Irodalmi élet, kutatóhelyek, „irányzatok”

A század kezdetétől 1920-ig

A század első felének irodalmi életét a Nyugat nemzedékei határozzák meg. A Nyugat 1908-as indulásával az új törekvések nagyobb figyelmet keltve kaptak hangot. Tévedés lenne a Nyugat nemzedékein belül egységről beszélni, az egyes nemzedékeken belül nagy különbségek figyelhetők meg. Erre utal a kiemelkedő személyiségek, így Ignotus, Osvát, Hatvany, Fenyő Miksa, Kosztolányi, Ady, Móricz, Babits, Schöpflin és Karinthy eltérő egyénisége is. Babits írja a Nyugat nemzedékéről egyik visszatekintő cikkében: „A Nyugat nemzedéke, mely koránál és tradícióinál fogva egyaránt szemben áll a minden újat elgáncsoló maradisággal éppúgy, mint a szükség nélküli vagy ki nem érett forradalmakkal, melynél a fölmutatható életmű gazdagsága együtt van a munkaerő teljességével, mely soraiból, Adyn kezdve, a legnagyobb nevekre, s a közönség közt valóban országos hatásra hivatkozhat, mely a XX. század magyar költészetét tulajdonképpen megalkotta, s máig is főként képviseli”, kiemeli a nemzedék elvszerű liberalizmusát, mely „kizárja a más nemzedékek értékeivel szemben való elzárkózást”, s a Nyugat-hagyományokhoz való ragaszkodást „a Nyugat irodalma (…) visszatérés volt az ősök szabadabb, bátrabb, magasabb, európaibb szelleme, mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé”.

Az irodalmi élet, s az irányzatok szempontjából érdemes kiemelni néhány Nyugat körüli külső és belső vitát. Az egyik vita a Holnap antológia körül robbant ki. Az antológiát a nagyváradi fiatal írók köre szervezte, két kötete 1908–1909-ben jelent meg. A vita az Új Idők, a Budapesti Hírlap, a Budapesti Szemle és a Nyugat között folyt. Az előbbi lapok vádjai a hazafiatlanság, erkölcstelenség, érthetetlenség hangoztatásával saját, változástól való félelmeiken alapultak. A Nyugat válaszai sem pusztán irodalmi jellegűek voltak, kitértek a kor ellentmondásaira. A vita végjátéka volt a duk-duk-affér. A vitát Ady A duk-duk affér című cikke váltotta ki, mely az Új Időkben jelent meg. Ady ebben a cikkben éles hangnemben támadta a nyugatosokat, s cikke a Nyugat belső ellentéteire is felhívta a figyelmet. Ignotus és Hatvany, akik addig mellette harcoltak, joggal vették zokon a támadást. A vitát tisztázó levélváltás követte. Szintén belső vita folyt Hatvany Lajos és Osvát Ernő között a Nyugat szerkesztésének tekintetében. Míg Osváth a felfedezettjeit pártolta, s védte önállóságát, Hatvany népszerűbbé, aktuálisabbá szerette volna tenni a lapot, s megőrizni Ady központi szerepét. 1915–1916-ban per folyt a Nyugat és a Budapesti Hírlap között, Ady és Babits háborúellenes versei miatt. A támadások, belső ellentmondások ellenére a Nyugat szellemisége, kulturális tevékenysége meghatározó maradt.

1911-ben megalakult a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, melynek első titkára az egyik legnevesebb irodalomtörténész, Horváth János lett.

