Gyógyszerkutatás és gyógyszergyártás

A gyógyszerkönyvek jelentősége

Egy-egy ország gyógyszerészeti kultúrájának színvonalát elsősorban a gyógyszerellátás, a gyógyszerészi működés szabványa, a gyógyszerkönyv tükrözi. Szerkesztésükben Magyarországon is mindenkor az orvos- és gyógyszerészképzés {IV-563.} legkiválóbb professzorai vettek részt, miáltal a gyógyszerkönyveken keresztül is az egyetem irányítása jutott érvényre a gyógyszertári gyakorlatban.

Hazánkban az első hivatalosan használt gyógyszerkönyv a Bécsi Gyógyszerkönyv volt, amelynek három kiadása jelent meg, s 1780-ig maradt érvényben. 1774-ben kötelező érvénnyel Magyarországon is bevezették a Pharmacopoea Austriaco-Provincialist (Osztrák Tartományi Gyógyszerkönyv), amely négy osztrák kiadást ért meg. 1812-ben életbe lépett a Pharmacopoea Austriaca (Osztrák Gyógyszerkönyv), amelynek öt kiadása volt hatályban a Magyar Gyógyszerkönyv megjelenéséig.

A gyógyszerkönyvek jellege a 19. század folyamán lényegesen megváltozott. Bennük korábban – a bevált vényelőiratok gyűjteményeként – az összetett gyógyszerek elkészítési módját egységesítették. Később megerősödött az az elképzelés, hogy a gyógyszerkönyvek útján az államhatalom megszabhatja a gyógyszerrendelés és -készítés normáit, ezzel biztosítva polgárai számára a tudomány aktuálisan elért színvonalának megfelelő ellátás minőségi feltételeit. A gyógyszerkönyvek ekkor az összetett gyógyszerek előiratai mellett növényi és állati drogokat, ásványi anyagokat, vegyületeket is mind nagyobb számban tartalmaztak. Előbb csak a jellemző ismertetőjegyek leírása, később az azonosság, majd a tisztaság kritériumainak megállapítására irányuló előírások szaporodtak, végül pedig helyet kaptak a hatóanyag mennyiségét meghatározó módszerek is.

A hazai viszonyoknak megfelelő, önálló magyar gyógyszerkönyv elkészítésére a fővárosi gyógyszerészek testületének kérvénye alapján a Helytartótanács 1832-ben adott megbízást a pesti egyetem Orvostudományi Karának. A terv az 1848–1849. évi szabadságharc bukása miatt nem valósulhatott meg. Az első önálló Magyar Gyógyszerkönyv (1871) kiadásának az osztrák–magyar kiegyezés (1867) nemcsak a politikai feltételeit teremtette meg, hanem egyúttal létrehozta azt a kényszerhelyzetet is, amely a többször elodázott feladat szokatlan gyorsaságú megoldását kikényszerítette, hiszen a viszonylagos állami önállóság nem tűrte meg az 1869-ben kiadott VI. Osztrák Gyógyszerkönyv automatikus magyarországi életbe léptetését.

A kinevezett szerkesztőbizottság elnöke Than Károly személyében gyógyszerész képesítésű kémikus lett. A szerkesztésben Korányi Frigyes (1827–1913), Balogh Kálmán (1835–1888), Jurányi Lajos (1837–1897) és Margó Tivadar (1816–1896) orvosok mellett a gyógyszerészek közül Müller Bernát és Jármay Gusztáv vett részt. Than Károly kémiai gondolkodásának korszerűségét az is jelzi, hogy a kémiai cikkelyek élén képletek és molekulasúlyok szerepeltek a ma is alkalmazott, de akkoriban még újszerű anion-kation rendszerben. Az Osztrák Gyógyszerkönyvvel szemben, amely korábban is kizárólag latin nyelven jelent meg, a Magyar Gyógyszerkönyvet magyar és latin nyelven nyomtatták ki.

A II. Magyar Gyógyszerkönyv, ugyancsak Than Károly elnökletével, 1888-ban jelent meg. Ez a kiadás már a hazai gyógyszerészet önálló fejlődési útját bizonyítja. Az „általános szabályok” között ekkor vezették be a hatáserősség három fokozatát: az egy, illetve két kereszttel jelölt, illetve a nem keresztes szerek fogalmát.

A III. Magyar Gyógyszerkönyv 1909-ben jelent meg, s 1910. január 1-jén lépett érvénybe. Szerkesztőbizottságának elnöke Bókay Árpád (1856–1919), három gyógyszerész tagja pedig Deér Endre (1865–1938), Jármay Gyula és Winkler Lajos volt. E gyógyszerkönyv már jórészt tükrözi mindazt a folyamatot, amely megmutatkozott – világviszonylatban is – a gyógyszerészet változásában, átalakulásában. A vegyületek, a kémiai készítmények száma emelkedett, a drogoké tovább csökkent. A kémiai készítményeken belül a szerves anyagok aránya tovább növekedett. Ebben a gyógyszerkönyvben {IV-564.} már vitathatatlanul érvényesült Winkler világszerte ismert és elismert analitikai munkássága; számos reagenst, indikátort, mérőoldatot tett kötelezővé. A III. kiadásban először esett szó a gyógyszerek sterilitásáról. A III. Magyar Gyógyszerkönyvvel egy időben, 1910. január 1-jével lépett életbe Magyarországon is az erős hatású gyógyszerek töménységének és hatóanyag-tartalmának egységesítéséről szóló nemzetközi megállapodást tartalmazó ún. brüsszeli egyezmény.

1934-ben Vámossy Zoltán elnökletével jelent meg a IV. Magyar Gyógyszerkönyv, amely alapelveiben nem sokat változott, viszont elsőként írta elő a gyári készítmények expediálásával és ellenőrzésével kapcsolatos teendőket. (Vámossy ismerte fel a fenolftalein purgáló hatását.)

Az 1954-ben kiadott V. Magyar Gyógyszerkönyv vette először tudomásul, hogy a gyógyszerek csak kis részben készülnek a gyógyszertárban, s zömmel már ipari termékek. A szerkesztőbizottságot Schulek Elemér (1893–1964) professzor vezette. Ennek megfelelően a gyógyszerkönyv nem kizárólag a gyógyszerészek, hanem a gyógyszergyárak és ellenőrző szervek részére is szabványos gyógyszervizsgálati módszereket adott; a szokásos analitikai és farmakognóziai vizsgálatok mellett a biológiai és mikrobiológiai eljárásokat is tartalmazta.

