| A Pannon-medence növényvilága | TARTALOM | Védett növények |
FEJEZETEK
Az előbbiekben az egyes flóratartományokra, illetve flóravidékekre tagoltan vázlatosan bemutattuk a Kárpát-medence, valamint a Pannon-medence flóráját. Az itteni fajok száma századunk elejétől jelentős változáson ment keresztül. Míg a Kárpát-medencében (Horvátország és Szlavónia nélkül) mintegy 3360 fajjal számolhattunk, 1920 után az ország növényfajainak száma 2100 körüli volt. Ezek a számok azonban már a század eleje óta növekedtek, egyrészt az egyes területek behatóbb feltárása, másrészt a botanika fejlődése (korszerűbb fajfogalom) révén. Ezen kívül mind az egyes fajok jelentős visszaszorulása, sőt teljes kipusztulása, mind pedig új jövevények megjelenése, kisebb-nagyobb mértékű meghonosodása a fajszám jelentős mértékű átalakulásához vezettek.
A Jávorka-féle nagy szintézis (1924–1925) után – mint már említettük – a magyar flóra további feltárása új lendületet kapott, hiszen már volt egy biztos összehasonlítási alap. Ebben a munkában századunk flórakutatói játszották a fő szerepet. Közülük csak a kiemelkedőbbeket említjük (születési évük sorrendjében):
Degen Árpád (1866–1934), Tuzson János (1870–1941), Wagner János (1870–1955), Moesz Gusztáv (1873–1946), Polgár Sándor (1876–1944), Szabó Zoltán (1882–1944), Gáyer Gyula (1883–1932), Jávorka Sándor (1883–1961), Lengyel Géza (1884–1965), Rapaics Rajmund (1885–1953), Pénzes Antal (1895–1984), Boros Ádám (1900–1973), Soó Rezső (1903–1980), Horvát Adolf Olivér (1907–), Zólyomi Bálint (1908–), Kárpáti Zoltán (1909–1972), Ujhelyi József (1910–1979), Máthé Imre (1911–1993), Ujvárosi Miklós (1913–1981), Priszter Szaniszló (1917–), Simon Tibor (1926–), Kevey Balázs (1946–).
Flórakutatásunk alapjait erősítették meg az egyes nagyobb flóraművek:
Balaton környéke (Borbás 1900), Nyírség (Boros 1932), Velebit-hegység (Degen 1936–1938), Győr megye (Polgár 1941), Kolozsvár (Nyárády–Soó 1941–1944), Délnyugat-Dunántúl (Károlyi–Pócs 1968–1972); valamint a Soó Rezső által megindított Magyar Flóraművek c. kritikai sorozat egyes tájegységeinkről: Mátra (Soó 1936), Tiszántúl (Soó–Máthé 1938), Székelyföld (Soó 1940, 1943), Mecsek (Horvát 1942), Bakony (Rédl 1942), Mezőség (Soó 1947).
Jávorka Sándor említett két munkája (a Magyar Flóra és az Iconographia Florae Hungariae) után alapvető kézikönyvek lettek az 1926 óta sok kiadásban megjelent kis növényhatározók (Jávorka Sándor 1926–1962, majd Soó Rezső–Kárpáti Zoltán 1968; legújabban Simon Tibor 1992, 1994), A Magyar Növényvilág Kézikönyve (Jávorka Sándor–Soó Rezső 1951), legfőképpen pedig Soó Rezső 6 kötetes Synopsisa (1968–1980).
A magyar flóra areálgeográfiai feldolgozásának kezdete Fekete Lajos és Blattny {II-81.} Tibor alapvető munkája, Magyarország fáinak és cserjéinek leírását tartalmazó, részletes és térképekkel is ellátott két kötete volt (1913). Ezt követte Soó Rezsőnek és munkatársainak sorozata (1936–47), amely a kárpáti és pannon endemikus fajok és reliktumok közül közel 300-at dolgozott fel. Areatérképeket találunk még több teljes vagy részleges genuszmonográfiában is:
Pulmonaria (Simonkai 1904), Populus (Gombocz 1908), Knautia és Cephalaria (Szabó 1911, 1940), Melampyrum és Rhinanthus (Soó 1927, 1929), Alchemilla (Palitz 1936), Veronica (Keller 1940), Leontodon (Csongor 1947).
Áttérve a század során újonnan felbukkant spontán vagy adventív (behurcolódott és meghonosodott), valamint a kipusztult fajok áttekintésére, meglehetősen sok nehézséggel kell számolni. Egyrészt valamely faj eltűnése gyakran csak bizonyos körülmények esetén valószínűsíthető, másrészt a meghonosodás megtörténte sem bizonyítható könnyen. Ezek figyelembevételével tehát az alábbi adatokat (főként a fajszámokat) csak hozzávetőlegeseknek lehet tekinteni.
