt a feladata, hogy a szaporítható gyümölcsfajtákat vidékenként meghatározza. A javasolt fajtákat 4 állami faiskola nagy mennyiségben szaporította és terjesztette kedvezményesen. Budán a Budai-hegység és a dunántúli elpusztult borvidékek meszes és márgás talajaira őszibarack-, mandula-, kajszi-, ágeni szilva- és diófacsemetéket, évente mintegy 30 000 fát adtak ki. Kolozsvárt a szaporítóanyag 1/3-a alma, 1/3-a körte, 2/9-e besztercei szilva, 1/9-e cseresznye és meggy volt, s évente 45 000 fát adtak ki. Zilahon három almafajtát, az ágeni és besztercei szilvát és diót neveltek az elpusztult szőlő helyére, évenként 31 000 darabot. Lugoson szilva-, dió- és almacsemete szaporítása folyt, évente 50 000 fát adtak ki. A javasolt fajtákat ezenkívül szaporították a gazdasági intézetekben, iskolákban: Magyaróvárott, Kassán, Keszthelyen, Debrecenben, Kolozsmonostoron, Somogyszentimrén, Adán, Csáktornyán, Rimaszombaton, Zsitvaújfalun és Algyógyon is. Óriási méretű gyümölcsfa-telepítésekről beszélhetünk. Az 1890-es évekre már csaknem minden nagyobb faluban volt egyleti vagy községi faiskola. Például Bács-Bodrog megye 123 falujából 118-ban (95%), Barsban 214-ből 182-ben (85%), Szolnok-Doboka 311 falujában mindben volt faiskola (100%). Az egykor nagy mennyiségű paraszti gyümölcsöt kivivő megyékben, ahol a gyümölcstermesztés földművelésre alkalmatlan területeken folyt továbbra is, viszonylag kevesebb faiskolát állítottak fel. Például Mármarosban 159 falu közül csak 31-ben volt faiskola (Gyümölcskertész 1893: 2. sz.; Falusi Gazda 1862: 160).

{514.} A GYÜMÖLCSHÖZ VALÓ JOG. GYÜMÖLCSFÁK ÉS GYÜMÖLCSÖSÖK

A falu közterületein, erdőiben, legelőkön, ártérben, utak mentén növekvő gyümölcstermő fákról mindenki részesülhetett, akkor is, ha azt valaki már oltással megnemesítette. Már a 15. századból vannak adataink arra, hogy nagy, rendszerint határjelző fákat személynévvel neveznek meg, ez azonban még nem jelenti feltétlenül azt, hogy magánbirtoklásban lettek volna. Említenek e századból már kerített gyümölcsösöket is: az Alföldre siető Sebes-Körös mellett, az Alföldet északról határoló hegyek lábánál, Borsodban királyi gyümölcsöskerteket, a Duna, Tisza, Szamos és Körösök mellett gyümölcsös erdőket. A kerítéssel az erdőtől vagy más ligetes gyümölcstermő helytől elkülönített gyümölcsösök ekkor és később is vagy a királyé, vagy kolostoré, ritkábban földbirtokosoké, nem parasztokéi. Az értékesebb oltott fákat éppen a faluközösség használatából akarták kiemelni a körülkerítéssel. Ezek a pomáriumok nyilván messze földről hozott új, nemes gyümölcsfajták első hazai állomásai, s innen áradnak szét később a környékben (Belényessy M. 1955b: 11, 28). Ugyanakkor folyik egy másik oltvány és nemes fajta átvétel-átadás a parasztok körében is. A 16. és 17. században nagyhírű magyar gyümölcsészet – elsősorban a bécsi udvar és a magyar földesurak levelezéséből ismeretesen – már magyar tájfajtákról, tehát ismeretlen nemesítésű, eredetű, feltehetően hazai gyümölcsfajtákról is tud. Ez az az idő, amikor a Balkánon keresztül a Kelet gyümölcskultúrája – a háborúk ellenére is – Magyarországot Európa legfontosabb gyümölcsfajta-központjává teszi (Takáts S. 1915–17: III. 358–395). A 18. században a paraszti gyümölcsészet az erdőrendezésekkel veszélybe került és átalakult, de vannak adataink arra, hogy a gyümölcsfáknak egy-egy birtokos számára való elkerítése a jobbágyság körében is megtörtént. A gyümölcsészet minőségi fejlesztésének egyik feltételét éppen abban látta a kormány, hogy a fákat a jobbágyok kizárólagos használatába adva az egyes gazdák érdekeltté váljanak a nemesítésben és gondozásban is. 1775-ben az erdélyi kereskedelmi bizottságnak azt a javaslatát szentesítette a király, melyben szorgalmazta, hogy a dió- és szilvafákat, melyek sokfelé az országban magától itt-ott figyelemre méltó mennyiségben felnőnek, a helyi szokások szerint egyre nagyobb mértékben osszák fel magánbirtoklásba, hogy azokat bekerítve ápolhassák és csak saját hasznukra fordíthassák. Így a Sárközben a 18. század végén abból támadtak bírói feljegyzésre méltó perek, hogy a gyümölcsfákat körülkerítő jobbágy saját kerítésébe zárt olyan fákat is, melyekre mások is igényt tartottak. Ebből arra következtetünk, hogy a körülkerítést megelőzte az, hogy a fákat is birtokba, másokat kizáró magánhasználatba vették. Ez azonban nem mindenhol történhetett meg. Itt a Duna mentén ekkor alakulnak ki a számtalan kis parcellából álló gyümölcsös szigetek, melyek az öröklés folytán még tovább aprózódtak. Néha már csak 2–3 fa, másutt 20–25 állott egy sokszögű, sokszomszédú, zegzugos kis parcellán, melynek határait már nem kerítés, hanem apró halmok, kompok jelezték. Ezeket a határjeleket minden nagyobb áradás után meg kellett újítaniuk (Tagányi K. 1896–1908: II. 639–657; Andrásfalvy B. 1964: 283).

