| Az ortodox keleti keresztény (görögkeleti) egyházak (1945-1989) | TARTALOM | A református egyház (1945–1989) |
FEJEZETEK
1945. május 27-én a református és az evangélikus egyház vezetősége közös memorandumot nyújtott át az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak, melyben az egyházi szolgálat teljességének igényét jelentették ki; felléptek a polgári hadifoglyok érdekében; felajánlották a formálódó új államnak az egyház jóindulatát, s kérték ennek kölcsönösségét. A normális élet folytatásáról, az istentiszteletek tartásáról a szovjet csapatok parancsnokai intézkedtek, hiszen a nagyhatalmak megállapodása szerint hazánk szovjet érdekszférába került. Az egyház és állam viszonyának alakulását azonban a bizonytalanság fátyla takarta.
A háború utáni korszaknak az egyházra nézve egyik korai vészjósló jele volt, hogy 1945 tavaszán letartóztatták a Tiszai Egyházkerület püspökét, Turóczy Zoltánt, akit június 15-én a Nyíregyházi Népbíróság háborús bűntett vádjával 10 évi börtönbüntetésre ítélt. (Megjegyzendő, hogy habár 1946. március 1-jén már {II-406.} szabadlábra helyezték, püspöki tisztét 1948. január 6-ig nem gyakorolhatta.) A Tiszai Egyházkerület felügyelőjét, Homorogdi Lichtenstein Lászlót is őrizetbe vették, majd internálták. Szabadulása után is rendőri felügyelet alá helyezték, hivatalát ő sem gyakorolhatta. A vezetők nélkül maradt kerületet helyetteseik: Marcsek János ózdi esperes és Margócsy Emil felügyelőhelyettes irányították. A Bányai Egyházkerület élén is változás következett be. Régen tartó betegeskedése miatt az idős Raffay Sándor püspök, 27 évi püspöki szolgálat után, 1945. június 12-én lemondott tisztségéről. Utódját, Ordass (Wolf) Lajos kelenföldi lelkészt szeptember 27-én iktatták be a Deák téri templomban. Vele olyan ember került a püspöki székbe, akinek markáns egyénisége, rendíthetetlen egyházszeretete meghatározó volt a következő eseményekre.
Ordass Lajos tekintélye, nyelvtudása és régebbi személyi összeköttetései révén elmélyülhettek a skandináv evangélikussággal való kapcsolatok. De nemcsak az északi országok, hanem Svájc és az Amerikai Egyesült Államok egyházai is figyelemmel fordultak a háború sújtotta népek felé, és segélyakcióikkal igyekeztek támogatni az újjáépítést, enyhíteni a sok nyomorúságot. Meghívásukra Ordass Lajos püspök, a Szovjet Ellenőrző Bizottság kiutazási engedélyével, 1947 márciusában öt hónapos külföldi útra indulhatott, hogy további segélyekről tárgyaljon. Ez év nyarán a Lutheránus Világszövetség lundi (Svédország) alakuló ülésén is részt vett, ahol alelnökké választották.
A Nemzeti Kormány 1946 januárjában megjelent rendelete intézkedett a magyarországi német lakosságnak Német-országba való áttelepítéséről. Az evangélikus egyház ekkor beadványt nyújtott be a kormányhoz, amelyben a rendelet megváltoztatását kérte, hogy csak azok bűnhődjenek, akik a magyarság ellen vétettek. A rendelkezés ugyanis súlyosan érintette sok gyülekezet közösségét. A pesti német evangélikus gyülekezet az állandó németellenes agitáció következtében ki is mondta feloszlatását. Ugyancsak sok izgalmat váltott ki az evangélikus egyházban a magyar–csehszlovák lakosságcsere, ami a felvidéki magyarság tragédiáját okozta. A kitelepítés nagyarányú létszámcsökkenést eredményezett. Több hazai gyülekezet kihalt, a szlovák környezetből elűzött evangélikusok pedig nem minden esetben kerülhettek Magyarországon gyülekezetbe, szórványhelyzetük miatt elvesztek az evangélikus egyház számára.
Mindennek ellenére az 1946. évi bányai egyházkerületi jegyzőkönyvben még így fogalmaztak: „El kell ismernünk, hogy az egyházat szolgálata kifejtésében az állam nem szorította olyan korlátok közé, amelyek hivatása gyakorlását lehetetlenné teszik.”
Valóban, nemcsak a külső fizikai, hanem a lelki újjáépítés is megindult. A megpróbáltatások után az Ige vigasztalására, bátorítására éhezők ezrei keresték fel a templomokat, egyházi alkalmakat. Az egyház hivatalos keretében kapott támogatást az evangélizációs, hitébresztő, hiterősítő szolgálat. Csepregi Béla lelkész vezetésével az Élő Víz című hetilap az elevenedő gyülekezeti tagokat szólította meg. Sok ébresztő igehirdető (Sréter Ferenc, Balikó Zoltán, Józsa Márton, Káldy Zoltán stb.) lelkész, és világiak is (Mády Zoltán tanár, Reök Iván, Kneffel Pál és Szalay Károly orvosok) bizonyságtevő szolgálataikkal közösségi együttléteken, konferenciákon szinte felrázták, megmozgatták a népegyházi kereteket. Az evangélikus belmissziói otthonokban (Gyenesdiás, Fót, Répcelak, Piliscsaba, Tahi stb.) „csendesnapok”, hiterősítő hétvégék, bibliatanfolyamok követték egymást. A gyülekezetekben pedig evangélizálói igehirdető-hetek sorozatain ébresztették a lelkeket. Növekedett a {II-407.} templomlátogatók száma, a lelki ébredés sok helyütt jelentett felfrissülést, erősödést a gyülekezeteknek.
A diakonissza egyesületek munkája is kiterebélyesedett. Csupán a budapesti Fébé Diakonissza Egyesületnek 200-nál több tagja végzett kórházi ápolói, szeretetszolgálati vagy gyülekezet-gondozási feladatot.
