BUDA FERENC (1936)

Buda Ferenc (1936) jelentkezett elsőként önálló kötettel, mégis az ő neve után sorolhatjuk föl a legkevesebb kötet- és verscímet. E puszta tény nem mellőzhető alkotáslélektani mozzanatot rejt magába: megszólalni, versbe foglalni valamit csakis akkor szabad, ha annak súlya, mégpedig az egyénen túlmutató, valamely közösség által "hitelesített" súlya van. Olyan mérce ez, amely semmiképpen sem kedvez az önfeledt éneklésnek; épp ellenkezőleg: megritkítja az ihlet pillanatait, a költőtől határozott irányt s célt követel, a versszöveg áradását mederben tartja, a poétikai alakzatokon nem tűr meg fölösleges díszt, a szavaknak a verstesten belül végleges helyet jelöl ki, jelentésüket éppenséggel azáltal véli földúsíthatónak, hogy megterheli őket a közösség gondjaival. Buda Ferenc számára a közösség fogalma {936.} egyenértékű a szegény fogalmával, szűkebb értelemben a falusi-tanyasi szegényemberek, tágabban minden kétkezi munkás világával. Személyes sorsa köti őt ehhez a világhoz, ismeri és megbecsüli azt, törvényeit sajátjaiként tiszteli, értékrendjét elfogadja s épít rá, vallja, hogy eme közösség világába alámerülve születhet csak érvényes versbeszéd. "Szegénység, csüngő vállú fűzfa" – intonálja első kötetének egyik szép versét, s a találó metafora jelentéskörét enjambement-fűzésű, kimért dikciójú sorokkal rajzolja meg, egyszersmind kezünkbe adva költői programjának kulcsversét:

te gyümölcsöt sohasem

adó ínség-fa, idenőttél

fölibém szikkadt árnyékoddal

bütykös csonkjaidba fogózom

lehajtom szegetlen homlokomat

előtted, alázat és harag

szigorú, öreg fája, hiszen

pocos-szájú gyerekkoromban

oltalmas, nehéz ágaidon

kapaszkodtam föl első ízben

a tyúkpiszkos, kopasz udvarból

a bökős-szemű csillagokig,

az ég zuhanó gerendáit,

a fütykös szeleket markoltam

pucér tenyérrel, rajtad lelte

lábam is egyensúlyát, szakadt

ingemet lombod betakarta

s összekuporgatott kincseimet

te-vessződből fonott kosárban

őrzöm halálig.

(Szegénység, csüngő vállú ...)

Közösségtudata a személyes múlt élményrétegébe mélyeszti gyökereit, nem feledve, hogy a múltból fölszívott nedvek csakis a jelen éltető közegében teljesíthetik szárbaszökkentő, lombosító funkciójukat. Ezt a közeget találja meg Buda Ferenc a kétkeziekkel vállalt sorsközösségben. Itt szerzett élményeiből teremt öntörvényű versvilágot. Öntörvényűt s egyszersmind pontosan körülhatárolhatót. Első, Füvek példája (1963) című kötete még csak sejteti, hogy zárt, szerves belső egységet képező költészet van kialakulóban, az Ébresszen aranysíp (1970) egyértelművé teszi, igazolja ezt. Noha lírájának egyes darabjai is jelentős alkotások, mégis – a mai magyar költészet viszonylatrendszerében – e két kötetnyi verstermésnek a maga egészében van súlya, őt megillető külön helye. Koherenciáját, belső szervességét, egység jellegét több tényező biztosítja.

{937.} Elsőül tárgy- és témaköre, tárgy- s témakörének élesvonalú körülhatároltsága; amint ezt verscímei beszédesen érzékeltetik: Tél, Füvek példája, Sártengerben, Szél, Hó, Szegénység, csüngő vállú ..., – így az első kötetben; Mély sár, Erdő, falu, Zöld libamező, Vonatozók – így a másodikban. Vagyis a szegénység tájai, évszakai, élethelyzetei; mindaz, amit őmaga – igen találóan – "termő szegénység"-nek nevez.

Második egységesítő tényező népi-nemzeti elkötelezettsége. Költői magatartásából szervesen következő, tudatos és végiggondolt elkötelezettség ez, távol a kinyilatkoztató szólamoktól, hangos deklarációktól. Inkább csöndes konoksággal vállalt hűség, hűség a népköltészet, a népi kultúra hagyománya iránt, melyben költői eszköztárát is megújíthatónak véli.

Végül harmadszor szólni kell versvilágának társadalmi-szociológiai-politikai érzékenységéről. Ebben sem célzatos vagy olcsón célozgató, hanem rejtett és áttételes, plebejus indulatát alakító értelem fegyelmezi; a társadalmi tényközlést alárendeli a művészi közlés reflektált, általánosító, egyetemesre törekvő jellegének.

Eme három koherenciateremtő alapvonás igényesen megmunkált versbeszédben jut érvényre. Versbeszédben, mert költői nyelvének legfőbb sajátossága a beszéd jelleg, pontosabban a retorizáltság. Természetesen: stilizált is, poétizált is ez a nyelv, sajátos arculatát mégsem a stilizáció fokától nyeri el, hanem attól, hogy erőteljesen retorizált. Ritmus, dikció, szünet és szólamszerű tagolás szövegszervező tényezővé lépnek elő, gyakorta nem a metaforika, a költői kép jelentését, hanem a feszes ütemű, súlyos dikciójú sorok kifejező erejét érzékeljük. Úgy is mondhatnók, költészetében a verstest retorikai egységei körülfogják a javarészt népköltészeti fogantatású, ritkán bibliai ihletésű képeket. Az ilymérvű retorizáltsággal természetszerűen jár együtt az ismétlés, a felsorolás és fokozás, a felkiáltás és kérdés, a vissza-visszatérő jelző- és szóhasználat, a párhuzamokra és ellentétekre épülő szerkezet. Legjobb alkotásai – Trágyaterítgető, Roham, Ébresszen aranysíp, Szólaljatok, Kincseket őrzök – éppen ezeknek a poétikai sajátosságoknak köszönhetően váltak közismertekké.

Buda Ferenc eddigi munkásságában figyelmet magára vonó az a kötetnyi műfordítás is, amit a költő a török, a mordvin, a lapp, a finn és a mari népköltészetből ültetett át magyarra (Varázsének, 1973). Különösen jól sikerült visszaadnia a négysoros török máni-dalok ritmikai-rímbeli kötöttségeit, de hitelesen hangzanak fordításában a mordvin és a mari népköltészeti alkotások is. A finn nyelv alliterációs gazdagságát ugyan kevéssé érzékeljük átköltéseiben, kárpótol viszont az, hogy igazi költői erudícióval használta ki a ragrímek és asszonáncok kínálta lehetőségeket. Ritmikai megoldásai pedig olykor egyenesen bravúrosak. Saját költészetének formai-nyelvi igényességét műfordításai sem nélkülözik.