A református egyház (1945–1989)

A református egyház a koalíció éveiben (1945–1948)

A református egyház tagjai és szervezeti egységei – más egyházakhoz, felekezetekhez, társadalmi szervezetekhez és egyénekhez hasonlóan – aktívan kivették részüket az élet megindításában: a lelki, szellemi, társadalmi és materiális újjáépítés minden területén. (Az ország 1265 református templomából, az egyéb egyházi épületek mellett, 417 rongálódott meg súlyosan vagy pusztult el teljesen a háború alatt.)

Az ország keleti részén – Debrecen központtal – hamarabb indulhatott meg mind a világi-politikai, mind az egyházi élet. Révész Imre tiszántúli püspök, mint a terület legnagyobb iskolafenntartó szervezetének vezetője, megbízást kapott a tankerületi főigazgatói tiszt betöltésére, s mint ilyen 1944. december 1-jén Bizalmas utasításban hívta fel a pedagógusok figyelmét a társadalmi és politikai változások komolyan vételére: „minden tanár és tanító rendkívüli felelőssége tudatában gondosan óvakodjék attól, hogy növendékei előtt a mai helyzetet, akár csak puszta célozgatásokkal, hangulatkeltéssel is valami epizódszerű, rövid közjátéknak tüntesse fel…” „Tisztán kell látni azt is, a letűnt magyar bel- és külpolitikai rendszer fölött már az eddigi események meghozták a lesújtó ítéletet.” Budapesten, a Kálvária téri templomban 1945. február 11-én, a pincéből való feljövetel utáni első istentiszteleten – amikor Budán még folytak a harcok – Ravasz László püspök igehirdetése arról szólt, hogy „amit vet az ember, azt aratja is”. „Mi a testnek vetettünk és halált arattunk” – mondta az igehirdető, s ebben a prédikációjában már benne volt a múltnak megítélése és az újrakezdés lehetősége is, amely újnak azonban más, tisztább alapokon kell felépülnie. Ebben az igehirdetésben hangzott el először a bűnbánatra való határozott felhívás. A bűnbánat, a megújulás és az újat kezdés utáni vágy jellemezte a református egyház törekvéseit a háború utáni első években. Hasonló gondolatokkal, a bűnbánat kérdésével foglalkozott Szabó Imre budapesti esperes, a Vilma királyné úti (fasori) egyházközség lelkipásztora az 1945. február 4-én, március 4-én és március 18-án elhangzott igehirdetés-sorozatában. 1945. június 4–10. között a Duna melléki egyházkerület valamennyi gyülekezetében egyhetes bűnbánati sorozatot tartottak, amely alkalmakon az igehirdetések mellett előadások is hangzottak el az egyéni és a közösségi bűnökről, a felelősségről és a megtérés szükségességéről. A bűnbánat és felelősség témakörét tovább vive, kiszélesítve 1945 augusztusában a négy egyházkerület püspökei közös pásztorlevelet bocsátottak {II-418.} ki, amelyben kifejezésre juttatták azon meggyőződésüket, hogy az ország romba dőlésének az erkölcsi romlás volt az oka. Az ország vezetői és népe megfeledkezett Istenről, az Ő örök Igéjéről és Törvényéről. Soha még olyan megcsúfolása nem történt a Tízparancsolatnak, mint amely ezen a földön az elmúlt évtizedben végbement. Rettenetes visszaélést űztek a keresztyén(ség) szóval; kisajátították azt egy hatalmi rendszer, egy csaknem teljes egészében keresztyén- és bibliaellenes ideológia alátámasztására, és sok esetben egyenlővé tették a gyakorlati antiszemitizmussal. Ezután a „bűnbánat” és „felelősség” fogalmi köre szinte teljesen átcsúszott az egyház és főként az egyház felső vezetésének a letűnt rendszer idején elkövetett társadalmi mulasztásainak „megvallására”. Ebben a folyamatban átmenetet képez, és ehhez jó alapot szolgáltat a Zsinati Tanács 1946. május 9-i ülésén tett nyilatkozata az egyház bűneiről és mulasztásairól.

A közvetlen háborús események elcsitultával az ország lakosságának, az egyház tagságának és vezetőségének nagy része arra gondolt, hogy elérkezett az újrakezdés, újat kezdés lehetősége: egy felszabadult, szabad államban szabad egyházként élhet és szolgálhat most már a református egyház is. Ebből az eufóriából azonban hamar ki kellett józanodnia, s rá kellett döbbennie mindenkinek arra, hogy itt korántsem „felszabadulás” történt. Révész Imre debreceni püspök 1945. július 7-én levélben fordult Bereczky Albert kultuszminisztériumi politikai államtitkárhoz „…rendőri vagy népbírósági eljárás alá vont lelkésztestvéreink érdekében, akiknek száma csak magában a tiszántúli egyházkerületben – bár természetesen folyton fluktuálva – a 30 körül jár… Bizonyára vannak még hasonló esetek, csak nem tudjuk, vagy nem merik tudomásunkra hozni…” A püspök rámutatott arra, „hogy a befogott lelkésztestvérek egy részének az egészsége nem bírja a börtönt vagy az internálást… Ha a gyűlölet és a bosszúvágy nem vakítaná el az elméket, az egyszerű, józan ész diktálna az illetőknek, hogy idáig ne engedjék jutni a dolgokat: hiszen az így bekövetkező halálesetek óriási mértékben meg fogják növelni a már amúgy is épp eléggé meglévő lelki forrongást a rendszer ellen”. Révész Imre felhívta Bereczky Albert figyelmét arra is, hogy „…milyen hitvány semmiségekért kerülnek be olyan emberek, akik soha semmiféle politikai tevékenységet nem folytattak, de vagy egy-két haragosuk van az illető községben, vagy az sincs, de valaki pártérdemeket akar szerezni… Ha igaz, hogy Ravasz László ellen is akció készül, akkor kinek biztos ma közöttünk az élete? De akkor mondják meg nyíltan, mit akarnak, s vállaljuk, amit vállalnunk kell. Azt semmi esetre sem fogjuk soká vállalni, hogy az egyházi közvéleményt csitítsuk és türelemre intsük”. Lelkészeket, nem lelkészi egyházi vezetőket nem csak a Tiszántúlon tartóztattak le, fogtak perbe, ez országos jelenség volt. Ravasz László 1945. november 21-én Budapesten elhangzott püspöki jelentésében így szólt összefoglalóan ezekről a tényekről: „Magyarországon a háború elvesztésével az egész politikai rendszer szélsőjobboldalról olyan erővel vágódott át a szélsőbaloldalra, hogy ezt az átcsapódást méltán nevezhetjük az egyik legnagyobb magyar forradalomnak. Közállapotainkat még korántsem lehet kiegyensúlyozottnak nevezni. Ezért van az, hogy a végleteket feloldó és kiegyenlítő szintetikus erők még mindig nem hatalmasodtak el. Sokszor az a benyomásunk, hogy mintha a jobboldali fasizmust baloldali fasizmus váltotta volna fel, s szívszorongva figyeljük, hogy az ellenkező végletekbe szédületesen kilengő inga mikor tér nyugalmi állapotába…” A reformátusság nagyobb {II-419.} tömegei a Kisgazdapárttal vagy a Parasztszövetséggel szimpatizáltak.

Ez is magyarázza, hogy a Kisgazdapárt centrumát szétzúzó ún. köztársaság-ellenes összeesküvésbe, vagy más néven a Magyar Közösség perébe 1947-ben bele akarták keverni az 1946. február 4-e óta, Pap László budapesti református teológiai tanár irányítása alatt működő Magyarországi Ökumenikus Újjáépítési Bizottságot, illetve annak irodáját, és rajta keresztül a református egyházat is, mivel az irodának néhány munkatársa, mint „összeesküvő” ellen eljárást indítottak.

