A katolikus egyház (1945–1989)

„Vallásszabadság”, egyházüldözés, népfront (1945–1964)

A párizsi békeszerződés az államhatárokat az 1937-es állapotokhoz igazította vissza, ennek következtében az egyház szervezete területileg szintén az akkori beosztásra tért vissza.

A római katolikus egyházban 1945 és 1952 között az államhatár által szelt egyházmegyék (Kassa, Rozsnyó, Szatmár, Nagyvárad) itt maradt részeit vagy a székhelyét áthelyező megyéspüspök (Kassa), vagy apostoli kormányzó (Rozsnyó), vagy püspöki helynök (Szatmár, Nagyvárad) útján kormányozták. 1951-ben kezdetét vette a szelt egyházmegyék magyarországi részeinek felszámolása, amit az Apostoli Szentszék 1952. április 19-i 3065/1952. sz. rendelete vett tudomásul: a szatmári, a kassai és a rozsnyói egyházmegyék magyarországi részeiben a mindenkori egri főpásztort, a nagyváradi egyházmegye itt maradt részeiben pedig a csanádi püspököt hatalmazta föl az ordináriusi jogkörrel. Ez a rendelkezés kifelé kormányzatilag felszámolta a csonka egyházmegyék önállóságát, de 1981-ig bizonyos különállásuk továbbra is megmaradt az illetékes főegyházmegyén, illetve egyházmegyén belül. (Így pl. az Egri Érseki Tartomány Rozsnyói Része vagy Magyarrészi Rozsnyói Egyházmegye.) Az ordinárius továbbra is vikárius vagy provikárius útján kormányozta őket, a névtárakban is elkülönítve szerepeltek. Ugyanakkor mindenfajta jogi kapcsolat megszűnt a határon túli részekkel. Nem kerülte el a változás a Pannonhalmi (Szent Benedek-rendi, főapátsági) Egyházmegyét sem. Miután a kormány a pannonhalmi főapátot nem fogadta el önálló egyházmegyével rendelkező főpásztornak, ezért ő 1951. november 12-én a tucatnyi bencés plébánia kormányzását átadta a győri egyházmegye püspökének, s ezzel az önálló bencés egyházmegye gyakorlatilag megszűnt. A görög katolikusoknál ilyen egyesítésekre nem került sor. A hajdúdorogi püspökség mellett a Miskolci Apostoli Kormányzóság (Exarchátus) is megtartotta önállóságát. A Szentszék 1968-ban ideiglenes jelleggel, 1980-ban véglegesen is kiterjesztette a hajdúdorogi püspök joghatóságát – az exarchátus területét kivéve – a Magyarországon élő valamennyi görög katolikus hívőre.

1982. május 11-én a Püspöki Kongregáció 569/1982. sz. dekrétuma a kassai, rozsnyói és szatmári egyházmegyék magyarországi területeit szervesen az egri érsekséghez csatolta. Ez a főegyházmegye ekkor duzzadt föl az évszázadokkal korábbi időkre emlékeztető hatalmas méretére. Ugyanekkor az addig már csak kánonjogilag létező önálló bencés egyházmegye egyesült a győri egyházmegyével. A bencés egyházmegye csak 1989-ben nyerte vissza önállóságát, miután visszavonták a szerzetesrendek korlátozását. Az ugyancsak csonka Nagyváradi Egyházmegye magyar oldali része hasonlóan járt, azzal a különbséggel, hogy végleges betagolása a Szeged-Csanádi Egyházmegyébe majdnem egy évtizeddel később következett be. A Trianonnal elveszett országrészek hierarchiáját hét évtized alatt igazították hozzá a békeszerződések szabta határokhoz.

Az 1940-es évek közepén szinte az egész katolikus püspöki kar kicserélődött. 1942-ben lett váci püspök Pétery József, 1943-ban nevezték ki kalocsai érsekké {II-397.} Grősz Józsefet, illetve egri érsekké Czapik Gyulát. 1944-ben egyszerre három új megyéspüspök foglalta el székét: Hamvas Endre a csanádi, Kovács Sándor a szombathelyi, Mindszenty József a veszprémi egyházmegye élére került. 1945. március 29-én elhunyt Serédi Jusztinián esztergomi érsek, bíboros hercegprímás. Utódjául XII. Pius pápa 1945. augusztus 16-án a nyilas börtönt is megjárt Mindszenty József veszprémi püspököt nevezte ki, a veszprémi egyházmegye irányítását pedig apostoli kormányzói minőségben Bánáss László debreceni plébános vette át. 1945. április 2-án elhunyt Apor Vilmos győri püspök, miközben a püspöki palotába menekült nőket védelmezte, egy részeg szovjet katona sebezte halálra. Így Győrbe is új főpap került.

