Hit és hitetlenség között

A Márciustól márciusig című ciklus utolsó darabja – "Pest felszabadult romjai. / Jaj, nem tudok ujjongani" – fájdalmas tömörségével már előrevetette a költő lélekállapotát a felszabadulás utáni időkben. Túl sok gyötrelem és csalódás érte őt az előző évtizedben, túl sok illúziója foszlott szét ahhoz, hogysem a politikával kapcsolatosan úrrá tudott volna lenni kételyein. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy {310.} ekkor már hosszú évek óta belső emigrációban, a társadalomból kivonulva, végül kiűzve élt. S már a felszabadulás másnapján elkedvetlenítően hatottak rá a marxista kultúrpolitika egyes szektás megnyilatkozásai is. Hamarosan heves vitákban kerül szembe e kultúrpolitika neves képviselőivel.

Neheztelésüket mindenekelőtt azokkal a cikkeivel vonta magára, melyekben elsőként mutatott rá a sematizmus, a szemellenzős voluntarizmus, a politikai költészet vulgarizálásának veszélyeire. Tovább erősítette ezt azokkal az írásaival, amelyekkel mestereiért, Babits Mihályért, Kosztolányi Dezsőért, a Nyugat és a l'art pour l'art igazabb megítéléséért vívott. A szocializmus önkorlátozását látta abban a politikában, amelyik nem hasznosítja azt az értéket, hogy Babits Mihály és Illyés Gyula folyóiratai a hazai írástudók legnagyobb részét meg tudták óvni a fasiszta fertőzéstől. Bizonytalan lett számára a jövőépítésnek az a fajtája, amelyik nem tart számot a progresszió minden érdemi vonulatára.

Legélesebb polémiáját Lukács György irodalomfelfogásával folytatta 1946 nyarán a Magyarok hasábjain. Ekkor jelent meg Marx és Engels Művészet, irodalom című kötete Lukács György bevezetőjével, és Vas István írt róla bírálatot. Abban semmiképp sem volt igaza, hogy a filozófusnak régebbi műveivel szemben tanúsított elutasítása következetlenség lenne, hogy "légüres térben mozgó szellem", s legkevésbé abban, hogy a marxizmus tekintélyével esztétikai diktatúrára tör. Vas István művészetelméleti érzékenységét dicséri viszont, hogy irodalmunkban elsőként emelt szót az "örök realizmus" elmélete ellen. Találóan vonta kétségbe azt a meghatározást, mely szerint "az igazi nagy író célja a valóság költői reprodukciója", azt, hogy a jó művész és a realista művész között szükségszerű kapcsolat van, s leginkább azt, hogy a realista és a haladó művészet feltétlenül összefügg.

Vas István egyoldalú szkepszise a politikával szemben, s az akkori marxista kritika merevsége egyaránt magyarázzák, hogy felszabadulás utáni költészetében, a Kérdező idő címmel 1945–1947 közt alkotott versciklusában hit és hitetlenség együtt, egymással viaskodva van jelen. Már a felszabadulás utáni első költői művében – a ciklus címadó költeményében – olyan programverset alkot, amelyik vita a személyi kultusz sarjadó jelenségeivel szemben. Tiltakozik az uniformizáltság, a drill, a szocializmus eszméjének kaszárnyaszellemmé lefokozása és vallássá mitizálása ellen. Ugyanezeket a fenntartásokat – ironikus-szatirikus éllel – 1945-ben más verseiben (Szeretnék én is, Nekem beszélhetsz, Az érti Őt ...) is megörökíti.

Eszméltetni, kijózanítani akar a költő, s hogy ebben nemcsak az individualitás védelme vezérli, hanem a társadalmi jövő féltése, azt Alföld című verse bizonyítja. A Petőfi Sándor és Arany János költészetéből visszasugárzó "szekér"- és tájmotívumok nála nem elandalodó természetlírát involválnak, hanem a hazafiság keserű-komoly hitvallását. E versében kezd kimozdulni reménytelen, pesszimista világszemléletéből.