A VI. Magyar Gyógyszerkönyv 1967-ben jelent meg Schulek Elemér, illetve az ő halála után Végh Antal elnökletével. Ez a Gyógyszerkönyv, Schulek professzor szellemi hagyatékának megfelelően, mind felfogásában, mind kivitelezésében követi az előző gyógyszerkönyvet. Újításnak számít, hogy a vény szerinti előírás nyomán történő gyógyszerkészítésnek csak az általános szempontjai kerültek be a gyógyszerkönyvbe, míg a részletes szabályozás a FoNo-ban (Formulae normales, Szabványos Vényminták Gyűjteménye) történt meg. A gyógyszerkönyv nagy gondot fordított a gyógyszeralapanyagok stabilitására.

Az 1986-ban Végh Antal elnökletével szerkesztett, s ma is érvényben lévő VII. Magyar Gyógyszerkönyv (új kiadása: 1–4. kötet, 1992) a gyógyszeranyagokon, zsiradékokon és viaszféléken túlmenően regisztrálja és standardizálja az illóolajokat, a növényi és állati drogokat, az egyes gyógyszerkészítményeket (galenikumokat), a radioaktív gyógyszereket, a sebészeti kötözőszereket és a varróanyagokat is. A Magyar Gyógyszerkönyvbe felvett gyógyszerek elnevezésére, minőségi jellemzőire, előállítására, tárolására, adagolására vonatkozóan a gyógyszerkönyv alapelvei irányadók.

A gyógyszerkönyvek feladatköre a gyógyszerkutatás és a gyógyszeripar nagyarányú fejlődése következtében jelentős mértékben kibővült, de bizonyos tekintetben meg is változott. A gyógyszerkönyv ma már nem regisztrál és standardizál minden gyógyszert, mivel a tervszerű kutatások eredményeként újabb és újabb készítmények jelennek meg és szorítják ki a gyakorlatból az előzőeket, s így az egyes gyógyszerek élettartama sokszor igen rövid időre korlátozódik. Az újonnan megjelenő gyógyszereket (gyári gyógyszerkészítményeket) a gyógyszerkönyv nem tudja a kellő időben felvenni, ezért azok regisztrálását a törzskönyvezési folyamat hivatott elsősorban biztosítani. A törzskönyvezett új gyógyszerkészítmények így csak a későbbiekben kerülnek a gyógyszerkönyvbe, közülük is csak az időtállók, amelyeknek terápiás alkalmazását, szükségszerűségét és értékét többéves gyakorlat igazolta. Már az V., a VI. és a VII. Magyar Gyógyszerkönyv is ilyen elgondolás alapján standardizálta mindazon alapanyagokat, amelyek a gyógyszerkönyv megjelenésének időpontjában a gyógyszerkincs értékes tagjai voltak, függetlenül attól, hogy ezek a magisztrális gyógyszerkészítéshez felhasználásra kerültek-e, vagy egyedül gyári gyógyszerkészítmények hatóanyagaként szerepeltek.

{IV-565.} A magyar gyógyszerkutatás, illetve a gyógyszerészettudomány
főbb eredményei és kiemelkedő személyiségei

A gyógyszerkutatásnak és -gyártásnak Magyarországon a 19. századtól nagy hagyományai vannak. A kémia és az orvostudomány korán egymásra talált, s a 19. század második felében a gyógyszerkutatás alapjait képező kísérleti farmakológia fokozatosan önálló tudományággá fejlődött.

A kutatás kezdetben főként az egyetemi kémiai és farmakológiai intézetekben, a gyógyszertárakban, valamint a klinikákon folyt.

A modern magyar gyógyszerészet első jelentős alakjának Láng Adolf Ferenc (1795–1863) tekinthető. Amellett, hogy megindította a Gyógyszerészi Hírlapot (1848), mindmáig az egyetlen gyógyszerész, akit „tára melletti” tevékenysége mellett, de főként a botanikában elért eredményei alapján a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába választott (l. 1858).

Felletár Emil a pesti tudományegyetem második gyógyszerészdoktora, a Vegyészet és Gyógyszerészet című szaklap alapítója és szerkesztője (1862), a Gyógyszerészi Hetilap társszerkesztője, a törvényszéki vegytan magántanára (1863-tól), az Országos Művegyészeti (Országos Bírósági Vegyészeti) Intézet vezetője (1883-tól), a törvényszéki toxikológia nemzetközileg elismert művelője és hazai megteremtője volt. Felfedezte a hullarészekben a rothadás által keletkező ptomaint. Másik jelentős sikere a vérfoltok pontos felismerése és kizárólagos megállapítása; módszerét ma világszerte alkalmazzák. A Buda-Pesti Gyógyszerész Testület megbízásából Kátay Gáborral (1831–1878) együtt megírta a Gyógyszerészeti tudományok alapvonalai. 1–3. kötet (1862) című könyvet. Kátay az Orvosi Hetilapban megjelent cikkeiben már korábban is szót emelt a gyógyszerészek képzését szolgáló, magyar nyelvű szakkönyvek megjelentetése érdekében, s Katona Zsigmonddal (1828–1902) és Láng Adolf Ferenccel együtt sürgette a gyógyszerészegylet megalakítását is.

Schédy Sándor (1831–1902), a Gyógyszerészeti Hetilap megindítója (1862) és több évtizeden át szerkesztője, a Gyógyszerészi Zsebnaptár című kiadvány – a gyakorló gyógyszerészek fontos kézikönyve – elindítója (1864), 1897-ben megírta a Magyar Gyógyszerész Egylet 25 éves történetét, valamint a magyar gyógyszerészet rövid történetét. Nagy szerepe volt abban, hogy 1867-ben összehívták az első országos gyógyszerész nagygyűlést és 1872-ben megalakult az Országos Gyógyszerész Egylet, amelynek elnöke Ráth Péter gyógyszerész, országgyűlési képviselő lett. A második magyar gyógyszerészeti folyóirat, a Gyógyszerészi Közlöny megindításával (1885) szerzett jelentős érdemeket Csurgay Kálmán (1858–1892).

{IV-566.} Rozsnyai Mátyás (1833–1895) korszerűen berendezett falusi patikája laboratóriumában kezdett foglalkozni a gyermekgyógyászatban akkoriban egyedüli lázcsillapító szer, a csersavas kinin íztelen vegyületének kidolgozásával. A készítményt – sikeres alkalmazása alapján – benyújtotta a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók pályázatára, amelyen pályadíjat nyert (1869); a „chininum tannicum insipidum sec. Rozsnyay” több külföldi gyógyszerkönyvben is hivatalos lett. Aradra költözése (1872) után, kibővített laboratóriumában, a kinalkészítményeken kívül behatóan foglalkozott a környékbeli borvidék borainak gyógyborrá való feldolgozásával, amelyekkel több külföldi (Brüsszel, Párizs, Bécs stb.) kiállításon aranyérmet nyert. 1889-ben pályadíjat alapított gyógyszerészgyakornokok számára. Az évenkénti pályázatnak az I. világháború véget vetett, de a Magyar Gyógyszerész Egyesület az 1930-as években felújította a Rozsnyay-emlékversenyeket, majd a Magyar Gyógyszerészeti Társaság Rozsnyay-emlékérmet alapított.

