| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Takáts Gyula első köteteit Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Vas István és Forgács Antal méltatták, s valamennyien figyelmeztettek arra, hogy noha a költő öntudatosan hangsúlyozza dunántúli voltát, s a Kakuk a dombon című kötet bevezetésében egy Somogyországot dicsérő hosszabb költeményt közölt, otthona voltaképp csak kiindulásul szolgál a nagyobb, egyetemesebb összefüggések megragadásához. Generációjának egyik legkövetkezetesebb költője, aki majdnem mindvégig hű maradt az első kötetekben leütött akkordokhoz. Lírájára az a hagyomány hatott legerősebben, amely annyira jellemzi Pannóniát, s amely a legegyszerűbb leírásoknak, képeknek is belső feszültséget, forró szubjektivitást kölcsönöz. Ez a költőtípus teljesen azonosul környezetével, mely egyszerre jelenti számára a jelent, de a múltnak azt a rétegét is, mely csak virtuálisan létezik mint az elvont humanizmuseszmény, a "régi jó idők" jelképe. Erre a titokzatos dunántúli birodalomra így utal vissza a Se ég, se föld (1947) című kötetben:
| Ó, hajdanán de más volt, őszelőbe, |
| midőn a vasbogrács előtt |
| a pásztorok, a csőszök és a gazdák |
| együtt főzték a birkafőt. |
| Az újmust édes szénsava belengte |
| a nádas émelygő szagát. |
| És csónakján a zöldlidércű tündér |
| tüzükre bámult és megállt. |
| (Egy kikötésre használt fűzfánál) |
Ami igazán hitelessé és átéltté teszi ezt a lírát: Takáts Gyula ezt a virtuális, múltba vesző képet vagy a költészetében újra és újra feltűnő idilli látomásokat is mindig a valóság színeivel festi, s jelenvalónak érezzük azt is, ami nincs, elhisszük, ami sosem létezett. Persze nagyon is a jelenben él, nem vonatkoztat el attól, csak van egy olyan költői közege, amely e jelenvalóság állandó lehetőségét kínálja. Világirodalmi mintája főként Francis Jammes költészete. (Nem véletlen, hogy az Egy kertre emlékezve című esszégyűjtemény egyik legszebb írása szól a francia lírikusról, s az sem, hogy életformájának példáját is magára vonatkoztatja, amikor így ír: "Jammes életét vidéken tengette. A mi latinos Pannóniánkkal oly rokon, de naposabb tájon", s másutt azt hangsúlyozza, hogy a nagy mesterek, a modernek, Rimbaud, Baudelaire és Verlaine mellett is tudott újat, meglepőt hozni épp egyszerűségével, alázatos természetközelségével.) A francia költő világához az Évek, madarak (1965) című kötetben kerül legközelebb. A gyűjteményes kötet címe megtévesztő: sokan azt olvasták ki belőle, hogy megelégedett a természet szépségeinek leírásával, a táj kínálta szépségek deskriptív számbavételével. Pedig {398.} egy régebbi versében maga hangsúlyozza, hogy a környezet reális megismertetésére törekszik:
| Tudod, mi az, hogy környezet? |
| Ha nem, hát olvasd versemet, |
| s valót találsz minden során, |
| mint díszt a lepke hímporán. |
| (A Dorottya háza mellett) |
A valóság igénye alapvető jellemzője költészetének. Nem a kozmikus távlatok valóságáé, hanem a megtapintható, a mindennapié, azé, amely az emberi élet közege és meghatározó tényezője. Az Évek, madarak voltaképpen azt a folyamatot tükrözi, ahogyan a költő egyre közelebb talált a maga megidézte valósághoz, s ahogy ezt kiteljesítette a humornak azzal a játszi villanásával, amely kezdettől ihletője, motiválója volt lírájának. Takáts Gyula nevelni és tanítani akar, néha Berzsenyi bölcs, nosztalgikus modorában, néha felcsapó szenvedéllyel, néha – és ezek talán a legszebb példák – az elmúlás tudatába belenyugodva, de épp a tanítás jogán és okán azon felül is emelkedve. S tán épp a hasznosságnak ez a biztos tudata telíti költészetét a teljességre való törekvés vágyával és öntudatával. Témái, képei, formái visszautalnak ugyan Berzsenyin át Horatiusig, de ő nem elégszik meg az "arany középszerrel":
| Nem középút! ... Vagy föld! Vagy ég! |
| Kellett nekem a teljesség! |
| S mit lent láttam, égből nézve, |
| nézek már én a jövőbe: |
| egyetlen határrá válva, |
| nézek onnan a hazámra. |
| Azon is túl a világra: |
| az egyetlen földi tájra. |
| (Átsugárzik és ragyogva) |
"Nehéz lenne pregnánsabban jellemezni Takátsot – írja e teljesség igényéről és megvalósulásáról Nagy Péter –, mint egyfelől az érettség édességére, a teljesség harmóniájára törekvő költőt, másfelől a költészetében maradéktalanul megnyilatkozó, a természetben benne, azzal együtt élő embert, aki a természet mindennapjaiban, közönséges jelenségeiben is mindig lát valami önmagán túlmutatót, nemegyszer természetfelettit." A lelkes és lelketlen, az anyagi és szellemi valóság valóban szimultán jelenik meg ebben a lírában, amely az ellentétek egymásba játszatásával és feloldásával – ilyenkor a költő mintha rákacsintana olvasójára – válik igazán teljessé s tanulságossá:
Az Évek, madarak költője épp e sokoldalúsággal tudja egyszerre idézni a végest és végtelent. "Ha átadjuk magunkat "hasznos szépsége" varázsának – mondta a kötet összképének jellemzéséül Rónay György –, java verseinek somogyi "ábráiból" kibontakozhat előttünk "a világmindenség emberi méretű aránya"."