A háború után az egyházért, a reábízott lelkekért felelősséget érző valamennyi egyházi vezetőt az egyház legfontosabb tevékenységének, a missziónak a kérdése foglalkoztatta. A fenti vonallal párhuzamosan, már 1945-től az egyházon belül is megindult egy folyamat, amely az egyház missziói munkáját korszerűsíteni, az adott viszonyokhoz, szükségletekhez igazítani igyekezett – ha e célt nem is mindenki egyformán értelmezte, s nem is azonos utakon keresték a megoldást. E folyamat során egyre inkább szétváltak az utak, leszakadtak, leváltak a korábbi egyházi vezetők, munkások, kiemelkedtek újabb csoportok, egyének, irányzatok, amelyek tovább szakadoztak, vagy egymást váltva magas egyházkormányzati tisztségekbe jutottak. A közép-szabolcsi egyházmegye 1945 őszi közgyűlésén Békefi Benő nyíregyházi lelkész, egyházmegyei tanácsbíró az esperesi jelentéshez Egyházunk legsürgősebb reformációs teendői címen határozati javaslatot terjesztett elő, amelyet a közgyűlés el is fogadott, s a tiszántúli egyházkerület elé terjeszteni és valamennyi magyarországi református egyházmegyének megküldeni rendelt. (Csak később vált nyilvánvalóvá, hogy sem a felterjesztés, sem a szétküldés nem történt meg.) A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének Missziói Bizottsága 1945. október 9–11-én a budapesti Kálvin téri egyházközségben lelkészkonferenciát tartott. A közép-szabolcsiak már az említett kész programmal érkeztek e konferenciára. Ott meghallgatták a négy egyházkerület előadóinak tájékoztatását az adott helyzetről, valamint Muraközy Gyulának, a bizottság elnökének elgondolását, programjavaslatát, s mivel elégedetlenek voltak azokkal, éles kritika alá vonták valamennyit. Békefi Benő – jórészt fiatal lelkészekből álló – bibliaköre és a hozzájuk csatlakozó más, jobbára ugyancsak fiatal lelkészek Bereczky Alberthez és Victor Jánoshoz fordultak, akik az elégedetlenekkel részben egyetértettek. A harmadik napon a konferencia programja már fel is bomlott. A fiatal lelkészek egy csoportja megállapodott abban, hogy összeülnek az aktuális egyházi és teológiai kérdések megbeszélésére. Erre az eszmecserére november 27–29-én került sor a budapesti Pasaréti egyházközségben. A tanácskozás alapjául Békefi Benő elaborátuma szolgált. E megbeszélés eredményéről Az egyház reformálásának kérdései címen összeállítás készült Békefi Benő tollából, amely a közép-szabolcsi előterjesztést követi. A pasaréti megbeszélés után az ott jelen voltak körében a bomlás bizonyos jelei mutatkoztak. A Bethánia Szövetség, valamint a Református Élet köre is erőteljesen, de önállóan kezdett tevékenykedni. A Magyar Református Ébredés szerkesztősége (Bereczky Albert, Békefi Benő, Draskóczy László, Fekete Sándor, Karácsony Sándor, Mészáros Gábor, Nagy Gyula és Victor János) elhatározta, hogy országos lelkészkonferenciát hív össze az evangelizáció, a reformáció és az ébredés kérdéseinek őszinte megbeszélésére. Erre az összejövetelre 1946. augusztus 14–17-én Nyíregyházán került sor Országos Református Szabad Tanács néven. Elnöke Bereczky Albert, főtitkára Békefi Benő volt. Céljuk az {II-420.} volt, hogy a tanácskozás eredményeit az egyház közkincsévé tegyék, s legfőképpen tudassák az általuk szükségesnek tartott megoldási javaslatokat az egyház hivatott vezetőivel. A Magyar Református Ébredés szerkesztősége és a Református Gyülekezeti Evangélizáció Baráti Társasága 1946. november 1–3-ig Budapesten országos református nagygyűlést rendezett, amelynek fő témája a Hit útján a magyar jövendő felé volt. Ezzel csaknem azonos időben tartotta az Országos Bethlen Gábor Szövetség a VII. Országos Protestáns Napokat. Az Országos Református Szabad Tanács még két gyűlést szervezett, mindkettőt Nyíregyházára. Ebből az egyiket 1947. március 26–28-án meg is tartották; programja lényegében az 1945-ös közép-szabolcsi előterjesztésen alapult. Ezek közül néhány tételt azáltal tudott megvalósítani, hogy ebből a körből az 1940-es évek vége, az 1960-as évek első fele között többen magas egyházi vezetőkké lettek, vagy nagyobb befolyáshoz jutottak. A harmadik ülésre Békefi Benő azt javasolta fő témául, hogy egyértelműen foglaljanak állást a Szovjetunióval kapcsolatban, s indítsanak akciót a társadalom erkölcsi megtisztítására. Bereczky Albert ezt a javaslatot nem fogadta el, helyette a Makkai Sándor által előterjesztett témát A keresztyénség és marxizmus címmel tűzték ki. Békefi ezt ellenezte, mert sem a konfrontációt, sem a párhuzamot nem tartotta helyesnek. Az ülés így nem is jött létre. Ettől kezdve eltávolodott egymástól Bereczky Albert és Békefi Benő. Bereczky, Fekete Sándor, Finta István és még sokan mások kiléptek a Református Gyülekezeti Evangelizáció Baráti Társaságából, amely 1948 tavaszán fel is oszlott.

A háborús borzalmak túlélése feletti öröm és haladás, valamint az evangelizációs igehirdetés-sorozatok hatására igen jelentős lelki ébredési hullám vonult végig az egész országon. Az emberek felismerték, hogy – függetlenül az egyházon belüli küzdelmektől és az állampolitikai harcoktól, egyházellenes atrocitásoktól és igazodási kísérletektől – egyéni életük, az egyház és a nemzet sorsa, megmaradása csakis azon az alapon képzelhető el, mint az 1526-os mohácsi katasztrófa után: a tiszta evangélium hirdetése, a bűnbánat és megtérés, a Krisztus megváltó szeretetébe belekapaszkodó hit útján. Ennek a felismerésnek és ébredésnek azután jelentős szerepe volt abban, hogy a következő évek–évtizedek kemény elnyomatása, felszámolási kísérletei közepette is fennmaradt az egyház, a gyülekezetek, túlélve a nehéz időket. A felszámolási kísérletek pedig sűrűsödtek, egyre keményebbé váltak.

1948 kora tavaszán kezdett hozzá – az immár lényegesen átalakított – kormányzat az egyházak helyzetének rendezéséhez, az állam és az egyház szétválasztásához. Ebben a döntő, a „faltörő kos” szerepét a református egyháznak szánta a Rákosi-féle „szalámi-politika”. Mindenekelőtt azonban el kellett távolítani a régi egyházi vezetést, elsősorban Ravasz László püspököt és Lázár Andor főgondnokot. Ehhez részben az Országgyűlés előtt fekvő, „az ítélőbírák áthelyezésének, úgyszintén az ítélőbírák és az államügyészségi tagok végelbánás alá vonásának átmeneti szabályozásáról” szóló 91. számú törvényjavaslattal kapcsolatosan Balogh Jenő, Szentpéteri Kun Béla és Lázár Andor, az ún. jogász főgondnokok által kezdeményezett konventi határozat adott „alapot”, amiből azután A Magyarországi Keresztyén Egyházak együttes tiltakozása lett. Ebben ilyen megállapítások olvashatók: „Egyházunk nagy szomorúsággal látja a bírói függetlenség biztosítékainak fokozatos csökkentését. Különösen megdöbbentő az Országgyűléshez 91. szám alatt benyújtott törvényjavaslat »ítélőbírák áthelyezésének stb.« tárgyában. Ez a javaslat, {II-421.} ha törvénnyé válik, gyakorlatilag alkalmas a bíráskodás függetlenségének és tárgyilagosságának megszüntetésére. Elmozdítható, áthelyezhető, végelbánás alá vonható bírótól emberi mértékkel mérve nem lehet tárgyilagos ítéletet remélni olyan ügyekben, ahol párt vagy kormányérdek van érintve. Minthogy meg vagyunk győződve arról, hogy a kormányzat nem kívánja a bíráskodás tekintélyét aláásni, bizalommal kérjük, hogy a törvényjavaslatot méltóztassék visszavonni.” Ez az előterjesztés maga után vonta egyrészt a református egyház ellen indított általános támadást, másrészt konkrétan a Lázár Andorral szembeni akciót.