{V-173.} A két világháború közötti időszak

A két világháború közötti irodalomszemlélet sok tekintetben változást mutat. A pozitivizmus Beöthytől örökölt szemléletének jegyében alkotott Császár Elemér (1874–1940) és Pintér Jenő (1881–1940). A nemzeti klasszicizmus szemléletét gondolja tovább, a tárgyismeret hangsúlyozása mellett a szintézis igényével Horváth János. Irodalomszemléletének egyik sarkalatos pontja az irodalmi alapviszony tétele, mely szerint ez az alapviszony az író, a műalkotás és az olvasó hármasságán alapul. Irodalomtörténeti jelentőségére írásai mellett követői is utalnak, így Kerecsényi Dezső, Keresztury Dezső és Barta János. Kerecsényi Dezső tekinthető leginkább Horváth tanítványának. A Protestáns Szemle szerkesztője (1930–1944), több tankönyv szerzője, elsősorban a 16–17. századi irodalom kutatója. Irodalomtörténeti gondolkodására Horváth szemléletén kívül a szellemtörténet is hatott. Keresztury Dezső Arany-kutatása révén kapcsolódik Horváth Jánoshoz, de tanulmányai, kritikái alapján inkább a Nyugat második nemzedékének szellemisége jellemzi. Barta János alapossága, módszerének egyes vonásai alapján kötődik Horváth-hoz. Számos munkája mellett kiemelkedik Vörösmarty- és Madách-tanulmányaival, modern stúdiumaival. A filológiai vizsgálat kiemelkedő alakjai Eckhardt Sándor és Waldapfel József. A Nyugat első nemzedékének hatása figyelhető meg Földessy Gyula, Kárpáti Aurél, Benedek Marcell, Király György, Komlós Aladár, Gyergyai Albert, Kardos László és Németh Andor szemléletén. Földessy Gyula 1911-től az Ady-kötetek gondozója, több Ady-tanulmány szerzője, s Dóczy Jenővel az Ady múzeum útnak indítója. Kárpáti Aurél nem tartozott közvetlenül a Nyugathoz. A Hét munkatársa volt, majd Halasi Andorral elindította a Kritika című folyóiratot, 1922-től pedig a Pesti Naplónál dolgozott. Leginkább kritikai szemlélete köti a Nyugathoz. Benedek Marcell a Thália Társaság alapító tagjai közé tartozott. Művészetnek tekinti az irodalomtörténetet, melyről művei is tanúskodnak, például a Bevezetés az olvasás művészetébe (1922, 1937), vagy a Délsziget (1928). Király György Katona Lajos és Riedl Frigyes tanítványa volt, a Kner Kiadónál megindította a Monumenta Hungarica sorozatot. Komlós Aladár a két világháború közötti időszakban főként kritikusként dolgozott, később irodalomtörténettel, s a kritika kapcsán irodalomelmélettel foglalkozott. Gyergyai Albert szintén művészet és tudomány rokonságának jegyében írt. Németh Andor bécsi emigrációja után, 1926-tól Az Újság, a Szép Szó munkatársa, majd 1938-tól 1947-ig tartó franciaországi tartózkodása után hazatérve, a Csillag főszerkesztője, a Nyugat kritikai elveit követte, jelentős József Attila könyve (1943). A szellemtörténeti iskola kezdetét jelezte a két háború között a Minerva Társaság (1921), majd a Minerva című folyóirat megindítása. A szellemtörténeti iskola kiemelkedő alakjai Túróczi-Trostler József, Thienemann Tivadar, Zolnai Béla és az esszéisták, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó László, Bóka László. Turóczi-Trostler József irodalomtörténeti vizsgálataiban kamatoztatta a német irodalomtörténeti iskolák eredményeit. Jelentős motívum- és hatáskutatása, valamint a magyar és európai irodalmak kapcsolatainak vizsgálata. Thienemann Tivadar a német szellemtörténetre alapozva, német–magyar összehasonlító vizsgálatok alapján irodalomelméleti összefoglalót készített (Irodalomtörténeti alapfogalmak, 1927–1930). Zolnai Béla a Széphalom című folyóirat szerkesztője (1927–1942), a hazai irodalmi szempontú stilisztika egyik elindítója (Nyelv és stílus, 1957), a szellemtörténeti módszer mellett az összehasonlító irodalmi vizsgálat egyik folytatója. Halász Gábor a Napkelet, a Magyar Szemle, a Széphalom, majd a Nyugat szerzője. A történeti szemlélettel szemben a kritikai szempontok jelentőségét hangsúlyozta. {V-176.} Szerb Antal a Széphalom, majd a Minerva körének tagja. Jelentős magyar és világirodalom-története. Cs. Szabó László az esszé műfajának tudatos vállalásával Németh Lászlót idézi. Babitshoz hasonlóan a magyar jelenségeket európai összehasonlításban vizsgálta. Bóka László számos kritikai, irodalomtudományi kérdést vet fel a Tegnaptól máig című kötetében. Tolnai Gábor a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik alapító tagja, majd a Kortárs szerkesztője. Az esszéisták második nemzedékéhez tartozott Sőtér István. A marxista kritika képviselői voltak Lukács György és Révai József mellett Nagypál István, M. Pogány Béla, Kelemen János, Bányai László, Bölöni György, Bálint György és mások.