A kutató tekintet, a rejtett összefüggések irányába tájékozódó magatartás erősödik a Villámok mértana (1968) című kötetben. "Lírámban a valóság az a repülőpálya – írta egyik vallomásában –, amelyről indulni tudok." S a valóság ezúttal nemcsak a somogyi táj ihletése, hanem ennél sokkal tágabb: a Knósszosz romjain című ciklusban már a humánum egyetemes kérdéseit veti fel. A kiindulópont itt is teljesen reális: görögországi utazása során találkozott kézzelfogható közelségben az antikvitásnak azokkal az emlékeivel, melyekkel korábban eddig csak a láthatatlan hagyomány hazai hajszálerein át érintkezhetett. Eddigi költői ars poeticájának igazolását hozza ez az utazás, de felfakaszt benne egy termékeny forrást is, a humanitás egy teljesebb, szélesebb skálájú értelmezhetőségének lehetőségét, mert itt, Görögországban, Theiresziász és Euterpe földjén fogalmazódik meg benne a nagy igazság: "Ki egyszer ivott egy vízből / már soha ki nem szökhet / az óceán-egészből."
A Villámok mértana a sűrűsödés, költői kiteljesedés korszakának dokumentuma. Lírájában erősebbé válnak filozófiai ihletésű költeményei. Most már nem Vergilius eclogáinak természet- és mégis emberközpontú világát idézik versei, hanem sokkal inkább Horatius tanító műveiét s a görög filozófia első korszakának tanító-nevelő szándékú költészetét. Nyelve, formálása takarékosabb, puritánabb lesz, szókincse érezhetően átalakul, s magától értetődő természetességgel teszi magáévá a technicizált világ szókészletét. Verseiben pedig egyre szélesebb perspektívával tájékozódik: most már minden ember, minden emberi gond, baj és öröm szószólója akar lenni, s ennek szolgálatába akarja fogni a szépséget is:
| Szívemre bízva s ösztönömre |
| most is e játszma tétjeit viszem. |
| S megszoktam azt is, hogy dörögve |
| néma az ég s rian a jég a vízen. |
| (Most is e játszma) |
{400.} Az odaadásnak ez a természetes gesztusa, s a megállapodott ember nyugodt bölcsessége e líra kiteljesedésének bizonysága. Mert Takáts Gyula valóban a "legszélesebb körben is hasznossá tudja tenni a lírai szépséget", így teljesítve be a Villámok mértanában is maga elé tűzött költői ars poeticát.
Ezt a már-már végérvényesen kiformált költőarcot telíti meglepő, új vonásokkal a Sós forrás (1973) és a Száz nap a hegyen (1975) című kötetekben. Mindkét gyűjtemény filozófiai elmélyülésről, a versek világának makacs megújításáról ad hírt. Ősi kultúrákhoz nyúl vissza ihletésért, de a mélyből fölhozott anyagot igyekszik egyetemes érvényű hitvallássá formálni: "Minden pillanat csak egyszer él ... / Mégsem halott: a teljes része / A látványon túl szívünkkel / indul a mindenségbe" – írja A látványon túl című versben.
A versek gondolati rétegének súlyosbodásával párhuzamosan átrendeződik költeményeinek belső struktúrája is. Néha csak jelzésekre szorítkozva, a neoavantgarde ihletésmódjának megfelelően kihagyásos alakzatokkal építi a verset, melyben azonban mindig megőrzi a gondolati ívet és folytonosságot. Ezért tudja a pillanat aprólékosságában megéreztetni az időtlenség varázsát, azt a felismerést, hogy az itt és most kimondott szó a múlt és jövő folytonos láncába illeszkedik. Érezzük, hogy tér, eszme és idő malomkövei között őrlődik, átérzi a líra szívszorító felelősségét, mégis újra meg újra felragyogtatja azt a szépséget, mely mindig is vezérlő csillagzata volt.