Az újra kisarjadó életbizalom szülötte A békekötés elé című hatalmas távlatú óda, hol egyszerre szólaltatja meg a pusztulás sorozatos képeit és a megbékélés {311.} jövőt sóvárgó követelményeit. A nemzet jobbik énjét, a haladó múlt értékörökségét idézi és kívánja továbbfolytatni ez a felsorolásaival az élet és a világ roppant egységét érzékeltető programvers. Strófáiban a nemzeti múlt sziszifuszi hőseit idéző tragikum és a közös dolgokat rendezni kívánó új erkölcsiségigény együttesen, egymást áthatva vannak jelen.

1946-ban három eszmeileg-érzelmileg összetartozó vers születik tollán: létértelmező vers mind a három. Nemcsak a háborús világ tapasztalatainak és az új élet fényeinek kettőssége irizál bennük egymással szemben, de a bekövetkező, megérett konfliktusok árnya is ott sötétlik: a hatalom várható elfajulása. Életigenlő harmóniavágy és rezignált katasztrófatudat paralelizmusa hívja életre ekkor költészetében – Berzsenyi Dániel, de főleg Arany János nyomán – az elegico-óda műfaját. Mint például az Összefoglalásban, ahol az életére elemzően visszatekintő ember sorsát, szenvedéseit számon kérő hangon sorolja elénk. A történelem megpróbáltatásait átélő társadalmi egyéniség leltára ez. A múlttal való gyötrődő azonosulás eredményezi a vers érzületi ellenpontját is, a nyomában született Teréz körúti elégiát: a hazafiság újabb nagyversét. Óda ez voltaképp a tönkretett, megalázott szülőföldhöz, óda a csúnyasághoz, kuszasághoz, amelyből mégiscsak megszületett a dolgokat elrendező értelem. A mérlegelő-meditáló tudat folyvást küzd itt az ellágyuló szubjektivitással, a szeretet fénye az irónia fanyar józanságával, a lendület a mértékkel. Vád és védelem után a szintézis következik: a Vides ut alta stet, a korszak újabb kiemelkedő alkotása. Itt már az antikos versközeg, a horatiusi ihletésre történő versépítés is olyan emelkedett, végül harmóniában feloldódó hangulatiságot hoz létre, mely a válságon való túljutásnak bizonyossága. A költő ezúttal már nem vall és vádol, ítél és reflektál, hanem beszélget a világgal, az azt jelképező allegorikus ókori alakkal. A jövő féltése remeg a vers rezignált szomorúságában, az életé, melynek szerelmét szemérmesebben, zeneibben és a színek egész spektrumát felvonultatóan ekkor igen kevesen fejezték ki költészetünkben.

A vívódásokból megszületett a történelmi korszakot záró nagyvers: az Óda az Észhez. Benne teremtődik meg a filozófiai feloldás: a fejlődés, az ellentmondásokat leküzdő emberi képességek előrejutása jegyében. A világ rossz erőinek megszemélyesítése nyomán bontakozik ki a verset meghatározó ellentét, az ugyancsak megszemélyesített ifjú ész alakjának felvillantása. A költő az ész által látja folyamatosan előrehaladó egységnek a történelmet, érti meg benne szabadság és szükségszerűség dialektikáját, a természetben alakuló társadalmi ember rendeltetését. Helyet kapnak a versben az átélt és bensőleg megküzdött dilemmák és kollíziók, de ábrázolásuk látószöge merőben elmozdult: azok is hordozóivá váltak a költőt eltöltő remény- és energiaforrásoknak. S ez a nagy erejű lírai kitörés egyenletesen egymáshoz simuló mellérendelő versmondatok pontos illeszkedésén, kristályos áttekinthetőségén át valósul meg, formailag is aláhúzva az értelem rendjét és világosságát.

