| ÁGH ISTVÁN (1938) | TARTALOM | BELLA ISTVÁN (1940) |
Ratkó József (1936) emberi-költői magáratalálása kísértetiesen emlékeztet József Attila gyerekkorára, pályakezdésére. A proletársors legmélyéről indult, gyermekkori hányattatásainak lelki sérüléseit később újabb csalódások tetézték. E megpróbáltatásokat idézi fel kegyetlen őszinteséggel a Félelem nélkül című, első verseskönyvében (1966) és a hozzá függelékül illesztett Önéletrajzban. A szegénység örök kiszolgáltatottságát, a félelemélményt esztétikai érvénnyel emeli a lírai általánosítás fokára. Versépítkezését egy magáénak vallott, mélyen átélt József Attila-i eszmény irányítja, s ebben a vonatkozásban nemzedékéből a "Szaggatott világ" költője, Bella István áll hozzá legközelebb. Áttetsző tisztaságú képei, kimunkált strófái, gondos rímkezelése a költői mesterséget illetően is igényes, formaérzékeny tehetségről tanúskodnak:
| Tollászkodik, ragyog a fény a fán, |
| gally kapkod hulló pihéi után; |
| féllábú virág fűszálon biceg – |
| beszélj, beszélj, én mindenben hiszek. |
| Zöld égen libeg álcázott halál. |
| Terepszínű a lélek. Pókfonál |
| ing-leng, mint hóhérkötél, a falon. |
| Most béke van, de nincsen nyugalom. |
| (Játék-komolyan) |
Ily biztató, nagy távlatokat fölvillantó pályakezdés után megtorpanást, belső elbizonytalanodást jelez második, Fegyvertelenül című kötete (1968). Itt, a már korábban is meglevő, a szegénység ügyének elkötelezett erkölcsi felelősségérzet a "mindenért felelős vagyok" etikai parancsává szélesedik; etikus indulat folyja körül a verset, meglazítja szerkezetét és az önismétlés, moralizálás veszélyeivel fenyeget. Igaz, néhány nagyobb kísérlet – mint a Csönd, az Éjszaka – töprengő, meditatív hangnemével sejteti, hogy gondolkodása, benső eszmélkedése a maga medrét követi, s előbb-utóbb rátalál valóságos legsajátabb erőtartalékaira.
Ennek bekövetkeztét tapasztaljuk harmadik könyvében. Az Egy kenyéren (1970) verseit szintén átszövi az elébb emlegetett etikus indulat, csakhogy megzabolázva, a forma fegyelmébe szorítva. Kevesebb a megkapó, idézésre toll alá futó részlet, de célratörőbb logikájú a versépítkezés, mélyebbre irányuló a gondolat. Történelemszemlélet és nemzettudat – e két fogalom köré csoportosíthatók a versek, e két fogalom egymást erősítő jelentésmezeje határozza meg gondolkodását. Magatartása, szegények iránti szolidaritása most is töretlen (Jutok majd), de higgadtabb, meditatívabb, hiszen a "forradalmak kora elmúlt", a hétköznapok, a belső önépítkezés ideje érkezett el (Szegénység, maradj még velünk, Kidobott a város). Történelmi számvetéseiben a magyarság tragikus életszakaszaira figyel (Történelem, Magyarok, Jelek); az emberi létezés, az élet halálhoz kötöttségének rejtélye {941.