Az első egyetemi kémiai intézetet 1872-ben Than Károly, az MTA tagja (l. 1860, r. 1870) alapította, aki a szerkesztőbizottság elnökeként nagy szerepet játszott volt az I. és a II. kiadású Magyar Gyógyszerkönyv kiadásában. Than Károly iskolájából nőttek ki azok a tanítványok – elsősorban Lengyel Béla (1844–1913), Ilosvay Lajos (1851–1936), Winkler Lajos –, akik megalapozták a modern analitikai, ezen belül a gyógyszeranalitikai kémiát. Than tanársegéde, majd tanszékén utóda, Winkler Lajos tekinthető a magyar gyógyszerészeti kémia megalapítójának. Rendkívül szellemes és pontos gyógyszeranalitikai módszereivel világszerte elismerést szerzett. Jelentős szerepet kapott a gyógyszerkönyvek kémiai részének kidolgozásában; a III. és a IV. kiadású Magyar Gyógyszerkönyv kémai része már az ő keze munkája. A gyógyszervizsgálatokon kívül különös ambícióval foglalkozott a vízvizsgáló módszerek kidolgozásával, ami ugyancsak hozzájárult világhírnevéhez. Eredményeiért az MTA tagjává választotta (l. 1896, r. 1928).

Matolcsy Miklós (1869–1938) ugyancsak Than Károly tanársegédeként kezdte pályáját, majd megszervezte a budapesti egyetemi gyógyszertárat (1907), s a budapesti egyetem Orvostudományi Karán a gyógyszerészet tantárgyat adta elő. Tagja volt mind a III., mind a IV. kiadású Magyar Gyógyszerkönyv szerkesztését támogató szakértői bizottságnak, továbbá az Országos Közegészségügyi Tanácsnak, s részt vett a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság megalapításában is.

A századforduló gyógyszerésztársadalmának jellegzetes alakja volt Karlovszky Geyza (1860–1936), aki előbb Than Károly tanársegédeként dolgozott (1881–1892), majd átvette a Gyógyszerészi Közlöny szerkesztését. 1919-ben javasolta egy gyógyszerészeti múzeum felállítását. 1923-ban Budapesten megnyitotta Arany Szarvas nevű patikáját. Halála után az Országos Gyógyszerész Egyesület közgyűlése megszavazta a Karlovszky-emlékérem és emlékplakett kiadását.

Szebellédy László (1901–1944), aki fiatalon lett a budapesti egyetemen Winkler Lajos utóda, a szervetlen és analitikai kémia tanára, főként elektroanalízissel és mikroanalízissel foglalkozott; eljárásai az ország határain túl is ismertté tették nevét.

A kolozsvári gyógyszerészek közül Hintz György (1839–1890), a Kolozsvári Gyógyszerész Testület elnöke, a kolozsvári tudományegyetemen a gyógyszerészet előadója (1884-től magántanára) alapította s haláláig vezette a kolozsvári Gyakornoki Tanfolyamot. Issekutz Hugó (1855–1915), a kolozsvári tudományegyetem magántanára (1892), a gyógyszerészi műtan előadója 1904-ben berendezte, s haláláig vezette a kolozsvári egyetemi gyógyszertárat.

Dávid Lajos (1889–1962), a kolozsvári Egyetemi Gyógyszertár munkatársa a Trianon {IV-567.} után Szegedre áttelepült egyetem kötelékében megbízást kapott a Gyógyszerészeti Intézet és Egyetemi Gyógyszertár létesítésére. Megindította és vezette a szegedi Gyógyszerész Gyakornoki Iskolát. Orient Gyula (1869–1940) gyógyszerész- és orvosdoktor 1921-től a kolozsvári tudományegyetem orvosi-gyógyszerészi karának biológiai és toxikológiai tanszékén többek között a gyógyszerismeretet is tanította, emellett foglalkozott az orvos- és gyógyszerészettörténettel, s értékes magángyűjteményével megalapította a kolozsvári Gyógyszerészeti Múzeumot. Kazay Endre (1876–1923) hosszú évek munkájával gyűjtötte össze az 1901-ben Nagybányán kiadott, négykötetes Gyógyszerész Lexicon. Az összes gyógyszerészi tudományok encyclopediája hatalmas gyakorlati anyagát.

Augusztin Béla (1877–1954) Deér Endre budapesti gyógyszertárában kezdte pályáját, s Deér rábeszélésére ment a híres A. Tschirch professzor berni intézetébe, ahol a paprika anatómiájáról szóló értekezésével 1904-ben doktorátust szerzett. Hazatérve 1904-től az egyetemi botanikus kert munkatársa, 1905-től a Gyógyszerész Gyakornoki Iskola tanára, 1913-tól a Kísérletügyi Intézmények vegyésze volt; az utóbbi helyen megszervezte a Gyógynövénykísérleti Állomást. Elindította a hazai gyógynövénygyűjtést és -termesztést, valamint a Nyírségben termelt gyógynövények illóolajának lepárlását, vezette a külföldre kerülő gyógynövények minősítését és ellenőrzését, megalapozva ezzel a magyar gyógynövények külföldi jó hírnevét. Tagja volt az V. kiadású Magyar Gyógyszerkönyv szerkesztőbizottságának.

Schulek Elemér Winkler professzor tanársegédeként kezdte pályáját. Az USA és európai országok gyógyszerellenőrzésének tanulmányozása (1926–1927) után hazatérve az Országos Közegészségügyi Intézet kémiai osztályának vezetője lett, s megszervezte a magyarországi gyógyszerellenőrzést. Szebellédy professzor halála után a budapesti egyetem szervetlen és analitikai kémia tanára és az intézet igazgatója lett. Az V. és VI. Magyar Gyógyszerkönyv szerkesztőbizottságának elnöke.

Csipke Zoltán (1899–1966), az Egyetemi Gyógyszertár fővegyésze (1930-tól). majd az Egyetemi Gyógyszerészeti Intézet és Egyetemi Gyógyszertár előadója, magántanára, 1938-tól a vénykészítés (receptúra) tárgyat adta elő, s közben úttörő jellegű tudományos munkát végzett. Tagja volt az V. és VI. kiadású Magyar Gyógyszerkönyv szerkesztőbizottságának.

Mozsonyi Sándor (1889–1976), a budapesti tudományegyetem magántanára (1933-tól), a gyógyszerészet tantárgy előadója, az Egyetemi Gyógyszertár igazgatója (1934-től) 1935-ben megszervezte az Egyetemi Gyógyszerészeti Intézetet, 1941-ben berendezte az intézet új helyiségeit a Hőgyes Endre utcában, és ott az ostrom alatt is biztosította a klinikák gyógyszerellátását. Utóbb az új Gyógyszerésztudományi Kar első dékánjává választották (1955–1962). Az V. és VI. Magyar Gyógyszerkönyv szerkesztőbizottságának a tagja.