A Missziói Intézet előbb Nagytarcsán, majd a budapesti Gyarmat utcában egy tucat fiatalt készített fel külmissziói szolgálatra Weiler Henrik és Ferenczy Zoltán lelkészek irányításával. Mindezeknek az intézményeknek, munkaágaknak ígéretes magvetése voltaképpen a későbbi megpróbáltatások idején érett be, amikor az elnyomatás, sőt nyílt üldöztetés korszakában a gyülekezetek hitvalló türelemmel és békességben tudtak megállni és fennmaradni. Az egyházat, különösen lelkészeit, tanítóit időközben egyre több támadás, sőt atrocitás érte. Megtörtént a nagybirtokok felszámolása. A nagyobb evangélikus egyházi birtokokat is államosították, s így az egyház anyagi alapjai megrendültek. Kérdésessé vált az iskolai hitoktatás, majd az egyházi iskoláknak a létjogosultsága. Cenzúra korlátozta a rádiós igehirdetéseket, s erősödött a pártsajtó egyházellenes hangja.
Kuthy Dezső, a Dunáninneni Egyházkerület püspöke betegsége miatt kénytelen volt nyugállományba vonulni. Utódjául Szabó József tekintélyes győri lelkészt választották. Beiktatására 1948. március 18-án került sor Balassagyarmaton. Mihályfi Ernő, Mihalovics Samu nógrádi esperes fia, Tildy Zoltán államelnök személyi titkára, annak képviselőjeként jelent meg ezen a beiktatáson, s utána megbeszélésre hívta össze a jelenlévő egyházi vezetőket, éles hangon „őrségváltást” követelve a világi vezetők sorában. Ezt a kívánságot fejezte ki a „haladó gondolkodású” lelkészek nevében Veöreös Imre lelkész néhány nappal későbbi beadványa is a püspökökhöz. Szerinte „politikai reakciótól mentes, hitvallásos magatartásra van szükség”. Úgy látták, hogy az evangélium szellemében meg kell vizsgálni az evangélikus egyház szervezetét, munkamódszerét, szükségleteit és lehetőségeit. Teológiailag világos volt, hogy nem tanbeli reformokra volna szükség, hanem a gyakorlati életvitelnek kellene megváltoznia. Sőt az a meggondolás is hangot kapott, hogy az egyház határolja el magát az ateizmustól, de nyújtson baráti kezet az államnak a politikai és társadalmi együttműködésre.
Kapi Béla püspök – látva a helyzet súlyosságát – már ekkor kérte rangidős püspöki kötelezettsége alóli felmentését. Mivel Turóczy Zoltán tiszai egyházkerületi püspök ügye még nem tisztázódott, így Ordass Lajos vette át ezt a feladatot. Megindultak az állammal való tárgyalások, melyeknek egyik kulcskérdése az iskolaügy volt.
Az Ortutay Gyula kultuszminiszter vezette állami bizottsággal 1948. május 21-én az egyetemes elnökség: Radvánszky Albert és Ordass Lajos, valamint Kuthy Dezső mint iskolai szakértő tárgyalt. Itt világossá vált Ordass Lajos püspök határozottsága a tekintetben, hogy az egyháznak szüksége van az iskolákra az ifjúság hitben való nevelése céljából. Ezért Ortutay a következő, május 25-i megbeszélésre, az előbbieken kívül, meghívta már Turóczy Zoltán és Szabó József püspököket, sőt Németh Károly dunántúli püspökhelyettes esperest is. A tárgyaláson derült ki, hogy egyedül Ordass Lajos nem hajlandó önként lemondani az egyház iskoláiról. A május 27-én tartott harmadik megbeszélés méginkább élessé tette a különbözőséget. Turóczy és Szabó püspökök véleménye szerint Jézus parancsa (Máté evangéliuma 28,20) nem kultúrparancs, hanem az igehirdetés, a misszió parancsa volt, tehát az egyház számára elégséges a kötelező hitoktatás rendje. Itt vált szét {II-408.} a „Turóczy-vonal” az „Ordass-vonaltól”, amely elengedhetetlenül fontosnak tartotta az iskolákat. A nézetkülönbségek ellenére sem történt meg az evangélikus egyház részéről az egyházi iskolák önkéntes felajánlása. Május 29-én Turóczy Zoltán püspök amnesztiában részesült, a kormány pedig június 16-án az Országgyűléssel már meg is szavaztatta az egyházi iskolák államosítását. Ordass Lajos püspök azon a nyáron már nem kapott kiutazási engedélyt az Egyházak Világtanácsának amszterdami ülésére. Megindult az evangélikus egyház ellen is a nyílt támadás.
Augusztusban, mintegy figyelmeztetésül, letartóztatták Böröcz Sándor körmendi missziós lelkészt „összeesküvés” vádjával, majd az idős báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelőt és Vargha Sándor lelkészt, főtitkárt. Ordass Lajos püspököt kényszeríteni akarták, hogy mondjon le, s mivel erre nem volt hajlandó, szeptember 8-án őt is őrizetbe vették, s a Budapesti Uzsorabíróság különtanácsa valuta-bűncselekmény vádjával, koncepciós perben október 1-jén kétévi fegyházbüntetésre ítélte.
Ekkor jelent meg – Mihályfi Ernő, illetve Rákosi Mátyás sugallatára – Dezséry László egyetemi lelkész Nyílt levél az evangélikus egyház ügyében című irata, amelyben a „haladó lelkészek” véleményét kívánta megismertetni az egyház nyilvánosságával. Követelte a személyi változást minden egyházi szinten, és azt, hogy a zsinat tagjai között is adjanak helyet a „haladó” egyházi személyeknek. Hangoztatta a gyülekezetek anyagi függetlenségre való felkészítését és a politikai katolicizmustól való elhatárolódást. Az amnesztiában részesült Turóczy Zoltán püspök november 13-ával lemondott tiszai egyházkerületi püspöki tisztéről, mivel Kapi Béla püspök nyugalomba vonulása után őt hívták meg a Dunántúli Egyházkerület püspöki tisztségébe.
