{964.} AZ "EMBERAVATÁS" NEMZEDÉKE

FEJEZETEK

Az 1954-es év a magyar prózában a meglepetések esztendeje volt. Az 1953 júniusi párthatározat, illetve a Szabad Nép Közelebb a valósághoz című, a korábbi évek sematizmusát mintegy törvényen kívül helyező cikke után megélénkült az irodalmi élet. Alig másfél esztendő leforgása során már meghozta az első, maradandó értékű, a kor valóságával szépítés nélkül szembenéző szépprózai alkotásait. Ekkor jelent meg a változás egyik előhírnöke, Veres Péter Almáskertje, mely korábban, kiadatlanul is fölkavarta a szellemi és politikai életet; Sarkadi Imre Verébdűlő című elbeszéléskötetének első, a téeszmozgalom belső ellentmondásait föltáró írásai, Karinthy Ferenc Ezer év című riportja, a későbbi dráma egyenértékű, riportázsból kifejtett előzménye, hogy csak három példát említsünk a hullámzó színvonalú, de az előző évek termésénél mindenképp gazdagabb, színesebb és tartalmasabb irodalmi publikációkból.

A legnagyobb meglepetést – s egyszersmind az új tájékozódás közvetlen igazolását – mégis egy új írónemzedék szinte váratlan jelentkezése keltette, egyelőre még szétszórt, de nemcsak meglepetést keltő, hanem esztétikailag is kimagasló írásokban, melyekre éppen a pályakezdés bizonytalansága volt a legkevésbé jellemző. Sokkal inkább az a fölényes biztonság, amivel "ráhibázott" a saját hangjára. Persze nem valami csodaszerű fölismerés volt ez, hanem az ismeretlenségben folytatott kísérletezés, önalakítás, némelyeknél a szívós és céltudatos pedagógiai munka tisztára szűrt végeredménye: a technikát fölényesen birtokló "profik" s a tulajdon mondandójukat meglepő tisztasággal intonáló "originális tehetségek" egyképpen akadtak e nemzedékben.

Lássuk előbb a tényeket. Az 1954-es év egyértelműen lelkesedést, sőt rajongást kiváltó, széles körben kommentált eseménye volt például Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellájának közlése az Irodalmi Újságban. Az elbeszélés ma is kulcsdarabja a megújulást kereső magyar prózának. Sántát egyhangú elismerés fogadta – neki később, már az ötvenes évek vége felé kellett szembenéznie bizonyos félreértésekkel –, de Csurka Nász és pofon című, ugyancsak ez évben, a Művelt Népben publikált elbeszélését már a szocialista ifjúság megrágalmazásával vádolták, míg Kamondy László Csillagbeli jelentkezéséről, a Verekedőkről még az Írószövetség fórumán is heves vita folyt: vajon nem a perspektívátlan naturalizmus és pesszimizmus támadt-e föl benne. Kevesebb izgalmat, de méltánylóbb érdeklődést keltett Szabó István Lázadójának közlése az Új Hangban és Moldova György Ördög Feri és a tizenkét házak című lírai elbeszélése a Csillagban. Ezek az írások ma is túlnőnek önnön jelentőségükön; noha szépirodalmi alkotások, egy nemzedék manifesztumának számítanak.

Hamarosan nyilvánvaló lett ugyanis, hogy nem pusztán néhány író pályakezdésének tanúja lehetett a korabeli olvasó, hanem a tematikai, szemléleti vagy más természetű különbségek ellenére – melyek később a tájékozódás gyakran ellentétes útjaira vitték ezeket az írókat, sőt életművüket is bizonyos értelemben elütő szakaszokra tagolták – egységes, körülhatárolható karakterű és programú nemzedék lépett fel. Hisz hamarosan a vidék is hallatta hangját: Pécsről, a {965.} Dunántúl hasábjairól jelentkezett Szántó Tibor groteszkbe hajló, karcolatszerű novelláival; Galgóczi Erzsébet, a legkorábbi fölfedezett, a dunántúli parasztfalvak ekkor még kissé idillizáló képeivel. Bár irodalomtörténeti távlatban és esztétikai jelentőség tekintetében kis létszámú nemzedék ez, közös életművük gazdag, és nemcsak tematikai értelemben tágas világot zár magába. S akármilyen szétszórtan jelentkeztek is, egy év múlva már közös antológiájukban, az 1955-ben közreadott Emberavatásban hirdették meg együvé tartozásukat (A címadó novellát Sánta Ferenc írta). Ettől az évtől kezdve elsősorban az átszervezett Új Hang lett a fórumuk.