Koritsánszky Ottó (1882–1952), a Magyarországi Gyógyszerész Egyesület titkára, majd igazgatója, a Nemzetközi Gyógyszerész Szövetség (FIP) egyik alelnöke (1930-tól) sokat tett a finnek, észtek, lettek gyógyszerészetének megismerése terén.

Halmai János (1903–1973), a budapesti tudományegyetem magántanára (1942), a gyógyszerészet története tárgy előadója tagja volt a Szabványügyi Intézet gyógynövénycsoportjának, valamint az V. és VI. kiadású Magyar Gyógyszerkönyv szerkesztőbizottságának. Novák Istvánnal (1906–1978) közösen írta meg a Farmakognózia című könyvet. Novák előbb a budapesti Richter Gedeon-gyárban az organoterápiás készítmények osztályának munkatársaként dolgozott, majd a szegedi egyetem farmakognoziai intézetében magántanárrá habilitálták. 1953-ban az intézet tanszékvezető egyetemi tanára lett.

{IV-568.} Sztankay Aba (1868–1936), a debreceni egyetem magántanára (1928-tól), kidolgozta az albumin-tannátot, amelyet először az osztrák gyógyszerkönyv tett hivatalossá. Bevezette a gyógyászatba a keratinált csersavas fehérjét, amely máig használt bélfertőtlenítő, hasmenésgátló. A báti (Hont vármegye) gyógyszertára laboratóriumában előállított szert Honthin néven hozta forgalomba.

Széki Tibor (1879–1950), az új szegedi egyetem felépítésekor a Szerves Kémiai Intézet megtervezője, az egyetem rektora (1933–1934), majd a budapesti tudományegyetemen Winkler Lajos utóda (1934-től), az MTA tagja (r. 1934) volt.

A gyógyszerészet-történet, a gyógyszertechnológia és a gyógyszerügyi szervezés jelentős személyisége Zalai Károly (1921–), a SOTE Egyetemi Gyógyszertára és a Gyógyszerügyi Szervezési Intézet egyetemi tanára, a Magyar Gyógyszerészeti Társaság főtitkára, majd elnöke (1975–1982), a Nemzetközi Gyógyszerészet-történeti Társaság elnöke (1991-től).

A biokémiai farmakológia jelentős kutatója Magyar Kálmán (1933–), a SOTE Gyógyszerhatástani Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, 1987-től az MTA tagja (l. 1987, r. 1995). Elsősorban a központi idegrendszerre ható gyógyszerek biokémiai hatásmódjának vizsgálatával foglalkozik.

Az MTA 1970-ben levelező, 1979-ben rendes tagjává választotta Knoll Józsefet (1925–), a SOTE Gyógyszertani Intézetének egyetemi tanárát és igazgatóját (1963–1995), a Magyar Farmakológiai Társaság elnökét (1967–1982), illetve örökös tiszteletbeli elnökét, az MTA Gyógyszerkutatásokkal Foglalkozó Bizottságának elnökét, akinek nevéhez jelentős tudományos eredmények (pl. a magasabb rendű idegműködés fiziológiai mechanizmusának új elmélete, a pszichés működéseket befolyásoló tényezők gyógyszerkísérleti vizsgálata), új gyógyszerek kikísérletezése (pl. a [-]deprenyl) és endogén anyagok (pl. cellulin, angiohipotenzin, szatietin) felfedezése fűződik.

A gyógynövénykutatók közül Petri Gizella és Bernáth Jenő professzorokat említjük.

Gyógyszeripar

A 19. század utolsó évtizedében a gyógyszerészet alapvetően megváltozott. A gyógyszerek iránti megnövekedett az igény, a fejlett gyógyszeriparral rendelkező nyugati országokban már alkalmazott új gyógyszerformák (tabletta, drazsé, injekció) Magyarországon is terjedni kezdtek, s az akkoriban legmodernebbnek számító új gyógyszerek, a szerobakteriológiai és az organoterápiás készítmények gyártása is jelentős ipari hátteret igényelt. A klasszikus gyógyszerészet átalakult, a patikákban egyre kevesebb gyógyszer készült, viszont a magyarországi gyógyszeripar, a fenti feltételektől is kényszerítve, a 19–20. század fordulóján fejlődésnek indult, s a két világháború között már jelentős helyet foglalt el a magyar gazdasági életben.

Az első hazai gyógyszerüzem a pesti Soroksári úton 1867-ben felépült Központi Magyar Gyógyszerészeti és Művegyészeti Vállalat Rt. volt, amelybe beolvadt Wagner Daniel Pesti Technikai Vegyészeti Gyár Rt.-je, amely 1847-től állított elő különböző vegyipari termékeket. Az új soroksári úti gyár azonban egy évtizednyi működés után gyakorlatilag megszűnt. Az ipari méretű magyarországi gyógyszergyártás egy tőkeerős, kellő felkészültségű, világot járt gyógyszerész, Richter Gedeon (1872–1944) nevéhez fűződik, aki Üllői út 105. sz. alatti gyógyszertárának (Sas Patika) laboratóriumában 1901 óta kísérletezett organoterápiás készítmények előállításával, s hamarosan forgalomba hozta a természetes adrenalint és lecitint. Hazánkban elsőként – egy évvel a japán Takamine Dzsokicsi felfedezése, az adrenalinnak a mellékvese velőállományából való izolálása (1901) után – megkezdte {IV-569.} az állati szervekből készített gyártmányainak, a Tonogennek, a Glanduitrinnak a gyártását. Sikerei lehetővé tették, hogy 1907-ben – elsősorban organoterápiás gyógyszerek gyártására – új telephelyen, Kőbányán gyárat alapítson; a Kőbányai Gyógyszerárugyár külföldön mindig Richter Gedeon Rt. néven szerepelt, most hazánkban is.

A hazai termékek iránti bizalmatlanságot tükrözi, hogy kezdetben egyesek kétségbe vonták, hogy a gyár az árjegyzékében feltüntetett aszpirin, kodein, éter, szalicilsav, lecitin gyártására egyáltalában képes, mivel ezek előállítása „csupán nagyobb szabású vegyészeti gyárban lehetséges”. A készítmények minősége és korszerűsége azonban hamarosan nemzetközi elismerést szerzett az új üzemnek, amely 1912-ben már egy hipofizishátsólebeny-kivonattal jelentkezett a világpiacon (Glanduitrin). A Richter-gyár az organoterápiás preparátumok mellett később foglalkozni kezdett növénykémiai és szintetikus kémiai termékek gyártásával is. 1911-ben előállította az acetilszalicilsav legstabilabbnak tekinthető, vízoldékony sóját, a kalciumacetilszalicilátot, amely Kalmopyrin néven máig az egyik legismertebb gyógyszer Magyarországon. 1912-ben előállította az első tisztított digitálisz-kivonatot (Adigan), s ugyanebben az évben sikerült a hidrogén-peroxidot karbamiddal tartósítani. A szilárd vegyület Hyperol néven hamarosan közismert fertőtlenítőszer lett.