A református egyház elleni első jelentősebb, nyílt támadást 1948. március 18-án, Szabó József Dunán inneni evangélikus püspök salgótarjáni beiktatásán Mihályfi Ernő „kisgazdapárti politikus”, a köztársasági elnöki hivatal vezetője indította. Ünnepi köszöntőjében – egyebek között – ezeket mondta: „A protestantizmus előtt nyitva áll a lehetőség csatlakozni a demokratikus erők nemzeti frontjához. Az egyházon belül egyetlen kérdést kell előbb rendezni, a világi vezetés kérdését. Az egyház hivatalosan sohasem politizált, de politikai színét megadták azok a világi vezetők, akik az uralkodó osztály exponált képviselőiből kerültek ki. A forradalom átalakította az egész magyar társadalom képét, csak egy helyen nem következett be őrségváltás: a protestáns egyházak világi felügyelői karában. S ez az, ami jogos bizalmatlanságot kelt az egyház iránt. Hogyan bízhatna a demokrácia abban az egyházban, amelynek egyik legfőbb világi vezetője igazságügy-miniszterséget viselt abban a rendszerben, amely Rákosi Mátyást, nem egy párt, hanem az egész magyar nemzet egyik legkiválóbb vezetőjét börtönbe zárta? S igazságügy-miniszterséget viselt akkor, amikor mártírhalálba vitték azokat, akik ugyanazt akarták, mint mi ma! A sürgős őrségváltást joggal követeli az egyháztól a demokrácia… Az állam azt sem tűrheti tovább, hogy az ellenforradalmi erők az egyház akarata vagy tudomása ellenére is az egyház mögött gyülekezzenek…” Ez eléggé egyértelmű beszéd, egyrészt a „kisgazdapárti” politikus politikai elkötelezettsége, iránya demonstrálására, másrészt Lázár Andor Duna melléki református főgondnok elleni irányultságában. Lázár ugyanis 1932. október 1-jétől 1938. március 9-éig – tehát a Rákosi-per idején is – valóban igazságügy-miniszter volt. Rákosi úgy gondolta, Lázár felelős az ő letartóztatásáért, bebörtönzéséért és a szovjetek által kezdeményezett kicserélésének meghiúsításáért. Ezért köztudottan gyűlölte őt. Lázár Andort 1948. április 1-jén reggel a lakásán letartóztatták, az Andrássy út 60-ba vitték, ám este már hazaengedték. Többszöri kihallgatása során tisztázódott, hogy Rákosi letartóztatásaiban, kicserélésének minisztersége alatti megakadályozásában nem volt része. Április 2-án Lázár Andor átadta Ravasz Lászlónak egyházkerületi főgondnoki tisztéről való lemondását. „Remélem – írja lemondólevelében –, hogy ezzel a lemondásommal az adott körülmények között szolgálatot tehetek egyházamnak.” Kérését az 1948. május 11-i egyházkerületi közgyűlés – Ravasz László püspöki lemondásával együtt – fogadta el.

Lázár Andor eltávolításával a református egyház elleni hajsza nem ért véget. Megkezdődött – a már 1945-en tervbe vett – akció Ravasz László lemondatására is. Veres Péter honvédelmi miniszter (Nemzeti Parasztpárt) és Dobi István, akkor már a Kisgazdapárt elnöke, március 31-én felkereste Ravasz Lászlót, hogy rávegyék püspöki tisztéből való távozására. Április 1-jén Bereczky Albert és Victor János, három nappal később Bereczky és Karl Barth, neves svájci teológus látogatták meg Ravaszt, és {II-422.} lemondásra kapacitálták. Április 8-án Tildy Zoltán köztársasági elnöknél a négy református püspök, valamint Makkai Sándor, Bereczky Albert és Péter János megbeszélést folytatott, amelyen jelen volt még Házi Árpád (akkor Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja) és Veres Péter is. A fő téma itt is Ravasz László távozása volt. Meg is állapodtak abban, hogy az ősszel esedékes közgyűlésen Ravasz László visszavonul. Április 11-én azonban Péter János felkereste Ravaszt, s közölte vele, hogy a Tildy Zoltán köztársasági elnök elnöklete alatt született megegyezés nem nyerte meg Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes jóváhagyását, Rákosi ragaszkodik Ravasz László azonnali távozásához. Ugyanakkor közölte Péter János azt is, hogy Tildy „szívesen venne valami áthidaló megoldást, amely az ő közreműködésével létrejött megállapodás látszólagos megtartását biztosítaná”. Egyúttal afelől is érdeklődött Péter János, mit szólna Ravasz László, ha Rákosi meghívná őt egy személyes találkozásra. Erre április 14-én került sor, amelyen – természetesen – Ravasz lemondása volt a fő téma, de az utódlás kérdése is szóba került. Rákosi kérte Ravasztól Bereczky támogatását. Ravasz László 1948. április 18-án az Egyetemes Konvent, 30-án a zsinat lelkészi elnöki tisztéről mondott le, május 11-én pedig megvált Duna melléki püspökségétől is. (1953. február 8-ig Kálvin téri lelkészi állásában maradhatott, ekkor azonban onnét is nyugdíjba kényszerült.)

Ravasz László és Lázár Andor eltávolításával – úgy tűnt, hogy legalább egyelőre – elhárult a legfontosabb akadály az állam és a református egyház viszonyának rendezése útjából. (A helyükre lépő második vonalat a párt és a kormányzat irányítói csupán átmenetinek, rövid időre szólónak, bizonyos célok elérésére alkalmasnak tartották, így fogadták el.) Az egyház és az állam közötti viszony rendezésének egyik neuralgikus pontja az iskolakérdés volt. Az iskolák államosításának előkészítése két, párhuzamos vonalon futott: a kultuszkormányzatén és közvetlenül a Magyar Kommunista Pártén. 1948. március 9-ére Kovács Máté kultuszminisztériumi államtitkár (Ortutay Gyula miniszter tudtával és beleegyezésével) Enyedi Andor Tiszán inneni református püspökkel félhivatalos megbeszélést hívatott össze Sárospatakra, mivel a „Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt Zemplén megyei titkára részéről ismételten kifogások merültek fel a sárospataki református oktatási intézmények ellen…” Ezen az értekezleten a sárospataki református iskolák és iskolafenntartók képviselői mellett részt vett Aczél György országgyűlési képviselő, a Magyar Kommunista Párt Zemplén megyei titkára és Nagy Miklós vallás- és közoktatásügyi minisztériumi osztályfőnök is. Az államtitkár kifejtette, hogy a népi demokrácia és a polgári demokrácia között a harc eldőlt, s most már minden felelős tényező csak azon gondolkozhat és munkálkodhat, hogyan lehet a népi demokráciát minél teljesebb mértékben kifejleszteni. Hangsúlyozta az egyház és az állam közötti problémák rendezésének szükségességét, valamint a népi demokrácia művelődéspolitikai igényeit az egyházi oktatási intézményekkel szemben. Kiemelte, hogy az egyházi iskolák jövője érdekében elengedhetetlenül szükség van arra, hogy tervszerűen beilleszkedjenek a magyar népi demokrácia művelődéspolitikájába. A miniszter jóváhagyásával a másik három egyházkerület képviselőivel is folytattak ilyen félhivatalos megbeszéléseket: a tiszántúlival Debrecenben április 19-én, a dunántúliakkal Pápán április 21-én, a Duna mellékivel Budapesten április 26-án, valamint az evangélikusokkal szintén Budapesten április 27-én.