A gyümölcshöz való ősi közösségi jog felbomlását legjobban azoknak a mezővárosoknak és szabad paraszti közösségeknek az iratanyagával kísérhetjük nyomon, amelyek maguk intézték ügyeiket, és a közös használatú területeikre nem a földesúr tette rá a kezét. Szék városában 1792 januárjában a magisztrátus a lakosok kérésére {515.} megtárgyalta és „háromszor is megvizsgálván a gyümölcsfák levágásából következő ecetbeli szükséget, de megvizsgálván azt is, hogy némely embereknek jószágain feles és számos vad fák vagynak (melyek közönséges tilalom alatt nevelkedtenek fel) és azok mind terméketlenségek, mind madár által gabonájukbeli kárt okozhatnak”, és kijelöli a kivágható fákat. Amint az egy későbbi jegyzőkönyvi tételből kitűnik, a város határában, legelőn, szántón vagy az utak mentén álló fák és azok termése nem azé volt, akinek a földjén nőtt, hanem a közösségé. „Az ki hír nélkül gyümölcsfát vágott, vagy gyümölcsöt szedett, ámbár maga földjén lett légyen, azon gyümölcsfa, tilalom lévén, a magistratus által megbüntettetett”. Gyümölcshöz a lakos úgy juthatott, hogy megvárta, amíg a tanács a gyümölcsszedés napját kihirdette, „annakutánna kinek hová tetszett gyümölcsszedésre oda ment, senki sem ellenezte, mind a gyümölcsfák, mind pedig gyümölcsei közönségesnek tartván a városiaktól... Ki melyik fához hamarább érkezhetett, ámbár más földjén lett légyen is, szabadosan megrázhatta, gyümölcsét felszedhette és senkitől nem turbáltatott”. A szőlőkben lévő fák kivételt képeztek, azt a szőlő tulajdonosa használta kizárólagos joggal, akárcsak a szőlejét (Tagányi K. 1896–1908: II. 639. skk.).

Mohács mezőváros is maga védte erdőit, melyet a földesúr, a pécsi püspök a múlt század elején még nem tudott magához ragadni, csak a jobbágyfelszabadítás után. 1808-ban a mohácsi elöljáróság jegyzőkönyvezteti: „tapasztaltuk, hogy mint egy 23 ember különbbféle foglalkozásokat, irtásokat, nyeséseket tesznek és ami több, minden vad fákba oltanak és a gyümöltsnek is köz haszon vételét vesztegetik, azért ... az Erdőknek és Város legelőjének fönntartására végzések tétetnek, (hogy azokat az embereket, akik) az oltással magának hasznot, az Publikumnak pedig tetemes kárt (okoznak) a gyümölcsfákat tsonkítván ... keményen megbüntetik a jövőben” (And-rásfalvy B. 1970d: 163). Figyelemre méltó, hogy a vad gyümölcsöt termő fát védi az elöljáróság, s ide sorolták a makkot termő tölgyet is, mert ezt tekintették mindenkor közösnek, de a már oltott gyümölcshöz való kizárólagos jogot is kénytelen elismerni, s éppen ezért akarja megakadályozni az oltott fák terjedését.

A gyümölcsfák kizárólagos magánbirtoklásának gyakorlatához az első lépés a közterületen álló fák termésének lefoglalása. Például a Hargita hegységben egy bőven termő vadalma-, vadkörte-, esetleg oltott fát, még akkor, mikor gyümölcse éretlen volt, valamilyen jellel lefoglaltak: szalmakötéllel körülcsavarták, a fa tövéhez kis kőhalmot raktak stb. Ezekről a fákról is ehetett azonban az arra járó utas, pásztor vagy fuvaros. A Kis-Alföldön az első világháború előtti időben is ráverték tulajdonjegyüket az ilyen fára, de a jel itt is csak az ez évi termésre vonatkozott (Fél E. 1944: 49).