A Richter-gyárban kezdte pályafutását Wolf Emil (1886–1947) vegyészmérnök, aki Kereszty Györggyel (1995–1937) együtt 1910-ben lerakta az időrendben második magyarországi gyógyszergyár, az ALKA Vegyészeti Gyár alapjait. A gyár 1913-ban felvette a Chinoin nevet, s rövidesen az ország legnagyobb gyógyszergyárává fejlődött. Termékei közé kezdetben a már ismert alkaloidák – johimbin, atropin, hioszciamin és a félszintetikus úton előállított homatropin – tartoztak. Hírnevének megalapozásához jelentősen hozzájárult a Cadogel elnevezésű, bőrizgató anyagoktól mentes kátránykészítmény, amely gyulladásos bőrfolyamatok kezelésére bel- és külföldön egyaránt elterjedt (1914). Ugyancsak keresett lett külföldön is az új állatgyógyászati szer, a Distol.

Az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár – a mai EGIS – elődje a berni Wander Rt. leányvállalata volt, amelyet 1912-ben létesítettek. Fennállásának első húsz évében csak gyermektápszereket, malátakészítményeket és galenikus preparátumokat állított elő. Ismertebb sikeres készítményei: Alucol, Karil, Germicid, Legatin stb.

Ugyancsak 1912-ben alapították a szerobakteriológiai készítmények előállításával foglalkozó első üzemet, a Phylaxia Szérumtermelő Rt.-t. Szérumokat korábban csak a budapesti Állatorvosi Főiskola Bakteriológiai Intézete és néhány kisebb magánlaboratórium állított elő. A kezdeti nehézségeket a Phylaxia vezetői jó gazdasági érzékkel és kiváló tudományos felkészültséggel küzdötték le, s hamarosan nagyarányúvá fejlesztették az akkor Európa-szerte pusztító sertéspestis elleni oltóanyagok termelését. 1914-ben forgalomba került a lovak mirigykórját gyógyító streptococcus-szérum, 1916-ban pedig megkezdődött a sertésorbánc-lószérum, a sertésorbánc elleni Pasteur-féle vakcina, a lépfene elleni lószérum és a lépfene elleni Pasteur-féle vakcina gyártása.

Az I. világháborút követő néhány éves megtorpanás után a magyar gyógyszeripar ismét fejlődésnek indult. A Richter Gedeon-gyár Olasz- és Spanyolországban, Mexikóban és Angliában, a Chinoin Ausztriában, Jugoszláviában és Olaszországban leányvállalatot létesített.

1927-ben Büdszentmihályon (Tiszavasvári) Alkaloida Vegyészeti Gyár néven új gyógyszergyárat hozott létre Kabay János (1896–1936) gyógyszerész. Kabay az Augusztin Béla által vezetett Gyógynövénykísérleti Állomáson feleségével {IV-570.} együtt módszert dolgozott ki a morfinnak nyers máknövényből való előállítására; első szabadalmát 1925-ben nyújtotta be. További kutatásai során, az ópiumfázis teljes kikapcsolásával, megoldotta az alkaloidák előállítását a száraz, kicsépelt mákszalmából is, ami lehetővé tette az egész éves folyamatos termelést. Ekkor már az állam is felismerte Kabay felfedezésének nemzetgazdasági jelentőségét, és támogatást nyújtott a kísérletekhez. Az eljárás világszerte nagy feltűnést keltett, s a Népszövetség – bár hosszas vita és több helyszíni szemle után – hozzájárult a gyártás üzemszerű megindításához. 1935-ben Lengyelországban is gyár létesült Kabay eljárása alapján.

1939-ben 40 gyógyszergyár, illetve gyógyszereket előállító nagyobb laboratórium működött Magyarországon, s így a II. világháború kezdetéig a gyógyszeripar a magyar nemzetgazdaság jelentős tényezőjévé vált. E nagyarányú fejlődés kétségtelen bizonyítéka volt az a nemzetközileg is nagy jelentőségű kutatási együttműködés, amelyet Zemplén Géza (1883–1956) és Zechmeister László (1909–1972) szerveskémiai, Szent-Györgyi Albert (1893–1986) biokémiai és Issekutz Béla (1886–1979) farmakológiai iskolája fejtett ki a két világháború között.

A Chinoin 1917-ben megkezdte a homatropinmetilbromid (Novatropin) gyártását, miután egy évvel korábban Issekutz kimutatta, hogy a kvaterner tropeinbázisok mentesek az atropin nemkívánatos központi idegrendszeri hatásától.

Több mint másfél évtizedes kutatómunkát koronázott meg 1927-ben, ugyancsak a Chinoin gyárban, egy a Salygrannal egyenértékű higanyos diuretikum felfedezése (Novurit). Ennek jelentőségét csak fokozta Issekutz Béla felismerése, amely szerint teofilinnel kombinálva lényegesen fokozható a diuretikus hatás, ugyanakkor a lokális izgalmi tünetek mérséklődnek.

Szent-Györgyi Albert 1928-ban mellékveséből, majd 1932-ben paradicsompaprikából is előállította a C-vitamint (aszkorbinsav). Ennek alapján a Chinoinban megindult a C-vitamin üzemi gyártása. Néhány év múlva az extrakciót a szintetikus eljárás váltotta fel. A Chinoin további új gyógyszerei közül kiemelkedik a ma is forgalomban lévő Sevenal, Troparin, Neomagnol stb. A Chinoin kutatói 1930-ban fejezték be a papaverin első ipari szintézisét, 1931-ben pedig előállították a papaverin etil-homológját (Perparin, Ethaverin), amely – mint a papaverinnél hatásosabb simaizomgörcs-oldó – hamarosan az egész világon elterjedt.

Szent-Györgyi Albert mutatta ki elsőként (1936), hogy az adenozintrifoszfát (ATP) tiszta állapotban erősen tágítja a koronáriákat és a perifériás artériákat. A Richter Rt. gyártmányaként forgalomba került tiszta ATP-oldat (Atriphos) az első kémiailag definiált preparátum volt az értágító organoterapeutikumokkal szemben. Szent-Györgyi – ugyancsak 1936-ban – izolálta a rutint és Rusznyák Istvánnal (1889–1974) együtt kimutatta a szer hajszálér-permeabilitást és -törékenységet mérséklő hatását (P-vitamin). A rutin kémiai szerkezetét szintén magyar kutatók, Zemplén Géza és Bruckner Győző (1900–1980) derítették fel.

