1. alcsalád: Sólyom-formák (Falconinae)

FEJEZETEK

Több mint 80 faj tartozik a sólyomformák alcsaládjába. Testük meglehetős zömök; fejük nagy; nyakuk hosszú; csőrük aránylag erős, a viszonylag rövid felső káva szélén határozott és élesszögletű foggal, az alsó káván a fognak megfelelő kimetszéssel; csűdjük mérsékelt hosszú; hosszú és hegyes szárnyuk az ugyancsak hosszú farknak majdnem a végéig ér.

A sólymok világpolgárok. Csak maguk zsákmányolta állatokból élnek és röpülésük tetszetőségével és gyorsaságával minden más ragadozó madáron túltesznek. Zsákmányukra oly sebesen vágnak, hogy közülük a féktelenebbek és hevesebbek csakis repülő madarakra vagy rovarokra tudnak vadászni. Magas fákon, sziklákon vagy tornyokon fészkelnek.

Nézetem szerint az összes nappali ragadozó madarak között az első hely a kerek orrlyukaikról felismerhető nemes sólymokat illeti meg. A sólymok a madarak között ugyanazt a szerepet töltik be, mint a ragadozó emlősök között a macskafélék és általában véve a legfejlettebbek az összes ragadozó madarak között. Szellemi képességeik megfelelnek testi sajátosságaiknak, fizikai képességeiknek. A legveszedelmesebb rablók és mégis megbocsátjuk nekik az általuk okozott károkat, elnézzük vérengzésüket, mivel egész életük és minden ténykedésük csodálatot kelt!

Az egész földkerekségen úgyszólván mindenütt előfordulnak. Sok fajuk a földnek nagy részén el van terjedve és ahol hiányzik, ott hozzá igen hasonló alakok helyettesítik.

A nemes sólymok táplálékát gerinces állatok, főleg madarak szolgáltatják, de egyesek rovarokat is fogyasztanak. Zsákmányukat rendszerint röptükben fogják el és a földön ülő madarakat nem képesek felkapni. Zsákmányukat ritkán fogyasztják el az elfogás helyén, hanem rendszerint valami alkalmas helyre viszik, mely szabad kilátást vagy áttekinthető fedezetet nyujt, hol azt előzőleg megkopasztva és részben meg is nyúzva fogyasztják el.

A nemes sólymokat az emberek már ősidőktől kezdve használták vadászatra és Ázsia meg Afrika több országában még manapság is űzik a solymászatot. Ők voltak a régi költők „sólymai”, melyeket „pedzés”-re tanítottak be. Lenz szerint a sólyomidomítás művészete még az őskorból ered. Ktesias szerint a hinduk már Krisztus előtt 400 körül űzték a solymászatot. A rómaiak Krisztus után 480 körül kezdték csak űzni. A nemes kedvtelés azonban nemsokára olyan általánosan és annyira elterjedt, hogy az Agda városában 506-ban tartott zsinaton megtiltották, hogy a lelkészek vadászsólymokat és vadászkutyákat tartsanak. Nagy Károly császár 800 körül törvényt hozott a solymászatról és a vadászatra idomított sólymok, héják és karvalyok tartását csak a nemesség számára engedte meg. Ettől fogva a solymászat az egész középkoron át a legkedveltebb és legelőkelőbb vadászat volt.

Századokon át Európa legjobb és végül is egyetlen solymásziskolája Falkenwerth, helyesebben: „Valkenswaard” flandriai községben állott. Miután az ott helyben és környéken fogott sólymok a szükségletet egyáltalán nem elégítették ki, a sólyomfogók Norvégiába és Izlandra mentek a sólymokért és főleg Izland-szigetéről származtak a legkiválóbb pedző sólymok. Mikor a sólyomfogók Hollandiába visszaérkeztek, madaraikat vállukra helyezett rudakra ültetve hozták.