A háború befejezésével járó rendkívüli helyzet erélyes vezetést igényelt. Ez a feladat várt Mindszenty Józsefre, aki 1945–1974 között esztergomi érsek, prímás, 1946-tól bíboros volt. Már veszprémi püspökként is nyilvánvalóvá vált határozott diktatúraellenes véleménye. Következetesen védte az egyház és a hívek érdekeit. A keresztény humanizmus nevében mindenkor a szenvedők védelmére kelt. 1945. augusztus 25-én levélben fordult a miniszterelnökhöz, s szót emelt általában az internálás, a jogtalanságok és az embertelen körülmények ellen: „A megelőző rendszerben 50-en voltunk internálva a veszprémi fogházban, ma 1000 körül vannak. Úgy tudom, az ország más városaiban is megduzzadt az internáltak száma. Ennyi internáltra nincs szükség a szabadság világában.” Arra vonatkozóan, hogy 1945 és 1948 között hány egyházi személy volt fogságban, még nincs megbízható adat. Mindszenty József esztergomi érsek 1948. július 25-én a pápához írt levelében a következőket írja: „A II. világháború vége óta fogságot, elítélést szenvedett 225 pap és szerzetes. Tettleg bántalmaztak 12 papot és szerzetest. De lehetett több is. A hitvallásos iskolák védelme miatt 24 papot, szerzetest fogtak le… Jelenleg fogságban van 61 pap és szerzetes. Ebből a megszállók deportált elítéltje 10, akiket előkelő világiakkal vittek el. A papság ellen hozott ítéletek 5–10 évre, 8 évi kényszermunkára, életfogytiglanra szólnak.” Lassan a nyíltan kommunistaellenes bíboros lett az ellenállás vezéralakja, a rendszer első számú ellensége.

A baloldal szemében egyébként mindig a katolikus egyház volt a fő ideológiai ellenség. Sokféle kísérlet történt egységének megbontására. Ilyennek tekinthető ama – tiszavirág-életű – elképzelés, hogy ún. nemzeti egyházzá szervezzék át, azaz elszakítsák Rómától. Ennek jegyében az állam részéről érdeklődést tanúsítottak az Ókatolikus Egyház iránt, amely a II. világháború alatt bontakozott ki, de igazán komoly tényezővé sohasem vált, a katolikus egységet nem veszélyeztette.

Az egyházak közül a katolikust érintette leghátrányosabban a koalíciós időszak szeparációs politikája. Földbirtokait elvesztette, ezzel együtt az intézményei fenntartásához szükséges jövedelmet is, egyesületeit feloszlatták, iskoláit bezárták. Az 1946-os feloszlatási hullám elkerülte az Actio Catholicát, mivel az jogilag nem egyesület. Megszűntek ugyan egyházközségi, espereskerületi és egyházmegyei szervezetei, de az AC Országos Elnöksége tovább működhetett. A hívek társadalmi összefogásának addig kihasználatlan módja volt az egyházközségi szerveződés. Ezek, mint az autonómia alapszervei nem álltak hatósági ellenőrzés alatt, hanem az egyház részét képezték.

A katolikus egyház számára kedvezőtlen fejlemény volt, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsára – a fegyverszüneti egyezmény végrehajtása során – a kormány 1945. április 4-én kiutasította Budapestről Angelo Rotta apostoli {II-398.} nunciust. Ez azt jelentette, hogy megszakadt a diplomáciai kapcsolat Magyarország és az Apostoli Szentszék között. Ez különösen az üresedésben lévő székek betöltésénél okozott gondot. A történtek után a Szentszék nem tekintette magára nézve érvényesnek az 1927-es intesa semplice-t, tehát a magyar kormány előzetes megkérdezése nélkül került sor az 1945 utáni kinevezésekre. A háború utáni koalíciós években állandóan napirenden volt Magyarország és a Szentszék kapcsolatának rendezése, félhivatalos kapcsolatfelvételi kísérletekre is sor került, de a kommunista hatalomátvétel után, a Vatikán következetes antikommunista politizálása, a nemzetközi hidegháborús viszonyok között a kibontakozás minden érdemi lehetősége megszűnt. Ezt követően az 1950-es évek végéig szünetelt a Rómától függő egyházi stallumok betöltése. Az állam akarata ellenére kinevezett személyeket nem lehetett beiktatni, nem végezhettek főpásztori funkciót, bár titokban felszentelték őket. Érdemi változás csak az 1960-as években következett be.