A politikai hatalom egyre erősödő nyomása alatt ült össze most már az evangélikus egyház egynapos zsinata 1948. december 8-án, amely gyors ütemben tárgyalta és elfogadta az állammal kötendő egyezménytervezetet, és ezt december 14-én mindkét fél alá is írta (az evangélikus egyház nevében Turóczy Zoltán püspök és Mády Zoltán felügyelő). Ez az egyezmény meghatározó volt az evangélikus egyház egész későbbi életére nézve, mivel ez „szabályozta az állam és egyház viszonyát”, míg 1990-ben közös akarattal fel nem bontották. Az államhatalom az egyezménynek egyetlen pontját sem tartotta be a következő időszakban, hiszen már egy év múlva az Elnöki Tanács tvr.-e eltörölte a kötelező iskolai vallástanítást, s bevezette a fakultatív hitoktatást. Leválasztották a Hittudományi Kart az egyetem szervezetéről, és 1950. január 13-án az evangélikus egyház püspökeinek, a reformátusokkal együtt le kellett tenniük az esküt a Magyar Népköztársaságra és annak alkotmányára.
Az 1948-as politikai fordulat éve után egyre nehezebb időszak következett. Mivel Turóczy Zoltán püspök a Dunántúli Egyházkerület élére került, megüresedett a Tiszai Egyházkerület püspöki széke. Az egyház által elindított püspökválasztási folyamatba azonban – az egyházi autonómiát súlyosan sértve – beavatkozott az államhatalom. A lelkészeket és a presbitereket zaklatva kényszerítette rá akaratát az egyházkerületre, hogy neki tetsző személy kerüljön ebbe a tisztségbe. Így iktatták be Vető Lajos (1904–1989) volt diósgyőri–vasgyári lelkészt a püspökségbe. Radvánszky Albert egyetemes felügyelő a letartóztatása után lemondott tisztségéről, helyére Reök Iván főorvos, országgyűlési képviselő került. Egyetemes {II-409.} főtitkár pedig Groó Gyula, volt győri hitoktató lett.
1949. augusztus 19-én fogadta el az Országgyűlés az új alkotmányt, amely deklarálta a vallásszabadságot is, de az egyházi törvényeket mégsem tartotta tiszteletben. Folytatódott a lelkészek letartóztatása, hivatalukból való felfüggesztése. Megszüntették az egyházi egyesületeket. Az evangélikus egyház külföldi kapcsolatainak irányítását Szabó Józseftől Vető Lajos püspök vette át. A soproni Hittudományi Karon nyugdíjazták Deák János ótestamentumi professzort és Budaker Oszkárt, a gyakorlati teológia professzorát. Hosszabb betegeskedés után elhunyt Podmaniczky Pál, a filozófia- és neveléstörténet tanára.
A Luther Márton Intézet igazgatójává Benczur László vallástanárt nevezték ki, s ennek az intézetnek a keretében decembertől – az új egyetemes felügyelő vezetésével – folyamatosan rendeztek „átképző” ankétokat Egyházi tájékoztató címen.
1950 márciusában a Békevilágtanács stockholmi ülésén az evangélikus egyház és a magyar állam képviseletében is Vető Lajos püspök vett részt. Március 29-én, illetve 30-án az állami hatóságok letartóztatták és internálták Keken András Deák téri és id. Kendeh György kelenföldi lelkészt, Ordass püspök közeli munkatársait és barátait, hogy megfélemlítsék a többi lelkészt is. Az egyház hivatalos szerveit felhasználták a törvénytelenségek végrehajtásához. A Bányai Egyházkerületben felfüggesztették állásából Murányi György és Zászkaliczky Pál espereseket, Bártfay Gusztáv és id. Dedinszky Gyula lelkészeket. A kerület Különbíróságát is összehívták, hogy mint a püspök ügyében illetékes bíróság ítéletével mozdítsa el hivatalából Ordass Lajos püspököt. A fegyelmi bíróság tagjait megfenyegették, hogy ellenkező esetben a püspököt hazaárulás címén halálra ítélik, s ellenük is összeesküvési pert indítanak. Ilyen súlyos lelki kényszer alatt folyt le 1950. április 1-jén a titkos szavazás.
Reök Iván egyetemes felügyelő kegyelmi kérvénye nyomán Ordass Lajos püspök május 30-án hagyhatta el a váci fegyházat, ahol a szegedi csillagbörtön után utolsó büntetési hónapjait töltötte. A Bányai Egyházkerület élére 1950. február 21-én iktatták be a magát nyilvánosan is ateistának valló Darvas József írót felügyelőnek, aki néhány nap múlva vallás- és közoktatásügyi miniszteri tárcát kapott.
A személycserék törvényellenes lebonyolítását sokan sérelmezték, s a március 31-i rendkívüli egyetemes közgyűlés 27 tagja petícióban tiltakozott, mire az aláírók soraiban nagy tisztogatás kezdődött. Az egész országon félelemhullám söpört végig. Rendkívüli méreteket öltött az „osztályidegenek” üldözése, a kulákok, kisiparosok, a történelmi középosztály és az értelmiség családjainak megfélemlítése, Budapestről való kitelepítése. Az egész országban tombolt a terror.
Ilyen körülmények között iktatták be 1950. június 27-én – a már 1949 őszén állami segédlettel óbudai lelkésszé választott – Dezséry Lászlót a Bányai Egyházkerület püspöki székébe. A lelkészképzés részére újonnan alakult Teológiai Akadémia tanári karát Turóczy Zoltán püspök ez év október 24-én iktatta be: Karner Károly dékánt, Pálfy Miklós, Wiczián Dezső, Sólyom Jenő, Nagy Gyula, Ferdinánd István professzorokat és Ottlyk Ernő előadót.
1951. április 4-én „békemozgalmi kitüntetést” kapott Vető Lajos és Dezséry László püspök, valamint Virág Gyula lelkész. Az állam ellenőrzése alá akarta vonni az egész egyházat, ezért az egyházi életet lassanként beszorították a templom falai közé, és figyeltették a templomba járókat. Harcot hirdettek a „klerikális reakció” ellen, s a népi kollégistákat {II-410.} is felhasználták az egyház elleni harcban. Megszűnt az Új Harangszó című evangélikus hetilap, az Élő Víz című hitébresztő újság, csak az Evangélikus Élet, mint erősen irányított lap, indult újra 1948 novemberében. A visszaminősített Teológiai Akadémiát régi székhelyéről, a határszéli Sopronból Budapestre telepítették át. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy végleges otthonát Zuglóban kialakítsák. A teológusképzésre ez is rányomta bélyegét.
