VAS ISTVÁN (1910)

FEJEZETEK

Vas István számára a költészet – irodalmunk nemzeti hagyományaihoz híven – kezdettől fogva többet jelent az esztétikum megvalósításánál. A költészetet, a szép szót emberalakító tényezőnek tekinti, küzdelemnek az emberiség jobbik énjéért, ítéletmondásnak, választásnak és döntésnek. Számára az irodalom a mozgás, a cselekvés, az emberi evolúció és progresszió lehetősége, annak a tökéletesedési hajlamnak megnyilatkozása, mely a lélekben benne rejlik.

Irodalomeszményét az élet határozza meg: a létezés egyszerisége és nagyszerűsége. Az élet fogalmába pedig nála természet és műveltség, külső és belső valóság egyaránt beletartozik: mindannak vállalása, ami az emberi létet gazdagíthatja. Azt a költészettípust vallja magáénak, mely életállomásokat, környezetet és kort egyaránt elénk vetít, mely összefüggő életregényként is olvasható. Költő-imágója pedig az a poéta, aki szeret a tömegben elvegyülni, ihleteit az élet köznapiságától lehetőleg nem szakasztja el, és sokat bíz az élőszó erejére, közvetlen érvényére.

Az egyéni szuverenitás és integritás kifejezésre juttatása végighúzódik költészetének több mint öt évtizedes történetén. Az irodalom mindig lehetőség volt számára, hogy megkülönböztesse magát kora átlagától, hogy e hasonlíthatatlan egyediséggel gazdagítsa a közösség különféle formáit. Rokonszenve elemien azoké, akik nem fogadják el készen a világot, amelybe beleszülettek, akik tudnak és mernek kezdeni valamit az életükkel, akiket valami változtató szenvedély indulata vezet. Lírája többek között önmaga megváltoztatásának – "megváltásának" története is: egy emberi magatartás felmutatása az olvasóknak. Individuális lázadásoké, protestálásoké, különutaké – mindenekelőtt a kollektívum érdekében. Nem véletlen az, hogy az észhez ódát író, elsődlegesen intellektuális költőként ismert Vas Istvánnak a szeretet az egyik leggyakrabban használt fogalma.

Életművében az is szembeszökő, hogy amit műveltségnek, erudíciónak minősítünk, abban is leggyakrabban az élet koncentrált eredményei tükröződnek. Az emberi teljesség átélése. Nem mellékes mozzanat, hogy költészetének fogalmi jellege épp Rómában kristályosult ki végérvényesen. Lételeme a pezsgés, az emberi sokadalom: a városi miliő kicsiben az egész emberiség perspektíváit jelenti számára. Telhetetlen az új színek, ízek, változatok meghódításában; együtt a múlt {308.} valóságrétegeinek ébren tartásával, a hajdani költészeti világok megújításával: nem mondva le semmiről, ami emberi voltunk közös eredménye. Költészete újra és újra a lélek kimeríthetetlenségéhez tér vissza, a variációkhoz és az eltérésekhez. Nicolaus Cusanustól vett, sokat idézett jelmondata, a coincidentia oppositorum az emberi matéria szélsőségeinek egyesítését is jelenti. Ennek megfelelően egész sor paradoxnak tűnő jellemjeggyel lehet minősíteni Vas István alkotói formátumát: hagyományvédő újító, individualista társadalomrajongó, nemzetnevelő européer, esztétizáló realista, klasszicizáló romantikus, dezilluzionált eszményállító, emberközpontú istenhivő. Kontrasztokkal, melyek nála a valóság és a lélekvalóság szüntelen ütközéséből, a soha-meg-nem-elégedés elemi erejű szabadságvágyából fakadnak.