A katolikus egyház oktatási lehetőségei is minimálisra zsugorodtak. 1946-ban ugyan a Jézus Szíve Népleányai Szegeden még felállították a Xaverianum hitoktatónő-képzőt, de az csak két esztendeig működhetett. Az iskolai hitoktatás 1949-től fakultatív lett, a felekezeti iskolákat néhány kivételével megszüntették, a felekezeti nyomdákat, kiadókat csaknem teljes egészében államosították, a folyóiratok, újságok számát minimálisra redukálták, minden vallásos egyesületet feloszlattak, megszűntek a hitoktatónő-képzők – összességében a kialakult politikai és társadalmi környezet nem segítette elő a hitelvek átadását, sokkal inkább akadályozta azt.

A katolikus egyház fejét, Mindszenty József bíborost is bírósági segédlettel távolították el egyháza éléről. A Budapesti Népbíróságon 1949. február 3–8. között zajlott le a nagy publicitást kapott koncepciós per, amelyben a hercegprímást életfogytig tartó fegyházra ítélték. Mindszenty elítélése, a szerzetesek internálása (1950. június 7., 9. és 18-ról 19-ére virradóan), az egyházakon belül „ötödik hadoszlopnak” szánt papi békemozgalom beindítása (1950. augusztus 1.) után került sor a katolikus egyházzal is a megegyezéses politika első lépésére: 1950. augusztus 30-án Grősz József kalocsai érsek a katolikus püspöki kar nevében aláírta a magyar állam és a katolikus egyház közötti megállapodást.

Kedvező eredményeként 1950. szeptembertől 6 fiú és 2 leány katolikus gimnázium kezdhette meg, illetve folytathatta működését. A püspöki kar ugyanakkor beleegyezett abba, hogy a papság esküt tegyen az alkotmány betartására. A legkeserűbb pirula az volt, hogy tudomásul kellett venni a szerzetesrendek működési engedélyének megvonását. Az erre vonatkozó 34. sz. tvr. 1950. szeptember 7-én lépett hatályba. Ettől kezdve Magyarországon csak az a 4 szerzetesrend (Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek, bencések, ferencesek és piaristák) működhetett, amelyekre a nyolc középiskola ellátása várt, rendenként a 2–2 gimnázium ellátásához szükséges maximált létszámmal. Az összes többi szerzetesrendi közösségtől megvonták a működési engedélyt, tagjaiknak el kellett hagyniuk a közösségeket, és megélhetésüket világi foglalkozásokban kellett keresniük – kivéve azt a 460 szerzetespapot, akiket az egyházmegyék átvehettek. A nyugdíjképesek és betegek lakhelyéül a pannonhalmi apátságot, az apácák számára az ország több pontján lévő volt egyházi épületeket jelölték ki. Sokan emigrációba kényszerültek, százakat meghurcoltak, internáltak és bebörtönöztek. A rendelet 23 férfi szerzetesrend 2582 tagját és 44 női rend több mint kilencezer apácáját érintette. A szerzetesi közösségek illegalitásban {II-399.} tovább éltek, és a rendszerváltáskor ismét talpra álltak.

Tovább növelte a feszültségeket, hogy 1951. május 18-án többedmagával letartóztatták Grősz József kalocsai érseket. Olti Vilmos elnökletével a Budapesti Megyei Bíróság a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, valutaüzérkedés, külföldre szöktetés és bűnpártolással elkövetett népellenes bűnök vádjával 15 évi fegyházra ítélte. (Ez később háziőrizetre szelídült.) A Grősz-pernek mai ismereteink szerint 24 mellékpere volt, ezekben 15 halálos ítéletet hoztak. 1951. július 3-án közzétették a megfélemlített püspöki kar nyilatkozatát: a népköztársaság törvényeit megtartják, elítélnek minden államellenes tevékenységet, betartják az egyház és állam közti megállapodást. 1951. július 21-én – Czapik Gyula egri érsek vezetésével – a püspöki kar letette az esküt a Magyar Népköztársaság alkotmányára. 1953-ban mégis internálták Pétery József váci megyéspüspököt, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök pedig háziőrizetbe került.

