VERSKÖTETEK Időrendben

VERSKÖTETEK ABC sorrendben

VERSEK, AMELYEK KÖTETBEN NEM JELENTEK MEG

Lefordított versek

Arckép ezer tükörben. Utószó (Magvető Könyvkiadó, 1964).

Amit én itt leírok, az nem vallomás a fogalom felfűtött értelmében. Elsősorban a vers a vallomás; olyan érzékelő, s egyben rendteremtő műszer, amely tőlünk független, mert akaratunk ellenére is működik. Ezzel azt is mondom, hogy a vers abban a pillanatban megszűnik saját maga lenni, amikor különböző okok gátolják e kényszer szabad feltörését.
Jó lesz az elvi magaslatról leszállni saját életemhez.
Abbó1 a nemzedékből származom, amely költői példaképei egy részét élő személyében is ismerhette. Egyszer azt írtam, ez generációs érdem, de ahogy gondolkodom rajta, látom, nem pusztán az. Hogy ki milyen példaképet követ, kihez szegődik akár mellékbolygóként, az személyes ügy, s ebben a társadalomról és a művészetről alkotott nézetek irányítják, mondhatnám így is: az egyéniség, a jellem. Megismertem József Attilát, akiről tudván-tudtam, hogy követni akarom. A sorsom választotta őt példaképül, az együttérzésem, az izgatottságom. Számomra benne valósult meg a modern differenciáltság, ő volt az, aki átlépve a proletkult falanszter-kulisszáit, két kezében hozta a Csokonain, népköltészeten, Adyn, sőt Kosztolányin nevelt s megújított magyar költői nyelvet, és egyben a modern nagyvárosi proletariátus látomásait. Új perspektívát teremtett mindazoknak, akik szocialista költőnek készülődtek. A költészet új szintézisét teremtette meg. A komplikáltsága izgatott, amely egyértelműség is a szó erkölcsi, lélektani értelmében, az osztályöntudat tudományos szintjén, de sosem egyszerűsítő, csökkentő, gondolatszegényítö. A sematizmus esztendeiben gyakran idézték meg az ilyenfajta gondolatiság és erkölcsi eszmélkedés ellen. Gondolom, ha napjainkban is élne, sok gondot okozott volna kényelmes megidézőinek.
Ha mai verseimet nézem, nem vagyok nyugtalan. Hadd szögezzem le mindjárt, nem művészi elégedettségről beszélek - ezt kifejezni nem is az én dolgom -, de arról, hogy új verseim sok mindenben rokonok ifjúságom költészetével, már ami érzéseim, örömeim és bánataim természetes vérkeringését illeti. Visszataláltam ahhoz a fiatalemberhez, aki költői lehetőségei és reményei birtokában készülődött a jövőre. Ez azt jelenti-e, hogy olyan verseket akarok írni, mint húsz-huszonöt esztendős koromban? Hogy nem venném figyelembe az alapos társadalmi változást? Hogy megelégszem a "tudatos jövőbe" készülődő ifjú ember politikai és költői mértékeivel? Erről szó sincs. Minden nap és minden órában nemcsak javítani, de változtatni is akarok munkám módszerein, s a türelmetlen lelkiismeret sokkal több bennem, mint a pihentető jóérzés. Ez a kötet, amelyet harminc év anyagából állítottam össze, ítélet és önbírálat, a szigor jegyében született, s úgy érzem, életem igaz története. Költői és erkölcsi világom szintézise. Visszatekintés a kezdetre és pillantás előre.
Milyen is volt a kezdet, az én világom a harmincas évek közepe táján? Az utcán találkozhattam József Attilával, elmehettem a lakására, s szerkesztői felszólítására verseket adhattam át neki az akkor szerveződő Szép Szónak. Fölkaptattam Babitshoz, az Attila utcába, s láttam, amint a hall ajtajának katedrál-üvegén átrajzolódik törékeny alakja, lenyomja a kilincset, az ajtórésben megjelenik megkínzott arca, s kéri a következőt. Akár egy orvosi rendelésen. Illyést egy telefonbeszélgetés után - azzal, hogy szürke ruhájáról ismerhetem fel - a Gellért-kávéházban kerestem meg. A szigorú és puritán Kassákra - Lesznai Anna küldött el hozzá - tanítványai körében találtam a Lido félhomályos hátsó zugában. És Lesznai Anna, ez a sugárzó, hatalmas asszony, baracküde arcával, a háttérben a műteremlakás könyvespolcaival, képeivel és kánaáni terített asztalával! Móricz Zsigmondot úgy ismertem meg, bár soha nem beszéltem vele, hogy a Gizella telepi OTI szanatóriumból Pestre igyekezve, az autóbuszon néztem őt, igézve és boldogan, Leányfalutól a Margithídig egy verskötetre hajolt, a Nagyon fáj-t olvasta, föl sem emelve arcát a könyvből. Már kora ifjúságomtól azokhoz vonzódtam, akiknek emberi magatartását és művészetét követendőnek hittem. A maga erejéből tápászkodó fiatalember ösztönös vonzódása ez a tisztasághoz és a tudáshoz? Az is, de nemcsak az. Egy elemnyi humánum fizikai kényszere közeledni az egészhez. Ezek az én ifjúságom emblémái.
