2. család: Valódi béka-félék (Ranidae)

FEJEZETEK

A valódi békák közé tartozó fajoknak csak a felső állkapcsán vannak fogak, keresztcsigolyájuk harántnyujtványai hengeresek, szabad végük nem, vagy csak nagyon gyengén szélesedett ki. Az egyes nemek vállövében csak kevés az eltérés, ellenben annál változatosabb az utolsó lábujjíz alakja, amely egyszerűen kihegyezett, háromszögletű, T- vagy Y-alakú, sőt karomalakú is lehet, mint a leveli békák esetében. Csigolyáik elül kivájtak, a farcsíkcsont két csuklófejjel kapcsolódik a keresztcsonthoz, valódi bordáik nincsenek. A megkülönböztetett 40 nemzetség tagjainak hol függőleges, hol vízszintes állású szembogara van, ujjaik vége majd hegyes, majd tapadókorongban végződő, úszóhártyáik egyszer valamennyi végtagjukon vannak, máskor ellenben vagy az elülsőkön, vagy a hátulsókon hiányzanak.

Az ide tartozó fajok legnagyobb része a vízben alakul át s átmegy a közönségesen ú. n. ebihal állapoton, de vannak kivételek is ez alól a szabály alól, mert egyes fajok vagy egész fejlődésüket, vagy legalább annak egy részét az ez esetben különösen nagy pete belsejében teszik meg (pl. Rana opisthodon és Rhacophorus reticulatus, és talán a Salamon-szigeteken élő Cornufer salomonis is).

A valódi békák nagy tömegekben népesítik be a mérsékelt és forróövi országok vizeit, és előfordulnak valamennyi világrészben, kivétel nélkül. Mindenütt találkozhatunk velük, ahol álló vagy folyó víz van, s éjjeli muzsikájukat lehet hallani mindenütt, ahol csak megfelelnek nekik az életkörülmények, síkságon és hegyvidéken egyaránt. De nem kevés ama fajok száma sem, amelyek a levelibékához hasonlatosan csak a nász idejében mennek vízbe, míg rendesen nedves réteken, szántóföldeken és erdőkben csatangolnak, talán minden cél nélkül, ott pihenve, ahol a reggel éri őket, hogy a szürkület beálltával tovább folytassák vándorlásukat. Sok nemzetség és faj a fákon él, éppen úgy, mint a levelibékák, melyektől külsőleg nem is igen különböznek. Kardaluk csodásan hangzik annak a fülében, aki valamely idegen földrészre először teszi a lábát, mert az otthonról ismert hangokhoz itt újak járulnak, amelyeknek forrását ugyan azonnal felismeri a békákban, de sajátosságuknál fogva mégis a legnagyobb fokban feltűnnek és okozói annak, hogy az énekeseknek az első települők is, meg a tudományos kutatók is jellemző neveket adtak.