A papi utánpótlás akadályozását szolgálta, hogy 1952-ben összevonták több egyházmegye szemináriumát. Így a teológusok elveszítették közvetlen kapcsolatukat az egyházmegyéjükkel. 1952. március 2-án Badalik Bertalan püspökkel kimondatták a veszprémi szeminárium feloszlatását. A Hittudományi Akadémia 1950-ig a Pázmány Péter Tudományegyetem teológiai kara volt.

Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) munkájáról szóló 1956. március 8-i jelentés biztosítja a kormányt, hogy „A Hivatal határozott intézkedéseket tett, hogy kijavítsa a hibákat, megszüntesse a jobboldali engedékenységet, és visszaszorítsa a megélénkült egyházi tevékenységet.” E politikába beleillik az a híradás, amely kb. 70 pap (köztük 10 jezsuita szerzetes) és 12 apáca elleni február 4-i tárgyalásról tudósít. „Államellenes összeesküvés” címén 9–14 év közötti fegyházbüntetéssel sújtották az elítélteket, akik 1956 októberében ugyan kiszabadultak, de 1957 tavaszán sokukat visszavitték a börtönbe és újból elítélték. Az adminisztratív intézkedések mellett 1956 első felében feltűnik néhány gesztusértékű lépés is, így például február végén kilenc, a Mindszenty- és Grősz-perben elítélt papot szabadlábra helyeztek. Czapik Gyula egri érsek halála után – hogy legyen a püspöki karnak vezetője, akivel tárgyalni lehet – május 12-én kegyelmi úton elengedték Grősz József kalocsai érsek büntetését. Az országra általában jellemző politikai feszültségek hatására 1956. július 10-én Hegedűs András miniszterelnök fogadta a katolikus püspöki kar küldöttségét, és számos kérdésben elismerte sérelmeik jogosságát.

1956 forradalmát XII. Pius pápa a maga sajátos eszközeivel segítette, Datis nuperrime kezdetű enciklikájában, majd november 10-én rádiószózatban támogatta a magyar nép szabadságát, és ítélte el az idegen katonai intervenciót. Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek október 30-án szabadult fogságából. 1956. november 3-i rádióbeszédét évtizedeken át mint a reakció bizonyítékát interpretálták. A prímás beszéde nem az egyházi birtokokat, hanem az egyház régi és bevált intézményeit követelte vissza, konkrétan megnevezve a sajtót és a szerzetesrendeket. Követelte a koalíciós évek és a Rákosi-éra egyházellenes intézkedéseinek hatálytalanítását. Elhatárolta magát Nagy Imrétől és politikustársaitól is. 1956. november 4-én az amerikai követségen kapott menedéket, és itt élt 1971-ig.

Az egyházak közül a katolikussal szemben volt a legnagyobb a kormányzati elégedetlenség és ebből eredően a politikai nyomásgyakorlás. A püspöki aulákat ellenőrző egyházügyi megbízottak 1956. őszi visszahívása után már 1957 januárjában miniszteri biztosok jelentek {II-400.} meg az esztergomi, veszprémi, fehérvári, váci egyházmegyékben, később pedig a többi püspöki aulában is.

A forradalom alatti állásfoglalások, majd már az amerikai követségről foganatosított intézkedések (békepapok eltávolítása a püspöki aulákból) is közrejátszottak abban, hogy a magyar állami és pártvezetés 1956 őszétől évtizedeken keresztül fel-felbukkanó „mumusa” nemcsak a hazai klerikális reakció volt, hanem a Vatikán „aknamunkája” is.