Ott, ahol a gyümölcs a jobbágyháztartás szükségleteit meghaladó mennyiségben áruvá lett, korábban megjelent az oltott fák magánbirtoklása. 1729-ben Őcsényben bizonyos Széki György eladta almafáit Pirkó Jánosnak, aki az uradalom engedélyével az erdőből rétet irtott magának. Az erdőben talált gyümölcsfákat nem vágta ki, hanem megváltotta annak oltójától, Széki Györgytől. Az írásban rögzített szerződésben Széki György kijelenti, hogy a fákat „tőlem, ki magam kezével oltogattam, sem Apámról, sem egyéb Nemzecségemről maratt” vette meg Pirkó. Tehát a gyümölcstermő fákat ekkor már örökölni is lehetett a Sárközben. Akkor és később is a gyümölcsfákat, helyesebben azok termését már örökölték a kaszálóréttől függetlenül is, {516.} amelyben azok álltak. Leányok is örökölhették, pedig azok ingatlant, fiú örökösök létében nem örököltek, legfeljebb szőlőt (Andrásfalvy B. 1975: 75).

Ahol, s ez volt az általánosnak mondható, a földesúrnak sikerült a 18. század végén vagy a 19. század elején a jobbágyokat kiűzni az erdőből az elkülönözéssel, a további irtást, oltogatást és gyümölcstermelést is megtiltotta az erdőben. A jobbágyok mindenhol ellenálltak, ősi szokásjogaikra hivatkoztak, de sikertelenül. Néhány helyen egy kis erdőrészt sikerült megkapniok az erdőben maradt gyümölcsfák kárpótlásaként, másutt elérték, hogy az elvett gyümölcsfák oltási költségeit az uradalom megváltotta pénzen, valamint a termés felbecsült értékéért is kaptak valamit. A jobbágyok többsége a fákhoz ragaszkodott, és fellebbeztek, de a legmagasabb fórumokon is ellenük döntöttek. A bírák a szokásjoggal ellentétben a nyugat-európai feudális modell szerint ítélkeztek, s ebben az erdő a földesúr kizárólagos birtokát jelentette (Andrásfalvy B. 1975: 75). Az eddig szinte korlátlan gyümölcstermelés lehetősége egyszeriben megszűkült, új formákat kellett találni. A jobbágyfelszabadítás megszilárdította az erdők elszakítását, s ezután a gyümölcstermelés csak a következő területeken folyhatott:

A beltelken, a lakóház udvarán és a hozzá csatlakozó kertben. Itt csak magas törzsű fákat ültethettek, amilyenek az erdőkben is voltak, hogy a jószág el ne érje ágait: dió, alma, körte, szilva és szeder.

A falu körüli vagy távolabbi, a beltelekhez számolt szállás- vagy istállóskertekben.

A beltelekhez hasonló állású kültelki tanyákon, a tanyaépület körül és annak kertjében.

A kaszálóréteken, ezeken főként a kevés gondozást kívánó szilva, som, körte, berkenye nőtt.

A gyümölcsösökben. Néhány helyen az erdei gyümölcsfákért kárpótlásul gyümölcsösöket alakíthattak ki a jobbágyok, elsősorban a Duna és a Tisza mentén, valamint a középhegységekben a gesztenyetermő vidékeken. A 19. század végén, majd a 20. század elején bizonyos gyümölcstermesztő körzetekben, nemegyszer korábbi szőlők helyén árugyümölcsösök is kezdtek kialakulni. A hagyományos gyümölcsöskertek rendszerint az ott legelterjedtebb gyümölcsfajtól kapták nevüket: Meggyes, Almás, Szilvás, Gesztenyés.

Közutak mentén nem egy helyen igen sok gyümölcs termett. Ezeket a fákat évenként árverezték.

Templomkertben, temetőben lévő fák rendszerint a helyi egyházé voltak. A közterületeken, községi erdőben, legelőn növő vadfákat továbbra is az első foglalás jogán szedték hagyományőrző vidékeken, ahol előfordult napjainkig is ez az önzetlen nemesítés (mint például a moldvai magyaroknál).

Meg kell említenünk a gyümölcstelepítés egy sajátos formáját, melyet a mezővárosok és községek elöljárósága tett kötelezővé a futóhomok megkötésére a 19. század elején. Főként a Duna–Tisza közén, de például a Duna jobb partján fekvő Dunaföldváron is az elhomokosodott közlegelőket a birtok nagyságához vagy a család lélekszámához arányítva felosztották, és kötelezték a lakosokat a terület betelepítésére, erdősítésére. Ha szőlővel ültették be, a mezsgyéket fákkal kellett megkötniük (Andrásfalvy B. 1964: 278; Szabó K. 1934; Dixi 1862: 160).

{517.} A paraszti gyümölcstermesztés legfontosabb helye, területe különösen a homokokon a szőlő, a szőlőskert lett, elsősorban az Alföldön. A szőlőkben terjedtek el a korábban jelentéktelen mennyiségben ültetett gyümölcsfák, a barackok nemesebb fajtái, de a cseresznye, egres, kajszi, ribiszke és a földieper is.