A másik vonal közvetlenebbül a Magyar {II-423.} Kommunista Párt irányítása alatt történt. 1948. május 14-én kormánybizottságot hoztak létre a református egyházzal kötendő megállapodás szövegének kidolgozására. Ezt a tervezetet a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Rákosi Mátyás elnöklete alatt május 20-án tárgyalta és elfogadta, majd még aznap bizalmas beszélgetés keretében átadták a református konvent hirtelen összehívott bizottságának. Ez az ad hoc bizottság május 20-án és 21-én tárgyalta a tervezetet, majd május 22-én a kormánybizottság és a konventi bizottság együttes ülésen vitatta meg, és néhány nem túl jelentős módosítással előzetesen elfogadta a tervezetet, s a június 2-án és 3-án ülésező Zsinati Tanács, valamint a zsinat június 14-i és 15-i ülése elé terjesztette. Ez utóbbi – heves vita után végül is – elfogadni kényszerült. (Június 16-án az Országgyűlés már meg is hozta az 1948. évi XXXIII. tc.-et a nem állami iskolák állami tulajdonba vételéről.) Az iskolák államosításával kapcsolatban elfogadott „megegyezés” értelmében négy gimnázium (a budapesti és a debreceni leánytagozattal, valamint a pápai és a sárospataki) a református egyház kezén maradt (1952-ben – a debreceni kivételével – ezeket is fel kellett ajánlania az egyháznak az állam részére). Az állam kötelezettséget vállalt arra, hogy húsz évre – ötévenként 25%-os csökkentés mellett – folyósítja az államsegélyt. Ez alatt az idő alatt kellett volna az egyháznak az önfenntartásra berendezkednie. Az iskolakérdésben elfogadtatott megegyezés lett aztán a már teljesen újjáalakult zsinat által szeptember 29–30-án tárgyalt és a Magyar Köztársaság és a Magyarországi Református Egyház között 1948. október 7-én megkötött egyezmény kerete, bázisa. Ez az egyezmény egészen 1990. március 19-ig meghatározta, szabályozta a református egyház életét Magyarországon.

A Ravasz László és Lázár Andor lemondatásával megüresedett püspöki és főgondnoki tiszt betöltésére már az említett megegyezés elfogadtatása, az országban már akkor csaknem egyeduralkodóvá váló Magyar Dolgozók Pártja (1948. június 12–14-én tartotta I. kongresszusát) által irányított körülmények között került sor. Ravasz László legszívesebben munkatársát, Muraközy Gyula Kálvin téri lelkipásztort látta volna utódjaként a püspöki székben. Rajta kívül Szabó Imre budapesti, és Benkő István Pest környéki esperes, valamint Bereczky Albert budapesti Pozsonyi úti lelkész jöhetett volna szóba eséllyel. (Felvetődött még Makkai Sándor és Péter János neve is.) Április 11-én Péter János tájékoztatta Ravaszt, hogy Rákosi „Muraközyt, Szabó Imrét, Makkait nem akceptálja. Csak Bereczkyvel szándékozik az egyház és az állam viszonyának rendszeréről tárgyalni”. Április 14-én Rákosi kérte Ravaszt, hogy „választassa meg Bereczkyt”. Ilyen előzmények után, Rákosi személyes kívánságának megfelelően, 1948. április 30-án Ravasz „magánlevelet” intézett Bereczkyhez, és hozzájárult ahhoz, hogy Bereczky azt közzétegye. Ebben – egyebek között – ezeket írta: „Tudatában vagyok annak a rendkívül válságos helyzetnek, amivel ez a visszavonulás jár. Szeretném még azt a nagy szolgálatot megtenni az egyházkerületnek, hogy a kibontakozás útját egyengessem. Mindent felmérve, mindent megfontolva… arra a meggyőződésre jutottam, hogy Neked kell átvenned az én szolgálatomat.” Bereczky május 2-án válaszolt Ravasznak. Egyebek között ezt írta: „Döntésre kellett jutnom, s ez a döntés nem lehet más, mint az a nagyon alázatos válasz leveledre, hogy ha Isten is úgy mutatja meg akaratát, ahogyan Te helyesnek látod, a nehéz szolgálat elől nem térhetek ki.” Victor János körlevéllel fordult a Duna melléki egyházkerülethez Bereczky Albert püspökké {II-424.} választása érdekében; ehhez a körlevélhez csatoltan tették közzé Ravasz levelét és Bereczkynek az arra adott válaszát. Karl Barth svájci református teológus 1948. május 23-án nyílt levéllel fordult a magyar reformátusokhoz Bereczky püspökké választása érdekében. Május 10-én a Duna melléki esperesi és gondnoki értekezleten Ravasz László – Rákosi Mátyás kérésének megfelelően – utódjául Bereczky Albertet javasolta. Minthogy akkor és még igen sokáig szélesebb körben nem volt ismert a javaslattétel háttere, az értekezlet leszavazta Ravasz előterjesztését. Ezt a képet, az akkori eseményeket, főként a hátteret, más oldalról világította meg, tette érthetőbbé Kiss Roland korábbi belügyi államtitkár, majd a Duna melléki egyházkerületi főgondnok 1956. október 31-ével keltezett lemondólevelének egy részlete: „1948 nyár elején Pozsonyban tárgyaltam határügyekben, mikor Rákosi telefonon hazarendelt, és közölte velem, hogy Bereczky lesz a Duna melléki püspök, én pedig főgondnok. Utasított Bereczky támogatására avval, hogy Bereczky ellenjelöltjeivel beszéljek, ne vállaljanak jelöltséget. Megkérdezte, hogy az én főgondnokká választásomhoz kell-e a (most már egyesült) párt vagy a kormány segítsége…” A főgondnokjelölt és segítő apparátusa eredményesen működött: az esperesi és gondnoki értekezlet által a püspöki tisztre jelöltek egymás után léptek vissza, így az 1948. július 16-i szavazatbontás eredménye: 640 szavazatból 340-et kapott Bereczky Albert. Tisztébe 1948. szeptember 28-án iktatta be násza, Victor János. Ezzel azonban a Duna melléki egyházkerület elnöksége ügyének csupán az egyik fele oldódott meg; hátra volt még a főgondnoki tisztségnek – Rákosi elgondolásának megfelelő – betöltése. Ez azonban már sokkal nehezebben ment. Kardos János budapesti ügyvéddel (Ordass Lajos evangélikus püspök védőjével, akit egy ízben szabályosan meg is választott az egyházkerület), Szabó Sándorral, az Országos Bethlen Gábor Szövetség elnökével, majd Cseh-Szombathy Lászlóval, a Bethesda Kórház főorvosával szemben, negyedik próbálkozásra sikerült Kiss Rolandot a Duna melléki főgondnoki tisztségbe erőltetni. Beiktatása 1949. április 6-án történt meg.

Az egyezmény jegyében (1948–1956)

Ravasz László és Lázár Andor eltávolításával, Bereczky Albert és Kiss Roland elnöki székbe juttatásával a református egyház felső vezetésében az őrségváltás első – Rákosiék számára egyelőre talán a legfontosabb – része sikerrel befejeződött. A teljes váltás azonban még korántsem. Révész Imre tiszántúli püspök 1949. szeptember 1-jei hatállyal lemondott valamennyi egyházi tisztségéről, megbízatásáról, sőt lelkészi jellegéről is. Még ezt megelőzően, 1948. november 12-én levelet írt Péter János akkori konventi előadóhoz, későbbi utódjához, amelyből lemondásának néhány elvi és gyakorlati motivációját is megismerhetjük, valamint jól jellemzi az október 7-én megkötött egyezmény érvénybe lépése utáni országos helyzetet: „Semmi illúzióm nincs afelől, hogy mi következik. Napról napra szaporodó jeleit látom annak, hogy az egyezményt az a tényező, amellyel kötöttük, t.i. maga a kormányzat talán még szeretné és próbálja komolyan venni, de sem erő, sem elszántság nincs benne arra, hogy komolyan vétesse és respektáltassa az alsóbb fokú tanügyi és egyéb közigazgatási hatóságokkal, amelyek lépten-nyomon máris úgy viselkednek, mintha ez az egyezmény nem is léteznék, főként pedig nincs erő és elszántság a kormányzatban arra, hogy a legnagyobb kormánypárt vidéki szervei részéről napról napra ismétlődő egyezményellenes kijelentéseket és kilengéseket megakadályozni tudja.”