1936-ban Törő Imre (1900–1993) felismerte, hogy az embrionális borjúszívizom-kivonat regenerálja a miocardiumot és növeli a szív teljesítőképességét. A megfelelő készítményt a Richter gyár hamarosan forgalomba hozta (Corhormon).

A szulfonamidok gyártása 1937-ben indult meg a p-amino-benzol-szulfonamid reprodukciójával (Chinoin: Deseptyl, Richter: Ambesid). A Chinoin kutatói rövidesen két új származékot is előállítottak, a szulfametiltiazolt (1939) és a szulfatiokarbamidot (1940). Az előbbi Ultraseptyl néven mintegy másfél évtizeden keresztül a gyár legkiemelkedőbb készítménye volt.

A magyar gyógyszeripar a hazai kutatási eredményeken túlmenően természetesen élénken figyelte a külföldi újdonságokat is. Pl. a Richter Gedeon- és a Chinoin-gyár {IV-571.} kutatói, felfedezésük után néhány évvel, sorban megvalósították a szteroidhormonok ipari gyártását. A Richter-gyár kutatói a tiszta hatóanyag izolálását azonban nemcsak a hormonok esetében tűzték ki célul, hanem valamennyi organoterápiás és növénykémiai preparátuméban is. A Chinoin többek között megállapodást kötött a Vegelin-céggel, amelynek alapján a magyar gyár 1918-ban Közép-Európa egyik legnagyobb szalicilsavgyártó üzemét teremtette meg.

A Wander-gyár – a fejlődés saját útját választva – többszöri üzembővítés után gyógycukorkák és gyógyszerspecialitások termelésére rendezkedett be. Az önálló kutatás itt csak 1932-ben indult meg, amelynek nyomán mintegy tízféle alapanyagot gyártottak.

Több, gyógyászatilag fontos alapanyag előállítását más vegyipari üzemek kezdeményezték. 1931-ben a vegytiszta kénsav és sósav, 1932-ben a vegytiszta cinkszulfát, 1936-ban a ricinusolaj gyártása indult meg.

A Phylaxia Szérumtermelő Rt. 1920-ban bocsátotta piacra az avirulens pasteurella-törzsekből előállított Manninger-féle baromfikolera elleni vakcinát, 1927-ben a sertéspestis és a sertésorbánc elleni bivalens szérumot, 1937-ben a galambparatífusz elleni formolvakcinát, 1938-ban pedig a szopornyica elleni hiperimmun szérumot. 1942-ben a gyár cikklistájába 25 különböző állatgyógyászati szerobakteriológiai készítmény tartozott. A Phylaxia 1924-ben megkezdte az embergyógyászati oltóanyagok termelését is. Első ilyen produktuma a diftéria elleni vérsavó volt, amelyet néhány éven belül több antibakteriális és antitoxikus savó követett. 1936-ban megoldódott a precipitált difuéria anatoxin, 1938-ban a Schick-féle toxin, 1940-ben pedig a tífusz elleni csapadékos oltóanyag gyártása.

A két világháború között a magyar gyógyszeripar nemcsak a termékek modernségével, bő választékával és a termelés fejlődésével vált ismertté, hanem szinte világszerte egyhangú elismerést szerzett a gyógyszerek kiváló minősége révén is, különösen azután, hogy megindult az 1927-ben alapított Országos Közegészségügyi Intézet egységes szempontok szerinti, pártatlan és szigorú, az egész országra kiterjedő ellenőrző tevékenysége.

A II. világháborúban a magyar gyógyszeripar elveszítette nyersanyagforrásai egy részét, s a tengeren túli piacai is kiestek. A termelést ezért az alapanyaggyártás kiterjesztésével igyekeztek folytatni, s a világ más részein kutattak új exportlehetőségek után. A hazai fogyasztás is egyre nagyobb mértékben támaszkodott a magyar gyógyszergyártmányokra. 1943-ban a magyar gyógyszeripar a belföldi igények 80%-át fedezte. A háborús események előrehaladtával a gyárak a fegyveres erők felügyelete alá kerültek, a termelés megbénult, majd a bombázások és a harci cselekmények következtében jelentős személyi és anyagi károk keletkeztek.

A háborút követő évek legfontosabb feladata elsősorban az újjáépítés volt. 1947-ben az öt nagy – a Chinoin, a Richter Gedeon, a Wander, az Alkaloida és a Phylaxia – gyáron kívül 13 kisebb üzem és 27 gyógyszervegyészeti laboratórium tevékenykedett Magyarországon, de 61 gyógyszertár is foglalkozott törzskönyvezett gyógyszerkülönlegességek (kombinációk és galenikumok) előállításával.

A gyógyszeripar 1948. évi államosítása teljesen megváltoztatta a termelés és kutatás szerkezetét. A kisebb üzemeket felszámolták, illetve nagyobb egységekbe tömörítették, s a Gyógyszeripari Egyesülés keretében öt gyógyszergyár működött tovább: a Chinoin, a Kőbányai Gyógyszerárugyár (azaz a Richter-gyár), az Alkaloida, a Wander-ből alakult Egyesült Gyógyszer és Tápszergyár (EGYT), valamint a korábban a német I. G. Farbenindustrie budapesti leányvállalataként működő Magyar Pharma Gyógyszergyár. Ez utóbbi szovjet, majd magyar tulajdonba ment át, telephelyén pedig új létesítmény, {IV-572.} a Reanal Finomvegyszergyár kezdte meg működését. A Reanal a legmagasabb igényeket is kielégítő laboratóriumi vegyszereket, biokemikáliákat készített.

A gyógyszergyárak termelési profilja is célszerűen elhatárolódott. A Chinoin a tradicionális szintetikus gyártmányok mellett megkapta a legfontosabb antibiotikumok üzemi gyártását. A Kőbányai Gyógyszerárugyár – bár hű maradt az organoterápiás és fitokémiai készítményekhez – fokozatosan megvalósította a természetes anyagok szintetikus vagy félszintetikus gyártását. A kőbányai gyár oldotta meg először Magyarországon a B12-vitamin ipari méretű fermentációját. Az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár feladata lett az ország gyógytápszerekkel való ellátása. Az Alkaloida a mák hatóanyagai mellett egyéb alkaloidák, valamint a rutin, a kolchicin termelését tűzte ki célul.

Az államosítás az oltóanyag-termelésben is nagy változást eredményezett. Az idők folyamán létesített kisebb oltóanyag-termelő laboratóriumok ugyanis beolvadtak a Phylaxiába; az egyesített vállalat Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézet néven működött tovább. Az embergyógyászati oltóanyagokkal szemben támasztott, megnövekedett mennyiségi és minőségi követelmények, valamint a téma közegészségügyi jelentősége miatt indokolttá vált, hogy ez a részleg különváljék a Phylaxiától. Ez az üzem 1954-ben Humán Oltóanyagtermelő és Kutató Intézet néven önálló vállalattá alakult.