A GYÜMÖLCS SZEDÉSE, FELDOLGOZÁSA, TÁROLÁSA

Az érett erdei gyümölcs szedése, gyűjtése alkalomszerűen gyermekek és asszonyok dolga volt elsősorban. Az erdei, havasi gyümölcsszedés és -hordás is alkalomszerűen készített kéregedényekkel, kászukkal történt: az áfonya szedésére sajátos, fésűszerű bogyózót alakítottak ki Erdélyben (Gunda B. 1966a; Kerecsényi E. 1970). A házi kertekben, szőlőkben folyamatosan érő gyümölcs leszedése általában nem jelentett külön munkaalkalmat. A mezőről hazatérő asszonyok, gyerekek, ritkábban a férfiak, háznál maradt öregek feladata volt. A gyümölcsszedés legegyszerűbb módja a kisebb fáknál a rázás: a lehullott gyümölcsöt kosarakba szedték föl. Nagyobb fákra felmásztak, kis létra vagy occoru, ösztöllü segítségével. Amit így sem értek el vagy nem tudtak lerázni, azt póznával, csóronggal, bottal, rúddal verték le. A kényesebb gyümölcsöt kézzel kellett leszakítani. A cseresznye szedése és szállítása különösen munkaigényes volt. Ehhez készült sajátos negyedes, feles, sőt vékás kosarakat használtak; Gömör és Torna vidékén lóháti kosárban szállították át a hegyeken a szepesi bányavárosokba (Paládi-Kovács A. 1973f: 549–558). Azokon a vidékeken, ahol hagyományosan nagyobb gyümölcsöskertek voltak, például a Duna mentén a Csallóköztől le Mohácsig, az érő gyümölcs őrzése és folyamatos feldolgozása a szőlőőrzéshez hasonló ünnepi alkalom volt. Fiatal leányok összetársulva, néha egy idősebb asszony felügyelete mellett csapatosan kiköltöztek a gyümölcsösbe épített kunyhókba, hevenyészve épített lombsátorokba. Kint is aludtak bandásan, hangos rikoltozással hessegették a gyümölcsöt dézsmáló madarakat, naponként felszedték a hullást, a hullott almát, körtét aszaláshoz felhasogatták. Ugyanígy külön szedték az aszalni való szilvát, vagy kiputtyogatva a magját keszőcét főztek belőle. A keszőce (Csallóköz), kecőce (Sárköz és Szeged vidéke) hígan főzött szilvalekvár. Így felfőzve már nem romlott tovább; későbbi hosszas forralással elfőzve a levét készíthettek belőle szilvalekvárt, mely elállott minden tartósítószer nélkül is. A keszőcét ételként is fogyasztották, Bátán pirospaprikával ízesítették. Szeged vidékén így nevezik azt az ételt, mely ugyanúgy készül: hígan megfőzött meggyhez, szilvához lisztet szórnak, ráhabarnak köménnyel, újabban még cukorral is ízesítik. A gyümölcsőrzés idején ugyanúgy, mint a Sárközhöz tartozó szőlőhegyekben szőlőőrzéskor, a leánybandák dalolva járják a hegyet vagy a gyümölcsösöket, tréfás kiáltozással, hujjogatással csalták, hívták a legényeket az esti táncra. Ilyenkor a fiatalokat összekiáltozták, össze-kátozták egy legény és egy lány nevét emlegetve, akiket egy párnak szántak. Ahol a gyümölcsösök távolabb voltak a falutól vagy nem alakult ki a gyümölcsőrzés szokása, a gyümölcs megőrzését fogadott gyümölcspásztorokra bízták. Vannak olyan gyümölcstermelő vidékek, helyek, ahol a szőlőbeli hegyközség mintájára önkormányzatot alakítottak ki a gyümölcsöstulajdonosok. Például Dunaföldváron a gyümölcsös-szigetnek volt választott szigetbírája és szigetpásztora. A tolvajságon vagy rendetlenségen {518.} kapott embereket a pásztorok a szigetbíró elé vezették, aki büntetést szabott ki rájuk. A szigetbíró és a pásztorok bérét a szigetbirtokos gazdák adták össze, és minden újévkor újraválasztották azokat (Andrásfalvy B. 1964: 278).

A télre szánt, télre megérő almákat, körtéket a padlásra, kamrába, pincébe, pajtába széna közé vagy vermekbe rakták. „Erdélyben a székely a párizs almát a hegyoldalba vájt pinczékben tartja, szalmára halomba rakva; de aztán ha elhelyezte s az ajtót bezárta, betapasztja az ajtó minden hasadékát és még a kulcslukat is jól bedugaszolja. És éppen ilyen módon helyezik el itt Beszterce vidékén a szászok a téli esperes körtéiket, melyet aztán májusban kiszedve árulják a besztercei piacon” – olvassuk a Gyümölcskertész 1893-as évfolyamában. Kisebb mennyiségben kerül alma, körte a szobába, a szekrény tetejére, az ágy alá is.