A két világháború közötti időszakban az Akadémia és a különböző irodalmi társaságok (Petőfi-, Kisfaludy-Társaság) nem jutottak jelentős szerephez. Az 1918-ban alapított Vörösmarty Akadémiának sem volt folytatása. (Megjegyzendő, hogy éppen a Nyugat körében vetődik fel a Vörösmarty Akadémia folytatásának gondolata, igénye.) A Vörösmarty Akadémiában feloszlása előtt a Nyugat nagy generációjának tagjai gyűltek össze, s első elnöke Ady Endre volt. Babits szerint „az átöröklött kultúra egységének megőrzése csak egyik és nem egyetlen célja volt a Vörösmarty Akadémiának, mely elsősorban az eleven kultúra egységes ellenőrzését s az irodalmi közvélemény centrális irányítását tűzte ki feladatául”. A Nyugat-barátok köre, Vikár Béla elnökletével, a La Fontaine Társaságban, az irodalom baloldali képviselői, a harmincas évek végétől a Vajda János Társaságban működtek. 1926-ban alakult a Magyar Pen Club, melynek első elnöke Kosztolányi Dezső volt. Az 1940-es években megalakult a Magyar Irodalompártoló Társaság, mely különböző díjakat adott ki. A legjelentősebb korabeli díj, a Baumgarten-díj volt. Baumgarten Ferenc (1881–1927) végrendeletében alapítványt tett, ennek kamataiból adtak ki jutalmakat és évdíjakat, melyek szétosztását a végrendeletben Babits Mihályra és Basch Lórántra bízta. A díj szellemiségére és a korabeli irodalmi élet jelenségeire is utalnak Babits szavai: „Ismerte-e Baumgarten a magyar író helyzetét? Ha nem ismerte, bizonnyal megérezte. Így támadt hatalmas alapítványa; szívből támadt, a Szellem és a Magyar Szellem sorsával való törődésből és együttérzésből: amilyent csak Annál lehet elképzelni, akinek egész élete a Szellem életébe olvadt. Nem a »tehetség jutalmazásáról« van itt szó; nem is könyöradományokról, apró nyomorok pillanatnyi enyhítésére. Szabadságról van szó, függetlenségről és munkalehetőségről a Szellem számára.”

1945 után

1948–1949-től a magyar irodalmi életben az irodalompolitika kizárólagosságra tett szert. A kommunista művészetpolitika a nyelvet egyszerre tekintette abszolútnak és viszonylagosnak, úgy próbálta korlátozni a művészet és társadalom közötti dialógust, hogy igyekezett felszámolni annak többértelműségét. Az irodalompolitika hatására a publikált irodalom egy része, az úgynevezett valóságtükröző irodalom hivatása a kommunista üdvtörténet kreálása volt. (Kulcsár Szabó Ernő: Az újkritika dilemmái, 1994). A recepció, korkritika az irodalom nemzeti karakterét a nemzeti sorskérdésekben, társadalmi szolgálatban látta. Az irodalmi közlésformák csúcsának vélt realizmus stílus- és világnézeti kategóriának számított. Az eltorzult megközelítési technika felszámolta az irányzat- és műfajtörténeti kutatásokat, az 1960-as években a Lukács-féle revízió jegyében a szociális és ideológiai lényegmeghatározásra szorítkoztak.

A „fordulat éve” utáni dogmatikus irodalompolitika „olyan mérhetetlen károkat okozott a magyar szellemi életben, irodalomban, hogy a hatása azóta is érzékelhető” (Görömbei András: „Ki viszi át?…”, 1986.). A károk között az írott szó hitelvesztését, {V-178.} a kritikusok, írók személyes hitelvesztését, az irodalom homogenizálását okozta, a szerzőket, az irodalmat a politika szolgálójává minősítve, eltörölve a különböző szemléleti módokat.

Az MTA 1956-ban alapítja meg az Irodalomtudományi Intézetet.

Az 1957–1961 közötti „irodalmi konszolidációt” jellemzi, hogy az irodalmi élet irányítói között ugyanazok találhatók, akik a dogmatizmus, személyi kultusz idején is hangadók voltak.