Az államosítás lehetővé tette azt is, hogy megtisztítsák a magyar gyógyszerlistát az elavult, túlhaladott készítményektől. Így a lehetőség szerint a minimumra csökkentették azoknak a gyógyszereknek a számát, amelyeket különböző néven több cég is gyártott. Ugyanakkor vezérelvként kimondták, hogy csak jól definiálható hatóanyagot tartalmazó, stabil sajátságú, bizonyíthatóan terápiás értékű készítmény törzskönyvezhető, de ez is csak akkor, ha a meglevőkkel szemben lényeges haladást képvisel.

A magyarországi gyógyszerkutatás és -gyártás szempontjából is döntő jelentőségűnek mondható a Gyógyszeripari Kutató Intézet létesítése 1950-ben. Az intézet fő feladata egyrészt a gyógyszeriparban már folyó, nagy volumenű gyártások technológiájának a felülvizsgálata, illetve az ország gyógyszerellátása szempontjából fontos, de Magyarországon még nem gyártott készítmények gazdaságos, szabadalmilag független úton való reprodukciója, másrészt elvi kutatások révén új, eredeti készítmények kidolgozása volt. Az intézet munkatársai tíz év alatt mintegy hetven eljárást tökéletesítettek, illetve dolgoztak ki. Megvalósították a penicillin, a sztreptomicin és az oxitetraciklin, majd a neomicin, a tetraciklin, a nisztatin és több más antibiotikum előállítását. Kimagasló eredmény volt az oxitocin üzemi méretű – világviszonylatban második – szintézise, amelyet az intézet peptidkutatói oldottak meg, s a gyártást a Kőbányai Gyógyszerárugyár végezte.

1954-ben megalakult a magyar gyógyszerkutatás második alapintézete, a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézete (KOKI). A KOKI Gyógyszerkutatási Osztályának legfontosabb feladatává a kémiai szerkezet és a gyógyszertani hatás alapvető összefüggéseinek a tanulmányozását tették. E feladat végrehajtása során számos olyan munka látott napvilágot, amely jelentős elméleti és gyakorlati eredményekhez vezetett.

A későbbiekben a gyógyszerkutatás a gyógyszergyárakban is nagy lendületet kapott. A gyári kutatólaboratóriumok elsősorban a gyártással közvetlenül összefüggő témák megoldására fektettek és fektetnek ma is súlyt. E téren legnagyobb hagyománya a Chinoin-gyárnak van. Számos kutatási területéből a legfontosabbak: papaverinszármazékok, tumorgátlók, diuretikumok, szulfonamidok, antituberkulotikumok {IV-573.} és egyéb kemoterápiás szerek, antidiabetikumok, antibiotikumok.

A Kőbányai Gyógyszerárugyár kutatói a biokémiai, a biológiai és a növénykémiai témák mellett nagy erővel foglalkoztak a szintetikus fájdalomcsillapítókkal és gyulladásgátlókkal. Az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyár szakemberei sikeresen oldották meg a modern nyugtatók (trankvillánsok), hipotenzivumok, antiprotozoon szerek gyártását. A gyár legfontosabb készítménye lett a kloramfenikol, amelyet magyar szabadalom alapján szintetikus úton állított elő.

A gyógyszeripar államosítása együtt járt a gyógyszer-külkereskedelem államosításával is. 1949-ben az export-import ügyletek koordinálására és lebonyolítására létrehozták a MEDIMPEX Gyógyszer-külkereskedelmi Vállalatot.

Az államosítást követően gyógyszergyártásunk elsődleges feladata a hazai gyógyszerpiac igényeinek a kielégítése lett. Az 1950-es években megkezdték a kor legfontosabb gyógyszereinek (pl. antibiotikumok, szteroidok, gümőkór elleni szerek, daganatos betegségek gyógyszerei, vitaminok, fenotiazin-származékok) a gyártását. Ehhez jelentős kutatási kapacitásokat kellett létrehozni és működtetni, nemcsak az originális termékekre, hanem az eljárási szabadalmakra és a technológiai kutatásokra is koncentrálva. Ennek eredménye lett olyan gyógyszerek felfedezése és forgalmazása, mint pl. a Degranol, a Myelobromol, a Mannogranol, a No-Spa, a Spiractin és a Mydeton. Az originális és generikus termékek mellett jelentős helyet foglaltak el az ún. reprodukciós termékek is.

A magyar gyógyszeripar 1965-ben termelésének több mint 60%-át a világ 70 országába exportálta, bár exportlehetőségei elsődlegesen a szocialista országokba és a Távol-Keletre irányultak. Az iparág 1965 utáni fellendülését az tette lehetővé, hogy a gyógyszergyárak ügyesen kihasználták az ún. szocialista gazdaság akkori rendszerén belüli lehetőségeiket. A legnagyobb magyar gyógyszervállalatok képessé váltak az együttműködésre a fejlett országok gyógyszergyártóival, mind az originális vegyületek közös kifejlesztése, mind a licencmegállapodások terén. Eredményes együttműködés alakult ki többek között a svájci Ciba és Sandoz, a belga Jansen, a német Bayer és más gyógyszergyárakkal. Ebben az időszakban fejeződtek be a nagy gyógyszeripari rekonstrukciós programok.

A magyar gyógyszergyárak 1968 után egyre nagyobb önállóságra tettek szert, s az 1980-as évek elejétől fokozatosan önállósodott külkereskedelmi tevékenységük is.

Magyarország 1976-ban csatlakozott az EFTA gyógyszerminőség-ellenőrzést szabályozó egyezményéhez. Ekkor az öt vezető magyar gyógyszergyár (Alkaloida, Biogal, Chinoin, EGYT, Kőbányai) a nemzeti jövedelem 5–7%-át adta.

Az 1990-es évek elején fordulat következett be. A társadalmi, politikai és gazdasági változások kihatottak a gyógyszeriparra, illetve befolyásolták annak lehetőségeit is. Fellazultak a magyar állam által kialakított termékspecializálódások. A gyógyszergyárak kialakították önálló bel- és külkereskedelmi szervezetüket. A külföldi gyógyszergyárak mind határozottabban léptek fel, jelenlétük a magyar piacon egyre erőteljesebbé vált. A törzskönyvezési, illetve a forgalombahozatali gyakorlat megváltozásával együtt járt az is, hogy csaknem az összes jelentős külföldi készítmény megjelent hazánkban is. A magyar gyógyszergyárak helyzetét nehezítette, hogy nemcsak a hazai piacokon kellett a folymatosan növekvő konkurenciával számolniuk, hanem a hagyományos exportpiacok felvevőképessége is szűkült, részben a térségben tapasztalható gazdasági nehézségek, részben pedig az ott is megjelenő konkurencia miatt. Ma már hazánk is tagja a termékszabadalmas országok hatalmas táborának. Mindeközben {IV-574.} gyárainkat privatizálták, s a Richter Rt. kivételével valamennyi vezető gyárunk többségi tulajdona külföldi szakmai befektetők kezébe került.