{II-425.} Révész Imre lemondásával tehát a legnagyobb, a tiszántúli egyházkerület püspöki széke is megürült. Alapos előkészítés után – 607 beérkezett szavazatból 368-cal – Péter János került a püspöki székbe. 1949. december 15-én iktatták be hivatalába. 1951-ben a tiszántúli egyházkerület főgondnoki széke is gazdát cserélt. 1950. június 13-án elhunyt Szentpéteri Kun Béla egyetemi tanár, egyházjogász. Utóda Erdei Ferenc, akkori földművelésügyi miniszter lett. (Az őrségváltás, vagyis a régi egyházi vezetőség lecserélése felső és középszinten lényegében 1952 folyamán végbement: a Tiszán inneni egyházkerület nagyobb része beolvadt a tiszántúliba, egy egyházmegyéje pedig a Duna melléki egyházkerülethez csatlakozott, így Enyedi Andor püspök és Horváth Elemér főgondnoki széke egyszerűen megszűnt. 1957. január 1-jével állt vissza a Tiszán inneni egyházkerület. Egyedül a dunántúli egyházkerület püspöke, Győry Elemér tudta megőrizni tisztét 1943-tól egészen 1961-ig. A középszintű egyházmegyei vezetők – esperesek és egyházmegyei gondnokok – körében, ahol még nem történt meg a személycsere, ott erre kitűnő alkalmul szolgált 1952-ben az egyházmegyei határoknak a politikai megyékhez való igazítása, amelynek során több korábbi egyházmegye megszűnt, újabbak alakultak, így az elnökségek átalakítása is könnyen ment.)

1948 őszén megkezdődött az egyházak radikális visszaszorításának a korszaka. Egyre intenzívebbé váltak az iskolai vallásoktatás akadályozására, elsorvasztására és teljes megszüntetésére irányuló törekvések. Az 1950/51-es tanévtől Debrecenben is Református Teológiai Akadémia kezdte meg működését. 1950. január 13-án a református és az evangélikus egyház püspökei is letették az esküt a Magyar Népköztársaságra és annak alkotmányára.

A református egyház (más egyházakkal együtt) hivatalosan mégis kivette részét a mezőgazdaság átszervezéséből, pl. „mintaprédikációkkal” és egyéb módon. A gyakorlat azonban már nem volt olyan egyszerű és egyértelmű. A lelkipásztorok zöme világosan látta, hogy a paraszti tömegeknek, az egyháztagok gerincének, az ún. középparasztságnak ezeket a prédikációkat nem mondhatja el, egyrészt és főként azért, mert ezek nem az Isten üzenetei, másrészt pedig amiatt, mert azok még inkább elidegenítenék őket az egyháztól, holott sokan éppen ott remélnek támaszt és keresnek vigasztalást az Isten igéjében. A megtagadók ellen természetesen megindult az eljárás mind az egyházhatósági, mind a világi-állambiztonsági, rendőri szervek részéről.

1950-ben lényegében befejeződött az egyházi, missziói, hitbuzgalmi és ifjúsági egyesületek felszámolása, önkéntes feloszlása. A Belügyminisztérium 1949. október 5-én jóváhagyta a Református Egyetemes Konvent Elnökségének előterjesztését a tizennégy legfontosabb egyesület feloszlatásáról, illetve megszüntetéséről. December 12-én pedig az Egyetemes Konvent Elnökségi Tanácsa, a benne képviselt négy egyházkerület püspökei és főgondnokai a Testvéri Izenet gyülekezeteink lelkipásztoraihoz és presbitériumaihoz, egyházmegyéink espereseihez és missziói bizottságaihoz, egyházunk minden szolgájához és tagjához által igyekezett eleget tenni és végére járni annak a folyamatnak, amely az 1946. július 4-én kiadott belügyminiszteri rendelettel indult a társadalmi és egyházi egyesületek és mozgalmak felszámolására. Az egyházi, a kegyességi, az ébredési és evangélizációs mozgalmak, egyesületek, amelyek „az egyházon félig belül, félig kívül, önálló életet éltek külön egyesületi szervezetekben”, időközben jórészt már „önként” feladták önállóságukat. A Testvéri Izenet minden missziói tevékenységet az egyház irányítása {II-426.} és ellenőrzése alá rendelt, s habár ezzel megszüntette az egyesületek önálló missziói munkáit, ugyanakkor – egy rövid időre – átmentette e munka lehetőségeit. Eleinte minden missziói munkát az 1948. júliusi sárospataki konferencián Makkai Sándor vezetése alatt megalakult Országos Missziói Munkaközösség irányított, rövidesen azonban mindenfajta missziói tevékenység lehetetlenné vált, vagy legjobb esetben is igen szűk korlátok közé szorult. Ennek az egyházi életet zsugorító koncepciónak felelt meg az 1952. február 29-én hozott és március 1-jén hatályba lépett ún. Missziói Szabályrendelet, amely – 1989. augusztus 31-ig, hatályon kívül helyezéséig – szabályozta a református egyház missziói tevékenységét (kizárva pl. a laikus munkát).

1951-ben az egyház tevékenységi köre és életlehetősége tovább szűkült. 1951. július 17-én jelent meg a Belügyminisztérium közleménye „a volt kizsákmányolók” Budapestről való kitelepítéséről. Ez több lelkipásztort, a református egyház nem lelkészi vezetőit, valamint számos egyháztagot érintett. Rövidesen megindult a kulákok elleni hajsza, amelynek szintén igen sok egyháztag lett a kárvallottja. Ha történt is néhány egyedi esetben mentesítési vagy módosítási közbenjárás, általánosságban az egyház vezetése nem emelte fel szavát az érintettek érdekében. Az a határozott tiltakozás, közbenjárás, mentés, amely a jobboldali totális diktatúrával szemben megnyilvánult szavakban és tettekben egyaránt, a baloldali diktatúrával szemben egyáltalán nem jelentkezett, sőt ha a lelkipásztorok (nem kevesen voltak ilyenek) megpróbáltak a bajbajutottakon segíteni vagy vigasztalást nyújtani, utolérte őket mind az egyházi vezetés számonkérése, mind az államhatalom megtorlása. Bereczky Albert püspök azon az állásponton volt, hogy az egyház a Horthy-korszakban eljátszotta a prófétai tiszt jogát. Kidolgozta a „hitben való engedelmesség” és a „keskeny út” teológiáját, amely szerint „oda kell mennünk, ahová visznek, mi eljátszottuk a jogunkat a prófétai kritikára, s nekünk nem lehet más feladatunk, mint hálás és abszolút engedelmesség a hatalomnak”.