Állami rendelettel közben feloszlatták a diakonissza anyaházakat, az egyházi egyesületeket és az evangélikus egyház szeretetintézményeit. Csupán az aggokat és a fogyatékos gyermekeket gondozhatták egyháziak.
A külföld számára természetesen igyekeztek a vallásszabadság látszatát bizonyítani, ezért adtak lehetőséget arra, hogy 1951 nyarán felkeresse hazánkat és az evangélikus egyház vezetőit Robert Mackie, az Egyházak Világtanácsa főtitkárhelyettese, Hewlett Johnson canterburyi érseki helynök és Josef Hromadka professzor Prágából.
A magyar protestantizmus öt éve, 1945–1950 címmel megjelent kötetben evangélikus részről Reök Iván, Vető Lajos, Groó Gyula mellett Dezséry László is írt, akinek A misszió öt éve című cikke cinikus ellentéte a valóságnak, hiszen ekkor zsugorodott össze és szorult korlátok közé az egyházi élet Magyarországon. Az 1952. február 5-én tartott zsinati ülésszakon lemondott tisztségéről Reök Iván egyetemes felügyelő, mivel kegyvesztett lett, majd Turóczy Zoltán és Szabó József püspök, valamint Groó Gyula egyetemes főtitkár is. Így a májusban megnyílt 3. zsinati ülésszak akadály nélkül megalkothatta az 1952. évi. tv.-t, amely a Magyarországi Evangélikus Egyház új területi beosztásáról intézkedett. Ez azt jelentette, hogy megszüntette a két évszázada fennálló négy kerület rendszerét, s az országot kétfelé tagolva, a négy helyébe két egyházkerületet alkotott: Déli és Északi Egyházkerület névvel. Mindkettőnek a székhelyét a fővárosban jelölték meg. A Déli Egyházkerület püspöke Dezséry László, az Északié pedig Vető Lajos lett.
Nemcsak az egyházkerületek száma csökkent, hanem az egyházmegyei beosztást is a politikai megyehatárokhoz igazították, s így régi egyházmegyék szűntek meg, újak alakultak. A tervezet készítői arányosan 8-8 egyházmegyét alakítottak ki a kerületekben. Az 1948-ban követelt egyházi „őrségváltást” végrehajtotta tehát az államhatalom. Megindult a pártállam tervbe vett egyházleépítése, s ezt látszólagosan alkotmányosan tették az éppen általuk megfélemlített és pozícióba juttatott egyházvezetőkkel együtt.
1952-ben került sor a még megmaradt két budapesti evangélikus gimnázium „felajánlására”, amely az evangélikus iskolarendszer teljes megsemmisülését jelentette.
A lemondott egyetemes felügyelő helyébe az egész „őrségváltás” elindítója: Mihályfi Ernő lépett. Ezzel létrejött az állam akarata szerinti egyházvezetés, amely hatalmánál fogva biztosítani tudta a politikai hatalom beleszólását az egyházi életbe. Vagyis az evangélikus egyház további leépítése, visszaszorítása nemcsak kényszereszközökkel folyhatott, hanem olyan hivatalos egyházi személyek által is, akik készek voltak engedni az állami nyomásnak olykor önféltés, máskor karriervágy vagy éppen hamis „szituációteológiai” indoklással.
A szocialista forradalmi változás tehát gyökeresen új helyzetbe hozta az evangélikus egyházat, mert a militáns ateizmus megmutatta igazi arcát, és az egyházvezetés fórumain kiépítette hatalmi bázisát.
A lelkészek helytállása nyomán azonban a legtöbb gyülekezetben hűségesen {II-411.} folyt a lelkipásztori munka. Ezekben a közösségekben még mindig eleven volt a lelki élet, s noha az egyházközségek autonómiája veszélyben forgott, a hívek áldozatkészsége megmaradt. Az ifjúság elérése, a családok látogatása mindennapi gondot jelentett különösen a falusi zártabb közösségekben, de a szeretet fantáziája megtalálta a keskeny utat hozzájuk. A kitelepített vagy üldözött családok megsegítését az egyházi vezetőség állami nyomásra szigorúan tiltotta, ám névtelenül küldött csomagokkal, csendben és rejtetten támogatták őket valamiképpen hívek és lelkészek egyaránt.
A teológiai eszmélődés közben mind világosabbá vált, hogy az egyháznak kereszthordozó bűnbánatban, az Isten igéjének üzenetében való elmélyedésben kell keresnie továbbélésének elengedhetetlen feltételeit. Hangsúlyossá vált az igehirdetés biblikussága és krisztocentrikussága. Ebben nagy segítséget jelentett egy-egy külföldi teológiai munka, írásmagyarázat. Ezek fordításai csak titokban gépelt példányokban kerülhettek megbízható kezekbe. A Kutas Kálmán szombathelyi lelkész szervezte fordítói csoport sokszorosítógépét az állami hatóságok lefoglalták. Az egyház tanító-nevelő szolgálata teljesen a templom falai közé szorult, és a családok hitbeli erősségén múlott, hogy foglalkoztak-e a fiatal nemzedékkel. A nehézségek ellenére sokakban megmaradt a templomhoz, egyházhoz való hűség.
1955. augusztus elején a svájci Davosban tartotta az Egyházak Világtanácsának (EVT) Központi Bizottsága ülését. Ezen a magyar evangélikus egyházat Vető Lajos képviselte. Felajánlotta, hogy a legközelebbi bizottsági ülést Magyarországon rendezzék, s a meghívást is tolmácsolta. A magyar belpolitikai életben addigra ugyanis bizonyos változást hozott az SZKP XX. kongresszusának a személyi kultuszt elítélő határozata.