E humanizált szépségeszményt leginkább környezetében találja meg. Szinte átszellemülve azonosul a természettel, s nagyigényű gondolati versekben megteremti a maga "Bece-hegyi mitológiáját" (Csányi László). Nem édent teremt magának, nem a megtalált idill boldog békéjét élvezi a sztoikus bölcsek nyugalmával, hanem új és új feladatokat vél kiolvasni a világ mértani formákba rendeződő alakzataiból. Szétszaggatja korábban egységes ívű sorait, ziláltabbá teszi gondolatait, de telve kétségekkel, riadalommal is a hűség, a vállalt küldetés gondolatát zendíti meg:
| S ha csillaga már nem lehetsz, |
| csak annyit tégy, a vak enyészet |
| fölé néhány szót szegezz! |
| (Csak annyit tégy) |
Makacs szenvedéllyel kutatja az emberi megismerés módjait, lehetőségeit. Mindig a tapinthatóból, a reálisból indul ki, s innen vonatkoztat el, élményeit, mindennapos tapasztalatait az emlékeknek, az általános emberi tudásnak olyan elemeivel hitelesítve, melyek már inkább a mítosz világába utalhatók. Szóljon azonban akár a fenyegetően feltáruló hádeszi birodalomról, a szőlő levének kedvelőjéről, Bacchusról vagy a bece-hegyi Olümposzon kergetőző najádokról, képeit az adott, a konkrét tapasztalat szentesíti. Hogy mit jelent a költő számára maga a kert – mely nemzedéke más tagjainak is fontos jelképe, feltűnik Sőtér {401.} István elbeszéléseiben éppen úgy, mint Hajnal Anna, Képes Géza és Rónay György költeményeiben –, arról a Száz nap a hegyen A Heszperidák kertjén innen című verses naplója árulkodik leginkább. A kép megintcsak az antikvitásból ismert: a Heszperidák az éj lányai voltak, akik Héra aranyalmáját őrizték még a halhatatlanok számára is nehezen megközelíthető kertjükben. Takáts Gyula számára azonban a mítoszon inneni mondanivaló a fontos, arra keresi a választ, hogy a halandó ember miképp küzdheti ki magának itt a reális életben a boldogságot és a lélek egyensúlyát. S eközben az adott valóság közegéből kilépve "a természet ősi és elemi megnyilatkozásai"-nak (Kenyeres Zoltán találó kifejezése) közelségébe kerül, melyeket éppen azért érezhetünk végérvényesnek, mert a mindennapi munka, az apró életbölcsességek szentesítik őket. Már kulcs című versében olvassuk:
| Ki gálic-vértet ölt, ragyog ... |
| Levélen csillag, testen kristály. |
| A párák szivacsában is dalol |
| és mintha hűvös mustot innál. |
| A nyár-közép forgács-tüzébe |
| úgy lobogsz, hogy lángon át szavára |
| a barlangok rácsához érve |
| tollad már kulcs és zeng a zárba! |
"Lírájának lényege az idill – írja Kenyeres Zoltán –, az eszmény, a varázslat, a hétköznapi valóság csodája, s a mindezeket egyberendező formáló erő ..."
A Száz nap a hegyenben jutott el az Egész – a verses naplóban mindvégig kiemelt helyen és tipográfiával szerepel – értelmezéséig. Mintha korábbi kötetei csak egy-egy lépést jelentettek volna a vágyott teljesség felé, melyet úgy is érthetünk, mint az érett költő öntudatos magára ismerésének bizonyságát, de úgy is, mint egy gondolatsor lehetséges végpontját: ez mindnyájunk számára kijelöli a szemlélődés, az élettel való azonosulás útját, mely a részből vezet az egészhez, a töredéktől a teljességhez. A bece-hegyi kétoszlopos, tornácos "cellából" egyik irányba a napfényben fürdő, a végérvényes rendet és békességet ígérő Balatonra nyílik kilátás. A másik irányban azonban felsejlenek az "új Thermopülé" körvonalai: az alkotó, a természetet átalakító ember által ütött, gyógyításra váró, fájdalmas sebhelyek:
| Mögöttünk fekete és előttünk: |
| kék olajjal kenve minden út. |
| Bűzlik a szentek és űrhajók ege ... |
| Vízen az élő sárkány kócsagot, várost, |
| halat szivárvány-hálójába fal. |
| (Új Thermopülé?) |
{402.} Fény és árny, alkotás és pusztulás: együtt az élet. Takáts Gyula azt érzi egyik legjelentékenyebb költői feladatának, hogy mindkettőt a maga hitelességében, valós voltában mutassa be, s kijelölje azt az utat is, melyen a romlásból is kiléphetünk, s felfedezhetjük a dolgok szebbik arcát. Valóban a "hasznos szép költője", ahogyan Tüskés Tibor jellemzi őt.
Világirodalmi érdeklődéséhez, ízléséhez a már említett Francis Jammes és a reneszánsz költészete állnak a legközelebb. A reneszánsz és a humanista eszmeáramlatok ihlették műfordítói munkásságának legjavát is. Korántsem fordított oly szerteágazó bőséggel, mint nemzedéktársai, ízlése is különbözik az övéktől. Jelentékenyek Janus Pannonius epigrammatolmácsolásai, s emlékezetes költői teljesítménye az egyik Janus-elégia (A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak) fordítása. Magyarított Petrarca-szonetteket, vágáns dalokat és részleteket Taurinus István Parasztháborújából, melynek elkészült részletei jól bizonyítják műfordítói nyelvének hajlékonyságát és beleérzésének erejét.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |