ÁGH ISTVÁN (1938)

Ágh István (1938) társai között a legtermékenyebb, hangja egyénien változatos, változatosságában egységes. Könyvei állandó lírai készenlétről, célirányos kísérletező hajlamról tanúskodnak.

{938.} Első, nagyobbrészt második verseskönyve is a saját hang keresésének esztendeit dokumentálja. Indulásakor, erős tehetségekre jellemzően, tisztázni óhajtja saját szerepét, a maga külön útját, céljait. Amit a vékonyka Szabad-e énekelni? (1965) című kötet egésze nyújt: élménylíra, a szó eredeti, tiszta értelmében. A versek szüntelen a szűkebb tájhazát, az otthont, a gyerekkort, a szülőket idézik; a fájdalomnak, mit a lírai hős az idegenbe kerülés, a falutól való elszakadás miatt érez, természetes őszinteséggel adnak hangot. Az elszakadás, bizonytalanba kerülés mozzanata ekkor még nem döntő fontosságú, alig több az ösztönök mozgolódásánál: "Kószálok a verőfényben" – így először; "Űri távolság vesz körül", "Magához ölel nagy kavarodás" így másodszor, harmadszor. Rézerdő című, második kötetében (1968) gyakrabban fölbukkan, jelentése kitágul, terebélyesedik; jelkép érvényű kimondását a kötet címadó versében találjuk meg: "vándora rézidőnek, / ... megyek, bár nem tudom / minek keresem ami nincsen, / nem mehetek vissza soha, / ahonnan el kellett mennem." A versek korábbi szomorkodó-panaszos hangoltsága változik, sötétebb tónusok tűnnek föl; elmélyül és uralkodó lesz a kesernyés-elégikus hangnem, az elszakadás-élményt a tudat, az értelem, a gondolat reflektáltságában látjuk viszont. Legsikerültebben, kompozícióteremtő igénnyel a Harangszó a tengerészért című költeményben. Összegző, a pálya első szakaszát összefoglaló, a poétikai eszköztárat is tekintve figyelemre méltó alkotás. Tengerész-hőse önszántából vállalja az otthontalanságot; a "mindig valakihez, mindig valakitől"-állapothoz úgy viszonyul, mint új és elkerülhetetlen életformához. A maga mögött hagyott világ, bármennyire föl-fölsajgó veszteség is, nem kerekedik a vállalt bizonytalanság fölé, nem másítja meg a hős elhatározását: "őrizve harangszót, hajók gömbölyű ablakát, / kéményfüst keserűségét, elmegyek, / előttem és hátam mögött ugyanaz a világ, / hát nem sajnálom magamat, / ... ne sirassatok, ne sajnáljatok, ne haragudjatok, / most elmegyek, most elmegyek ..." Ebben a konok elhatározásban hiába keresünk közelebbről megfogható célképzetet, a valahová érkezés metaforája, szimbóluma után is fölösleges kutatnunk: a tengerész soraiban Ágh István kiküzdött és állandósult lírikusi alkata rejtezik, melynek sajátosságai, érvényességének viszonylatrendszere későbbi kötetek hozadéka. Mint ahogy azokban teljesedik ki költészetének poétikai színképe is. Természetesen, nem mond le többé tengerész-versének legfigyelemreméltóbb poétikai vívmányáról: a szerkesztés, a kompozícióteremtés elvéről. Említett versét épp az emeli a kötet többi darabja fölé, hogy benne egymást kiegészítő, kiegészítve fölerősítő, illetve egymást ellensúlyozó gondolkodásformákat szembesít. Az Öregember, Öregasszony és Feleség monológjaihoz arányos ellenpontokként rendezi hozzá a Tengerész férfiasan kemény, a maga igazát elfogadtató válaszait.