A következő esztendőben így az EVT Központi Bizottság Galyatetőn ülésezett, s erre számos nyugati küldött is beutazási engedélyt kapott. Látogatásuk érezhetően kihatott az evangélikus egyház további helyzetére. Tárgyaltak az ÁEH-val és az egyházi vezetőkkel Ordass Lajos püspök ügyében. Követelték teljes állami és egyházi, erkölcsi és anyagi rehabilitációját. A politikai életben meginduló rendezési folyamat lehetővé tette az egyházi sérelmek orvoslását is. Ennek következtében a Legfelsőbb Bíróság 1956. október 5-én hatálytalanította az Uzsorabíróság 1948-ban hozott ítéletét Ordass Lajos püspök ügyében, és az ÁEH elnöke ezt átiratban közölte az egyetemes felügyelővel. Az evangélikus egyetemes törvényszék október 8-án ugyancsak rehabilitálta az igazságtalanul elítélt püspököt. Ordass Lajos átmenetileg gátolva volt püspöki tiszte gyakorlásában, ezért a Teológiai Akadémián vállalkozott előadások tartására. Keken András és Kendeh György lelkészek is visszakerülhettek gyülekezeteikbe.
Az év folyamán tartott lelkészgyűléseken mindenütt foglalkoztak az evangélikus egyházban kialakult egészségtelen helyzettel, és szenvedélyes hangon folytak a viták a lelkészkonferenciákon. Az egykori evangélizáció lelkészei Nagybaráton gyűltek össze, s közös nyilatkozatban hívták fel a figyelmet arra, hogy „szükséges egy széles körű egyházi önvizsgálat, bűnbánattartás” az utóbbi évek hibáit tekintve. Javaslatok készültek a további kibontakozás érdekében. Ennek hatására az október 9-én tartott országos esperesi értekezleten Vető Lajos rangidős püspök bejelentette, hogy messzemenő reformokat fognak bevezetni. Kilátásba helyezte például a nyugalmazott lelkészek szolgálatának engedélyezését, megszüntetik a vendégszolgálatok {II-412.} engedélyhez való kötöttségét, lehetővé teszik a csendesnapok, konferenciák tartását, és átszervezik a sokat kritizált sajtómunkát.
Vető Lajos püspök a bejelentett reformokat már nem valósíthatta meg, mert az október 23-án kitört népi forradalom nyomán november 1-jén benyújtotta az egyházegyetemnek tisztéről való lemondását a másik püspök, Dezséry László példájára, aki ezt már október 30-án megtette, elismerve, hogy Ordass Lajost igazságtalanul fosztották meg hivatalától.
Így elhárult az akadály az elől, hogy Ordass Lajos visszatérjen a püspöki szolgálatba. A reformáció ünnepén prédikált a Deák téri templomban, november 2-án a Magyar Rádióban szólt a néphez és a külföldi evangélikusokhoz. A fennforgó személyi kérdéseket átmenetileg rendezték csupán ezekben a napokban. A januárban lefolyt választás eredményeként az Északi Egyházkerület új vezetőségét: Turóczy Zoltán püspököt és Mády Zoltán kerületi felügyelőt 1957. február 6-án iktatta be Ordass Lajos püspök.
A forradalmat azonban vérbe fojtotta a szovjet hadsereg beavatkozása, s a munkás-paraszt kormány hatalomátvétele után megkezdődött a megtorlás időszaka. Újjáéledt az egyházakra nehezedő pártállami nyomás. Horváth János, az ÁEH elnöke ugyan telefonon azt közölte Ordass Lajos püspökkel – aki a forradalom napjaiban felajánlotta otthonát a Horváth családnak –, hogy az evangélikus egyházban „minden rendben van”, de alig több mint egy év múlva az evangélikus egyház egész vezetőségét – az 1957. évi 22. tvr. segítségével – eltávolította az államhatalom.
Egy ideig úgy tűnt, hogy a nemzet harcának mégis van eredménye: számos mellőzött lelkészt rehabilitáltak, s a gyülekezetekben újra pezsdült az élet. Megindult a hitoktatás az iskolákban, zsúfolásig teltek a konferenciázó otthonok fiatalokkal és felnőttekkel. Megélénkült a kapcsolat a nyugati egyházakkal is. Anyagi segély is gazdagon érkezett. A harmadik evangélikus világgyűlésre, az amerikai Minneapolisba Ordass püspök az addig mellőzött teológusok és lelkészek – Keken András, Wiczián Dezső, Nagy Gyula, Szabó József és Háfenscher Károly – társaságában utazhatott. Ordass püspök tartotta a világgyűlés megnyitó istentiszteletén az igehirdetést a földbe hulló búzaszemről, amelynek meg kell halnia, hogy „sok gyümölcsöt teremjen” (János evangéliuma 12,24). Ordass püspököt újra megválasztották a Világszövetség alelnökévé és Minneapolis város díszpolgárává.
Eközben azonban egyre több probléma zavarta az állam és az egyház viszonyát. Az egyházi sajtóval elégedetlen volt az állami cenzúra, megkérdőjelezték a külfölddel való kapcsolattartást, és újra személyi kérdések kerültek elő. Erőltették az evangélikus egyház részvételét a békemozgalomban, a Hazafias Népfrontban. Így került sor 1957 novemberében arra a tárgyalássorozatra, amelyet az ÁEH elnöke az evangélikus egyház képviselőivel folytatott. Az addig jóindulatúnak mutatkozó Horváth János személycserék sorát követelte, s ezzel együtt azt, hogy az egyház támogassa az új rendszert, mert különben „igen hátrányos helyzetbe kerülhet”. Egyre fenyegetőbben követelte az egyházi tisztségviselők eltávolítását és a „régi vezetők” visszaállítását. A tárgyalások zsákutcába jutásáért az egyházi küldöttségre hárította a felelősséget, s 1957. november 27-én kormánybiztost nevezett ki az evangélikus egyház ügyeinek ellenőrzésére. (Grnák Károly kormánybiztos először az egész egyházat, majd Vető Lajos püspöki tisztébe való visszatétele után a Déli Egyházkerületet ellenőrizte 1958. június 24-ig.)