1900 után hazánkban megközelítőleg 130 új növényfaj (illetve alfaj) és további kb. 80 kisfaj (pl. a Ranunculus és Sorbus nemzetségekből) megjelenését tették közzé a magyar botanikusok. Ugyanezen idő alatt további kb. 140 – ma már többé-kevésbé állandósultnak vehető – adventív (behurcolt vagy bevándorolt és meghonosodó) növényfaj felbukkanását, illetve elterjedését figyelték meg. Az újonnan felfedezett spontán fajok (alfajok és kisfajok) elsősorban a már említett flóraművekben és növényhatározókban (Jávorka, Soó, Simon) találhatók meg, míg az adventív-szaporulatot néhány összefoglaló dolgozat (Soó 1927; Polgár 1941; Priszter 1957, 1960–71, 1978) tekinti át.
A magyar flóra legfontosabb új (spontán és meghonosodott adventív) fajairól és a feltűnőbb kipusztulásokról a 20. század folyamán az említett irodalom felhasználásával a következő összeállítás ad képet.
Bár hazánk területéről az országban több száz év óta folyó flórakutatás következtében meglehetősen csekély a lehetősége, hogy a tudományra nézve is új növényfajokat fedezzenek fel, a 20. század elejétől mégis eléggé jelentős számú ilyen növényről van tudomásunk. A fontosabb ilyen fajok (alfajok, kisfajok és fontosabb hibridek) felfedezésük sorrendjében a következők:
Mintegy 130-ra tehető azoknak a már ismert, de hazánk területéről 1900 előtt még nem jelzett fajoknak a száma, melyek előfordulását századunkban állapították meg. Ezekkel a spontán fajokkal tehát évszázadunkban a hazai botanikusok kutatásai révén a hazai flóra gyarapodott. A fontosabbak közülük:
A magyar flóra gyarapodását jelentik végül az országba századunk eleje óta bevándorolt és itt többé-kevésbé meghonosodott idegen fajok. Ezek az adventív {II-83.} növények sokféle módon jutottak be hazánkba: véletlen behurcolódással (pl. vetőmagvakkal), a kereskedelem és a közlekedés révén, kertekből vagy különféle mezőgazdasági kultúrákból való kivadulással, spontán terjedés révén (a szél, folyóvizek, állatok közreműködésével) stb. A továbbterjedés iránya, gyorsasága, a meghonosodás foka és időtartama is igen változó lehet.
Flórakutatásunk utóbbi két évszázada során több száz ilyen idegen faj került be hazánkba, és ezek közül a meghonosodottnak vehetők hazai aránya kiteszi a magyar flóra 4-5%-át, egyedszámuk pedig még ennél is sokkal nagyobb részesedésű. (Az átmeneti jellegű, rövid ideig tartó behurcolásokat, kivadulásokat nem vettük figyelembe.)
Az adventív fajok térnyerése a spontán flóra elszegényedését jelenti, minthogy legnagyobb részük gyomnak minősül. Ez a számbeli „gyarapodás” a valóságban általában inkább elszegényedést jelent, hiszen a bennszülött flóra kozmopolitává válása irányába hat.
Az adventívek igen jelentős része egyéves gyom. Elsősorban Amerika (jóval kisebb számban Ázsia) mérsékelt övi tájairól, másrészt pedig a Földközi-tenger mentéről származnak. Zömmel az alföldi mezőgazdasági kultúrákban, utak mentén, szemetes (ruderális) helyeken, egyesek vízpartok mentén terjedtek el.
A század eleje óta hazánkba behurcolt és megtelepedett adventív fajok száma 120–150 közötti. A fontosabbakat az alábbiakban az egyes növénytársulások szokásos sorrendjében említjük.
A hínártársulásokban alig találunk adventív növényfajt. A csavarthínár (Vallisneria spiralis) vagy az egykor rohamosan terjedő átokhínár (Elodea canadensis) ma már erősen visszahúzódóban van. Helyenként a moszatpáfrány (Azolla caroliniana) vagy a mediterrán vízidara (Wolffia arrhiza) szaporodott el tömegesen.
A bolygatott mocsári-patakparti növényzetben gyakoriak az adventív fajok. Már a múlt században vált gyakorivá itt több amerikai faj: a magas aranyvessző (Solidago gigantea) és a kanadai aranyvessző (S. canadensis), valamint a kúpvirág (Rudbeckia laciniata). Századunkban további számos évelő amerikai és japán adventív faj honosodott meg a vízpartokon: sokvirágú napraforgó (Helianthus decapetalus), sok őszirózsa (Aster ericoides, A. lanceolatus, A. novi-belgii, A. tradescantii), a japánkeserűfű (Reynoutria japonica) és a japán komló (Humulus scandens), valamint néhány egyéves is: az amerikai süntök (Echinocystis lobata) vagy a díszes kelet-ázsiai nebáncsvirág (Impatiens glandulifera).
