BELLA ISTVÁN (1940)

Bella István (1940) első könyve, a Szaggatott világ (1966), leíró pontosságú híradás ifjúkora küzdelmeiről, a gyerekkor tájairól. Választott mesterét, József Attilát szuggesztív erejű portréban idézi meg, verset ír Juhász Ferenchez is. Gyakori verstémája a szerelem; az élményt kamaszos daccal, a fiatalság természetes lendületével, az átélés közvetlen hangján fogalmazza meg. Érzékletes képeiből, helyzetdalaiból azonban többnyire hiányzik a reflexivitás. Kétségtelen viszont, hogy jó néhány sora, versrészlete az élmény mélységéről, megszenvedettségéről tanúskodik: "S mi csak fekszünk tovább, ziláltan, / életfogytiglan évekig. / Sírás rázza a vállad, vállam: / Ki ez az idegen itt?!" A szerelem személyiségformáló erejét s egyben a küzdelmet annak esztétikai érvényű kifejezéséért jól példázza a Ceruzasorok. Vázlatjellegre utal a cím, s valóban, az egymást követő strófák, strófapárok nem állnak össze versegésszé; némelyikük mégis költészetének későbbi dimenzióit villantja meg: "Másokról előbb ruha hullik, / én belül vetkezem, hogy meglásd, / milyen is valóban szemem, / ha nem szürkül benne szorongás."

Egyelőre azonban fiatalságával vet számot; tárgyilagosan, körültekintő távolságtartással. Az ifjúság múzeuma (1969) ugyanis elsősorban egy életszakasz elmúltának szigorú tudomásulvétele, a fiatalság értékeinek tudatosítása, s csak másodlagosan búcsú attól. Nosztalgia nem homályosítja el a visszapillantó tekintetet, a lírai személyiség erősebb szálakkal kötődik saját jelenéhez, mint múltjához. Ifjúságának "kellékeit" mint múzeumi tárgyakat, szemlélni lehet; magatartása tehát nem érzelmi indíttatású, hanem értelmi. S a versek szövetében több is az eszmélkedő, a töprengő, tudati reflektáltságú elem, mint a puszta emlékelevenítés, múltidézés, leírás. Eszmélkedését, eszmélkedésének kristályosodási pontjait jól tükrözik megszaporodott kérdésföltevései. Ezeknek egyik csoportja magától értetődően vonatkozik a tovatűnt ifjúságra ("Hol dobogsz, hol versz, ifjúság, / világrészek szíve?", "Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy?" stb.), másik csoportja – a jelentősebb, költői erőben gazdagabb – személyiség és világ viszonyára irányul. A magát felnőttnek tudó személyiség szeretné pontosan meghatározni önmaga helyét a világban, gyakran akad meg szemünk ilyen sorokon: "Kikalapálni a holdat / tudom-e még? / ... tudom a helyem. / Most már {943.} mindent kibírok"; "... életem véresre harapva, / rá tudok-e nézni magamra, / ... ki tudok-e állni a napra?" stb. A költői hivatást teljes verssé duzzadt kérdések sorával írja körül, gondolkodását őszinte felelősségérzet hatja át: "Van-e jogod / szólni mindenki helyett, / ha se több, se kevesebb / nem vagy, mint azok?" (Van-e jogod?) Kérdéseinek harmadik csoportja a szerelem fogalma alá vonható. A szerelemélmény folyamatossága, ezúttal a Márta-ciklus darabjai arról győznek meg, hogy Bella István a szerelemben az emberi élet részmozzanatait összefogó értéket lát. Értéket, amely a lét egyetemes átélésének is örök lehetősége, hiszen benne életünk összes jelentős mozzanata összesűrűsödhet. A szerelemélmény ilyen értelmű versbefoglalásához a szóban forgó kötetben kevésnek mutatkozik a nyelvi erő, az elsajátított s biztosan kezelt versforma. Egyáltalán: a kiküzdött nyelv, a poétikai eszközkészlet bizonyul kevésnek. A nyelvi kifejezésforma megváltoztatására, átalakítására van hát szükség. Bella István, természetesen, mindezt érzi, s tudatosítja is: "Úgy írtam én eddig a verset, / ahogy csak népmesék születtek / ... E dalokat el kell temetnem, / hogy dallá magamat tehessem –" (Úgy írtam én).

A Hetedik kavics (1975) újdonsága épp abban van, hogy lemondott a korábbi dalszerű versformáról és vállalja a küzdelmet egy hitelesebbnek érzett versnyelv megteremtéséért. Korábbi folyékony versbeszéde töredezettebb lett, gyakran használ kihagyásos mondatszerkezeteket, sőt a grammatikát, a hangtant és a lexikát is szövegszervező tényezővé avatja (Egy kis poetica, A hetedik kavics, Epilógus). Az indulók idején című ciklusban pedig mintha a dalforma megújítására törekedne. Kétségtelen, hogy a kötet (s talán egész addigi verstermésének is) legsikerültebb kompozíciói a Szeretkezéseink, az Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái és a Sárkeresztúri ének. A Szeretkezéseinkben a szerelem már nem egy élethelyzet, egy érzéstörténet rajza csupán, hanem valóban az élet egészének rendezőelvvé emelt jelképe, a széttöredezett életet egységbefogó érték. A vers gondos szerkezeti tagolása, az egyes részeknek más-más hangneme, stílusrájátszásai, izzó, de túlzásba nem vitt erotikája, metaforákkal következetesen kiépített kérdései az olvasó tudatát oszcillációra késztetik, és arra engednek következtetni, hogy Bella István jól sáfárkodik a József Attila-i örökséggel.