A vízlakó békák életmódja többé-kevésbbé mindenütt ugyanaz: pajkos, vidám tavaszi és nyári élet sok zajjal és nagy jóléttel, kevésbbé kellemes őszi élet, és azután egy hónapokig tartó téli vagy nyári álom, mélyen a befagyott vagy kiszáradt vizek iszapjában, míg csak a tavasz meleg lehellete meg nem töri a jégtakarót, vagy az eső össze nem tapasztja a forró napon megrepedezett iszapot, a meleg vagy a nedvesség meg új életre nem kelti a mélyen elrejtett alvót, mert miként nálunk tavasszal új díszbe öltözik a természet, úgy kelti új életre az esős évszak beköszönte a természetet az egyenlítő tájékán. Kétségbeejtően nehezedik emberre, állatra egyaránt, midőn Afrika belsejében a száraz évszak forrósága a halál nyugalmát kényszeríti az egész vidékre, kiégetve a füvet, leperzselve a fák leveleit, a madarakat boldogabb hazába kergetve, emlős állatokat, hüllőket, kétéltűeket pihenőre űzve. Végül sötét felhők tornyosulnak fel a távol égbolt alján és dühöngő vihar szárnyán megérkezik a feltámasztó eső az elgyötört földre. S megérkezik vele a tavasz is. Órák hosszán át felhőszakadásszerűen zuhog alá az eső a magasból; a síkságokon patakok és folyamok, tavak és tócsák keletkeznek, melyek közül legalább ez utolsók napokig megőrzik a bennük összegyülemlett vizet: és mielőtt még az ég egészen kitisztult volna, mielőtt az eső még lecsepeghetett volna a fák ágairól, a tavasz máris felébresztette az alvókat. Az első esős nap estéjén felhangzik már minden pocsolyából, tócsából, minden elárasztott folyammederből az ezerhangú kar: „gonk, gonk, gonk” szó harsog mindenünnen, amerre csak fordul az ember. Minden víz partján ott ülnek köröskörül, ott úszkálnak a tükrén a békák, mintegy örömrivalgással üdvözölve az őket új életre keltő évszakot, felébredésük után azonnal a faj szaporításának feladatához látva. Ameddig otthonuk vízzel van tele, vígan élik világukat, hogy azután az utolsó vízcseppel ismét eltűnjenek. Livingstone a busmanoktól megtudta, hogy egyik béka hol szokta tölteni a telet, és azt azután gyakran találta fatörzsek alatti üregekben, melyeknek bejáratát azonkívül még pókok is lakták, sőt részben be is szőtték hálójukkal. Az utazó nagyon csodálkozott rajta, hogy az ország legszárazabb részében még béka is meg tud élni, s elbeszéli, hogy eleinte hallva a béka hangját a csendes éjben, mindig remélte, hogy vizet fog találni, de gyakran csalódott, azért feltehetőnek véli, hogy az állat a száraz időszak egy részét ébren tölti, ez azonban csak legföljebb feltételesen lehet helyes. Egyébként Livingstone megfigyelései megegyeznek az enyéimmel, midőn azt mondja, hogy gyakran még az egészen kicsiny, csakhamar ismét kiszáradó pocsolyákat is a békák ezrei népesítik be. Ugyanígy van a többi országokban is, ahol az évszakok élesen elhatárolódnak egymástól, ahol ellenben az enyhe ég alatt évről-évre kb. egyforma az időjárás, a vidám népség majdnem megszakítatlanul végzi a teendőit, majdnem szakadatlanul brekeg és kuruttyol, és a fajok szerint különböző hónapokban, de majdnem egész éven át szaporodik. India és Nyugat-Afrika nedves síkságain egész éven át megfigyelhetjük vagy hallhatjuk állatainkat.

Nálunk legföljebb csak makacs kitartással folytatott hangversenyeik miatt alkalmatlanok a békák, és más földrészeken is csak hangosan csengő hangjukkal zavarják az embert. De míg a nálunk honos fajokat teljes joggal mondhatjuk hasznos állatoknak, amelyek csak kivételesen tesznek jelentéktelen károkat, addig a családnak Amerikában és Indiában élő óriás termetű tagjai nem ritkán rávetemednek az ember jószágára is, amennyiben fiatal kacsákat és libákat is elrabolnak. Mindamellett a valódi békák sehol sem szereztek tulajdonképpeni ellenségeket, a föld egyetlen népe sem viseltetik velük szemben utálattal, mint a varangyokkal szemben, mivel egész lényük, viselkedésük és életmódjuk a legtöbb embert mulattatja. Szóval az ember könnyen megbarátkozik velük, még ott is, ahol nem pecsenyének való vadat lát bennük.

Szaporodásuk tekintetében lényegileg megegyeznek a levelibékákkal. Ma már közülök is ismerünk számosat, amely ivadékairól valamiképpen gondoskodik, s ezt a munkát nem mindig a nőstény, hanem egyes esetekben a hím végzi. A legtöbb egyszerűen a vízbe rakja le petéit és többé nem törődik velük. A fiatalok fejlődéséről, ami lényegileg úgy folyik le, mint azt a többi alakokat illetőleg már megismertük, csak azt említjük még meg, hogy az átalakulás hidegben és magasfekvésű helyeken erősen meglassúdik, vagyis a lárvaállapot a kétszereséig is eltarthat annak az időnek, amely kedvező tájakon szükséges az illető faj átalakulásához. Ugyanez történik akkor is, ha az ember az ebihalakat kicsiny edénybe teszi és nem nyujt nekik elégséges táplálékot.