Jutott a behurcolt adventívekből az Alföld homokjára is. Veszélyes évelő gyommá vált itt a dél-ázsiai fenyércirok (Sorghum halepense), az amerikai selyemkóró (Asclepias syriaca); egyéves amerikai jövevény az átoktövis (Cenchrus pauciflora) és a szálkás libatop (Chenopodium aristatum). A szik- és homokfásításra kitűnően bevált ezüstfa (Elaeagnus angustifolia), valamint a keleti tamariska (Tamarix tetrandra) és a szürke tamariska (T. ramosissima) sokfelé teljesen őshonosként viselkedik.
Az eddigieknél lényegesen nagyobb századunkban a vetési és ruderális gyomnövényzetben meghonosodott adventívek száma és szerepe. Fontosabbjaik:
A rizsvetések gyomjai között számos adventív faj is megtalálható:
A mocsári gyomnövényzetnek erőteljesen terjedő adventív gyomja az olasz szerbtövis (Xanthium italicum), újabban nagy termésű rokona, a X. saccharatum is, valamint a feketetermésű farkasfog (Bidens frondosa).
Az üdébb erdei vágásnövényzetben is felbukkannak adventívek. Így a már a múlt század vége óta behurcolt vándorvirág (Erechthites hieraciifolia) mellett rohamosan terjed a kisvirágú nebáncsvirág (Impatiens parviflora), a kékes seprence (Stenactis annua), helyenként a jövevény füzike (Epilobium adenocaulon).
Az ártéri füzesekben a jelen évszázadban vált teljesen meghonosodottá több amerikai fás szárú növény:
Kissé már szubmediterrán jelleget mutatnak helyenként a kőfalak réseiben megtelepedő délvidéki adventívek (ezek eredeti hazájukban szintén ilyen helyek lakói):
Az új szaporulatot jelentő spontán és adventív fajok vázlatos áttekintése után ki kell még térnünk a magyar flórából századunk folyamán eltűnt vagy legalábbis eltűnőben levő fajokra is. Mind az új fajok megjelenése és elterjedése, mind egyes ritkább fajok kipusztulása egyaránt természetes folyamat, de az utóbbira már sokkal jelentősebben hat a tudatos vagy szándéktalan emberi tevékenység. A természetes vegetáció fennmaradását igen lényegesen befolyásolják az {II-85.} emberi behatások: erdőirtás, kőbányászat, területfelszántás és egyéb mezőgazdasági tevékenység, lecsapolás, út- és lakóhely-építkezések stb. Mindezek a beavatkozások elsősorban a nedves élőhelyek (mocsarak, láprétek, vízi növényzet), azután a lösz-, homok- és szikes területek spontán fajait veszélyeztetik és vezetnek sok esetben teljes kipusztulásukhoz. Tekintetbe kell vennünk még azt is, hogy az említett területek ritkább fajai amúgy is csökkent szaporodóképességűek, így a bolygatást nehezen vagy egyáltalán nem viselik el.
Mindezeket figyelembe véve, egy-egy ritkább hazai faj végleges kipusztulását teljes bizonyossággal egyáltalán nem könnyű megállapítani. Egy faj eltűnésének gyakran az az oka, hogy élőhelyét valamely fent említett beavatkozás teljesen megsemmisíti. A lecsapolások pl. ritka mocsári (elsősorban tőzegmohalápi) fajokat pusztítanak el, de ilyen hatású lehet a tarvágás, a terület beépítése, feltöltése, löszgyepek feltörése stb. is. Ilyen esetekben az eltűnés tényét erősen valószínűsítheti az, ha az illető élőhelyen a szakemberek gondos kutatás során már hosszabb ideje nem bukkantak a faj nyomára.
A veszélyeztetett vagy ritkaságuk miatt védelem alá helyezett fajokról alább lesz szó. Itt most csak a 20. század eleje óta kipusztult néhány fajt említjük meg:
A nedves élőhelyek veszteségei:
A száraz élőhelyekről eltűnt fajok:
Egy 1974. évi felmérés adatai szerint (Kovács–Priszter) a fővárosi agglomerátumban száz év alatt 100-nál is több faj pusztult ki teljesen (ez a teljes itteni flórának mintegy 7%-a), és közel ugyanennyi a közvetlenül kipusztulás előtt álló vagy súlyosan veszélyeztetett fajok száma is.
Mindez szervesen kapcsolódik a napjainkban egyre lényegesebbé váló környezetvédelemhez, szorosabban véve a természetvédelemhez és ezen belül is az egyes növényfajok védetté nyilvánításához.
| A Pannon-medence növényvilága | TARTALOM | Védett növények |