} izgatja (Halálhoz kötve, Vigasz, Feltámadásról való ének). Múlt és jelen, holtak és élők viszonya képezi tárgyát Törvénytelen halottaim (1975) című kötetének. Az ötlet, miszerint a halottak tartják a földet, egyik korábbi versében (Tartassék a föld) már fellelhető; most, negyven költeményt kapcsolva össze, látomássá tágul, a költői invenciót gazdag rétegezettségű jelentéssel telíti. Természet és ember szerves egybetartozását, egybetartozásuk elevenítő erejét jeleníti meg a versek egyik vonulata (Déva vára, Déva, Az öregek), a másik a személyesség hitelével igazolja a látomást (Majd hazajönnek, Apám, A szótlan napokból). Két nagyívű kompozíció, a Halott halottaim és a Törvénytelen halottaim, összegzi a látomás, a költői alapélmény két lehetséges arculatát. Előbbi az erőszakos, nem természetes halál elleni harc képeit rajzolja elénk, utóbbi a vívódó személyiség kínzó kérdéseit fogalmazza meg. Ratkó történelmi tények és motívumok egész láncolatát sorakoztatja föl; nem titkolt indulata, érzelmeinek impulzivitása a pusztítás-pusztulás elkerülhetetlenségét, a sorsszerűségét sugallja, hiszen amit a történelem során gyilkos fegyverek végeztek el, azt most folytatják a "szikék, nikkelkanalak, csipeszek". A Törvénytelen halottaimban még fájdalmasabb, még nyomasztóbb a látomás: "Pentaton nép, halálba ereszkedő / embriói kihalnak." Ezt a megfellebbezhetetlennek látszó történelemértelmezést mindkét versben, külön-külön, a vers belső logikája szerint, föloldja, illetve ellensúlyozza a befejező rész. A Halott halottaimban az elvetélt csecsemő-halottak oly sokan vannak, hogy a korábban fölvillantott, Vörösmartyra utaló nemzetsír-látomás a visszájára fordítható:
| S így alapíttatik horda, nagycsalád, nemzetség, törzs, új nép, |
| ebből a szerelemből, s vándorol jövőt foglalni, |
| hazát foglalni ... |
| és lesz vala köztük költő, akinek szájából kivirágzik végre, |
| a szegénységünket, lóvátett reményeinket visszavarázsló |
| hatalmas ének. |
A Törvénytelen halottaimban a könyörtelen, aligha megválaszolható kérdések sora után az alkotói attitűd, a magát felelősnek érző költő cselekvéslehetősége fogalmazódik meg: "Virrasztom halottaimat. / Virrasztom magamat, magunkat. / A reménykedő munkát."
Kidolgozottságot, nyelvi megformálást tekintve is ebben a két versben, általuk nyújtja Ratkó József a legtöbbet. Akárcsak Buda Ferenc legjobb alkotásaiban, itt is a versnyelv retorizáltsága fontos elsőrendűen. Retorizációt kíván, a folyékony beszéd érdes mondatokba tördelését váltja ki már az élmény természete is: a látomás fakasztotta indulatok, tény- és kérdésfelsorolások, érzelmi impulzusváltások valóságos feszültséghullámzást hoznak létre a versben. Éppen ennek a feszültséghullámzásnak biztosít nyelvi medret a biztos egyensúlyú mondatokra épített retorizáció. Két gyakori eszköze, az ismétlés és a kérdés, főszerepet kap abban, hogy a költő belső beszéde művészi beszéddé váljék. Az elsőnek említett versben például rögtön az elején, megszabva a további hangnemet is: "Ki hiányzik {942.} közülünk ki hiányzik / ki hiányzik közülünk ki hiányzik / ki hiányzik a jövő fehér falai közül"; később: "Rám ki hasonlít, ki hasonlít; / ki őriz az időben engem?" Ez a kérdező, faggató hangnem érvényesül a Törvénytelen halottaimban is:
| Ősvilág ösvényére tévedt |
| törvénytelen halottaim, |
| ... Felejti őket anyaméh, |
| kihullnak a gyerekszemekből, |
| arcuk ajtaja becsukódott – |
| ki nyitja föl, ki tépi föl? |
Saját arcú versbeszéd, egyénített hang ez, folytatásnak és továbblépésnek a lehetőségét egyaránt magában hordozza.
| ÁGH ISTVÁN (1938) | TARTALOM | BELLA ISTVÁN (1940) |