Nem meglepő tehát, hogy soron következő harmadik és negyedik verseskönyvét a megszerkesztés, a kötetté szervezés rendezőelve járja át. A tündér megkötözése (1971), a Jóslatok az újszülöttnek (1973) egyaránt rövidebb-hosszabb versciklusokból épülnek föl. Világuk jóval tágabb horizontú, mint a korábbi köteteké, de ködbeveszőbb is. Ennek a világnak a tárgyai bizonytalan körvonalúak, eseményei {939.} köznyelvi pontossággal le nem írhatók, centrumát megjelölni alighanem csak önkényesség árán lehet. Mintha valóság és álom határvidékén járnánk.

Bizonyos azonban, hogy a versekben megnyilatkozó személyiség összetettebb, s összetettségében problematikusabb. Immár nem egy puszta életformaváltás próbáit kell kiállnia, hanem válaszolnia kell az új életforma kihívásaira, szembe kell néznie a vállalt "tengerész-lét", azaz az írástudói magatartás dilemmáival, mindenekelőtt saját válságának tényével. Következésképpen újra kell fogalmaznia önmaga egész viszonylatrendszerét, értelmeznie kell világ és szubjektum viszonyát.

Voltaképpen ezt az újrafogalmazást, az értelmezés küzdelmeit követhetjük nyomon szóban forgó köteteiben. Középpontba kerül egyén és múlt, mégpedig a személyes és a történelmi múlt, valamint egyén és közösség (nemzet, emberiség) viszonya. Hozzájuk társul, nem kevesebb figyelmet érdemlően, egyén és társ, egyén és közösséghiány, valamint a költői szereptudat kérdésköre. Viaskodását egy-egy témakörrel s a témakörök egymásbajátszásával jól tükrözik a megszaporodott versciklusok, de az egyes verseken is észrevehető a megkomponálás, az alakítás küzdelme. Ciklussá terebélyesített formáiban az egyes darabok lazán, téma- és koncepciószerűen kapcsolódnak egymáshoz, szerves együvétartozásukat nem biztosítja sem nyelvi, sem gondolati kohézió. Például a Fejem fölé című nagy lélegzetű versfüzérben, egy utazás élményanyagát téve meg az elébb említett témakörök közegévé, a II., a IV. és a VII. számozású darabok hatnak a műalkotás evidenciájával. Látomásos képtechnika és következetes gesztus-, illetve motívumláncolat teszi szervesebb egységgé a Jóslatok az újszülöttnek című ciklust. Ahol pedig az élmény mélysége tárgyiasan pontos, nem túlhajtott képi megjelenítéssel párosul, olyan remeklései születnek, mint az Apám órája, a Tavaszban, az Elveszejtve és szabadon. Ezekben az alkotásokban Ágh István nyugtalan természete, múltőrző értéktudata időtálló műformát hozott létre.

Kísérletező hajlamát dokumentálja, mondandóinak feszítő erejét őrzi A madár visszajár (1974) című prózakötete. "A szorongás szürke gyűrűi egyre kisebbednek körülöttem" – olvasható rögtön az elején, s ez a mondat fejezetről fejezetre átsugárzik a lírát és szociográfiát jó érzékkel vegyítő könyvön. A versekben is gyakran megénekelt apa emlékének szentelt mű a paraszti életformaváltás megoszthatatlan gondjait hivatott megörökíteni. Első része a szűkebb szülőföld, Iszkáz és környékének ötvenes-hatvanas évekbeli állapotát rajzolja, a második a Tolna megyei Tengelic mikroközösségének szinte valamennyi jelentős társadalmi gondjára (hatvanas évek végi új gazdasági mechanizmus, illetve annak hatása a téeszekre, kulturális hiányosságok, elnéptelenedés, cigánykérdés stb.) ráirányítja figyelmünket.

Anyagának nyelvi megformálásában Ágh István igényes prózaírónak mutatkozik. Nem nehéz észrevenni, hogy legfőbb tanítómesterei: Illyés Gyula, Krúdy Gyula és Sütő András. A madár visszajár – e három névvel jelzett prózaeszmény jegyében – mindenképpen olyan alkotás, amely a tényfelmutató szociográfiai nézőponton túlmenően a társadalmi valóság hiteles átéléséről tanúskodik.