KESZTHELYI ZOLTÁN (1909–1974)

Keszthelyi Zoltán (1909–1974) írói pályáját a felszabadulás teremtette új lehetőségek teljesítették ki. Könyvtáros, majd 1947–1948-ban a Kortárs szerkesztőségének munkatársa volt.

A kezdetek után, mikor "ujjongva énekelte hazáját", a költészete sem maradt mentes a kor sztereotípiáitól. Sokszor azonban a sémán keresztül is áthangzik a vers eredendően tiszta, üde dallama. Békeverseit nem csak a feladat kényszere szülte: a téma végigkíséri pályáján. Gyermekversei sem csupán a kötelező derű és öröm kifejezésének eszközei, mélyebb, szubjektív és őszinte érzésből fakadnak.

{549.} Költészetének egyensúlyzavarait kettősség, felemásság, főként az érzelmi beállítottság és az intellektuális gondolatiság közötti feszültség okozza: "Te, boldogságra éhes értelem, / Maradj velem, / Te, rosszat jóra váltó érzelem, / Légy jelenem; ..." (Ötven felé).

A sematizmus hullámvölgye után költészete a hatvanas évek derekán ennek a kettősségnek a jegyében ível fölfelé: tematikája bővül, érzelmi világa sokszínűbbé válik, formakultúrája az érett művészt mutatja. Formaeszménye a klasszikus hagyományokon nyugszik, emellett gyakran alkalmazza a szabadvers technikáját is. A hétköznapok derűje egyre sűrűbben adja át helyét a magány, az öregedés, majd a kései szerelem komorabb, de tiszta humánummal telített színeinek.

Említést érdemel érdekes, bár megvalósulásában nem igazán sikeres kísérlete, a Visszatért évek (1960) című "tündérjáték", melyben a 19. századi újromantikus vígjátékot modern, főként az időfelbontáson alapuló dramaturgiai eszközökkel újítja meg. Utolsó előtti kötete, Az ősz gyertyái (1968) már az összegezés, a számvetés igényét tartalmazza: természetszimbolikája is (előző köteteinek címe: Nyár volt, 1963; Feltámadt nyár, 1965) a betakarítás évadának kezdetét jelöli. Utolsó, Ébredj, öröm (1972) című kötetében – a címmel ellentétben – az elégikus hangulat uralkodik; a múlt pillanatainak felidézése s a jelen élményeinek rögzítése mellett folytatja a számvetés, az összegezés költői programját. Ugyancsak az utolsó évek nagyarányú, bár anakronisztikusnak tűnő vállalkozása a Halászószemű ember (1973) című poéma, melyben szimbolikus meseszerűséggel elevedik meg költői sors, a költői hivatás; nem mentesen a szentimentalizmus és a túlbeszéltség hibáitól.

Gondolati költészetében, mely nagy, egyetemes témák, eszmények, hitek szolgálatában és őszinte átéltségéből fakad, nem mindig találja meg a hiteles művészi kifejezést; ezek a versek a költői szubjektum átlényegítő ereje híján elvont konstrukciók maradnak. Az emberért és a világért, a jövőért való aggódás, a művészet, a természet és mindenfajta szépség áhítatos szeretete, a költészet erejébe vetett hit a költő szubjektív én-lírájában nyilatkozik meg igazán meggyőzően és tisztán.

De jön az érés ideje, az aratás ideje,

néhányszáz verssor emlékszik reám,

felhőkarcolók között is, villámos viharban,

mikor helikopterek szállnak el a szélben, ...