Az utóbbi évtizedek sikeres gyógyszerei közül említhető a Mydocalm (reumagyógyszer), a Trioxazin és a Grandaxin (trankvillánsok), a Lycurim, a Zitostop (sejtosztódásgátlók), a Frenolon (pszichotop szer), a Depersolon (szteroid), a Libexin (köhögéscsillapító), a Phlogosam (gyulladáscsökkentő), a Probon (fájdalomcsillapító), a Sensit (koszorúér-tágító), a Cavinton (agyi vérellátást javító) stb.

A hatósági gyógyszerellenőrzés kialakulása és hatása a gyógyszerészetre

A gyógyszeripar kialakulásával szükségessé vált a gyógyszerellenőrzési rendszer kiépítése is. Ennek első korszaka a 20. század elejéig tartott. Az első gyógyszertárakat üzemeltető szabad királyi városok városi tanácsai korán felismerték azt, hogy a gyógyszerek minősége a gyógyszerész szakértelmének, megbízhatóságának és a gyógyszertár ellenőrzésének a függvénye. Ezért nemcsak a gyógyszertárak működését szabályozták rendeleteikkel, hanem – már 13–14. századtól – állandó felügyeletet is gyakoroltak felettük. I. Ferdinánd közegészségügyi rendtartásában (Ordo politiae, 1552) kötelezően elrendelte a nyilvános gyógyszertárak évenkénti, szakképzett személyek által végzett hatósági vizsgálatát, amely a gyógyszerkészlet minőségének az ellenőrzésére is kiterjedt. A Lex sanitaria Ferdinanda 1644-ben a gyógyszertárak rendszeres ellenőrzését orvosok hatáskörébe utalta, akiket 1725-től a helytartótanács jelölt ki, majd szerepüket az 1752-ben létesített tisztiorvosi intézmény vette át; 1927-ig ez volt a gyógyszertárvizsgálat és a gyógyszerellenőrzés hatósági szerve.

A második periódusban a gyógyszer-előállító üzemek, majd gyárak kialakulása, valamint a kémiai módszerek fejlődése lehetővé tette az egyre szélesebb körű és mélyrehatóbb minőség-ellenőrzést. Ekkor már hatósági szabályozók – egyrészt a gyógyszerkönyvek, másrészt a törzskönyvezési adatok – tartalmazták a nyersanyagokkal és a készítményekkel szembeni minőségi követelményeket. A késztermékek kötelező minőség-ellenőrzése hatalmas haladást jelentett, de még a vizsgálati módszerek tökéletesedése sem tudta a gyógyszerbiztonság kérdését teljesen megoldani. Az ellenőrző laboratóriumok képesek voltak a nyersanyagokat és készítményeket minősíteni, de a gyártásközi humán tényezőkből eredő hibák gyakran észrevétlenül elsikkadtak. Gazdálkodási szempontból is hátrányos volt kizárólag a végtermék ellenőrzése, mert így a hibát csak a meglehetősen költséges előállítási folyamat végén lehetett észlelni.

Ezért jelentős esemény volt, hogy 1927-ben felállították az Országos Közegészségügyi Intézetet, s annak gyógyszer-ellenőrzési csoportja megkezdte a gyógyszerminőség rendszeres hatósági vizsgálatát. Az intézet bevezette a gyári gyógyszerkészítmények kötelező törzskönyvezését és rendszeres ellenőrzését, gyógyszerész-szakfelügyelő munkatársaival pedig a gyógyszertárak szakszerű szakmai vizsgálatát.

A tapasztalatok és a rendszeres gyógyszerellenőrzés nagy segítséget jelentett abban, hogy a gyógyszeripar (1948), illetve a gyógyszertárak államosítása (1950) után a gyógyszerellenőrzés a gyógyszerészet egyik meghatározó területe lett. Az 1962-ben megalakított Országos Gyógyszerészeti Intézet (OGYI) a gyógyszerellenőrzés hatósági szerve, egyúttal az Egészségügyi Minisztérium szervezési-módszertani, szakvéleményező, tudományos kutató és továbbképző intézete lett.

A harmadik korszakban került sor – először az Amerikai Egyesült Államokban, majd Európában is – az új minőségbiztosítási rendszer megalkotására. E rendszer legfontosabb alapelveit az Egészségügyi Világszervezet (WHO) irányelvei alapján {IV-575.} elfogadott GMP (Good Manufacturing Practice) tartalmazza, amelyhez számos egyéb követelményrendszer (GLP, Good Laboratory Practice; GCLP, Good Clinical Laboratory Practice; GPP, Good Pharmacy Practice; GCP, Good Clinical Practice) is hozzátartozik. Az átfogó minőségbiztosítási rendszer irányelvei teljes mértékben elfogadottak hazánkban, mind a gyógyszer-előállításban, mind a törvényhozás terén. Magyarország aktív tagja a WHO-nak és – az 1976. évi 31. számú törvényerejű rendelet kihirdetése óta – az 1970-ben Genfben létrehozott Gyógyszerfelügyeleti Egyezménynek (Pharmaceutical Inspection Convention, PIC). „A gyógyszeripari termékek előállítását érintő felügyelet kölcsönös elismerése” tárgyában kihirdetett egyezmény érvényben lévő alapszabályát és szupplementumait legkésőbb 1992. január 1-jén fel kellett váltani az új irányelvekkel, amelyek összhangban vannak az EEC-vel (Guide to Good Manufacturing Practice for Medicinal Products, „az Európai Gazdasági Közösségnek a gyógyszerkészítmények szabályos gyártására vonatkozó irányelvei”). Ennek célja az, hogy megkönnyítsék a gyógyszerek kereskedelmét akadályozó gátak ledöntését, és segítsék a gyógyszerek engedélyezésének egységesítését Európában, továbbá lehetővé tegyék a minőségbiztosítás állandó magas színvonalát, a fejlesztési, a gyártási és az ellenőrzési tevékenység során.

Az Amerikai Egyesült Államoknak, az Európai Közösségnek és Japánnak a gyógyszerek előállításával és minőségével szemben támasztott követelmények koordinálására folytatott folyamatos harmonizációs tárgyalásai eredményeként 1993 novemberében elfogadták a stabilitásvizsgálatokra, valamint a validálásra vonatkozó egységes irányelveket.

Magyarországnak az Európai Unióba való felvételét előkészítő tárgyalások szempontjából a gyógyszeriparban is fontos az EU-előírásokhoz való alkalmazkodás; a Magyar Gyógyszergyártók Szövetsége kiadásában 1998-ban megjelent Az Európai Unió Gyógyszerszabályozása című áttekintés.