Hogyan történt a sólymok befogása és idomítása Valkenswaardban, arról Ardesch holland generális 1860 körül a következőket mondja: „Valkenswaardban még most is élnek emberek, kik a sólymok fogásával és betanításával buzgón foglalkoznak. Az idomítótelep teljesen szabad síkságon fekszik és így a célnak nagyon megfelel. A sólymokat ősszel fogják. Szabály szerint mindig csak a nőstényeket tartják meg és veszik munkába és pedig legszívesebben az azévi elsőéves fiatalokat, mert ezek a legjobbak, legtanulékonyabbak; a kétévesek is használhatóak még, az öregebbeket azonban ismét szabadon bocsátják, azok betanításával nem vesződnek. A fogás a következőképpen történik: A solymász fedezék alatt lesbe ül a szabad mezőn és tőle mintegy 100 méternyi távolságban eleven galamb van a földön kipányvázva, s a galamb lábára kötött erős fonal vége a solymász kezében van. A solymásztól körülbelül 40 méternyire ez a fonal gyűrűn halad keresztül, a gyűrű mellett pedig csapóháló van felállítva, melynek zsinege ugyancsak a solymászhoz vezet. Ha a fogóhely környékén sólyom repül keresztül, akkor a sólymász a fonal hirtelen megrántásával a galambot felröpíti, mire a sólyom a legtöbb esetben azonnal rávág és a levegőben egy-kettőre elfogja. Abban a pillanatban, amint ez megtörtént, a solymász a fonalra kötött galambot az azt görcsösen megragadva tartó sólyommal együtt szép lassan és fokozatosan befelé kezdi húzni, egészen a gyűrűig, mikor is a másik zsineg megrántásával felszabadított csapóháló mind a két madarat beborítja. Miután igen sok előnyt jelent, ha a környéken kóborló sólyom közeledése már előre is jelezve van, ebből a célból a sólyomfogó a rendkívül buzgó, éber és élesszemű nagy őrgébicset (Lanius excubitor) alkalmazza segítőtársnak, amely a csalgalamb közelében földbeszúrt faágasra van kipányvázva. Az őrgébics már igen nagy távolságból észreveszi és messzecsengő szavával azonnal jelzi is a közeledő sólymot, minek folytán a fogó ember sokkal biztosabban végezheti dolgát. Az ágas mellett kis gödör is van, hol a gébics a sólyom elől szükség esetén elbújhat. A frissen fogott sólymot azután rendesen három napig éheztetik és ezen idő alatt, de később is gyakran lesüvegezve, vagyis fejét sapkával borítva öklön hordozgatják.

A XVIII. században a solymászat lassanként kiment a divatból.

A solymászathoz szükséges eszközök a következők: a sapka, melyet úgy helyeznek el a sólyom fején, hogy a szemet nem szorítja és a csőrt szabadon hagyja; a rövid és hosszú póráz, mindakettő szíjból; az utóbbi körülbelül két méter hosszú; a póráz a madár csűdjét burkoló bőrbéklyóhoz van erősítve; továbbá a csalogató, ez a kétoldalt egy-egy madárszárnnyal ellátott tojásdadalakú fatest, melyet a sólyom messzebbről madárnak gondol és arra szolgál, hogy vele a sólymot odacsalogassák; végül az erős bőrből készült solymászkesztyű, mely a sólymot karján vivő solymásznak a sólyom karmai ellen nyujt védelmet.

Az idomítás úgy kezdődik, hogy a sólymot felsapkázzák, vagyis fejére teszik a sapkát, a lábát megbéklyózzák és 24 óráig éheztetik. Azután örökre helyezve leveszik a sapkát és megetetik. Ha nem akar enni, akkor újra megkapja a sapkát és 24 órai újabb koplalás után ismét előveszik. Ezt az eljárást akár öt napon át is meg kell ismételni. Minél gyakrabban hordozzák sapka nélkül a karon, annál előbb szelidül meg és annál előbb szokik arra, hogy a solymász karján önként egyék. Ha már idáig eljutott, akkor kezdődnek csak a tulajdonképpeni betanítási gyakorlatok; minden lecke előtt hosszabb ideig sapka nélkül hordozzák a karon és minden gyakorlat után ismét megkapja a sapkát és a pórázt, hogy a gyakorlatokat aztán nyugodtan átgondolhassa és megtanulhassa. Később a sólymot sapka nélkül széktámlára ültetik, s onnan kell neki a solymász öklére ugrania, hogy ott ehessen. Ezt azután nagyobb távolságokból ismétlik és ekkor a sólyom már odarepül a solymász öklére. Ezt a műveletet azután a szabadban hajtják végre, itt azonban eleinte a béklyóhoz kötött hosszú zsineggel akadályozzák meg az esetleges szökésben. A solymász a szabadban mindig úgy áll fel, hogy a sólyomnak a szél ellen kell repülnie, mert, mint minden madár, ő sem repül szívesen a széllel. Ha már az eddig ismertetett gyakorlatokat elég jól csinálja, akkor este felsapkázva, lebegő abroncsba ültetik, amelyet egész éjszakán át folyton himbálnak, úgyhogy nem tud aludni. A következő három nap alatt az előző gyakorlatokat ismételik s csak ezután részesül a sólyom zavartalan éjszakai nyugalomban. Az ötödik napon már zsineg nélkül, csak a hosszú póráz alkalmazásával ültetik szabadon a földre és ha enni akar, akkor onnan kell az ökölre repülnie. Ha ilyenkor elrepül a sólymász keze mellett, akkor utána mennek és addig csalogatják, míg végre mégis csak az ökölre röppen. Ezt a gyakorlatot azután a szabadban gyakran megismétlik és a madár is megszokja szépen a lovon ülő vadásznak az öklére való repülést és az emberektől és kutyáktól sem fél.

