| Irodalom | TARTALOM | BUDA FERENC (1936) |
FEJEZETEK
A hatvanas évek végén irodalmi köztudatunk a "Hetek" elnevezéssel illette s tartotta számon az Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon csoportot. "Szervezeti" összetartozásuk nem mondható szorosnak, közös antológiában nem is jelentkeztek, bár a Napjainkban és az Új Írásban való csoportos szereplésük jelez némi műhelyszerű összetartozást, annak ellenére, hogy az ország különböző tájain élnek. Fellépésük nagyjából egyidejű volt, első köteteik rendre a hatvanas évek derekán jelentek meg. Rokonságuk és közelségük nem külsőleges szervezeti tömörülésben mutatkozott meg, hanem belső és lényegibb módon: a művészi törekvés, esztétikai eszmény, a valóságszemlélet, a világkép övezetében. Életsorsukban sok a hasonló motívum: mindannyian a szegénység mélyvilágából küzdötték fel magukat, hozván a küzdelmes gyermekkor, a fájdalmak és a szenvedések eleven élményeit, a súlyos élettapasztalatok sokaságát, a szemléletformáló életismeretet. Az útnak indító és eszméltető élményvilág alakította költői hivatástudatukat, ars poeticájukat. Versvilágukban kitüntetett szerepet kap a közvetlen személyesség, az életrajziság. Ragaszkodnak a primer valósághoz, erősen kötődnek a tapasztalati élményformákhoz, s költészetükben – az egyéni különbözések ellenére – közösnek tetszik a valóságközelség elve. Világképük fontos eleme az élményszerűen megismert közösség, e közösség iránti hűség és etikai elkötelezettség, valamint a belőle sarjadó közéleti felelősségérzet. Szinte valamennyien József Attila és Illyés Gyula, a közvetlen előttük indult nemzedékből pedig Nagy László és Juhász Ferenc költészetét tartják követendő példának, parancsoló hagyománynak. Poétikai jellegzetességeiket tekintve megintcsak hasonló vonásokra bukkanunk. Indulásuk idején természetes megnyilatkozási formájuk a dal, a zsáner- és az életkép. Ennek hangoltságát a fiatalos lendület, majd a nosztalgikus emlékezés szabta meg. A hatvanas évek végére mindőjüknél bonyolultabb, összetettebb, diszharmonikusabb versforma váltja fel a dalt. Nem is a forma, hanem a nyelv mint kifejező eszköz, válik problematikussá számunkra. Versbeszédük zaklatottabb lesz, alkotási módszerükön eluralkodik a képzettársítás, a szabadasszociációs képi gondolatfűzés. A hetvenes évek elején fő gondjuk az egyéni, jelentős formakompozíció létrehozása.
| Irodalom | TARTALOM | BUDA FERENC (1936) |