A baloldali kritika fenntartásokkal fogadta 1947-ben Vas István új verseskönyvét (Kettős örvény): részben jogosan, részben igazságtalanul. Lukács {312.} György alapvető igazságra tapintott rá akkor, amikor hangsúlyozta, hogy az íróknak felül kell vizsgálniok régebbi magatartásukat, az új valóság új emberi magatartást követel. Egyoldalúan ítélte viszont meg két versét, melyek szerinte a kispolgári magatartás bizonyságai. S az ő nyomában a kritika már az "izolált Én problémájának újabb stádiuma"-ként bélyegezte meg a Kettős örvényt, határozott visszaesésként a költő pályáján. Mindez sejtetni engedte, hogy Vas Istvánra ismét nehéz esztendők következnek.

Egyelőre azonban alkotó munkáját újabb kiemelkedő eredményekkel végezte. 1947 őszén például elutazhatott álmai vágyott honába, Olaszországba. Ennek az utazásnak szellemi hozadékát örökítette meg Római pillanat (1948) című verseskönyvében, költői fejlődése egyik fontos fordulópontján. Az ország történelmének is egyik legmélyrehatóbb változása zajlott le ekkor, s a költő olyan földre utazott, amelynek közege maga a történelem: változás és állandóság, szüntelen alakulás és maradandóság dialektikus egysége. Róma lehetővé tette számára az elmúlt másfél évtized történelmi tapasztalatainak történetfilozófiai általánosítását.

Mint annyi Róma-járó gondolkodó, ő is az emberi akaratból és cselekvésből származó következményeken töpreng, gondolat és tett, hit és helytállás értelmén. S azon, amit az akarat tárgyiasulása, a hatalom jelent és hordoz. Meditációinak különös jelentőséget ad, hogy a világháború, a fasizmus leverésének történelmi másnapján teszi; még inkább, hogy alig több, mint egy esztendővel a személyi kultusz hazai hatalmi elfajulásai előtt. Emellett az emberi élet és az emberi együttélés más fontos problémái is felvillannak a Római pillanat lapjain. Múlt és jövő, pusztulás és megmaradás, s a történelem távlatai: azonosság vagy előrejutás, ismétlődés vagy fejlődés, eszme és gyakorlati megvalósulás, megtervezett jövő és létrejövő valóság, eszme az üldöztetésben és eszme a hatalomban – e gondolatkörök állnak a versek középpontjában.

Ambivalens pólusokon nyugvó a Rómához közelítő Vas István-i szemlélet és érzelmiség: remény és kétség, életbizalom és kiábrándultság kettőssége adja belső feszültségrendszerét. Szilárd kompozíció, finoman elosztott belső egyensúlyrendszer szerint épülnek a versek; mindegyik vagy elmélyíti az előzőt, vagy valamely szempontból ellenpontját adja annak. Látványból történetfilozófiai igazság születik, de azt újabb látvány kezdi ki, az ütköztetett igazságok azonban egymással vitázva is továbbsugározzák jelentésüket. A túláradó életöröm megnyilatkozására az alávetettség-korlátozottság elégikus rezignáltsága felel, a személyességre a hatalom személytelensége, az élményvárásra a kijózanító általánosítás, a jövő sóvárgására a visszafájó és visszahozhatatlan múlt, a kollektív automatizmusokra az egyén lehetőségei, az idegen világok hívására az itthon hagyott haza utáni nosztalgia. Annyira a gondolat az uralkodó már e ciklusban, hogy a versszerűséget olykor csupán a rejtett ritmus, az alig érezhetően be-beszőtt metrumok s a rímek biztosítják. S az, hogy minden szándékolt köznapiság ellenére alig van itt két azonos ritmusformájú vers, nemcsak a jelentés, de a versképlet is folyvást ellenpontozódik.