Indulásuk robbanásszerűen hatott, mégis sokban eltért az új írónemzedékek jelentkezésétől. Nem fogalmaztak kiáltványokat, sőt, nem is ismerték egymást. "Nemzedékváltásról" akkoriban nemigen beszéltek, az Irodalmi Újságban Öregek és fiatalok címmel megszervezett vitában részt sem vettek, ott különben is. róluk esett a legkevesebb szó. E vita voltaképp az előttük járó nemzedék – az úgynevezett "derékhad" – nyilvános és már-már flagelláns bűnbánata volt a sematizmus éveiben írt műveikért; s az "öregekben"; – Veres Péterben, Déry Tiborban, Illyés Gyulában és Szabó Pálban vélték megtalálni az inspiráló eszményképet, a sematizmus ellenszerét. Más konzekvenciákkal ugyan, de a hivatalos irodalompolitika is főleg a népiesek és néhány szocialista író életművét tekintette a megújulás forrásának.

Így cselekedtek az induló fiatalok is: írásaik egyik leglényegesebb közös vonása a sematizmus előtti prózai hagyományból való kiindulás volt. Többjüket is valamelyik elismert "öreg" vezette be az irodalomba: Sánta fölfedezője és első, rajongó kommentátora Szabó Pál volt, Szabó István Lázadójával Jankovich Ferenc házalt a szerkesztőségekben. A "derékhad" sem féltékenykedett rájuk. Az akkor még Tóth László néven író Kamondyt Sarkadi Imre védte meg az alaptalan támadásokkal szemben, s Csurka István, Moldova György, Galgóczi Erzsébet, e három, később eltérő utakon járó író egyképpen Czibor Jánost, a 40-es 50-es évek szétszórt életművű, ragyogó tehetségű kritikusát vallja a szó szoros értelmében vett tanítójának. S ez nem a tiszteletadás túlzása: a Filmművészeti Főiskola dramaturgszakának tanáraként Czibor avatta be őket a mesterség titkaiba, a szerkesztés technikájába: szépprózai elődeikre ő nyitotta föl a szemüket. Moldova első írásainak publikálója Király István, bírálója Tamás Attila volt; a nemzedék más tagjainak útját többek közt Czine Mihály egyengette.

Így már érthető, miért pattant ki e nemzedék úgyszólván "teljes fegyverzetben", amint az is, hogy életművükön – sokuknál máig szólón – maradandó nyomot hagyott a magyar szépprózai hagyomány. Ha Sántát Szabó Pál fedezte föl, úgy Sánta volt, aki írásaival mintegy újólagosan igazolta Tamási Áron "tündéri realizmusát", a fortélyos-varázsos, népi motívumokkal gazdagon átszőtt, az ornamentális jellegű stilisztika ezer színével áthatott székely nyelv irodalmi használatát. Moldova György első, lírai hangütésű írásaiban viszont egy másfajta, városi, kültelki "tündéri realizmus" támadt föl: az akkoriban még nem eléggé megbecsült Gelléri Andor Endréé, és ennek nyomán az irodalmi életbe éppen hogy visszatért Mándy Iváné. De a hivatalos eszményképpé emelt s epigonizmussá {966.} merevedett móriczi örökség is megelevenedett és folytatódott, főleg Galgóczi és Szabó István novelláiban.