Az 1950–1960-as évek után a „valóságtükröző” irodalomtól és annak pozitív kritikai megítélésétől való elfordulás több hullámban ment végbe. Az 1970-es években megtörténő „nagy betörés” és az új lehetőségek, (vagyis több párhuzamosan működő nemzedék beengedése az irodalomba) valóságos tartalma ekkor még nem látszik. Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején már megfigyelhető több, a különböző megközelítésekben egyaránt előforduló tézis, kérdés. Így a nyelv problematikussá válása, a művészi köznyelv megszűnése, a mindennapi és a költői nyelv elkülönítése; az irodalmi mű megalkotottsága, teremtő és nem jelölő volta; az újfajta kritikai szituáltság, individuális krízis, mely indokolja a nyelvi válság centrumba helyezését, és a referenciális funkció háttérbe szorítását; az irodalmi hagyomány átértékelésének igénye. „Különösen Balassa Péter korai tanulmányában (Észjárás és forma), Szilágyi Ákos, Margócsy István és Kulcsár Szabó Ernő írásaiban visszatérő motívumok »az egyezményes nemzeti irodalmi kód«, »a konvencionális, realizmuselvűnek álcázott publicisztikusság«, az »anakronisztikus költői magatartások«, »a hagyományos költőideálhoz való ragaszkodás« ostorozásai, a »kanonizációra, klasszicizálódásra erősen hajlamos irodalmi köztudat«, »a társadalmi natúra és politikai felvállalás görcse«, »az ügyben gondolkozó magyar irányregény«, »a nemzeti irodalom hagyományosan kötelező, kétségbeejtően szép-rossz kérdései«, s »az idült mégisben gondolkodó kritika« elleni ingerült támadások. Felületes rápillantásra is nyilvánvaló, hogy régóta időszerű és fontos korrekciós folyamat elindítói, részei, kifejezői a minduntalan visszatérő tézisek, ezek a »kritikai puzzle-darabok«.” (Nyilasy Balázs: „A szó társadalmi lelke”, 1996).

Az 1980-as évekre az ideológiai kötöttségek lazulni látszódtak, az addig tiltott témák is kutathatóvá váltak. A sort a régi magyar irodalom kutatásával kezdték, s az évtized fordulójára a 20. századi irodalom is témájává vált. Kenyeres Zoltán véleménye szerint Rába György Babits-monográfiája jelentett fordulópontot, mely kiküszöbölte a marxista szemléletet, s mellőzte a Babits–Ady szembeállítást. Nyilvánvalóan más példák is hozhatók az irodalomtudomány köréből, de Rába példája valóban jelképezi a változást. Az 1980-as évek végéről hasonló példát idéz Kenyeres; Szegedy-Maszák Mihály Kemény-monográfiáját, mely középpontba állítja az értelmezést, interpretációt, összekapcsolja az irodalomtörténetet és az irodalomelméletet. Jelentősek ebben az időszakban Tarnai Andor, Kovács Sándor Iván, Vizkelety András, Barta János, Csetri Lajos, Szabolcsi Miklós, Bodnár György, Tamás Attila, Király István, Pomogáts Béla, Ilia Mihály, Bojtár Endre, Rónay László, Kis Pintér Imre, Kabdebó Lóránt és mások kutatásai, publikációi.

Az 1990-es években a 20. századi kutatások kerültek előtérbe. A magyar irodalom kutatása mellett jelentős a világirodalmi tudományos érdeklődés és egyre inkább teret hódít az irodalomelmélet vizsgálata. Jelentősek a régi magyar irodalmi és komparatisztikai vizsgálatok is.

A kortárs irodalomtudomány gyakorlói többnyire szembenéznek a manapság hangsúlyos hermeneutikai, befogadáselméleti, poétikai kérdésekkel. Az irodalomtörténet korszak- vagy személyiségábrázoló jellege miatt az elméleti {V-179.} irányzatokhoz közelebb álló beszédmód kerül előtérbe. A beszédmód változása a megnyilatkozás műfajaiban is változást eredményez, előtérbe kerülnek a műelemzések, portré-kismonográfiák. Az irodalomelméletben a nemzetközi tendenciákhoz hasonlóan előtérbe kerülnek a hermeneutikai elgondolások, a dekonstrukció kérdései, a szemiotikai és generatív-poétikai megközelítések ötvözeteként a lehetséges világok poétikájának elmélete, az intézmények, társadalmi beágyazottság, történelmi, szociológiai feltételek figyelembe vétele. Egyre nagyobb igények jelentkeznek a kánonkutatással, az irodalom rendszerelméleti kérdéseinek recepciójával, az irodalmi intézmények vizsgálatával és a műfajtörténettel kapcsolatban. Előtérbe kerül a komparatisztika régiókutatási iránya, az Akadémia Irodalomtudományi Intézete Kelet- és Közép-európai Osztályának keretén belül, valamint a szegedi és debreceni egyetemen.