Aszalni szinte minden gyümölcsöt lehet, kivéve az epret, szedret és naspolyát. A meggyet előbb le kell forrázni, különben csak megszáradt héj marad. Körtét egészben is, de az almát csak darabolva lehet szárítani, ez a hasáp vagy hasáb Baranyában. Egyébként az aszaléknak sokféle neve van: susinka, bagolytüdő stb. A szilvát is egészben aszalják, magostul. Általános mód a napon való aszalás vagy a kenyérsütés után a kemencében, mert külön nem fűtik fel ezért a kenyérsütő kemencét. Ezen egyszerű aszalási móddal készülhetett az az aszú, szelíd és vadalma, vadkörte, kökény és som aszalvány, melyet az uradalmak dézsmába követeltek jobbágyaiktól. Erdélyben a kincstári birtokok termései közt a 17. században több száz köböl különféle aszalt gyümölcsöt is nyilvántartottak (Andrásfalvy B. 1964; Vályi E. 1893: 157; Rapaics R. 1940b: 75).

{519.} Sokfelé találunk aszalókemencéket a magyar nyelvterületen, igen változatos formában, Zalától a moldvai Csángóföldig. Moldvában van falu, ahol az egyszerű, földbe vágott aszalók csoportosan helyezkednek el a falun kívül. A legegyszerűbb földbe vágott aszalóknál az aszalandó gyümölcs vesszőlészákra kerül, és a meleggel együtt a füst is átjárja a gyümölcsöt. A fejlettebb formánál már kiküszöbölik a füstöt, zárt tűzhelyes, boltozatos kemencét építenek, mely fölé rakják a vesszőkasba helyezett gyümölcsöt, néha több emeleten. Ilyen kemencék fölé nyeregtetős kunyhót is építhetnek, tornáccal, füstelvezető kéménnyel (Györffy I. 1911b; Dobrossy I. 1969).

A gondosan aszalt szilva patikaáru volt, így lett nevezetes a magyar szilva a damaszkuszi nyomán Közép- és Észak-Európában a 17. században. Az aszalást néhány helyen vesszőre, drótra fűzve és azt karikára hajtva is végezték (Vas m.). Kőszeg vidékén a gesztenyét megdarálták és ezt a gesztenyelisztet szárították meg napon vagy kemencében. Így a különben csak rövid ideig eltartható gesztenyét, mint az aszalt gyümölcsöt, szellős helyen akár évekig is el lehetett tartani. Nálunk azonban kenyeret nem sütöttek belőle, mint az olaszok és svájciak (Dömötör S. 1961: 55). Sopron vidékén, elvétve másutt is az aszalt szilvába diót, mandulát dugtak s ezt a csemegét messzebb vidékekről is keresték (Magyar Gazda 1847: 531–537).

{520.} A megaszalt gyümölcs, az aszalék szellős helyen, a padláson kosárban, vászonzsákokban tartható el. Ha aszalékot főztek, rendszerint többfélét főztek össze és nagyobb mennyiségben, nagyobb fazekakban, vacsorára levesen, hidegen fogyasztották. Azt tartották a Dél-Dunántúlon, hogy a frissen főzött meleg aszalék puffaszt, nem egészséges. Főtlen aszalékot használtak a fonóbeli asszonyok, lányok nyálzónak (a fonásnál ugyanis sokszor meg kellett nyálazni ujjukat).

A gesztenyét saját tüskés kupacsában vagy gubájában, vagy homokban, pelyvában lehetett 2–3 hónapig eltartani. Mielőtt megsütnék, vízben megáztatják. A diót, mogyorót, mandulát a padláson kiterítve vagy szellős kosarakban tárolták.

A lekvárfőzés valószínű csak a 18. század végén, a 19. század elején terjedt el nagyobb mértékban. Az arra való édesebb szilvaféléket nagy üstökben, kimagozva több órán keresztül kell főzni, amíg elforrja a levét és összesűrűsödik. A sűrűre főzött lekvár teteje beszárad, így lekötés nélkül eltartható cserépedényekben vagy faedényekben, teknőben is. A főzés hetekig elhúzódhatott és késő éjszakákba nyúló társas együttlét alkalma volt, különösen Szatmár megyében, ahol eladásra, piacra is főztek szilvalekvárt és szilvaízt. Ez utóbbi tulajdonképpen gyümölcssajt, lekvárhoz hasonlóan sűrűre főzték, majd alacsony peremű deszkatálakon szikkasztották, napon és kemencében szárították, hogy a deszkalapról levehető lett, s feltekerve vagy kisebb táblákban tárolták. Használatkor vízzel oldották fel (Luby M. 1939; Kisbán E. 1997: 510).