Föltehető a kérdés: ha művészetük ennyire a hagyományban – némelyiküknél a század elején kialakult hagyományban – gyökerezett, miért tekintjük őket a "megújulás nemzedékének", s egyáltalán mitől nemzedéknek? Pusztán az indulásuk, a származásuk miatt? Ennek is lényeges szerepe volt. Néhány kivétellel valamennyien a társadalom mélyebb világából, falvakból és városi perifériákról jöttek; "literátus" háttérrel, képzettséggel csak Kamondy, Csurka és Szántó Tibor dicsekedhetett. Kamondy a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora, Szántó Tibor újságíró, a Dunántúl szerkesztője volt; Csurka István pedig egy szolid népiességre hangolt író, Csurka Péter fiaként került a pályára. De ők hárman is másfelé tájékozódtak, mint erre eredeti kultúrájukból következtetni lehetett volna. Kamondy és Csurka – pályájuk egy szakaszában legalább – a szociográfia és a népi kultúra feltárásának "hagyományos" módszerével is kísérleteztek, Csurka írásai ugyanakkor egyre merészebben a groteszkbe hajlottak, Szántó pedig első két kötetében fordult szembe a tehetségét béklyózó felületes zsurnalizmussal. A parasztfiúból lett félig autodidakta Szabó István a hagyományos paraszti világ fölbomlásának elsősorban pszichológiai természetű leírásával, kegyetlen, de mégis túlérzékeny ábrázolásával okozott meglepetést. Ő hitt a legkevésbé a régi paraszti életforma megtartó erkölcsi erejében: ő fedezte föl elsőnek a szigorú "tartás" mögött a személyiség rejtett konfliktusait, melyek 1956 után Galgóczi írásaiban is megjelentek, de már inkább külső, politikai vagy szociológiai okokból eredeztetve.

Bizonyos azonban, hogy eleinte egyikük sem akart mást, mint a tulajdon életéről, múltjáról, tapasztalatairól novellává stilizált híradást adni. Őszintén, a sematizmus mesterkélt eszményesítésétől mentesen, ám sokszor a nosztalgikus emlékidézés színeivel szépítetten. Ha például Moldova Mandarinját – egyik pályakezdő novelláját – a sok tekintetben e nemzedékhez is kapcsolódó Fejes Endre Rozsdatemetőjével vetjük össze: világos a különbség Moldova kissé romantikus színezetű "azonosságtudata" és a között a következetes, már-már kegyetlen bírálat között, amellyel Fejes a kültelki világot nézi; ugyanakkor az ő Hazudós címmel összegyűjtött pályakezdő novellái 1955–1956-ból semmivel sem kevésbé líraiak és romantikusak, mint az induló Moldova írásai. Sánta korábbi "idilljei" és később írt parabolái között pedig még nagyobb ellentét feszül.

Az, hogy legtöbbjük a hajdan kizsákmányolt osztályokból, a pária-létbe szorított rétegekből jött, ma már kevésbé látszik megkülönböztető vonásnak, mint indulásuk idején. Sorsukban, írói világukban e tény mégis meghatározó szerepet kapott, hiszen nemcsak a szegénységből származtak, de afféle "szegénylegényként" kerültek az irodalomba. Innen adódik, hogy a hasonló indulású – akkor már pályájuk, életük delén túljutott vagy éppen elhunyt – írókat, például Tamásit, Szabó Pált, Gelléri Andor Endrét követték, olyanokat tehát, akiknek írói előéletét. munkásságát, karakterét szintén ez a "szegénylegénység" határozta meg. De legfőképpen meghatározta, egyetlen nemzedékké tömörítette őket indulásuk pillanata, az ötvenes évek derekának szellemi légköre. Közvetlen elődeiktől eltérően, a régi rendszer egyikük számára sem jelentett nyomasztó személyes {967.} tapasztalatot, legföljebb elmosódóban lévő emléket, s mindenekelőtt a szokásokban, etikai viszonylatokban megrögződött múltat, valamit, ami már lezárult. Szemben a "derékhad" íróival, akik számára ez a múlt ilyen vagy olyan formában eleven élményt jelentett, és megoldásra váró kérdéseket tett fel, Sántáék voltak az 1945-tel bekövetkezett történelmi fordulat első olyan prózai nemzedéke, amely a Juhász Ferenc és Nagy László működésével kibontakozott költői forradalom lírikusaihoz hasonlóan, magából a társadalmi változásból eredeztethette nemcsak írói pályájának alakulását, hanem egyszerűen írói létét is.

Szembetűnő különbség forrása lett az a körülmény is, hogy indulásuk egybeesett a sematizmus elleni harccal, mely az irodalmon messze túlmutató közügy, a történelemszemlélet alapvető kérdése lett. Nemcsak az 1945-öt megelőző idők szemléleti gáncsai nem zavarták őket, de kívül álltak – s nem pedig "túljutottak!" – a sematizmus prekoncepcióin is. Ez a mesterségesen kialakított, idillizáló irodalomszemlélet egyikükre-másikukra – például Galgóczi Erzsébetre – némiképp hatott ugyan, de nekik is sikerült hamarosan túljutniuk, akár társaiknak, a paraszti vagy kültelki nosztalgián.