A mai irodalomtudomány kutatóhelyei az MTA Irodalomtudományi Intézetének „műhelyei”, valamint az egyetemek. Fontos szerepet kapnak a folyóiratok, közgyűjtemények és tudományos társaságok a szövegkiadás támogatásával vagy a konferenciákon való részvétellel.

Az Akadémia Irodalomtudományi Intézete az irodalomtörténeti kutatásokra, szövegkiadásra (textológiára, kritikai kiadásra), kritikatörténetre koncentrál. Ezek mellett egyre nagyobb hangsúllyal szerepelnek az elméleti, bibliográfiai kutatások is. A korábban elkezdett kritikai kiadások (Babits-, Kölcsey-kritikai kiadás) mellett, újabb szemléletű kritikai kiadások készülnek. A magyar irodalom befogadásának, kritikai megítélésének, a megítélés elveinek történetét kísérlik meg monográfiákban feldolgozni. Az elméleti munka önállóságot kapott, nemzetközi kapcsolatokra is szert tett, melyről több gyűjteményes kötet és konferencia is tanúskodik. Nehézségekkel küzd a nélkülözhetetlen bibliográfiai munka, mely főként az Országos Széchényi Könyvtárban folyik.

Az ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézetében a klasszikus irodalomtörténeti és elméleti, s az újabb irodalomtudományi koncepciók és recepciójuk tekintetében is a hermeneutikai megközelítés jellemző. Strukturalista és modern számítástechnikai kutatásokkal történeti-poétikai eredményeket mutatnak fel. Nagy jelentőségű a Zrínyi-, a felvilágosodás-, valamint a Nyugat-kutatás programja is. Több egyetem (KLTE, JPTE, ME) kutatóival együttműködve dolgozik az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportja.

A KLTE Barta Jánost követve a történeti és elméleti kutatás együttesét tekinti kutatási alapnak. Módszertani szempontból a hermeneutika dominál. Lényeges a szöveghagyományok, a 19. század műfajtörténeti vizsgálata, az összehasonlító, a felvilágosodás kori és Csokonai-kutatások, a határon túli magyar irodalom történeti és kritikai feldolgozása. Az egyetem jelentős kutatói: Görömbei András, Bitskey István, Imre László, Tamás Attila, valamint a Hitel és az Alföld köré csoportosuló fiatal kutatók.

A JATE régi magyar irodalomtörténeti és germanisztikai kutatásai mellett, jelentősek a komparatisztikai vizsgálatok eredményei, a Monarchia-irodalom, a kelet-európai irodalom és művelődéstörtént összehasonlító kutatása. Módszertani, elméleti kérdésekkel foglalkozik, kiadványain keresztül is, a deKon kutatócsoport. Az egyetem jelentős kutatói: Keserű Lajos, Csetri Lajos, Szajbély Mihály, Szigeti Lajos Sándor, Fried István, Fejér Ádám, Bernáth Árpád.

A JPTE 19. századi recepcióesztétikai vizsgálatai mellett jelentősek a régi magyar irodalmi és elméleti kutatások, elméleti kiadványsorozatok, fordításkötetek, az Irodalomtudományi Intézettel együtt rendezett modernségkonferenciák. Az egyetem jelentős kutatói: Thomka Beáta, {V-182.} Kulcsár Szabó Ernő, Rohonyi Zoltán, Bókay Antal, Kálmán C. György, Müller Péter, Nagy Imre, Hetesi István.

Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos műhelyei anyagi okok miatt szinte teljesen felbomlottak. Kivételt képez a Régi Magyarországi Nyomtatványok Osztálya és a Színháztörténeti Osztály, melynek keretében az RMNY-kötetek megjelenhetnek.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban is folynak jelentős szövegkritikai kiadások, s más múzeumok muzeológusai is részt vesznek az irodalomtudományi vizsgálatokban.

Az intézmények műhelyein belül folyó csoportos kutatást az egyéni vizsgálatok váltották fel, majd napjainkban ismét a közös kutatások váltak jellemzővé.