HIDAS ANTAL (1889–1980)

Hidas Antal (1889–1980) életműve ellentmondásoktól feszül, erőt sugároz, de töretlenül egységes. A Tanácsköztársaság egész életét meghatározó élménye után, 1920-ban kezdődött számára az emigráció, amely – két év megszakítással – 1959-ig tartott.

Még hazatérése előtt, 1958-ban jelent meg a Néném kertje című válogatás, mely a teljes költői termésből adott bő ízelítőt; ekkor jelent meg tehát először Magyarországon emigrációs köteteinek (Az ellenforradalom földjén, Folyik a pör, Sűrű csillagos az ég, A gyarmatok kiáltanak) anyaga. Új termést is hozott a Jázmin utca (1960) című kötet, mely visszamenőleg is bővítette a válogatást; a Megtalálnak (1964) és a Vágyódunk utánad (1968) című kötetek pedig új kompozícióba rendezték ismét a teljes költői művet; új, fontos mozzanatként a Megtalálnak című kötetben a száműzetés éveinek – negyedszázadig kiadatlan – addig ismeretlen versei olvashatók. Két, új verseket tartalmazó kötete (Villanások és villongások, 1970; Hold iramlott, nap sütött, 1972) után, 1974-ben jelentek meg összegyűjtött versei, Egy erős topolya címmel.

Ez a következetes egységben láttatás a költő érthető és jogos szándéka: végig ki akar lépni az álneves vagy népköltészeti névtelenségből, összefogni és magyarázni kívánja emigrációban kiteljesedett költészetét. A többször átkomponált kötetekben az időbeli eligazodás így nem könnyű; Hidas Antal a felszabadulás utáni új ciklusok anyagát is addigi terméséhez függesztette.

Ez szükséges is volt, hiszen számára az 1945-ös év nem jelentett olyan értelemben korszakhatárt, lezárást és újrakezdést, mint hazai vagy korábban hazatért pályatársainak, költői fejlődésének folyamata csak az 1945 előtti évek termésével együtt bontakozik ki előttünk a maga teljességében.

A történelmi szükségszerűség nem csak a puszta időrendet befolyásolta költészetében; minden ízében determinálta azt. Legélesebbnek látszik ez a meghatározottság a húszas évek termésében: a vers itt nem más, mint közvetlen hatást kiváltani akaró eszköze forradalmi dinamizmusának, a bukott forradalom sokkjából akart felrázni, új harcra tüzelni zaklatott kiáltásaival. A tömegekhez szólt, ezért áttetszően érthető, világos, egyértelmű versei a tömegek ajkán is szólhatnak dal vagy szavalókórus formájában, így nemcsak érthetőek, de tagoltak, rímesek, ritmikusak, első hallásra is könnyen áttekinthetőek. Tömegdalait évtizedeken át énekelték s éneklik mindmáig. Sok dala népdallá vált, közülük nem egyet népdalgyűjteményekben láthatott viszont mint kollektív népi alkotást.

A népies dalszerűség nemcsak éneklésre szánt verseinek sajátja, egész formavilágának meghatározó jegye. Az avantgarde húszas évekbeli hatása nála csak részleges volt, expresszionista, futurista, szimultaneista ihletésű versei mellett is tovább éltek költészetében a hagyományos formák. A népies hangvétel egészen a hetvenes évekig meghatározta költészetét, s nyomaiban még két utolsó kötetében is fellelhető. A felező nyolcast és hetest magától értetődő természetességgel kezeli, s a {520.} többi magyaros, hangsúlyos versformát is szívesen alkalmazza. Gyakran használ fel motívumokat, sorkezdeteket is a népköltészetből; balladás hangon éppúgy tud szólni, mint hetyke-kurucosan, a Tyukodi pajtás nótájára. A hagyományos forma – mely gyakran hordoz Arany János-i reminiszcenciákat –, s a dalszerűség nem csupán a közérthetőség okán hódított teret lírájában. Az emigrációban, az idő múlásával a haza, a honi nyelv utáni olthatatlan vágya is kifejezésre juthatott ily módon. Nosztalgikus, már-már kétségbeesett hang csendül A nehéz idők verseiben; az otthont, a szülőföldet idézte makacsul a későbbi években is a magyaros formavilág.

A népdalokkal rokon rendkívül erős természetszimbolikája is. A gyökereivel a földbe kapaszkodó, attól soha el nem szakadó fa szimbóluma újra meg újra felbukkan költészetében, a kötetcímadó erős topolya vagy a vihartól szaggatott iharfa formájában.