Ez a felszabadultabb atmoszféra, még akkor is, midőn nagy elődeik nyomába léptek, egészen újszerűvé tette írásaik karakterét. Saját társadalmi rétegük mostoha sorsáról, a nehezen tűrhető nyomorúságról számoltak be legelőször, de már ezek a novellák is – anélkül, hogy megidéző erejükből veszítettek volna – balladássá, meseszerűvé lényegültek át. A szociográfikus szemlélet jelenségekbe fulladó dokumentarizmusa, a népi romantika stilizált idillje is megkísértette őket, de Szabó Istvánt például kezdettől fogva a változás, a modernizálódó élet és a bomló paraszti életforma belső, személyes viselkedésben megmutatkozó konfliktusa érdekelte, s valamennyien megkülönböztetett érdeklődéssel fordultak a szocialista morál problémái, kialakulásának gátló tényezői felé. Szándékuk szerint a régi, hagyományos értékeket akarták először megszabadítani a rájukrakódott hamis értelmezésektől, vissza akartak hatolni az ősforrásokhoz. A morális igényesség, mint legfőbb jellegzetesség, későbbi útjukat is megszabta, bármilyen eltérő irányok felé tartott is az. Az "erkölcsregényt" az előző nemzedékben úgyszólván csak Sarkadi kései írásai reprezentálják; Sántáéknál az egyik fő műfajjá lép elő. Galgóczi haláláig a szociográfia és a riport szépirodalomba emelésének mestere, amint írásai egy részében Moldova is; Sánta Ferenc és Szántó Tibor írói útja a parabolák felé kanyarodott el, a véletlen "tempóveszteséggel" induló Fejes Endre pedig a családregény kisregénnyé sűrítésének szinte egyedülálló példájával szolgált, ugyanakkor valamennyien a korszerű társadalmi morálra kérdeznek.

Részben ebből a csaknem kizárólagos etikai érdeklődésből ered, részben pedig a prózai hagyomány meghatározó jelentőségéből, hogy az ábrázolásmódban folytatott kísérletezésük kevésbé látszik erőteljesnek és kezdeményezőnek, mint a nyomukban következő korosztályé, vagy a modern próza újabb irányzataié. Kísérletezőként is Sánta merészkedett a legmesszebbre, mégpedig kettős irányban, egymást kiegészítő ellentétekben: a dokumentumregény és a parabola felé. Ám tényregénye, a Húsz óra az irányzat normateremtő műveitől merészen elüt: a stilisztikai leleménynek, az alakításnak, a nyelvi erőnek olyan fölfokozott, szinte {968.} látványos szerepet ad, amelyre a kortársi prózairodalomban nincs is példa. Voltaképp legalább annyira megszegése, mint meghonosítása a műforma kánonjának, a szenvtelen, beavatkozás nélküli kompozíciónak. Parabolikus műveinek (Az ötödik pecsét, Az áruló) is több köze van a középkori moralitásokhoz, sőt, az ókeresztény apokrifekhez, mint a nyugati próza divat-darabjaihoz. Ha merőben technikai szempontból nézzük, újítása nem megy túl Gide recitjein és Camus paraboláin, s "tényregénye", a Húsz óra inkább kapcsolható az avantgárd második, húszas évekbeli hullámának "Neue Sachlichkeit" dokumentumregényeihez. De itt is lényeges különbség, hogy Sánta e műformára is átviszi a feszes szerkezeti elveket, többek között éppen ezzel emelve föl ezt az ábrázolásmódot a véletlenek és a programszerű koncepciótlanság terjengősségéből. Korai, még saját hangját kereső műveiben Moldova sem ment túl az avantgárd eredményeit is integráló két világháború közötti modern prózán, inkább olvasmányossá szelídítette ennek elbeszélő stílusát; Fejes Rozsdatemetője szintén visszakapcsolja a "tényregény" technikáját ahhoz a "kihagyásos" technikához, mely a két háború közti amerikai irodalomból ismert. Csurkától, Kamondytól és Szabótól pedig mi sem áll távolabb, mint a formabontás, nem azért, mintha nem volnának elég találékonyak, hanem mert nincs rá szükségük. Ami a technikát, a stílust illeti, e nemzedék karakterét a java teljesítményekben inkább a klasszicizálás, mint az avantgárd formabontás jellemzi. Írásaik tartalma, a hagyományos szerkezeti és stilisztikai elemek újszerű, a hagyományoktól eltérő funkciója teszi műveik javát újdonsággá és őket magukat a "megújulás nemzedékévé".

