{912.} CSUKÁS ISTVÁN (1936)

Csukás István (1936) költői indulását – sok költőtársához hasonlóan – az életformaváltás élménye határozta meg. Elmondani adj erőt (1962) és Előszó a szerelemhez (1965) című versesköteteit emlékező nosztalgia szőtte át. Tanácstalanul állt a nagyváros mozgalmas forgatagában, társakat és otthont keresett. Vágyai nem találtak beteljesülésre, közösségi szomját nem tudta csillapítani. Panaszos elégiákban fejezte ki csüggeteg közérzetét. Albérletek között hányódott, tűnő mámorban és múló szerelmekben keresett vigasztalást. Egész nemzedéke tapasztalatait és élményeit összegezte: hajnalig tartó csavargásokat, lázas vitákat, felcsukló vallomásokat. Otthontalanul az eltűnt gyermekkor és az eltűnőben levő ifjúság jelentette az igazi életet. Az elhagyott múltban nyílott szabad és gazdag láthatár, a lélek ebben a múltban kereste nosztalgikus otthonát. Költészete a búcsúzás fájdalmából és az ifjúság emlékéből született:

üres kezembe rózsát képzelek,

üdvözlöm tűnő ifjúságom,

ellép bújtató levelek

hátán foszforeszkáló lábnyom:

sírásban megszakadni nem bírt

szívem, keresve otthonát,

csontomig hamvaszt el a hit,

s az álom sietve megáld

(Vers az eltűnt szeretőkért)

A védekezésből és nosztalgiából szinte észrevétlenül lett eltökélten férfias számvetés. Az emlékező személyiség lassan átalakult, a jelenben és a valóságban kereste a maga igazabb élményeit. A makacs következetességgel vállalt és végzett önvizsgálatban találta meg a költészet értelmét. Hű hétköznapok szárnyán című versében beszélt arról, hogy vállalni akarja a rendteremtő köznapi küzdelmeket. Tudta azt is, hogy a szívós munka lehet a lelki egyensúly feltétele, az öröm forrása is, mely iránt mindig őszinte és természetes vágy élt benne. Ép érzékekkel, egészséges ösztönökkel vette birtokába a test és a szellem köznapi boldogságát. Csokonaival, József Attilával, Dsida Jenővel és Kormos Istvánnal tartott ebben költői rokonságot. A fiatal költők közül többen elmerültek a történelmi lét válságaiban, az élet és a halál értelmével viaskodtak, Csukás István a lét értékeiről is beszélt. Arról a köznapi derűről, egyszerű boldogságról, amely bevilágítja, fenntartja az emberi életet. A költői személyiség benső küzdelme egyszersmind küzdelem volt ezért az örömért. "... az ifjúság vakmerőségét / szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép / a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott / életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott!" – hangzott Az ősz csak hódít című lírai összefoglalás.

A Koromcsillag (1968) és az Ima a vadevezősökért (1975) című verseskötet az értékteremtésért vívott küzdelmet folytatja tovább. Csukás István érzéki, egyszers-{913.}mind ódai költeményekben ünnepelte az élet egyszerű örömeit. A Levélben a fiatal nemzedék egyik legjobb erotikus versét írta meg. Ima a vadevezősökért című verse tanúsítja, hogy örömkereső és -szerző költői vállalkozásának közösségi értelme van: mások derűsebb sorsáért fohászkodik. A költészetében alakot öltő közösségi érdeklődés tette lehetővé, hogy kitörjön magányának bilincsei közül, s végre otthonra találjon a nagyvárosi létben: a köznapi emberek világában. Eloszlott korábbi gyanakvása, megszűnt idegensége, természetes gesztusokkal nyilatkozik a városi élet gondjairól, örömeiről. Újabb verseit biztonságtudat, az illetékesség érzése hatja át. Férfias fegyelemmel tud szólni és ítélni az ország életéről, saját sorsáról, emlékeiről, amelyekhez annyi érzelmi hangoltsággal közeledett azelőtt.

Az érzelmi hangoltságot most a vizsgálódás okos fegyelme váltotta fel. Az ifjúkor nosztalgikus költészete tündéri fénybe vonta az emlékeket, most minden élesebb világítást kapott. Az emlékek érzelmi töltését enyhe irónia ellensúlyozza, a személyes vallomás vagy állásfoglalás hitelesebbé vált ezáltal, a múlttal történő számvetésnek nagyobb súlya van. Nosztalgiának és iróniának eme sajátságos, játékos vegyülete jellemzi a Rigmus két hangra című költeményt, amely a szülőváros történelmével és társadalmával vet számot. A számvetés fegyelme vezérli A felidézett toronyszobát, talán legfontosabb versét, amely nemzedékének ifjúkori közérzetével és mitológiájával számol le, felidézvén ennek az ifjúságnak tragikus epizódjait.

Az emlékezés lírája után tehát a számvetés költészete következett. Csukás István alkotásmódját, költői nyelvét is átalakította ez a változás. Az emlékek fájdalmas nosztalgiájához jól illett az a természetesen ömlő beszéd és zene, amely fiatal költőként szinte anyanyelve volt. Kevesen tudták hozzá hasonló nyelvi és ritmikai erővel a verset vagy egyszerűen a szavakat zenévé lényegíteni át. Ötletes és játékos volt ez a költői muzsika, a Gilice-síp, Ballo Ongaro és a Virág mondóka című versek arról tanúskodtak, hogy nyelvünk ma is a zenei és ritmikai erők szakadatlan forrását jelentheti. Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly és Kormos István voltak ebben Csukás István mesterei; hozzájuk hasonlóan ő is a gyermekvers műfajában találta meg a nyelvi és ritmikai kísérletek legjobb keretét. Számvetésre vállalkozva némiképp ezzel a dallamos verszenével kellett szakítania. El kellett vetnie eredendő költői eszközeit, hogy igazságkereső vallomása hiteles nyelven szóljon. Sikerült az átalakulás, méghozzá oly módon, hogy a zene erejéről sem kellett egészen lemondania. Érdesebb, fanyarabb lett ez a zene, a lágy harmóniák helyett meglepő disszonanciák adnak számára erőt. Az Ima a vadevezősökért, a Rövid elégia, a Rigmus két hangra, A felidézett toronyszoba és Az eldobott újság e disszonanciákból épülő nyelvet beszéli, a szavakat nem hajtja már az emlék és a dallam ereje. A valóság (és a múlt) fegyelmezett vizsgálatához olyan versalak társult, amely elkerüli a lágy harmóniát, és a gondolatra akarja a figyelmet irányítani.