39. TOLNAI LAJOS (1837–1902)

FEJEZETEK

Eredetileg Hagymássynak hívták, de ezt a nevet az egyszerűbb Tolnaira cserélte fel. Györkönyben (Tolna megye) született 1837-ben, ősi, de már vagyonát vesztett nemesi családból. Apja, a Kossuth-párti falusi jegyző soha meg nem alkuvó, szélsőségesen lobbanékony természetet hagyott örökül legidősebb fiára. Algimnáziumi tanulmányait Gyönkön végezte, majd Nagykőrösre került, ahol magyar tanárának, Arany Jánosnak hatására egy életre eljegyezte magát az irodalommal s a nyelvek tanulásával. A Duna menti nemesi kúriák mellett majd az alföldi parasztpolgárok portájának képe is visszatér írásaiban, hisz ezeket házitanítóként is sokat járta. Szülőföldjéhez élete végéig ragaszkodott, a népköltészet s a népszokások kincseit is innen merítette. Tizennyolc éves korában különösebb hivatásérzet nélkül református teológus lett; ha racionalista beállítottsága miatt egyháza ortodox vezetőrétegével később ellentétbe került is, moralizálására mindvégig Kálvin szelleme nyomta rá bélyegét. Pesten végezte teológiai tanulmányait. Paptársai között néhány fiatal költő akadt (Győry Vilmos, Thaly Kálmán), így nem csoda, ha maga is költőnek készült, balladákat írt. Arany nem sokat tartott e kísérletekről és figyelmét inkább a próza felé irányította. Megfogadva mestere tanácsait, 1867-ben két kötet elbeszélést és egy regényt adott ki. Közben, rövid káplánkodás után, a pesti református gimnáziumban tanított, ám a tanári fizetés nősülése után nagyon kevésnek bizonyult, így 1868-ban elfogadta a marosvásárhelyi egyháztanács meghívását. Tizenhat évet töltött Marosvásárhelyt, kezdetben jólétben és nyugalomban, később azonban a helyi hatalmasságok sokat zaklatták. Bár itteni élete nincs alaposan földerítve, a történtekben nemcsak környezetét tarthatjuk hibásnak: büszke öntudata a szegényebb, kispolgári hívek egy része előtt nem tette rokonszenvessé, indulatossága, {471.} akárcsak Pesten, itt is tettlegességben robbant ki. Nemcsak lelkésze, kérlelhetetlen erkölcsbírája is akart lenni városának, mintha a reformáció első századát írták volna. Ez esztendők mégsem voltak terméketlenek: Tompa költészetéről készített dolgozatával Kolozsvárt doktori címet szerzett, s műve alapján a budapesti egyetem magántanárrá habilitálta. Kemény Zsigmond Társaság néven irodalmi egyesületet, Erdélyi Figyelő címmel igényes folyóiratot alapított (1879), s általában ekkor rendelkezett a legtöbb idővel önművelésre, írásai gondos megmunkálására. Helyi följelentések következtében 1874-től kezdve egyházi pör folyt ellene, melynek csak a papságtól való megválása vetett véget 1884-ben. Ekkor csendben, mintegy lopakodva, krajcár nélkül távozott Marosvásárhelyről.

Pesten is elég nyomasztó anyagi körülmények között élt, állást meg kiadót keresve; a tekintélyesebb intézményeknél fagyos, elutasító légkör fogadta. Gyulai, aki eddig bizonyos jóakaratú közömbösséggel tekintett rá, Tolnai A polgármester úr című könyvének (1885) alig álcázott támadásai után nyíltan ellene fordult, az egyetemen s másutt is elvágta érvényesülése útját. Ellenfeleinek hatalma, klikkszelleme meg saját nehéz természete mellett a kor sivár szellemi viszonyait is alaposan figyelembe kell venni; a "be nem érkezett" szerzők valódi művészi célokat szolgáló törekvései kevés pártolásra számíthattak az idő tájt a könyvkiadók, szerkesztők meg a közönség köreiben, s más, fiatalabb kortársakéhoz képest Tolnai sorsa még tűrhetőnek mondható. Tolnai kevesebbet nélkülözött például Reviczkynél, azonban számára nem is az ifjú nemzedék volt a mérce: szeme előtt a vele egyidőben jelentkező népies-nemzetiek magasra ívelő karrierja lebegett intő és ingerlő példaként. Ha Baksay Sándor vagy Thaly Kálmán a csúcsok felé tart, miért maradt lent ő? Ilyesfajta összehasonlítások éppúgy magyarázhatják elkeseredett torzképeit és egyes elfogult irodalmi bírálatait, mint tekintélyes pártfogók megnyerésére irányuló törekvéseit. A korábban ellenzéki író most a Szabadelvű Párthoz csatlakozott városatyáktól és gazdag pesti nagypolgároktól várta sorsa jobbrafordulását.

Részben ily erők támogatták 1887-ben Irodalom című, rövid életű folyóiratának megjelenésekor, s pártfogóinak köszönhette, hogy a nyolcvanas évek utolján végre biztos állásba jutott: községi polgári iskolai tanárnak nevezték ki, néhány év múlva igazgató lett. Kései, gyenge vigasz lehetett csupán számára ez az előléptetés, csakúgy, mint írói jövedelmeinek emelkedése: hisz korán eltemetett kisleánya után most feleségét is elveszítette, betegeskedni kezdett, s éreznie kellett, hogy a nagyvárosiassá váló irodalomban kissé már idejétmúlt szerzőnek tartják. Halálát sem vették észre, csupán a fiatal Ady emlékezett meg róla egy rajongó nekrológban (1902), s egy évtizeddel később Török Gyula regényhősei fordultak érdeklődéssel írásai felé.