| HABÁN MIHÁLY (1907–1984) | TARTALOM | RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS (1913) |
Bóka László (1910–1964) az Apolló körének vezető lírikusa volt. Már ekkor látszott azonban, hogy a versírás pedagógus-énjének csak egyik megnyilatkozási formája volt, s talán némi túlzással is írta az 1944-ben megjelent Jégvilág című kötete jellemzéséül – egész költészetét méltatni szándékozva – Sőtér István: "... ez a világ nem a jég játékait, hanem inkább komor tisztaságát, értelmi, geometriai bűvöletét tárta elénk – és soha ily tiszta, ily függönyzetlen ablak nem nyílt költészetünkben egy idegen és mégis csábító táj felé." Korai költészetében lázas, izgatott kérdéseket tett fel, de ezekben inkább a tudós kíváncsisága, figyelmes tekintete rejlett, semmint a lírikus alkat nyugtalan lobogása. Költői magatartásának alapvonása az észlelés képessége, s ezt rendszerint a logikai rendezés igénye követi a versben. Megcsillan némelyikben lényének egyik legjellemzőbb tulajdonsága: kedvessége és humora (bár e vonásairól regényei és esszéi – melyekről következő kötetünkben szólunk – többet elárulnak), többnyire azonban inkább szkeptikus, kétségeivel vívódik és csak egy-egy felfakadó vallomásban fogalmazza meg igazi elhitető erővel bizonytalanságát:
| Látom, hogy bomlik ki hatalmasan |
| az új világ és nem látom magam. |
| Vetítő s nem vetülő. A való |
| kiszűri árnyam. Nem oda való. |
| (B. L. versei) |
"Tudom, mit érek, mihez értek / se szerény nem vagyok, se ostoba" – írja egy másik versében. Tény azonban, hogy költészetét nagyon is komolyan vette, ezt bizonyítja gazdag verstermése (Harag nélkül, 1964; Magyar urbanista, 1969) s a hagyatékában talált ugyancsak sok kiadatlan költemény. Igazán csak élete végén, a kikerülhetetlen halállal szembenézve, azzal perelve forrósodott föl hangja. Ekkor egy-egy látványból, egy-egy villanásnyi képből is ki tudta bontani az elmúlás hatalmas freskóját, mint egyik legszebb, szinte egész kései költészetének minden jellemző jegyét tartalmazó versében, a Színészotthonban:
A halállal találkozó költő képes volt egy ironikus fintor kíséretében csúfot űzni a végső elmúlásból is, hiszen ez a vers – mint ahogy utolsó költeményei általában – a vég szívet szorító, mégis mosolyt fakasztó látomása. Nem a kifejezés pontossága, nem a képek finom kiszámítottsága, nem a rímek tökéletes összecsengetése a lényege ennek a költészetnek, hanem a mondandó igénye. Amit nem tudott elmondani a tudós, amire nem volt elég ereje a regényírónak, azt elmondta a költő, a prózai szó koppanó egyszerűségével, s – kivált az utolsó években – hitelével. "Ordas briganti lettem én, ki csak lestem mogorván, / mikor bontja megint ki a fattyú szél vitorlám" – írta, s hihetünk neki, hogy ezekben a valóban sok szenvedést tartogató években ez a hallatlan kultúrájú, a kifejezés minden árnyalatát ismerő tudós-nevelő megtalálta az emberi, a költői szó legtisztább árnyalatait is, talán éppen a kései felismerés pillanatában:
| Most már késő, túl korán elbotoltam |
| abban a tényben, hogy ember is voltam, |
| elölről életem nem kezdhetem, |
| öreg vagyok, beteg és meztelen. |
| De valamit még, valami kevés |
| művet ígér a végső szenvedés, |
| igazról érlelvén még igazibbra, |
| ahogy szívem megkövül, mint a szikla. |
| (Számvetés) |
Egy rejtőzködő, sokszor Eliot nyomán idézetek mögé búvó költő és ember találta meg az önkifejezés legszebb formáját, s ha nem sikerült is jelentős költészetet teremtenie, vallomásai mindig hozzásegíthetnek az életmű rejtelmeinek megfejtéséhez.
| HABÁN MIHÁLY (1907–1984) | TARTALOM | RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS (1913) |