{313.} A teremtő akarat verssé lényegítése már a velencei Szent Márk-templommal kapcsolatosan megkapja kijózanító, fanyar kontrasztját: Négy kőlovag című verse tükrözi a ciklusban először, hogyan válik akarat és alkotó aktivitás elnyomássá, hogyan lesz a közös összefogásból egyesek érdekét szolgáló, vak hatalmi gépezet. A kettős távlat telíti feszültséggel a verset: egyfelől az évszázados distancia, amellyel a mai értelem gunyorosan szemléli a hajdani diktátori pózokat, másfelől a rokonság, amelyet ugyanaz az ítélő szem saját jelenkori tapasztalati anyagával felfedez. S a hatalom elfajulásának problémájával e ciklus során még három versében néz szembe. Az Ima a Szent Péter templomban forró fohászának intenzitását az a "különbség" adja meg, hogy itt nem a hit, hanem a sokat tapasztalt, rezonőr értelem imádkozik: az értelem, amelyik felmérte, hogyan válik az eszme a történelem során önmaga ellentétévé. A másik idetartozó vers, a Katakombák jambusainak szabályossága már a történelmi folyamatot mutatja be, az eszme, a gondolat születését és sorsát, "kifutását", hit és kiábrándulás groteszk elegyével. S végül a harmadik vers, a Három császárszobor arra hivatott, hogy a hatalom sajátos megnyilatkozásait, a vele együtt járó erkölcsi züllést mutassa be folyamatszerűségében. Itt sem a látvány, Marcus Aurelius, Konstantin és Constantius szobrai s a belőlük levont tanulság az érdekesek lírailag, hanem a költő teremtette személyes viszony, a ráébredés spontán-tudatos mozdulata, amellyel a történelem mozdulatlansága megelevenedik, mai érzelmekkel telítődik.

A ciklus folyamatában a dilemmák világnézeti feloldását a Forum Romanum öt versből álló szövedéke hozza el. Az öt vers az emberi lét öt nagy terrénumát választja tárgyául: Vas István a Forum romjai közt bolyongva a politika, a művészet, a vallás, a szerelem és az anyagi alkotás hivatásán és eredményein töpreng. Az öt vers nemcsak a világ gondolati átfogására tett merész kísérlet miatt válik izgalmassá, s nem is csupán a történelmi képeket felvillantó expresszív lendület következtében, hanem a történelmi keretek közé lépő s azokat mintegy magába "oldó" költői személyiség jelenléte miatt. A versek folyvást vibrálnak a nagyvilág és az egyéni lélek kisvilága, egyetemesség és individualitás között, s az utóbbi a vallásos evokáció révén szinte fölébe nő az előbbinek. A Palatinus, Saturnus temploma, Mamertin börtöne, Flavia emléke szinte kulisszájává válik a történelmi keretek közt önnön múltját újraélő-elemző, attól végül megnyugodva búcsúzó egyéniség belső harcának: a megidézett történelmi emlékek az azonosulás és elfogadás múltat átfényesítő líraiságát hordozzák.

A római utazás szellemi-szemléleti hozadékáról a kötet kiemelkedő verse, a Nicolaus Cusanus sírja vall messzehangzóan. A szakozatlan alkaioszi sorok sokaságából szerveződő alkotás egyetlen nagy lendület szülötte: azzal a szereppel való azonosulásé, amelyet az egyházzal szemben álló, a világ összességét a maga egyéniségébe összesíteni akaró bölcselő alakja kínál. A definíciók, amelyek a szabálytalanul szabályos sorokban egymásba illeszkednek, épséget, egészséget, sőt hatalmat sugároznak: a fogalmakká váló emberi képességek nagyságát. Kérdései végképp a költő jelenébe vezetnek át; az ünnepélyes forma kételyekkel, belső őrlődések emlékeivel telik meg, hogy azután a záró rész áramlóan dinamikus sorai {314.} ismét az emberi értelem és az életet formáló alkotó kezdeményezés himnuszává emeljék a verset.

Csupa epikum, történés, elbeszélő tárgyi részlet ez a ciklus, mégis a narratív elemek csak arra szolgálnak, hogy közeget és összefogó medret adjanak a költő heves líraiságának. S ez a ciklus egészének leginkább megragadó vonása. Élvezzük gondolati sokrétűségét, a komponáló tudatosságot és fegyelmet, az ellenpontrendszer hiánytalanságát, élmény és forma, jelentés és ritmusszuggesztió megfeleléseit, de legmaradandóbb szuggesztiónk a versek mélyéből folyvást feltörő érzelmek hevültsége marad.