Harcos, agitatív költészetének lendülete a harmincas évek végén, amikor közbeszólt a történelem, hirtelen megtört. A költő, aki eddig politikai célok, eszmék nevében ezrekhez szólt – az agitátor vagy a népdalszerző személytelenségével –, most hirtelen egyedül maradt; költészetének alapvető közege, ösztönzője megszűnt létezni. Helyébe lépett viszont a költői személyiség, az egyén, akit rettenetes ellentmondásaként a történelemnek, a társadalmi és fizikai lét peremére azok taszítottak, akik a közös, addig fennen hirdetett eszmékkel visszaéltek. Hidas Antal egész költészetének legmegrendítőbb, visszafogott líraiságukban is drámai darabjai a száműzetésbeli versek. A címek magukban is sokatmondóak: Egyetlen fény, Miért?, Már hangom sincs ..., Hozzád mégse érhetek ..., Homályban, Mi történt itt ...?, Örvényen, Tehetetlen fájdalomban, Reménytelenül, Se vers, se dal, se feleség ... – hosszú a sor. A kétszeres otthontalanság, kétszeres hazátlanság, teljes és végső kilátástalanság, kiszolgáltatottság állapota rögződött ezekben a versekben, néhol a művészi sűrítés olyan végsőkig egyszerűsített megfogalmazásában, mint a Válóban című vers. Hidas Antal azonban ezekben a legnehezebb években is úrrá tudott lenni reménytelenségén, rémületén; tudta, remélte, hogy "tavasz lesz mégis". Morális tartását nem adta fel.

Én visszaveszem arcomat,

gyönyörű ember-arcomat:

élni csak így szabad.

(Hiába minden hatalom!)

A szocialista jövőbe vetett hite nem csorbult ki e "nehéz idők" élein, a jelen azonban csak lassan engedett derűsebb hangokat a hazájától távol élő, s egyre jobban hazavágyó költőnek. A "Néném kertje" – és az "Egy erős topolya" – ciklusok verseiben a lángoló kétségbeesés rezignált, csendes parázsló fájdalommá szelídül. Visszatérő motívuma az 1945 utáni, a hazatérésig írott verseinek a gyerekkor és a múltba tűnt otthon, a család nosztalgikus felidézése (Néném kertje, Este, Vigasz, {521.} Bátyámnak). S a hazatérés is egyre sürgetőbb vágyként csendül: egyazon húron a nyelvhez való elszakíthatatlan kötöttség megvallásával (Vonagló iharfa). A hazatérés (Otthon-, Újra itthon- ciklusok) sem hozta meg a teljes feloldódást, az otthonnak, hazának, a kiküzdött eszmének azt a harmóniáját, amire a költő vágyott. Hite, hűsége töretlen, mint ahogy írja, "Mindennap újra" kezdené küzdelmes életét; s a régi, embert-mozdítni vágyó lendülettel kiáltja: "Az ember győzni fog!" Még hajdani tömegdalszerzői képességét is megcsillantja (Iskolások indulója). A küszöbön álló öregkor árnyéka azonban lemondó lírai akkordokkal vezeti be már ebben a ciklusban következő költői korszakát, a Villanások és villongások (1970), illetve a Hold iramlott, nap sütött (1972) kötetek költészetét.

Igazi őszikék ezek, nemcsak a gyakori Arany-reminiszcenciák miatt. A hangvétel, a töredezettség, az aforisztikus rövidség, a kesernyés irónia és önirónia, az elmúlást hol hetykén, hol rezignáltan váró költői attitűd; az élettel való végső számvetés igénye, az emésztő "örök kétség" fel-felbukkanó lelkiállapota a "kapcsos könyv" írójának is sajátja volt. Előszeretettel alkalmaz nyelvi játékokat, ötleteket. Költészete nem vált befelé fordulóvá, munkált benne a változtatni, jobbítani akaró indulat: kesernyés felszisszenéseinek, a jelen fonákságait célba vevő, korholó, lapidáris tömörséggel megfogalmazott intelmeinek szikrái a régi, forradalmi szenvedély tűzéből pattannak elő.

Rendkívüli erővel, hitelességgel élte át az öregedés, a betegségek egzisztenciális szorongattatásait. Utolsó verseiben a legnemesebb emberi eszmények szószólója lett, s fájdalmain, kétségein felülemelkedve a szenvedésekből kikovácsolt bölcsesség megrendítő vallomásait alkotta meg.

Külön kell említeni hatalmas műfordítói munkásságát, melyet feleségével, Kun Ágnessel a magyar líra szovjetunióbeli megismertetéséért végzett, s amelyet Illyés Gyula így értékelt: "Újra s újra fölmerül a már-már ingerlő, az – hogyan is nevezzem – önszemporhintésünk irodalmunk nemzetközi tekintélyéről, 'betörésünkről a világirodalomba'. Két helyen történt számottevő lépés: amit Gara [László] tett, s amit Hidasék együttesen csináltak." (Hidas Antal és a többiek.) Orosz, ukrán és szovjet költői antológiája Tengerektől tengerekig címen jelent meg 1960-ban és Felhők kiáltanak címmel 1976-ban.