Mindez több, mint egyszerűen az ifjúság. Az egész munka, a magatartás alapja, amihez éppen akkor lehetett visszatérni, amikor legjobban szorított a válság, a kétségbeesés, amikor sokmindent el kellett vetni, biológiailag kirekeszteni a szervezetből. Kíméletesen mondom: a sematizmus éveiről van szó. Ma már könnyű kilépni belőle, mint a félelmetes krétakörből. Rossz versek, rossz írások - az emberek elfelejtik. Nem társult hozzájuk bűn. De az értelem mégiscsak megkérdezi: hol voltak a tapasztalataid? Hol voltak az emberi és költői eszményeid? Csak a konok hit? Nem, nem ilyen egyszerű, egyikben sem ismerek magamra.
Át kellett lábolni ezeken a mélységeken, vissza: kellett térni a kezdethez, de egész tudatom, tapasztalati és erkölcsi világom terheitől gyötörve és ugyanakkor gazdagítva. Hozzá kellett látni a türelmes, fárasztó és dísztelen munkához. Ehhez az ember egész sejtkészletének kell kicserélődnie. Úgy érzem, ez a mi nemzedékünknek, s elsősorban a munkásmozgalomban fogant s a szocializmust mint jelent és jövőt átélő íróknak még ma is olyan kérdése, amit a teljes és őszinte ars poetica megfogalmazása közben nem lehet megkerülni.
Ebből talán az is következnék, hogy irigylem a fiatal költőket, akik "megúszták"?, akiket anyakönyvi csillagzatuk megóvott a buktatóktól? Nem! ezért semmiképpen sem irigylem őket, mert ha ma már nem is törvényszerű, hogy a dudás pokolra menjen, de a magam dudájából csakis ezek a keserves tanulságok hívhatják elő a maximális humánum szólamait.
Néhány éve egy lektor azzal adta vissza verskötet-kéziratomat "kiegészítésre", hogy nincsenek benne közéleti versek. Megkíséreltem bizonyítani, hogy ezek a versek az én értelmezésem szerint, közéletiek. "Másmilyen közéleti verseket írtál te azelőtt" - mondta jószándékúan, ám én mégis arra gondoltam: nemcsak hogy nem adja ki verseimet, de még rám is pirít.
Nem véletlen, hogy az ötvenes évek úgynevezett közéleti verseiből alig maradt fenn valami, egyszerűen használhatatlanok. Ha leszámítjuk is a személyekhez fűződőket, akkor is elenyésző, ami megmarad. Ezeket a verseket nem távolították el adminisztratív úton, egyszerűen elenyésztek. Nem hiszem, hogy akadna az országban valaki is (beleértve a legdogmatikusabb agyvelőt), aki nosztalgiával gondolna vissza rájuk, vagy éppen titokban szavalgatná egyikét-másikát. A magyarázat - azt hiszem - abban rejlik, hogy bár természetes halállal múltak ki, de adminisztratív úton jöttek világra. Legtöbbjükből nemcsak a költői azonosulás hiányzott, de az az alapvető humánum is, ami nélkül közéleti vagy individuális líra életképtelen. A nagyszerű magyar hagyományokon csiszolt költészeti kultúra kézműves ügyességgé silányult, noha az ujjak hegyében még ott bizsergett az igazi.
Ma már nyugodtan beszélhetünk erről. A gyanakvás és belemagyarázás esztétikája mint felhőmaradvány még itt-ott árnyékot vet a kritikai közéletre, de a morál már nem "moralizálás" többé, s az örömök és szorongások komplex lelkiállapotának kifejezésére már nem ragasztható a "halálhangulat" sokszorosított címkéje.
Mindig izgatott, sőt, versre izgatott, ami közéleti: az ember helye a társadalomban és a világban. De egyre kevésbé szeretem már az egyszerűsítő fejezetcímeket, a végtelen számsor mechanikus felparcellázását. Petőfi költészetét felosztották ugyan iskolás és nem iskolás parcellákra, de verseiben, egy-egy tematikai csúcs mellett és ellenére, egyszerre jelen van a költő egész személyisége, a patrióta, a nemzetközi forradalmár és a szerelmes férfi.
A közéleti költészet alapja a közösséggel való teljes azonosulás és ugyanakkor egy igazságos közélet lehetősége. Oxigénje pedig az őszintén megnyilatkozó közvélemény,