Az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke 1951. július 17-én bizalmas megbeszélést folytatott a református egyház két magas rangú vezetőjével: Péter János tiszántúli püspökkel és Finta István egyetemes konventi főtanácsossal, ahol az ÁEH részéről jelen volt még Horváth János elnökhelyettes és Veres Pál előadó is. Kossa István az egyház említett vezetőinek tudomására hozta, hogy „a református egyház a következő feladatok elé került: 1. diakonissza szervezetek megszüntetése, 2. egyházi földek felajánlása, 3. a kis létszámú gyülekezetek csoportosítása, 4. teológiai akadémiák összevonása, 5. egyházkerületek összevonása.” A konventi elnökség július 24-én tárgyalt az első négy feladatról. Másnap, az újabb megbeszélésen a konventi főtanácsos már ütemtervet terjesztett elő az „egyházzsugorításra”: 1. A diakonissza-szervezeteket november 30-ig megszüntetik, 2. mindennemű egyházi földet azonnal, de legkésőbb szeptember 1-jéig felajánlanak az államnak, 3. vállalják, hogy a kis létszámú gyülekezetek összevonásával („bokrosítás”) öt év alatt 20–25%-kal csökkentik az anyaegyházközségek számát, 4. a konventi elnökség intézkedik, hogy a dunántúli egyházkerület a pápai, s a Tiszán inneni egyházkerület a sárospataki teológiai akadémián 1951. szeptember 1-jén már ne nyisson meg új tanévet, hanem a hallgatókat Budapestre, illetőleg Debrecenbe irányítsa. (A hallgatók azonban nem egykönnyen törődtek bele az ősi alma mater elvesztésébe, s visszamentek azok székhelyére – exodus –, kérve azok megnyitását. Ennek következtében a konventi elnökség néhány hallgatót eltávolított, {II-427.} néhányan pedig félévvesztéssel megúszták.) (Karl Barth Baselben 1951. szeptember 16-án kelt levelében igen éles hangú, kemény bírálatban részesítette Bereczky egyházpolitikáját, különösen a sárospataki teológia feladását, amelynek Barth tiszteletbeli tanára volt.) Az egyházkerületek összevonását ez alkalommal nem tárgyalták, mivel az zavarta volna a teológiai akadémiák összevonásának ügyét, másrészt ez csak az egyházi törvények megtartásával, alkotmányos úton valósítható meg. 1952-ben aztán alkotmányos úton végre is hajtották; október 3-án Miskolcon a Tiszán inneni egyházkerület rendkívüli közgyűlést tartott, amely kérte a zsinatot, intézkedjék a hevesi egyházmegyének és gyülekezeteinek a Duna melléki egyházkerülethez való csatlakozásáról, az abaúji és borsodi egyházmegyéknek gyülekezeteikkel együtt a tiszántúli egyházkerületbe való bekebelezéséről. Ezzel létrejött a Tiszavidéki Református Egyházkerület, amely 1956. december 31-ig állt fenn, s 1957. január 1-jével állt vissza a korábbi állapot. Még 1952-ben az egyházmegyék határainak megváltoztatása-átalakítása is megtörtént. Ez a folyamat azonban mindezzel nem ért véget. 1952. február 21-én Horváth János, az ÁEH elnöke arról értesítette Rákosi Mátyást, hogy „A református és evangélikus egyház vezetőivel megegyeztünk abban, hogy 1952. szeptember 1-jével csak egy egyházi fiúgimnázium fog megindulni Debrecenben, mely reformátusok vezetése alatt fog állni. Ennek a megmaradó egyházi iskolának hallgatói 25%-ban evangélikusok lesznek. Az iskola igazgatótanácsába állandó evangélikus tanárt hívnak meg, és egy evangélikus hittanárt biztosítanak. Az átadásra kerülő református és evangélikus fiú- és leánygimnáziumok, valamint a református tanárképző államosítását írásban kérik az egyházak az Állami Egyházügyi Hivataltól. Az államosításra felajánlott egyházi iskolákat épületekkel, teljes felszereléssel együtt adják át…” Ennek a jól előkészített megegyezésnek (még arra is gondolt az ÁEH elnöke, hogy látszat szerint a református és evangélikus gimnáziumok elvétele úgy tűnjék, mintha az egyházak lennének a kezdeményezők, ők kérik az átvételt, ők ajánlják fel gimnáziumaikat az államnak) az értelmében június 19-én az Egyetemes Konvent Elnökségi Tanácsa határozatot hozott az egyházi iskolák fenntartására vonatkozóan. Ennek alapján a református gimnáziumok igazgatótanácsai egyhangúan úgy határoztak, hogy a debreceni gimnázium kivételével a négy egyházi tulajdonban lévő tanintézetet az Egyetemes Konvent útján felajánlják az államnak. A Református Egyetemes Konvent Elnöksége június 28-án – az előzetes „megállapodás” és a június 19-i elnökségi tanácsi határozat értelmében – levélben fordult Horváth Jánoshoz, az ÁEH elnökéhez, és kérte az 1948-as „egyezményben” még az egyház kezén hagyott gimnáziumok állam általi átvételét. Így aztán az 1948-as államosítás előtti (1948. áprilisi) állapothoz képest, amikor is a református egyház tulajdonában 2 kisdedóvó, 1024 elemi (általános) iskola, 3 férfi és 1 női tanítóképző, 14 polgári iskola, 1 fiúgimnázium (internátussal), 5 leánygimnázium (internátussal), 3 gazdasági szakközépiskola, 1 felsőkereskedelmi szakiskola, 1 jogakadémia (Kecskeméten), 4 teológiai akadémia (a debreceni egyetemi karként, a budapesti, a sárospataki és a pápai) volt, megmaradt 2 teológiai akadémia és 1 gimnázium.

Ilyen körülmények között érkezett el 1952. március 9-e, Rákosi Mátyás 60. születésnapja. A Református Egyetemes Konvent Elnöksége táviratban köszöntötte az ünnepeltet, és „igaz tisztelettel” fejezte ki „nemzetünk bölcs vezetőjének a magyar református egyház őszinte háláját és nagyrabecsülését”. A gyülekezetek {II-428.} hűséges munkát végző lelkipásztorai és az egyháztagság nagy része egyre inkább felismerték, hogy az egyházi vezetés „keskeny út”-ja nem azonos a Krisztus által meghatározott „keskeny út”-tal, Krisztustól az egyházra, tanítványaira bízott „békéltetés szolgálata” korántsem azonos az egyház „békeszolgálatával”, s a „hitben való engedelmesség” nem Krisztusnak, az egyház Urának, hanem az ateista-kommunista államhatalomnak való feltétlen engedelmesség. Emiatt aztán egyre nőtt a bizalmatlanság az egyház felső vezetése – amely saját programjává tette az egyház „zsugorítását” – és tagjai között (ami tulajdonképpen megfelelt a pártvezetés szándékának). Néhányan hangot is próbáltak adni annak, hogy az egyház felső vezetése nem az egyház érdekeinek megfelelően cselekszik; részben névvel ellátott, részben névtelenül küldött levelekben, feljegyzésekben. Akiket lehetett, igyekeztek elnémítani, félreállítani.

A lelkipásztorok nagyobb része – mindentől függetlenül, vagy mindennek ellenére – hűséggel végezte a munkáját „ahogy lehetett” (Reményik Sándor), s a gyülekezetek is élték a maguk megszokott, a lehetőségek keretei közötti életüket. A lelkipásztorok a már korábban bevezetett, megszokott egyházkerületi, egyházmegyei lelkészkonferenciákon, nyári lelkésztovábbképző tanfolyamokon („fejtágítókon”), missziói bizottsági üléseken 1954 nyarától egyre inkább eltértek a hivatalos, kiadott programtól, és heves vitákban tárgyalták a gyülekezeti életet, lelkipásztori munkát leginkább érintő, az egyház szolgálatának lényegéhez legjobban tartozó kérdéseket, elsősorban a misszió ügyét; állásfoglalások, határozatok, fogalmi tisztázódások, újragondolások születtek az egyház missziói tevékenységével kapcsolatban (az igehirdetés irányítottsága, a bibliaórák, ifjúsági és gyermekmunka, családlátogatás, templomon kívüli foglalkozások, idősek közötti munka, szociális-diakóniai munka, evangelizációk, konferenciák kérdése stb.). Ezeknek az összejöveteleknek, értekezleteknek, határozatoknak írásbeli lecsapódásai is keletkeztek, amelyek részben gépírásos formában terjedtek, járták be az országot, és egy részük a külföldet is. Az irományok egy részét megküldték az Állami Egyházügyi Hivatalnak is, vagy más úton jutottak el oda. Közülük néhány komoly egyházkritikát is tartalmazott, s a kibontakozás útját is kereste.