A szilva- és baracklekvár készítését megelőzhette a török korban átvett peszmeg, pekmez, pökméz készítése. Ez szőlőmustból, a dél-dunántúli németeknél a gyalogbodza levéből is készült. Addig főzték a kipréselt levet, amíg az mézszerűvé össze nem sűrűsödött. Ekkor birsalma- és sütőtökdarabokat szoktak beledobálni. Hogy e darabok szét ne főjenek, előbb meszes vízben megáztatták őket. A csetelekvár, a pekmez volt a legszegényebb iskolásgyerekek kenyerén a szalonna vagy zsír helyett (András-falvy B. 1961a).

A vadkörtéből, vadalmából és ezekhez közel álló alma- és körtefajták terméséből készítettek bort, illetve ecetet; ennek emlékét szinte az egész nyelvterületen megtaláljuk. Néhol ezt bozának, keszőcének, ciberének vagy csigernek nevezik. Készítésének hagyományos eszköze volt a törővályú, melyben a gyümölcsöt fabunkóval összezúzták, majd egyszerű présekkel kisajtolták. Előfordult, hogy a vályú és a sajtó/sutu egy tölgyfadarabból készült (Zentai J. 1971; Kardos L. 1943). Említettük azt is, hogy bizonyos gyümölcsök nyersen vagy éretlenül, más esetben megbuggyantva is az ételek savanyítására szolgálhattak. Ez magyarázza bizonyos savas, savanyú gyümölcsfajták régebbi kedveltségét. A Dunántúlon sózókörteként ismert fajta valószínű innen vette nevét. Csaknem minden gyümölcsből égettek pálinkát az úgynevezett kazánokban a 17–18. századtól. Híresebbek a szilva (szilvórium), a som (somorium, Gömör-Abaúj) és barack (fütyülős barack, Kecskemét) (Kisbán E. 1997: 538–540).

A GYÜMÖLCS FELHASZNÁLÁSA ÉS JELENTŐSÉGE A NÉPÉLETBEN

Napjainkban az üzletekben és a piacon igen mutatós és ízletes, divatos gyümölcsfajtákat találhatunk. A gyümölcs csemege, étkezés utáni ráadás, nem mindennapi táplálék. Az időben visszafelé haladva azt tapasztaljuk, hogy egyre szerényebb külsejű {521.} és talán kevésbé ízletes fajtákra akadunk, de azok táplálkozásbeli súlya, mennyisége egyre nő. A 18. század végén ez a lassú változás ugrásszerűvé válik, akkor az elkülönözéssel lett a gyümölcs táplálékból csemege, csökkent le fogyasztása a korábbinak töredékére.

Madocsán 1793-ban vették el az uraságok a falu erdejét, benne a jobbágyok irtásrétjeit és gyümölcsfáit. Madocsa sem nyugodott bele erdei elvesztésébe, kevesellte a {522.} gyümölcsfákért kilátásba helyezett kártérítést, melyet csak a termésért adtak, mert hiszen a fa nem számított korábban sem a jobbágy tulajdonának, hanem az a közé, illetve a földesúré volt. Most a köz helyett kizárólag az uraság használatába került. Az irtásrétekről is könnyebben lemondtak volna a jobbágyok, „tsak gyümölcsöseik birtokába állandóul megmaradhassanak”. Újból és újból fellebbeztek a megyéhez, mindhiába. „Amikor a földesurak a tőlünk elfoglalt birtokaikba magukat megerősödve látták, edgymás után mind kivagdaltatták szegény házunk népének élelmet adó drága gyümölcsfáinkat... szívfojtó érzés volt látni, hogy a mint Atyáink terhes munkával kiirtott s megtisztított Földön plántált és oltott szép fák, melyek 70 s 60 esztendők alatt nevelkedtenek fel oly nagyra, edgy két óra alatt mint pusztítattak el. Életemtől inkább fosszanak meg kiáltá könyörögve a sok síró szegény, csak fáimat, {523.} gyermekeimet tápláló fáimat kíméljék!” A fennmaradt kártérítési jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy egy-egy madocsai gazdacsaládnak átlag 5–10 alma- és körtefája és 40–50 szilvafája volt, de volt olyan is, akinek 76 alma-, 48 körte- és 635 szilvafa terméséért ígértek kártérítést. Sajnos, nagyon kevés olyan írásunk maradt fenn, mely az erdőkisajátítások során elveszett jobbágyi használatban volt gyümölcsfákról számszerűen is szólna. A madocsai példa felhívja a figyelmet arra, hogy régi gyümölcsfogyasztásunkat nem tudjuk túlbecsülni! (Andrásfalvy B. 1975: 75–76).