A tudomány rakétasebességű fejlődésével egyidejűleg az összetett jelenségek értelmezése is mind bonyolultabb lesz. Nem sötétenlátás, ha úgy érezzük: a technikai fejlődés forgássebessége megelőzi az erkölcsiekét. Mégis, a szocialista humánum s általában az emberies emberek nagy diadala, hogy a háború ellenzői túlnyomó többségben vannak. Persze, ennek okai nem mindenütt egyformák. A szocializmus háborúellenességének legnagyobb ereje abban rejlik, hogy tisztán látja: az atomkorszakban, az adott eszközökkel, az emberi boldogság megvalósítható. Szubjektíven fogalmazok, emberi boldogság, de könnyen lefordítható a társadalomtudomány nyelvére is.
A közéleti vers tehát az egyéni sors sejtjeiből épül, a költő leglényegéből. A politika és a költészet kölcsönhatása itt is nyilvánvaló. A költészet ott lehet társadalmilag eredményes, ahol a társadalmi morál, a humanista közérzés elmélyítésében segít. A munkamegosztás - úgy érzem - olyan természetű, hogy a szocialista politika közvetlenül formálja a közéletet, s közvetve az embert, a költő pedig az arc és lélek érzékeny közelében az emberre hat elsősorban s az emberi fogékonyság összegezésével a közéletre.
Vagy két esztendeje külföldön jártam. A véletlen összetársított egy fiatal költővel. Útitársak voltunk tíz napon át. Útitársak, tehát szemlélő társak, élményeket különféleképpen befogadó vagy elutasító társak, étkezőtársak, sőt hálótársak. Tíz nap alatt, e sűrített együttlétben, amely az önkéntest s a kényszerűt sajátosan vegyíti, sokat beszélgettünk, egyre jobban beletüzesedve, éjszakákba nyúlóan: a külföldre helyeződött magyar mikroglóbuszon két ember tapogatócsápjai elindultak egymás felé. Költőtársam éppen tíz évvel fiatalabb nálam, élete jó részét szigorú paraszti munkában töltötte, de azóta már tanári diplomát szerzett és ma - a kényszerűen halogatott indulás miatt - fiatal költőnek számit. Hozzáteszem - s ez az én véleményem is - nagy ígéretű költőnek. Beszélgetéseink és önviaskodásaink fő tárgya a társadalom és a költészet volt, mit értsünk modern életformán, modern versen, hová vezet az út? S bár tíz évvel idősebb vagyok nála, jólesően rokoninak éreztem izgatottságát, intellektuális viaskodását, ahogy nemcsak esztétikáját, de világképét meghatározni igyekezett. A feltörekvő nemzedék legjobbjaiban ez a jellemző: a szigorú erkölcsi igény, az egészséges realizmus, általában a rendteremtés igénye. Ha valamiben fiatal maradtam, ezekben a törekvésekben velük vagyok rokon.
A differenciált gondolkodást s az oly sok fogalmat raktározó s egyre több ismerettel önként vagy kényszerülten gazdagodó tudatot csak olyan költészet képes áthatni, amely intellektuális és humánus intenzitásával a technika jogos bűvöletéből az emberi érzékenység magasságába tudja emelni. Úgy érzem, hogy korunk verse az intellektuális vers: a gondolkodás élménye mindennél izgalmasabb. S ugyanakkor ez az intellektuális líra nem mond le a látomásos képzeletről, az érzéki színezésről vagy a tájfestésről, és éppen attól modern, hogy egyszerre több dimenzióban is képes kifejezni magát. A költészet nem tudomány, de annál több: az emberiség emlékezőtehetsége és optimizmusa. A kibernetika vagy fizika-filozófia sosem helyettesítheti a költészetet, de jelenlétével és hatásával a költőnek állandóan számolnia kell. Beleírhatja valaki a versébe az atomfizika legújabb fogalmait, attól még tegnapelőtti lehet, ha elmarad e kor értelmet és igazat szomjazó igényessége mögött.
Az ember szüntelenül keresi a maga helyét. És ez a keresés egyben rendteremtés. Azzal, hogy mindezt elmondtam, ha nagyon töredékesen is, de tisztáztam valamit. Barátok gondoskodó figyelme és izgatott bírálata közben mindig érezni kell a nagyobb közösség jelenlétét is. Ez nem frázis, ez a lélegzetvétel törvénye. A valóság ismerete és szüntelen átélése nélkül az ember körül megritkul a levegő. De a valóságban eligazodni, s arról beszámolni csak morális bátorsággal s türelmetlen lelkiismerettel lehet. Ez a műszerérzékenység a reálisan érzékelő és szenvedélyesen kifejező költészet életkérdése.
Arckép ezer tükörben. Utószó. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1964.