A Hitvalló Református Egyház és a Református Megújulási Mozgalom (1955–1956)

A Budapesti Református Teológiai Akadémián néhány lelkészjelölt, fiatal lelkész és segédlelkész egy idő óta elemezte a református egyház helyzetét és kereste a megújulás lehetőségét. 1955 tavaszán, az egyik Pest környéki parókián a II. világháború alatti Német Hitvalló Egyház Barmeni Nyilatkozatát mintául véve „Hitvalló Nyilatkozat”-ot szerkesztett, (amelyet a Magyarországi Református Egyház Barmeni Hitvallásaként is szoktak emlegetni), amely iratban kárhoztatják az egyházi vezetés torz, hibás teológiai döntéseit, azok erőszakos elismertetését és elfogadtatását, a klikkrendszerű egyházvezetést stb. Ezt az iratot – német nyelvre fordítottan – a Budapesti Református Teológiai Akadémia centenáriumi ünnepségére 1955 októberében érkező nyugat-európai vendégeknek néhány teológus titokban átnyújtotta, amely írás aztán bejárta az egész nyugati sajtót, s 1956 nyarára lett nyilvánvalóvá, hogy ez az elaborátum nem egy kis csoport elszigetelt magánvéleménye, hanem széles körben egyetértenek azzal.

Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága 1956. július 28. és augusztus 4. között Galyatetőn tartotta évi ülését. Nyilvánvaló volt, hogy az ide érkező {II-429.} nyugati egyházi vezetők egyebek között Ravasz László nyugalmazott és akkora már Budapestről is lényegében száműzött püspökkel is találkozni akarnak. Így Pap Lászlónak, a Duna melléki Református Egyházkerület lelkészi főjegyzőjének (ebben a tisztében a püspök adminisztratív helyettese) – ha nem is könnyen – sikerült kieszközölnie a hazai szervezőknél, hogy Ravasz is kapjon meghívást, illetőleg engedélyt az ülése(ke)n való részvételre. Ravasz László erre az alkalomra Memorandumban foglalta össze mondanivalóját. Ennek tartalmát, sőt szövegét előzetesen egyeztette Bereczky Alberttel, és megküldte az Állami Egyházügyi Hivatalnak is. Ebben az összeállításban Ravasz László vázolta a református egyház akkori helyzetét, s rámutatott arra a szomorú tényre, hogy az államhatalom megtalálta és vezető helyre juttatta azokat az egyházi személyeket, akik az állam érdekeit képviselték az egyházon belül (és nem fordítva), az államhatalom egyházellenes céljait hűségesen kiszolgálták, s így belülről bomlasztották az egyházat. Felvázolta a kivezető út, a kibontakozás elvi és erkölcsi előfeltételeit is.

1956. október 8-án 160 lelkész és segédlelkész aláírásával beadvány érkezett az Egyetemes Konvent Elnökségéhez a missziói munka kérdésével kapcsolatosan: „Aggodalommal és féltő szeretettel figyeljük magyar református egyházunk állapotát… Hitünk és meggyőződésünk szerint adminisztratív úton ezt a válságos helyzetet megjavítani már nem lehet. Püspöki vagy esperesi értekezletek bármilyen jó szándékú határozatával ma már az egyetmondás sem biztosítható, még kevésbé az egyetértés, legkevésbé a lélek egysége. Enélkül pedig nincs igeszerű élet az egyházban. Éppen ezért parancsoló szükségét érezzük annak, hogy egyházunk legfőbb hivatalosai e beadvány aláíróival együtt két- vagy háromnapos szabad tanácskozásra gyűljenek össze minél előbb, de legkésőbb egy hónapon belül, és Budapesten…” Az elnökség október 27-ére tűzte ki e megbeszélést, de az események felgyorsult menete ezt már elsodorta.

A kialakult helyzet ismeretében és szorításában a rendszer exponált vezetői is igyekeztek megszólalni, a történteket saját szempontjuk szerint magyarázni, a maguk javára fordítani – vagyis átmenteni magukat. Ezek közül is többet közölt az egyházi és a világi sajtó. A lelkipásztorok és egyháztagok nagy többsége előtt azonban ezen írásoknak, megnyilatkozásoknak már nem volt hitele, s különösen azután, hogy amikor az események komolyra fordultak, egyes egyházi vezetők nyíltan szembe is fordultak a forradalommal.

1956 októberére az események felgyorsultak mind a politika terén, mind az egyházban. 1956. október 31-én a Református Megújulási Mozgalom nevében felkérték Ravasz Lászlót, hogy vállalja a megújulás lelki irányítását. E napon Reformáció címen új egyházi hetilap indult, amelynek azonban csupán egyetlen száma jelenhetett meg. 1956. november 1-jén Budapesten, a Teológiai Akadémia Dísztermében a református egyház lelki és szervezeti újjáépítésére Országos Intéző Bizottság alakult. A Megújulási Mozgalom egyik fő célkitűzése volt, hogy az egyház további munkája biztosítása, nyugalma érdekében azokat az egyházi vezetőket, akik az állam és az egyház kapcsolatát károsan befolyásolták, vagyis az egyházat kiszolgáltatták az államhatalomnak, az egyházat belülről bomlasztották, sürgősen le kell váltani. Az Országos Intéző Bizottság felhívására egymás után adták be lemondásukat a korábban exponált egyházi vezetők.

1956. november 1-jén Ravasz László rádiószózatban („A magyar reformátusok szava”) fordult az ország népéhez; rendre, higgadtságra, nyugalomra intette a lakosságot. {II-430.} November 13-án körlevelet intézett a presbitériumokhoz, amelyben kifejtette, miért volt szükség az Országos Intéző Bizottság létrehozására, mit akar a Megújulási Mozgalom, és azzal kapcsolatos állásfoglalásra kérte a presbitériumokat, valamint óva intett mindenkit: „óvakodjunk minden indulatosságtól!” (Mivel az Intéző Bizottság nagyon bürokratikusan hangzott, az rövidesen Református Megújulási Mozgalomnak nevezte magát.) A Megújulási Mozgalom tételeit Ravasz László átdolgozta, s A Magyarországi Református Egyház útja – a Református Megújulási Mozgalom programja című dokumentumot 1956 karácsonyán körlevél kíséretében tervezett szétküldeni, amire azonban már nem kerülhetett sor. A Megújulási Mozgalom egyetlen ponton sem kérdőjelezte meg az 1948. október 7-én aláírt egyezmény tételeit, azokat tényként fogta fel, s azok megtartásához akart visszatérni, az attól történt eltéréseket akarta korrigálni (pl. az iskolakérdésben, a gyülekezeti misszió vonalán stb.), tehát egyáltalán nem volt lázadás, különösen nem az Ige ellen, ahogy azt 1957-től emlegették. A presbitériumok pozitív állásfoglalásai, a Megújulási Mozgalomhoz való csatlakozásuk kinyilvánításai rendre érkeztek az Intéző Bizottság címére még 1957 elején is.

Az 1955–1956-ban a református egyházban történt események, az egyházon belüli mozgalmak egyáltalán nem az 1956-os októberi forradalomból eredtek, nem is külső, világi vagy politikai rugói voltak, még kevésbé határainkon túlról, külföldről jövő inspiráció, „uszítás” eredményei voltak, hanem egy olyan folyamaté, amelyet fokozatosan érlelt a politikai hatalom egyre fokozódó nyomása, s az 1955–1956-os némileg „szabadabb” légkör csupán segítette, gyorsíthatta az események érlelődését, felszínre jövetelét. Az elnyomatás közös gyökerei mellett legfeljebb ennyi köze volt a forradalomhoz.