Az állam így újra semmibe vette az evangélikus egyház törvényben biztosított {II-413.} jogait, autonómiáját. Az 1956 őszén történt lemondásokat nem fogadta el az 1957. évi 22. tvr. alapján, így Vető Lajos lemondását is semmisnek tekintette. Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő is visszavette hivatalát, majd 1958 januárjában a főtitkári tisztségbe visszahelyezte Grünvalszky Károly lelkészt. Fenyegetésekkel, kongruamegvonással, egyéni kihallgatásokkal félemlítették meg az egyházi közvéleményt, és igyekeztek a lelkészeket Ordass püspök ellen fordítani. Amikor ezek a lépések nem hozták meg az eredményt, az Elnöki Tanács Darvas József kerületi felügyelő kérésére közölte, hogy nem hagyja jóvá Dezséry László 1956. október 30-án benyújtott írásbeli lemondását sem. Ezzel Ordass Lajos püspöki tisztét megszűntnek tekintették. Utolsó istentiszteleti szolgálatát Pesterzsébeten az énekkar jubileumán végezte június 15-én. Dezséry László rövid időre visszatért a püspöki székbe, s június 24-én a Déli Egyházkerület Tanácsának gyűlésén hosszú beszédben bírálta az „ellenforradalmi egyházi vezetőséget”, s az őket támogató lelkészeket, ugyanakkor bejelentette lemondását. Ezt most elfogadta az államhatalom, s az egyházkerület kénytelen volt elindítani a püspökválasztási eljárást.
Ilyen előzmények után hagyta jóvá az illetékes állami szerv Káldy Zoltán tolna-baranyai esperesnek, az egyetlen jelöltnek, püspökké való megválasztását a törvénytelenül félreállított Ordass Lajos püspök helyébe. Az egész folyamat felvetette a legitimitás kérdését. Véletlen egybeesés, vagy jelképnek is vélhető, hogy a forradalom leverése második évfordulójának napján, 1958. november 4-én iktatták be Káldy Zoltánt a Déli Egyházkerület püspöki tisztébe. Új korszak kezdődött ezzel a Magyarországi Evangélikus Egyház 20. századi történelmében.
Horváth János, az ÁEH elnöke a beiktatási ünnepélyen felszólalva elégedetten állapította meg: „A haladó erők felülkerekedésével sikerült normalizálni az egyház és az állam viszonyát.” Ez a „normalizálás” egyet jelentett azzal, hogy az állami, illetve pártelvárásoknak megfelelően alakult minden az evangélikus egyház keretében. Folytatódott – most már egyházi vezetők segítségével – az egyház visszaszorítása. Félreállították azokat, akik az egyház autonómiáját, szabadságát féltették és védték. Olyan személyek kerültek az élre, akik elsődleges feladatuknak tekintették, hogy az új politikai helyzethez illesszék az evangélikus egyházat. A „haladó” és „reakciós” megjelöléssel sikerült a lelkészi kar belső egységét megbontani, és közöttük feszültséget, meghasonlást támasztani. Úrrá lett a bizalmatlanság és bizonytalanság. Tekintélyes lelkészeket, teológiai tanárokat távolítottak el szolgálati helyükről, vagy kényszerítették őket idő előtt nyugdíjba. El kellett hagynia budapesti lelkészi állását a kiváló lelki munkát végző Dannhauser Lászlónak, Kendeh Györgynek, Botta Istvánnak, Scholz Lászlónak, a tekintélyes pilisi gyülekezetből Nagybocskai Vilmosnak. (Természetesen új helyeiken is komoly gyülekezet-szervező munkát végeztek.) A Teológiai Akadémiáról eltávolították a köztiszteletben álló Karner Károly, Wiczián Dezső és Sólyom Jenő professzorokat, ami a teológusképzésnek is kárt okozott.
A személyi leépítés mellett tovább folyt a strukturális rombolás is. Az autonómiáját vesztett egyház belső szerkezetét az állami egyházpolitika érdekeinek megfelelően alakították ki. A megindult egyszerűsítési és centralizálási manőverekkel még jobban korlátok közé szorították az egyházi életet. A fokozatosan kiépített egyszemélyi vezetés révén az ellenőrzés struktúrája is leegyszerűsödött. Mindenféle egyházi-gyülekezeti jelentés az Egyházügyi Hivatalba futott be.
{II-414.} Vető Lajos püspök, betegségére hivatkozva hamarosan nyugalomba vonult, így 1967. június 20-án Ottlyk Ernő teológiai tanár vette át az Északi Egyházkerület irányítását. Őt 1982-ben Nagy Gyula követte, aki 9 évi távollét után Genfből tért haza. A rangidős püspök tehát 1967-től Káldy Zoltán lett. Egyszemélyi irányítás kezdődött.
Az állam előbb esetenként, később pedig egyre gyakrabban igényelte az aktuálpolitikai ügyek hangoztatását, szószékről való meghirdetését („békeharc”, „szocializmus építése”, téeszesítés).
Ez az elvárás háttérbe szorította az egyház transzcendens üzenetét, az evangélium és törvény helyes és tiszta hirdetését. Végül az evangélikus egyházban is kialakult az a teológiai koncepció, amit az egyházvezetőség az igehirdetésben is kötelezővé tett. Ezt a kötelező, „hivatalos” egyházi ideológiát a református egyházban „szolgálat teológiájának” nevezték, az evangélikus egyházban pedig – Káldy Zoltán püspök intenciójára – „diakóniai teológiának” mondták.
A diakóniát – Káldy szavaival – „globális dimenzióban kellett érteni”, tehát: szolgálatnak a nép jólétének emelése, valamint a háború elleni és a béke melletti küzdelem érdekében. Ezzel nyert volna igazolást Káldy Zoltán elképzelése az evangélikus egyháznak a szocializmusban betöltött helyéről.