A régi paraszti háztartásban a gyűjtögetett és termelt gyümölcs egyaránt fontos táplálékot jelentett, akár önállóan vagy kenyérrel fogyasztva, akár más étellel összefőzve, összesütve, összekeverve. Egy-egy háztartás lehetőség szerint úgy válogatta, oltogatta be fáit, hogy azok egész évben ellássák őket gyümölccsel. A termesztett fajtákat kiegészítették a gyűjtögetett vadgyümölcsök. Legkorábban a májusi cseresznye ért, ez még csak a gyermekek csemegéje volt, de a korai cseresznye, akármilyen hitvány is volt a későbbiekhez képest, kapós volt a piacon. A különféle saláták, ciberébe főzött burjánok után mégiscsak ez volt az első friss vitaminforrás a hosszú tél után. Ezután jött a meggy, egyik legfontosabb és a népköltészetben is gyakran szereplő gyümölcsünk. Ezzel már ételeket savanyítottak, kalácsot, tésztát sütöttek, levest és mártást készíthettek. A meggy után már értek a korai, előérő almák és körték. Ezeket ették reggelire kenyérrel, mezei munkában hűsítőnek víz helyett is fogyasztották. Korai almát termelő fajták messze vidéket láttak el hűsítő almával az aratás tikkasztó idején. Nem véletlen, hogy néhány korai körtefajta ilyen nevet visel: árpával érő, árpás, búzával érő vagy zabos körte. A barackoknak kisebb jelentősége volt régen, annál nagyobb a szilvának. Ezt nyersen, kis vízzel összetörve és megerjesztve ételsavanyítónak, keszőcének használták. Később a röviden felfőzött és ezzel egy ideig tartósított szilvaíznek, a resztelt szilvának is neve lett, aszalásáról, lekvárnak való besűrítéséről már szóltunk. A nyári, kora őszi almák után lassan beértek azok az almák és körtefajták is, melyek karácsonyig, újévig, húsvétig s egyesek még az új almatermésig is eltarthatók voltak. Ezek leszedéskor keménységük miatt még fogyaszthatatlanok voltak, csak fenn a padláson, pincében, kamrában, veremben vagy az ágy alatt puhultak meg és kásásan, meglevesedve-barnulva, szotykosan még a fogatlan vének is elfogyaszthatták. Ilyen szotykosan ették a naspolyát és a berkenyét is.

Néhány fontos gyümölcsfajta érése évszázadok óta – a szőlő szüretéhez hasonlóan – ünnepszámba ment s ez volt nem egy néprajzi csoport, szorosabb területi, műveltségi egység fiatalságának találkozó napja, úgynevezett leányvására. Például Csicsón, a Tolna megyei Szakály mellett cseresznyeéréskor, pünkösdkor volt a leányvásár; Zengővárkonyban gesztenyeéréskor, október 18-án, Lukács napján. Az előbbin cseresznyét, meggyet kínáltak és ettek, az utóbbinál szinte minden udvaron nyílt tűznél sütötték a gesztenyét és kínálták a vendégeket, ez hozzátartozott az ünnephez. Az első korai alma a szentiván alma. Különösen azok, akiknek gyermeke kiskorában elhunyt, nem ettek almát Szent Iván-napig. Rájuk emlékezve, mintegy etetve őket a szentiváni tűznél, a tűzön keresztül szórták szét ezt az almát az ott várakozó kisgyermekek közé. Nem véletlen hát, hogy egy-egy gyümölcsfajta ünnepről kapta nevét: szentiváni alma, nagyasszonyi körte stb., de az ellenkezője, illetve fordítottja is igaz: egy-egy nevesebb búcsút elneveztek cseresznyés búcsúnak, káposztás búcsúnak, {524.} (szőlő) szüreti búcsúnak. A szüretnek, gyümölcsérésnek ez a kitüntetett társadalmi szerepe az európai kultúra legősibb rétegeire mutat, párhuzamait ismerjük szomszédaink köréből és Finnországból is (Madarassy L. 1930a; Sulman, M. 1952; Vilkuna K. 1964: 164–199; Andrásfalvy B. 1969b).

A nyár és ősz folyamán a gyümölcsöket étel savanyítására is használták, a már említett formákban. Például savanyú almát, megposhasztott szilvát használtak a bab-, a lencse- és borsófőzelékek savanyítására. Ecetet készítettek almából és körtéből, és ecet helyett meggyet, somot, kökényt, egrest és éretlen szőlőt főztek össze babbal, lencsével. A tél folyamán ugyanígy használták föl a megaszalt somot. A moldvai csángóknál a somos faszulyka (bab) igen kedvelt ünnepi étel volt.

A GYÜMÖLCS MINT ÁRU

Az egykori paraszti táji munkamegosztásban a gyümölcstermelő, gyümölcsre szakosodott falvaink és tájaink nem mindegyike maradhatott meg annak az erdőelkülö-nözés és a jobbágyfelszabadítás után is. Sok helyütt az új jogi körülmények és a gazdasági fejlődés más irányú tevékenységre szorította őket. Voltak falvak, melyek nem tudták átvenni az új gyümölcsfogyasztási szokásoknak megfelelő fajtákat, a régi fajták pedig kikoptak a használatból.