Ezután következik a pedzéshez szükséges tulajdonképpeni előgyakorlatok. Galambtetemet dobnak fel a levegőbe és a hosszú röpzsinegen tartott sólymot utána dobják; ha elkapja, akkor szabad neki valamelyest enni is belőle, de később a galambot rögtön elveszik tőle és utána az öklön kap valami ennivalót. Ezt a gyakorlatot a következő napokon lenyírt szárnyú, eleven madarakkal ismétlik meg. Ezután vizslával lehetőleg magános foglyot kerestetnek fel a mezőn, s amint az felrepül, a sapkát hirtelen lekapva, utána dobják a sólymot is. Ha elhibázza a fogást, akkor eleven, nyírottszárnyú galambbal vagy a csalogatóval visszacsalogatják. Hogy a nagyobb és erősebb madarak, mint például a gémek és darvak pedzéséhez is hozzászoktassák, előzőleg fiatalabb, ilyen fajú madarakra, vagy lenyírtszárnyú és tokkal átfogott csőrű öregebb gémekre és darvakra gyakorolják be a sólymot, lehetőleg már ahhoz értő, gyakorlott idősebb sólyom társaságában. Az ilyen gyakorlatokra szánt gémek és darvak nyakát puha bőrrel veszik körül, hogy a sólymok ne tudják őket egykönnyen megfojtani. A sólymok gyorsan a levegőbe emelkedve igyekeznek a gém fölé jutni, hogy felülről csaphassanak rája. A gém azonban maga is mindig magasabbra igyekezik és meglepő gyorsasággal vagdos hegyes csőrével reátörő ellenségei felé, hogy felnyársalja azokat. A vége azonban mindig az, hogy a sólymok levágják, mire együtt lebukfenceznek a magasból. Az elősiető vadászok azután hamarosan fölszabadítják a sólymokat, jutalmul néhány jó falatot adnak neki, a gémet pedig dísztollaitól megfosztják s a lábára ezután fémgyűrűt erősítenek, melybe az elfogás évszáma és helye van belevésve és így felgyűrűzve visszaadják szabadságát. Egyes gémeket ilyen módon néha évek mulva újra, sőt többször is elfogtak és ilyenkor azok mindig újabb gyűrűket kaptak a lábukra. Hogy a pedzőmadár a nyúlra való lecsapást jól begyakorolja, – és erre a célra főleg a héját szokták használni – kitömött nyúl bőrén szoktatják az étkezéshez; később a kerekeken járó kitömött nyúlra friss húst kötöznek és egy ember előbb lassan, majd gyorsabban húzza maga után, végül gyors paripát fognak eléje, mely elvágtat a nyúllal, mire a héját utána röpítik. A solymászathoz sík és erdőtlen vidék szükséges.”

A solymászatot ma még rendszeresen űzik az arabok, különösen a Szahara beduinjai, azután a perzsák, a hinduk, a Kaukázus és Közép-Ázsia különböző népei, a kínaiak és egyéb mongolok.

A solymászat hanyatlását a nyugati népeknél Harting szerint különböző okok idézték elő. Így a nagyobb kopár területek felosztása és betelepítése, a mocsaras vidékek lecsapolása és megművelése, a lőfegyverek jelentékeny tökéletesedése és különösen a sörétnek a vadászatban való általános bevezetése. Ezek a körülmények mind hozzájárultak ahhoz, hogy az a rendkívüli érdeklődés, melyet a nyugati népek egykor a solymászat iránt tanusítottak, szép lassan elenyészett.