1957. január 21-én a Zsinati Szent Kongregáció két, magyar ügyeket érintő dekrétumot adott ki. Az egyik Horváth Richárdot, a papi békemozgalom legismertebb és legkompromittáltabb tagját közösítette ki. A másik dekrétum 21 személyt, zömében a papi békemozgalom közismert aktivistáit mozdította el hivatalukból. 1957. július 16-án újabb dekrétum érintette a magyarországi papokat és szerzeteseket: kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy képviselői vagy más közéleti funkciót vállaljanak; a már megválasztott parlamenti képviselők egy hónap haladékot kaptak, hogy megbízatásukról leköszönjenek. A magyar kormány – állampolgárai jogsérelmeként értelmezve a dokumentumokat – nem engedélyezte kihirdetésüket. Ebben a konfliktussal terhelt légkörben a magyar katolikus püspöki kar tehetetlenül vergődött a Vatikán és a magyar állam harapófogójában. Az állam is bevetette durvább módszereit: eltávolította Szabó Imre püspököt, az esztergomi érseki helynököt, Badalik Bertalan püspök működési engedélyét az Elnöki Tanács 92/1957. sz. rendeletével visszavonta és a rendőrséggel Hejcére internáltatta. Majd kiadta az ominózus 1957. évi 22. sz. tvr.-ét, amelynek köszönhetően évek hosszú sora alatt kiépült egy erősen kontraszelektált egyházi hierarchia. Mire valakiből püspök lehetett, négyszer-ötször vették nagyító alá az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesei.

Időközben, 1958. október 9-én meghalt XII. Pius pápa. Utódja, XXIII. János vezetésével új reformok indultak el, amelyek a modern világhoz való alkalmazkodás jegyében a II. Vatikáni Zsinat összehívásához, és egy új „keleti politika” kibontakozásához vezettek. E változások szerencsésen találkoztak a magyar kormány és állampárt már részletesen bemutatott népfrontos politikájával. A katolikus egyház megítélése a hasznosítható partner és az ellenség között hullámzott.

Időnként egyes hazai politikai tényezők offenzívába lendültek. Az 1960 novemberében, majd 1961 februárjában történt két nagyobb letartóztatási hullám emlékeztette az egyháziakat kiszolgáltatottságukra. 1961. február 6. éjszakáján mintegy 400 fővárosi lakásban tartottak házkutatást, és ifjúsági, kisközösségi munka miatt 85 személyt tartóztattak le. 1964 nyaráig még több hasonló intézkedés igazolta, hogy az egyházpolitika eszköztárában megmaradtak a brutális módszerek, miközben a mezőgazdaság szocialista átszervezésének érdekében 1959–1962 között lojális szövetségesként is felvonultatták a katolikus egyházat. A politikai okokból bebörtönzött papok sorában utolsóként Lénárd Ödön piarista szerzetes szabadult 1977 nyarán, akkor is csak VI. Pál pápa közbenjárására. (A bázisközösségek tagjait, a fegyveres katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadókat azonban ezt követően is zaklatták a rendőri szervek.)

1962 őszén megnyílt a II. Vatikáni Zsinat. Megnyitására, illetve ülésszakaira 34 magyar püspök kiutazhatott, a többiek az amerikai követségről, hejcei kényszerlakhelyről, szigorú rendőri intézkedés alatt, bevont útlevéllel figyelhették csupán az eseményeket.

A félelem és lojalitás konfliktusában (1964–1989)

Az általános nemzetközi enyhülésnek, a Kádár-rendszer konszolidációjának, a {II-401.} zsinati reformpolitikának köszönhetően, puhatolódzó megbeszélések kezdődtek a színfalak mögött. Ezek eredményeképp született meg a magyar állam és a Szentszék között 1964. szeptember 14-én aláírt „részleges megállapodás”. Részlegessége ellenére fordulópontot jelentett a megegyezés, mivel a megmerevedett, nemzetközi méretű frontok felszakadását jelentette; tükröződött benne az egész enyhülési politika. Moszkva a háború óta először járult hozzá, hogy egy érdekszférájába tartozó állam kormánya a Vatikánnal közvetlenül megállapodást kössön, s a Vatikán is először fogadott el tárgyalópartnerül egy kommunista kormányt. S nemcsak tárgyalópartnernek tekintette, hanem nemzetközi érvényű szerződést kötött vele, amelyben elfogadta, hogy a magyar állam előzetes hozzájárulása nélkül senkit nem nevez ki egyházi méltóságba. (A többi szocialista országhoz képest Magyarországgal szemben messze engedékenyebb volt a Szentszék, hiszen másutt csak politikai természetű kifogást tehettek a kormányok.) A Vatikán kvázi elismerte Kádárék népfrontos politikáját, cserébe némiképp rendezhette a magyar katolikus egyház helyzetét.