E teológia hirdetése nem tűrt meg az egyházban semmilyen más gondolati rendszert. Az 1974-ben tartott országos közgyűlésen Káldy püspök kijelentette: „Egyházunk egzisztenciáját, életformáját, alapállását és szolgálatát egyre egyértelműbben meghatározza a diakóniai teológia.” A diakónia, a szolgálat hirdetése azonban mindinkább az alkalmazkodás, a „kiszolgálás” teológiájává lett. Az egyházi gyakorlat átvett olyan elemeket az állampárt vezetési stílusából, amelyek az evangélikus hagyománytól és az egész keresztény tanítástól teljesen idegenek voltak. A már fentebb említett centralizáló törekvéseket az 1966 decemberében ülésező zsinat szentesítette azzal, hogy elfogadta az új egyházi törvénykönyvet. Ez a törvénykönyv már nélkülözte a demokratikus működési elveket, egyszemélyi vezetést biztosított a rangidős püspöknek, kiszolgáltatta a lelkészeket az önkénynek, és Ünnepélyes nyilatkozatával a diakóniai teológiát tette az egyedül engedélyezett, s így az egyetlen kötelező teológiává.
Ha a közel három évtizedes korszak egyházsorvasztó ateista rendszerében mégis megőrződött az egyház hitvallásos identitása, az az egyes gyülekezetek közösségeiben végzett, olykor „föld alatti”, csendes és hűséges „kisemberek” munkálkodásának volt köszönhető. Fiatal lelkészek és világi állásban levők is sokszor titokban foglalkoztak gyermekekkel és az ifjúsággal, kirándultak velük, s eközben plántálták beléjük a Biblia üzenetét, a hit igazságait, és nevelték őket keresztény életszemléletre, egyházszeretetre.
Bizonyos tekintetben ilyen volt a fóti Mandák Intézetben folyó „kántorképző” munka. Kiss János tanár vezetésével a téli és nyári tanfolyamok sokasága áldásos kohója volt a belső, lelki életnek. Azok a fiatalok, akik Kiss János lelki és pedagógiai, hitbeli és erkölcsi nevelő munkája nyomán kerültek bele az egyházi élet vérkeringésébe, később mint kántorok, lelkészek vagy gyülekezeti vezetők meghatározó szerepet vittek.
A templomfalak közé szorult egyházi életnek nagy erőforrása volt az egyházzene. Zalánfy Aladár orgonaművész régebbi biztatására J. S. Bach passiói és oratóriumai a legádázabb időkben is megszólaltak a Deák téri templomban a Lutheránia énekkar előadásában, Weltler Jenő karnagy odaadó vezetésével. De a Szokolay Sándor által komponált nagyméretű kantáták is vonzották a zenekedvelőket. Gáncs Aladár orgonista-lelkész {II-415.} Nyíregyházán, vagy az autodidakta bányász-karnagy, Nagy Dániel oroszlányi együttesével a zene „istendicsérő nyelvén prédikált”. A Kodály-tanítvány Sulyok Imre zeneszerző elsősorban magyar műveket szólaltatott meg kelenföldi énekkarával. 1952–1975 között 13 zenekari kíséretes kórusművet mutatott be kortárs szerzőktől (Gárdonyi Zoltán–Sulyok Imre). A budavári Schütz-kórus Csorba István tanár vezetésével a Schütz-életmű megszólaltatására vállalkozott. Orgonistájuk, Peskó György orgonaművész pedig Bach-koncerteket adott. Az izmosodó egyházzenei élet tette szükségessé az egyházi kórusművek gyűjteményes kiadását, majd a teológiai „újulás” új énekeskönyv készítését igényelte. Ennek szervezője Trajtler Gábor egyházzenei igazgató lett. Alapos himnológiai munkával és ökumenikus nyitottsággal készült az új énekeskönyv, magán hordozva a kor bélyegét. Először 1982-ben adták ki.
Már az énekeskönyv előtt új Ágendát vezettek be 1963-ban Pröhle Károly összeállításában (munkatársai: Benczur László és Várady Lajos), s ez egységessé tette az evangélikus egyházi szertartások rendjét. A már régóta munkálkodó protestáns bibliafordító csoport 1969-ben készült el az új magyar bibliafordítással.
Az egyház és állam közötti „jó viszony”, elsősorban a Káldy Zoltán püspök iránti állami bizalom révén vált lehetségessé, így az is, hogy a magyar evangélikus egyház újra bekapcsolódjék a különböző nemzetközi egyházi szövetségek külügyi munkájába. A Lutheránus Világszövetség (LVSZ) és a Vatikán közötti párbeszéd teológiai szakbizottságában Vajta Vilmos, az 1943 óta Svédországban élő evangélikus hittudós mellett Háfenscher Károly budapesti lelkész kapott helyet. Különösen jelentős lépésnek mondható az, hogy a Lutheránus Világszövetség genfi központjában kapott feladatot 1973-tól Nagy Gyula teológiai tanár, majd püspökké választása után 1982-től Harmati Béla. Az evangélikus egyház képviselője az Egyházak Világtanácsa és az Európai Egyházak Konferenciájaként ismert egyházszövetségek munkájában is részt vett.
Az evangélikus Teológiai Akadémia visszanyerte a tudományos promóció jogát, habár kezdetben csak azoknak adtak lehetőséget doktori cím szerzésére, akikről bizonyos volt, hogy alkalmazkodnak a diakóniai teológia követelményeihez. Természetesen igen sok lelkész addig is végzett komoly teológiai munkát, ezért hasznosnak és célszerűnek bizonyult teológiai szakcsoportok létesítése, amelyekben professzorok vezetésével posztgraduális munkaközösségi tevékenységet folytattak 1968-tól.
Az állam által limitált lelkészképzés miatt megfogyatkozott a lelkészek száma. Így a kevés lelkész összevont gyülekezeteket gondozott, s a messzire terjedő szórványokkal való kapcsolattartás nagy testi-lelki erőfeszítést igényelt. Vasárnaponként 3-4 istentiszteletet kellett ellátniuk. A lelkészhiány kényszerítette rá a püspököket a női lelkészek ordinációjának bevezetésére 1972-től, 1979-től pedig a hároméves Levelező Teológiai Tanfolyam megindítására.