Régi gyümölcstermő és a gyümölcsöt idegenben, néha tetemes távolságokra is szállító tájaink folyóvizek – a Duna, Tisza, Szamos, Maros, Dráva és Mura – árterületein alakultak ki. Különösen sok szilva, alma és körte termett ezeken a tájakon. Fontos gyümöcstermő vidékek voltak a középhegységek oldalain és mezőgazdasági művelésre alkalmatlan dombvidékeken is: Zalában, Gömörben, Biharban, Mára-marosban és a Székelyföldön. Az Alföldön a szőlő- és gyümölcstermelés csak a 19. század közepén lendült föl, a homokon csak a 19. század második felében kezdtek felesleget is termelni, elsősorban a szőlő közt barackot, almát, meggyet. A homoki gyümölcskultúra a 20. század elejére már nagy jelentőségűvé vált. Az 1930-as években a Három város (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd) adja a magyar gyümölcskivitelnek több mint a felét. Nagyjából ugyanebben az időben alakulnak ki a jellegzetes őszibarack-termelő körzetek: Buda környékén, Pécs felett és a Balaton-felvidéken, ahol a szőlővész sújtotta, kopár oldalakon igen jól bevált a mandulával együtt. A szabolcsi jonatánalma-termőkörzet még fiatalabb. Látható, hogy a hagyományos gyümölcstermő helyeket újak váltották föl, elsősorban már országos és export jelentőséggel, átlépve a korábbi kistáji munkamegosztást. Az egykori gyümölcstermelésükről híres falvak emlékezete is elhomályosult; az egykori Gyümölcsös Egregy (Magyaregregy) ma csak legfeljebb a maga fogyasztására szedi le a gyümölcsöt, alig jut belőle piacra. Azelőtt aratási időben szekérszámra hordták északra a Völgység sváb falvaiba és cserélték: egy szakajtó pamukalmáért egy szakajtó szemes takarmányt, kukoricát, árpát, rozsot kaptak cserébe. Országszerte így cseréltek másutt is gyümölcsöt szemes terményre még közvetlen a második világháború körüli időkben is. A Mármarosban, Közép-Erdélyben, Biharban termett apró, de ízletes fűzalmát a románok lábakon (tutaj) vitték le Szegedig a Körösökön és a Maroson. Szeged gyümölcstermelése a gyenge önellátásból a 20. század elején kezd kiemelkedni és környékével {525.} együtt vezető gyümölcstermő körzete lesz az országnak (Bálint S. 1976: 589 skk; Sipos Zs. 1959; Vincze K. 1958; Szabó K. 1934; Andrásfalvy B. 1972).

A Szamos két partján, különösen alsó folyása mentén – Csengertől Olcsvaapátiig – valóságos gyümölcserdőségek voltak. Az árvíz járta lankákon magról és gyökérről egyaránt dúsan hajtott a szilva. A 15–16. századtól szaporodó feljegyzések szerint a kertekben aszalókemencék, lekvárfőző katlanok és a 18. századtól pálinkafőző kazánok is állottak. Hasonló ártéri gyümölcsösök voltak a szomszédos Tiszaháton is. Mindkét területről szálakon (tutajokon) és szekereken is szállították a szomszédos alföldi megyékbe a szilvát, almát és a szilvapálinkát. Szilváért ide jártak az Ecsedi láp {527.} vidékéről és Szabolcsból is; gabonát adtak érte. Az úgynevezett szilvásokat a jobbágytelek tartozékaihoz mérték a 18. században, de ezekben nemcsak szilva, hanem különféle alma és körte is termett. A bőralmát télre elvermelték, mert tavasszal jobb árat kaphattak érte. A 19. század közepén a helyi szilvafajtákat, a penyigei és a nem-tudom szilvát felváltotta az aszalásra alkalmasabb besztercei szilva. Ezt és az újabb ringlófajtákat szaporították. Az első világháború után még nagyobb változás következett be: a szilvával szemben az almát szaporították, és lassan megfordult az arányuk. Az almafák száma meghaladta a szilvafákét. Ez már a jonatánalma korszaka volt és ennek termelésébe egyre több kistermelő is bekapcsolódott. Kialakult itt is egy sajátos jonatánalma-termelési kultúra, sajátos munkarenddel és metszési móddal, értékesítési szokásokkal (Balogh I. 1963).

A nagyüzemi gyümölcsösök felállítása után úgy látszott, hazánkban nagy jövő előtt áll az intenzív gyümölcstermelés. Az 1980-as évektől azonban a termelés költségeinek növekedése és az export lehetőségeinek csökkenése olyan gazdasági környezetet teremtett, melynek következtében sok száz hektár termő gyümölcsöst vágtak ki. A gyümölcstermelés a fogyasztással együtt visszaszorult, régi gyümölcstermő kertek, oldalak és szőlők is parlagon hevernek, pedig a magyar gyümölcstermelés előtt nagy jövő állhat, különösen a vegyszerezés nélküli termelés előtt, s ehhez a régi, ellenálló tájfajták adhatnak értékes alapot.