A nyilvánosságra hozott okmány három pontot tartalmazott: 1. A Szentszék tudomásul veszi, hogy a tőle függő egyházi állások betöltésénél előzetesen ki kell kérnie az Elnöki Tanács elnökének hozzájárulását, és csak ennek birtokában eszközli a kinevezést. 2. Lehetővé teszi, hogy a püspökök és a papság állampolgári esküt tegyenek az alkotmányra, de annak nem szabad ellenkeznie a klerikusok állásával. 3. Rendezik a római Pápai Magyar Intézet helyzetét. A megállapodáshoz csatlakozó 16 pontos jegyzőkönyvet nem hozták nyilvánosságra.

A részleges megállapodás látványos eseményekben bizonyította eredményességét: 1976-ra teljessé vált a katolikus egyházi hierarchia, a magyar püspökök kiutazhattak a zsinat hátralévő üléseire, s lassan eleget tehettek ún. ad limina látogatási kötelezettségüknek.

Az ad limina („a küszöbhöz”) a római katolikus megyéspüspökök szabályos időközönként kötelező látogatása az apostolok küszöbénél, azaz Szent Péter és Szent Pál sírjánál Rómában. Ilyenkor személyesen találkoznak a pápával és a Szentszék illetékes képviselőivel, és beszámolnak egyházmegyéjük állapotáról. A II. világháború után 1948-ban volt esedékes az ad limina látogatás, de a püspöki kar egésze helyett csak Czapik Gyula egri érsek, Bánáss László veszprémi és Hamvas Endre csanádi püspökök jártak Rómában. A legközelebbi látogatási év 1953-ban, majd 1958-ban lett volna, de a püspökök nem kaptak útlevelet. Az 1963-ban és 1968-ban esedékes ad limina látogatás szintén elmaradt, de a zsinat adta lehetőséget kihasználták a püspökök. 1973-ban csak Íjjas József kalocsai érsek, a Püspökkari Konferencia elnöke és Cserháti József pécsi megyéspüspök, a Püspökkari Konferencia titkára kapott kiutazási engedélyt. Végül 1977. április 14-én – 1945 után először, s azóta is – valamennyi megyéspüspök eleget tehetett ezen kötelezettségének.

A katolikus egyház hierarchiája 1976-ban ismét teljessé vált. Ennek előzménye volt, hogy az előzetes diplomáciai tárgyalások eredményeként Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek 1971. szeptember 28-án elhagyta az országot. Az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette és megszüntette ellene a büntetőeljárást. Külföldön élénk politikai, lelkipásztori és közéleti tevékenységet folytatott, nemegyszer kínos helyzetbe hozta a Vatikánt és a magyar egyházpolitikát. Miután az önkéntes lemondás elől elzárkózott, 80. életéve betöltése után, 1973. december 18-án VI. Pál pápa egyházjogilag üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, és nyugállományba helyezte az agg főpapot. 1974. {II-402.} február 2-án a pápa Lékai László címzetes püspököt, veszprémi apostoli adminisztrátort esztergomi apostoli kormányzóvá, Mindszenty halálát (1975. május 6.) követően pedig, 1976. február 10-én – 27 év üresedés után – esztergomi érsekké nevezte ki. 1976 áprilisára, a háború óta először, mind a 11 egyházmegye élén megyéspüspök állt.

Lékai László bíboros, esztergomi érsek egy évtizeden át munkálkodott egyháza érdekében az állammal való viszony normalizálásán. Célját úgy fogalmazta meg, hogy a szocialista állam iránti lojalitás keretei között, tárgyalások útján kell lépésről lépésre bővíteni az egyház lehetőségeit a lelkipásztori munkában. Lékainak sikerült is „kis lépések”-nek nevezett engedményeket kicsikarnia a politikai vezetéstől. A korszak ilyen eredményének tekinthető például a XXIII. János Szeretetotthon és a leányfalui lelkigyakorlatos ház megnyitása, s egy új betegápoló apácarend szervezése. A legújabb magyar női szerzetesrend, a Magyarok Nagyasszonya Társasága, 1986. április 15-én jött létre mint egyházmegyei jogú szerzetesi intézmény. Tagjai kiképzésük után az egyházi szeretetszolgálat munkájába kapcsolódnak be. A társaság központja Budapesten van, újoncháza pedig Tahitótfalun.