Ugyancsak 1979-ben jelent meg a Diakónia, mint új értelmiségi folyóirat Veöreös Imre lelkész igényes szerkesztésében, s ugyanebben az évben nyílhatott meg többéves előkészítő munka után Fabiny Tibor teológiai tanár irányításával, szervezésével az Evangélikus Országos Múzeum a Deák téri egyházi épületben. Mindezek jelezték, hogy az 1980-as évekre fokozatosan enyhült az állami valláspolitika szorítása. Lassan formálissá vált a vezető tisztségek betöltésének előzetes engedélyezése, és külső cenzúra helyett az egyházi vezetőség jóváhagyása volt szükséges. Luther Márton születésének félévezredes jubileumán Luther Emlékbizottságot alakítottak, {II-416.} számos kiadvány született, tudományos ülésszakra is sor került, amelyen első ízben vehettek részt aktívan világi tudósok is. A gyülekezetek életének színesedését és gazdagodását jelentette a „testvér-gyülekezeti” kapcsolatok engedélyezése, először finnországi egyházközségekkel. Nemcsak a hazai valláspolitikai légkör változott. Enyhülés történt az egyházi világszervezetekben is a kelet-közép-európai egyházak megítélésével kapcsolatban. A Lutheránus Világszövetség (LVSZ) 1950-ben Ordass püspök igazságtalan elítélésére még azonnal reagált, bírálatot gyakorolva a Magyar Evangélikus Egyház mint egyik tagegyháza magatartása miatt, s Ordass püspök másodszori félreállításakor, 1958-ban is tiltakozó levelet küldött a magyar egyházi vezetőknek, de az 1970-es évek elejétől figyelemre méltó irányváltásnak lehettünk itt is tanúi. Egyre gyakoribbak lettek a Magyarországra tett hivatalos látogatások.
Felmerült annak a lehetősége, hogy az LVSZ végre egy szocialista országban tarthatná ülését. A Végrehajtó Bizottság 1980-ban elhatározta, hogy Budapest legyen a következő világgyűlés színhelye. Ezt nagy jelentőségűnek tekintették a konfliktusoktól terhes világban. Carl Mau főtitkár nyilatkozata tükrözte a pozitív elvárásokat: „Meggyőződésünk, hogy a kölcsönös bizalom építése az észak, dél, kelet és nyugat népei közötti kapcsolat javára válik, és jelentősen hozzájárul a békéért folytatott sikeres munkálkodáshoz.”
Az 1984 nyarán a magyar fővárosban megrendezett evangélikus világgyűlés fényes élménye lett a magyar evangélikusságnak. Sok évtized után ország-világ nyilvánossága előtt jelenhetett meg az evangélikus egyház. A tömegkommunikáció megemlékezett és hírt adott az eseményről. Két héten át a Budapest Sportcsarnokban folytak az összejövetelek, s a külföldiek az ország minden részét meglátogatták. Káldy Zoltán püspök sikereinek csúcsára érkezett azzal, hogy az 52 millió tagot számláló Lutheránus Világszövetség elnökévé választotta, bár a kulisszák mögött sejteni lehetett, hogy nincs minden rendben.
Az történt, hogy a külföldi tanulmányúton lévő Dóka Zoltán hévízgyörki lelkész az LVSZ elnökségéhez nyílt levelet juttatott el, amelyben kemény kritikát gyakorolt Káldy Zoltán püspök-elnök egyházvezetői tevékenységéről, s az általa képviselt „diakóniai teológiáról”. Feltárta, hogy milyen tragikus meghasonlást teremtett ez a téves tanítás az evangélikus egyházban, hiszen az Ágostai Hitvallás egyházról szóló tételével teljesen szemben áll ez a teológia, és az evangélium etikai ideologizálásával érdemkegyességgé torzítja azt. A „diakóniai teológia” kizárólagossága lehetetlenné teszi az egyházon belüli vallásszabadságot, ugyanis aki azt nem fogadja el, egzisztenciális fenyegetettségnek van kitéve, és az állam ellenségének tüntetik fel.
Káldy Zoltánnak kezdettől fogva voltak riválisai az egyházban. Saját kifejezésével élve azonban sorra „lekörözte” őket. Elvesztette velük, mint sok mással is a testvéri kapcsolatot. Előbb az LVSZ, majd a hazai egyházvezetés is hallgatni akart a levélről. Ez azonban nem sikerült, annak ellenére, hogy értékelésében ellentétek mutatkoztak. Az egyházvezetőség megtorláshoz folyamodott, amit a lelkészek jelentős része nem helyeselt, s így Káldy püspök kénytelen volt kilátásba helyezni a „diakóniai teológiáról” való eszmecserét.
Az evangélikus egyház életének radikális megújulását ekkor már többen szorgalmazták. Ezeket a törekvéseket legtisztább formájukban a Testvéri Szó című nyilatkozat fogalmazta meg. Ennek elveit még 1985 novemberében munkálták ki aláírói (ifj. Fasang Árpád, Ittzés Gábor, Koczor Miklós és mások), akik {II-417.} hangsúlyozták: törekedni kell, hogy a gyülekezetek az Igével és szentségekkel élő eleven testvéri közösségek legyenek, át kell gondolni az egyház szervezeti felépítését. Fontosnak tartották a lelkészképzés lelki és tudományos színvonalának emelését, hogy növekedjék a kölcsönös tisztelet és szeretet. A teológiai tisztázódás mellett szót kapott az az igény, hogy a többi felekezethez hasonlóan az evangélikusoknak is legyen saját középiskolája. Javasolták, hogy országos megbeszéléseken testvéri légkörben foglalkozzanak az egyház kérdéseivel.
Káldy Zoltán püspök 1986-ban bekövetkezett súlyos betegsége miatt erre nem kerülhetett sor. Hosszan tartó akadályoztatása alatt és 1987 tavaszán történt elhalálozása után Sólyom Károly paksi esperes látta el a püspökhelyettesi teendőket. 1986. október 24-én iktatták be utódját, a genfi külszolgálatból hazahívott Harmati Béla egykori teológiai tanárt a Déli Egyházkerület püspöki tisztébe.
| Az ortodox keleti keresztény (görögkeleti) egyházak (1945-1989) | TARTALOM | A református egyház (1945–1989) |