HABÁN MIHÁLY (1907–1984)
Habán Mihály (1907–1984) első versei az Erdélyi Helikonban, majd az Argonautákban, a Válaszban és a Kelet Népében láttak napvilágot. Évszakok forgása című első kötete, mely jórészt szabadverseket tartalmazott, 1934-ben jelent meg; a felszabadulás után évtizedeken keresztül hallgatott, s csak 1976-ban adta közre A föld szépsége című válogatott kötetét, majd 1980-ban Üzenetváltás című könyvét. Korábbi költészetében az élet gazdag szépségét ünnepelte, panteisztikus világképét a mitologikus költészet nyelvén fejezte ki. Lendületes ódákban adott számot a természeti lét fenséges nyugalmáról (Naphimnusz, Élet, halál és megdicsőülés), valamint a szerelem hatalmáról (A szerelem himnuszából, A szerelem dalai). Későbbi költészete elégikus színezetet (Őszi elégiák), sőt tragikus értelmet kapott, a himnikus elragadtatást csendes lemondás váltotta fel: "Mészkövekbe merevedő tájakon emlékek örvényébe zuhanó tévelygés, / Csupa vesszőfutás és vérhullató kín és rettegés / És fölszakadó hegek és üszkösödő sebek. {411.} És megváltás csak az, / Ha egyszer majd a szigorú lét fogva tart s örökre behavaz" (Évszakok hullámvölgyében). A költő mind többet mereng az emberi élet értelmén, s nagyszabású rekviemekben vesz búcsút eltávozott barátaitól: Hamvas Bélától (Hamvas Béla temetése), Keszi Imrétől (Keszi Imrének, halálától temetéséig) és Hajnal Annától (Barátnőm halálhírére szelekbe hintett koszorúm írott emléke), illetve emlékezik meg tragikusan elpusztult költőtársáról, Sáfáry Lászlóról (Egy költőbarátom ismeretlen katonasírjának emlékműve).