Az egyházak mozgásterének leszűkítése következtében a hitoktatás és az evangelizáció létkérdéssé vált. Az 1949. évi 5. tvr. megjelenése után a hitoktatásra jelentkezők száma – katolikus viszonylatban – még 80% volt. Ez 1975-re 6–7%-ra csökkent, és főleg a falvakra szorult vissza. Az adat megközelítő becslés szerint annyit jelent, hogy kb. 50 ezer falusi gyermek részesült hitoktatásban. Két évtized alatt a hitoktatás szinte teljesen kiszorult az iskolákból. A szülőkre állandó agitáció nehezedett a „kettős nevelés” (azaz a vallásos és az iskolai materialista nevelés közti ellentét) káros voltáról, ami burkolt fenyegetést is tartalmazott a szülő munkahelyi előmenetelére és gyermeke egyetemi továbbtanulási esélyeire nézve. A szülők jó része gyermekük vallásos képzésére más lehetőségeket keresett. Ezek egyike volt a szerzetesek által illegálisan adott házi hittanóra. Épp ennek tiltottsága miatt vált mind népszerűbbé a templomi hitoktatás. A politikai vezetés természetesen ismét egységesítésre – s főleg a sikeres hitoktatási forma korlátozására, sőt a radikálisabb egyházpolitikai irányzat, a rendezés ürügyén, a templomi hitoktatási forma teljes elnyomására – törekedett. Ennek érdekében követelték a püspököktől, hogy egyezzenek bele a templomi hitoktatás szabályozásába. Az erről szóló megállapodást a katolikus püspöki kar és az állam megbízottai 1975. november 15-én írták alá. A püspöki kar részéről örvendetesnek beállított megállapodás valójában hátrányokkal járt: 160 főben maximálta a hittanoktatáson résztvevők számát, a helyi iskola igazgatójának lehetővé tette az oktatás ellenőrzését (amit eddig elkerültek).

A hitoktatás kereteinek megváltozása miatt elavultak az iskolai beosztást alapul vevő tankönyvek is. A püspöki kar 1968-ban nagy visszhangot keltő pályázatot írt ki új hittankönyvek írására. Ennek eredményeként 1970-ben, 1972-ben, majd 1975-ben kiadták az új tankönyveket. Az 1980-as évekre – az ÁEH kimutatása szerint – a következő katolikus sajtótermékek jelentek meg: Új Ember hetilap 68 ezer, a Papi Békemozgalom kéthetenként megjelenő lapja a Katolikus Szó 11 ezer, a Vigilia irodalmi, kulturális folyóirat 14 ezer példányban és a Teológia negyedéves szakfolyóirat. A sajtótermékek közé sorolható még a Magyar Kurír kőnyomatos is, amely elsősorban a papok számára készült. A korábbi színes és nagyszámú katolikus lapból és újságból alig maradt valami. Az egyházi kiadókat már 1948–1949-ben államosították. A Szent István Társulat működése {II-403.} a könyvkiadásra korlátozódott, majd az 1960-as évektől az Ecclesia Szövetkezet és Kiadó is adhatott ki egyházi jellegű könyveket, főleg hittankönyveket és imakönyveket. A legfontosabb tömegtájékoztatási eszközökből: a rádióból és a televízióból az evangelizáció teljesen kimaradt. Az egyetlen kivétel a Petőfi adón vasárnap reggelente 7 órakor elhangzott vallásos félóra, amelynek programját felváltva készítették a különböző felekezetek. A katolikus egyház így évente a három rádiós és a két tv-csatorna évi kb. 23 ezer órás adásából 9 óra adásidőhöz jutott.

A hitoktatás és az evangelizáció munkáját szinte kizárólag papok végezték. Számuk egyenletesen csökkent. A lelkipásztori munkában aktívan részt vevő papok száma 1964-ben 3663, 1980-ban 3350, 1984-ben 2517 volt. A külön állami engedélyhez kötött iskolai hitoktatók száma kb. kétezer. 1978-ig megoldatlan maradt a világiak bevonása a hitoktatásba. 1978 őszén indult először a Budapesti Hittudományi Akadémián férfiak és nők számára 3 éves teológiai levelező tanfolyam.

A „kis lépések” eredményeinek láttán itthon és külföldön egyaránt gyakran megfogalmazódott a „magyar modell” kifejezés. A hazai korabeli értékelések szerint ez volt a legpozitívabb kísérlet az egyházak és a világ kapcsolataiban. A külhoni vélemények természetesen jóval megosztottabbak voltak, és rámutattak az egyházi élet kettősségére.

Mert ahogy az állam egyházpolitikája a „fent és lent” szintjére osztható, más jelleggel ugyan, de az egyházak működése is – Tomka Miklós vallásszociológus szóhasználatával élve – kétvágányúvá vált. Egyik vágány a hivatalos egyház gyakorlata, amely eredményként könyvelte el a részleges megállapodást követő eseményeket. A katolikus egyházban is fokozatosan kialakult, pontosabban felerősödött az egyház másik vágánya: a nem nyilvános keresztény gyakorlat, vagy az ún. katakomba egyház. A szerzetesrendek tagjai már 1950 óta illegalitásban élték rendi közösségi és lelki életüket. Az 1970-es évekre a vallási ébredés és megújhodás jeleként megszaporodtak a kisközösségek, más néven bázisközösségek, ami annyit jelentett, hogy fiatalok csoportjai a templomi gyülekezeten kívül jöttek össze, és így kivonták magukat az állami ellenőrzés alól, s egyidejűleg a püspöki tekintélyt is elvitatták. Találkozóikat eleinte rendőrileg üldözték, majd az állam egy zseniális taktikai fordulattal átadta az ügy kezelését a püspöki karnak. A püspöki kar 1976. decemberi konferenciáján a kisközösségeket „szektásnak” minősítette. Igen nagy lelki megterhelés nehezedett a közösségeket irányító papokra: egyesek emigráltak, ketten öngyilkosok lettek, a „regnum-perekben” többször letartóztatott Hagemann Frigyes pedig laikus státusba való helyezését kérte. A Bokor-közösség vezetőjétől, Bulányi György piarista szerzetestől 1982 júniusában megvonták a misézés és igehirdetés, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásának jogát.

A kisközösségek mellett egy másik problémával is meg kellett birkóznia az egyháznak: 1976-ban Kiszely Károly teológus hallgató személyében először fordult elő, hogy katolikus ember nem vállalta a fegyveres katonai szolgálatot, s inkább letöltötte a büntetésként kirótt 33 hónap szabadságvesztést. Másoknak idegklinika vagy büntetőszázad jutott osztályrészül. 1977-ben a nazarénusok előtt megnyílt a fegyvermentes katonai szolgálat lehetősége, de a katolikus, protestáns és zsidó szolgálatmegtagadókra a Btk. 336. §-a vonatkozott, amelynek értelmében béke idején 5 év, háború esetén 5–15 év közötti szabadságvesztés volt kiszabható. 1986-ig 24 katolikus fiatal tagadta meg lelkiismereti okokra hivatkozva a katonai szolgálatot. A püspöki kar 1986. október 17-i konferenciáján {II-404.} elfogadott nyilatkozatában elhatárolódott azoktól, akik a katonai szolgálatot vallási vagy lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadták. A kérdésben módosulást csak a rendszerváltozást közvetlenül megelőző évek hoztak: 1988. március 14-én Grósz Károly, akkori miniszterelnök találkozott az egyházak vezetőivel, s ezen a találkozón Paskai László bíboros, esztergomi érsek – szakítva a hierarchia addigi álláspontjával – az alternatív katonai szolgálat bevezetését javasolta.

Az 1980-as évekre a magyar katolicizmus egy súlyos belső válság tüneteit hordozta: a püspökök elszakadtak a hívőktől, és elszakadtak a papságtól, a lelkészek a félelem és a lojalitás konfliktusában éltek, felütötte fejét a bizalmatlanság, mert minden papról titkos függőségi viszonyt feltételeztek az ÁEH felé. Inflálódtak a jutalmazások és a címadományozások. Csökkent a templomba járók száma, s már korántsem minősült a kommunizmussal való ösztönös szembenállásnak a misén való részvétel.

Grósz Károly miniszterelnöksége alatt, 1988 augusztusában Paskai László (augusztus 15.) és Straub F. Brunó, az Elnöki Tanács elnöke (augusztus 18.) meghívta II. János Pál pápát Magyarországra. Sokan a meghívás tényében vélik felfedezni a pártállam bomlásának első és fontos jelét. Ha ez túlzás is, de a magyar belpolitikai és egyházpolitikai viszonyok változására mindenképpen utal. A meghívás realizálására már a rendszerváltás után került sor.