A Nyugat körében

A költészet kezdetben mentsvárat jelentett az ifjú Vas Istvánnak: a szülői házban tapasztalt polgári életforma és mentalitás elleni tiltakozás lehetőségét. A pénz világával szemben az a modern költői irányzat ígérte a legfőbb gyógyírt, amelyet fiatalsága idején Kassák Lajos képviselt. 1928–1929-ben jelentek meg első versei a Munka című folyóiratban: mindegyiken erősen érződik Kassák Lajos szellemujja.

1929-től kezdve Vas István olvasni kezdi a Nyugatot. Különösen Illyés Gyula és Erdélyi József lírája hatott rá ekkor. Arra adtak számára példát, ami fokozatosan legfőbb költői céljává válik: "... semmi értelmét sem láttam a versírásnak, ha nem azt mondom el vele, ami vagyok, és ami történik velem." Új ars poeticájában Kosztolányi Dezső egyszerűségének, természetességének hatása is megerősíti. Az ő segítségével jut el a Nyugat szerzőgárdájába is.

Első verseskönyve, az 1932-ben megjelent Őszi rombolás hordozza már azt az alapvető kettősséget, amelyből költészete mindmáig táplálkozik: romantikus elvágyódás és klasszicista önfegyelem, lázadás és rezignált belátás, szárnyalás és mérték, szabadság és formaösztön dualizmusát. S megnyilatkoznak benne más fontos vonásai is: leplezetlen személyessége, nyelvének köznapisága, sőt gyakorta szándékoltan közhelyes banalitása, önnön "életrajzá"-nak versbe emelése. Másik alapszólama: a hangsúlyozott társadalmonkívüliség.

1933 őszén Vas István bemutatkozó látogatást tesz a Nyugat táborába őt befogadó Babits Mihálynál. Nemcsak a híres költő-szerkesztőhöz fordul, hanem a "hatalmas szövetséges"-hez, "az üldözött vallás főpap-fejedelméhez". Babits neve ugyanis ez idő tájt már egyértelmű volt az antifasizmussal. Az erkölcs és a szellemi emelkedettség, a felelősségtudat és a műveltség sugárzásával. A Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként folytatódik ezután Vas István költői metamorfózisa. Társaival együtt immár arra hajlik, hogy a társadalmi helyzet szorítása következtében a főbb életértékeket rendre az intimitásban, az otthon idilljében találja meg, szívesen húzódik az emlékek bensőséges világába. S előszeretettel határolja el ő is magát minden újítástól; viszolyogva a divatos jobboldali eszmék esetleges irodalmi lecsapódásától.

{309.} Levél a szabadságról (1935) című kötetének már lemondó búsongás, mélabús megtörtség az alaphangja, valaminő osztatlan reménytelenségtudat. E búsongó panasz tovább erősödik 1938-ban megjelentetett Menekülő múzsa című kötetében, hol már a cím is kifejezően tükrözi az 1935 óta született versek lényegét. Egyetlen hatalmas kesergés ez a költeményfüzér, tragikus elégiák sora, e versek hangja mind sötétebb, komorabb, megtörtebb. A menekülő számára semmi más nem marad ekkor, mint a jambusok zenéje, a múlt ómódi költői nyelvezetének páncélja.

A harmincas évek végén sorscsapások sorozata éri a költőt. Az első zsidótörvény következményeképp elbocsátják az állásából, felesége a háború kitörésének hónapjában meghal, őt pedig ezt követően sorozatosan hívják be munkaszolgálatra. A kritika találóan minősíti a költőnek e korszakát: "Vas István – mint Radnóti – a szenvedések idején nő kitűnő magyar költőből jelentős magyar költővé." Ekkori, 1939 és 1944 között alkotott verseit felölelő ciklusának címe, a Kettős örvény már többféle szimbólumrendszert is magába sűrít. Az első, a korszak lényegét átfogó, a szerelem és a halál kettőssége. Többrétegű volt magának a szerelemnek ihletköre is: a szeretett asszony elvesztésének fájdalmával feleselt az új szerelem, sőt szerelmek igézete. A másik "örvény": a háború, melynek vérzivatara ugyancsak tömeges halállal fenyegetett. Ebben az állandó érzelmi hányódásban érkezik el a költő végleg a gondolati költészethez: a felismeréshez, hogy az embertelenséggel szemben az elemző értelem erejével lehet csak felvenni a harcot. Útválasztásában Szabó Lőrinc hatása is megerősíti. A Te meg a világ (1932) költője mindenekelőtt a szenvedélyes társadalombírálatban lett Vas István elődjévé; abban, hogy szintoly elszántsággal vetette magától el kora értékrendszerét. S az individualitás programszerű hirdetésében. Emellett Szabó Lőrincnél éppúgy a fogalom foglalja el a kép helyét, mint Vas Istvánnál, szintúgy előszeretettel gondolkodik az ellentétek egységében.

A rettenet esztendejében, 1944-ben Vas István verses naplót vezetett. E lazán összefüggő lírai feljegyzések szövedéke azonnali lecsapódása az élet közvetlen, napi mozzanatainak, csupa ideges rángás, felfokozottság, remegés, szorongás. Egy év lírai krónikája, hazai történelmének és személyes életrajzának költői keresztmetszete. Tragikuma fokozhatatlan. Feljegyzések a holtak házából – a dosztojevszkiji kötetcím illik e jeremiádokra. A felszabadulás Vas Istvánt a teljes negáció állapotában éri. Ez a depresszió a szabadság légkörében kétségkívül elmúlik, mindazonáltal árnya megmarad: állandó belső viadal váltja fel.