A felszámolás és a megtorlás – a „szolgálat teológiája” igájában

Az 1956. október végi–november eleji lemondásokat az állam részéről semmisnek tekintették, a korábbi vezetők nagy részét visszahelyezték előbbi tisztségeikbe. Csak néhány helyen történt változás: Kiss Roland Duna melléki egyházkerületi főgondnok helyére 1958. február 20-án Esze Tamás került, aki e tisztét 1989-ig töltötte be; Péter János nem tért vissza a tiszántúli egyházkerület püspöki székébe, s 1958 márciusában az egyházkerület Bartha Tibort választotta püspökéül (561 érvényes szavazatból 559-cel), 1958. március 27-én iktatták be tisztébe, 1958. december 31-i hatállyal Bereczky Albert lemondott püspöki tisztéről és Kálvin téri lelkészi állásáról is; az egyházkerület Szamosközi Istvánt, a Budapest-északi egyházmegye esperesét, a Reformátusok Lapja szerkesztőjét választotta püspökéül, akit 1959. március 12-én iktattak tisztébe. A Megújulási Mozgalom működését mind államhatalmi, mind egyházi részről lehetetlenné tették, intézményeit, eredményeit felszámolták, egyes exponensei ellen eljárást indítottak. (1957. március eleje után többeket letartóztattak, börtönbe vetettek, vagy rendőri felügyelet alá helyeztek. Még 1967-ben is történtek letartóztatások, egyházi férfiak körében, ha ekkor már nem is 1956-ra való hivatkozással.) Az élet lassan konszolidálódott, a rend helyreállt; a keskeny út teológiáját felváltotta a szolgálat teológiája. Az egyházi élet menete pedig a régi, bevált sablon szerint haladt: az Egyetemes Konvent elnökségi tanácsa 1957. január 26-án határozatot hozott, amely szerint az 1956. október 23-i státust kell visszaállítani. Január 31-én Pap László, a Budapesti Református Teológiai Akadémia dékánja – 1956-os tevékenysége miatt – lemondásra kényszerült. Február 9-én Ravasz Lászlónak is el kellett hagynia a fővárost, visszavonult Leányfalura. Február {II-431.} 18-án az Egyetemes Konvent elnökségének körlevele kimondta a magyar református egyház „éles elhatárolódását az ellenforradalmi törekvésektől”, és tájékoztatta a gyülekezeteket a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatalával folytatott tárgyalásairól. Március 22-én a tiszántúli egyházkerület esperesi és gondnoki értekezlete Debrecenben tartott ülésén élesen elhatárolta magát a Megújulási Mozgalomtól, bizalmát fejezte ki Péter János püspök iránt, s kérte, hogy az egyházkerületi közgyűlésig foglalja el püspöki hivatalát (Péter János ezt elhárította magától, s lemondását az egyházkerületi közgyűlés december 20-án elfogadta). A tiszántúli esperesi és gondnoki értekezlet ugyanakkor kifejezte háláját Bereczky Albert püspöknek, a konvent és a zsinat lelkészi elnökének. Április 12-én a Duna melléki esperesi és gondnoki értekezlet törvénytelennek nyilvánította az 1956. november 1-jén és az azt követően benyújtott lemondásokat, az 1956. november 16-i Egyházkerületi Tanács határozatát, amely elfogadta Bereczky Albert lemondását, Ravasz László jogfolytonosságra alapozott visszahívását, valamint az 1956. november 1-jén megalakult Országos Intéző Bizottságot, illetőleg az örökébe lépő Megújulási Mozgalmat. Az értekezlet Bereczky Albertet tekintette a törvényes püspöknek. November 14-én pedig a Duna melléki egyházkerületi közgyűlés határozatban mondta ki, hogy „megvallja a bűnöket, amiket egyesek Bereczky Albert ellen elkövettek”, nem fogadja el Bereczky Albertnek 1957. január 2-án kelt levelében püspöki tisztéről „most már szabadon” történt lemondását, és az elmúlt évek hibáiért vállalja a felelősséget. 1957. március 31-én megjelent a Reformátusok Lapja című országos hetilap (Az Út utóda), április 11-én megalakult az Országos Béketanács Református Bizottsága. 1957. december 30-án a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa „az ellenforradalom alatt a népi hatalom mellett tanúsított bátor helytállásáért és az azóta eltelt egy év alatt szocializmust építő hazánk és népünk érdekében a békemozgalom területén, valamint az állam és az egyház jó viszonyának érdekében kifejtett áldozatos munkásságáért” több egyházi személyt a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntetett ki, akik között hét református egyházi vezető is helyet kapott. Valamennyi kitüntetett egyházi személy nevében Bereczky Albert mondott köszönetet. („Szeretjük szocialista hazánkat úgy, hogy látjuk és szeretjük benne a népet.”) 1957. december 31-én hajnalban Győrben kivégezték Gulyás Lajos volt levéli református lelkipásztort, s számos lelkész, segédlelkész és teológiai hallgató volt még ekkor letartóztatásban, sokan álltak rendőri felügyelet alatt is.

1957–1958-ban újabb ébredési hullám indult az országban, amelyet „szabolcsi ébredés” néven szoktak emlegetni. 1958 tavaszán Prágában megalakult a Keresztyén Békekonferencia (KBK), amelynek a Magyarországi Református Egyház alapító tagja volt. 1958 júniusában Pákozdy László Márton főszerkesztésében újra indult – az 1925-ben alapított – Theologiai Szemle. Az egyház szolgálatának lehetőségei tovább szűkültek. Az intézményes diakónia csupán két – bár önmagában mindkettő igen fontos – munkaágra korlátozódott: a szellemi fogyatékosok és a magatehetetlen öregek közötti szolgálatra (egyetlen csecsemőotthon, a kőszegi maradt meg még egy ideig a nyugati határ közelében, „kirakatban” az egészséges gyermekek gondozása számára).

1977 őszén személycsere történt a Duna melléki egyházkerület élén: szeptember 1-jével Szamosközi István püspök nyugdíjba vonult, s helyére az egyházkerület Tóth Károlyt választotta, aki 1977. október 31-től 1991. január 29-ig töltötte be a püspöki tisztet.

{II-432.} Az 1970-es évek derekától mintha kissé enyhült volna az államhatalom szorítása, tágabb tér adatott az egyház tevékenységére. Lehetőség nyílt a külföldi ösztöndíjakra is. 1978-ban a teológiai akadémiákon megnyílt a levelező oktatás (ami azonban csak mint átmeneti lehetőség érdemel említést, mivel mint képzési forma nem vált be, 1994-ben megszűnt). Miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a marxista-ateista ideológia mind a társadalomban, mind a nevelés terén csődbe jutott, az egyház engedélyt kapott az iszákosmentő misszió újraindítására (1981) és a kallódó ifjak közötti szolgálatra (1984), később a vak- és siketmisszió, a cigánymisszió, a lepramisszió, a mozgáskorlátozottak missziója is lehetővé vált, majd a gyülekezeti hitoktatásra (1987) is sor kerülhetett. 1981. március 21–22-étől minden év márciusában a budapesti Kálvin téri templomban Duna melléki presbiteri konferenciát tarthattak; Tahiban, Kölkeden és az ország más pontjain megindulhattak az ifjúsági konferenciák. Nyugati mintára 1985-ben megindult a telefonos lelkigondozás szolgálata, 1989-től a református házasság- és családsegítő szolgálat, 1990-től a börtönmisszió. Az építkezések (a Debreceni Kollégium és a budapesti Ráday Kollégium felújítása, bővítése, a debreceni Nagyerdei templom; a Tiszán inneni egyházkerületi székház épülete Miskolcon; Dunaújvárosban, a „szocialista városban” templom építése; Sárospatakon a Tudományos Gyűjtemény bővítése stb.) is mind a szabadabb lehetőség és a kibontakozás felé vezető utat egyengették.