Voltaképpen ugyanez áll a külső irodalmi hatások befogadására is, e nemzedék az átvételekben is óvatos; valódi írói szuverenitással honosítja magához olvasmányélményeit. A Hemingway-lázon ugyan többen átestek, de csak Moldovára való hatása mutatkozott tartósnak. Mélyebbre hatott viszont az egzisztencialista irodalom az 56-os eseményeket követő írói válságok nyomán. Megleljük Sántánál, akit azonban nem annyira az egzisztencializmus általában, mint inkább klasszikusa, Albert Camus érdekelte; tehát inkább a művész, bár ennek bölcselete átszivárgott életművébe. Galgóczinál a létfilozófia inkább érzelmi hangulat, s ahol bölcseletbe megy át, a művészi eredmény meglehetősen sovány. Ugyanez fölsejlik Csurka átmeneti írói periódusában. Mégis, döntő különbség, hogy anyagukhoz, írói világuk kifejezéséhez keresik kísérletezéseik útján az eszközöket, mondhatni, magából a témából bonthatják-alakíthatják a különféle formai-szerkezeti megoldásokat, nem pedig a témára "futtatják rá" afféle ornamensekként, hiszen a díszítő elemekben oly gazdag Sánta-prózában is könnyűszerrel kimutatható a legmerészebb stilisztikai fogások funkcionális szerepe, magából az anyagból kibontott jellege is. Későbbi fejlődésük során az inspiráló elődök, a közvetlen prózai hagyomány hatását maguk mögött hagyták. Sánta például egyre inkább a nem stilisztikai értelemben fölfogott archaikumban, Csurka és Szántó a modern groteszkben és abszurdban, Kamondy pedig a megújított analitikus prózában kereste személyesebb kifejezésmódját.

Műveik, pályájuk áttekintése, valamint az ábrázolásmód funkcionális természetű újításai bizonyossá teszik azt a föltételezést, hogy voltaképpen elkésett {969.} nemzedékkel van dolgunk. Ez a próza Juhász Ferenc és Nagy László költői forradalmának prózai megfelelője, erre vall a népi ihletés és a hangsúlyozott szociológiai érdeklődés, még a közvetettebb művekben is; és erre az, hogy az ábrázolásmód forradalmát mintegy belülről, az archaikum felé kimélyítve viszik végbe. Ha születésük időpontját, írói-költői előéletüket, biográfiájuk lényeges adatait nézzük: a hasonló vagy éppen megegyező tények még inkább bizonyító erejűek. Más adatok is igazolják az indulás tempókülönbsége mögött rejtőző rokonságot. Galgóczi már az 1952-es év folyóirataiban is szerepelt, de készen állt már akkor Sánta Sokan voltunkja, Emberavatása; Szabó István pedig szintén rótta már egy iskolásfüzetbe remekbe sikerült első elbeszéléseit. Pár éves késésük tehát nem a próza nehezebb érlelődésével, hanem merőben külső okokkal, a dogmatizmus kultúrpolitikájával magyarázható, mely hivatkozott ugyan a magyar prózai örökség értékeire, mint a szocialista realizmus egyik alaptényezőjére, a gyakorlatban azonban mégsem tűrte ezeknek az igazi érvényesülését, minthogy e próza más – hitelesebb – képet mutatott volna a korabeli valóságról, mint ezt a sematizmus ..szépségideálja" előírta. Ezen a gyötrelmes konfliktuson csak a költészet tudott a maga sajátos jelzéseivel fölülkerekedni. Mihelyt lehetett, a próza is nyomon követte, majd a prózánál is nagyobb késéssel az új magyar dráma, legvégül pedig– már a hatvanas években – az új magyar film. Valójában tehát az új magyar lírával való rokonsága jelöli meg a "megújulás nemzedékének" irodalomtörténeti helyét.