MÁSODIK REND: Farkos kétéltűek (Caudata)

FEJEZETEK

Valószínűleg a gyíkok és gőték felületes hasonlóságán alapszik azoknak a régebbi búvároknak a nézete, akik a hüllőket és kétéltűeket ugyanazon osztály képviselőinek tartották. Elfelejtették, hogy a gőték vagy farkos kétéltűek a gyíkokat csak éppen annyira utánozzák, mint a papagályok a majmokat, a baglyok a macskát, a kacsa a csőrös emlőst, a pingvinek a fókákat, vagy hogy ugyanabból az osztályból vegyünk hasonlatot, mint az alligátorok a krokodilust, vagy a kígyó a lábatlan gyíkot. Azonban a gőték és a gyíkok közt sokkal jelentősebb különbségek vannak, mint a legutóbb említett állatok között, s azokat akkor is észrevehetjük, ha a két rend fejlődését teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Mindenesetre igaz, hogy a gőtéknek is megnyúlt, hengeres törzsük van élesen elhatárolódó fejjel és hosszú, többé-kevésbbé hengeres farokkal, s hogy testüket négy, kivételesen két láb hordozza, mint a gyíkokét, azonban pikkelytelen, nyálkás bőrük már az első pillantásra és biztosan megkülönbözteti őket ez utóbbiaktól, úgyhogy alig is kínálkozik valami alap arra, hogy közelebbi rokonoknak tarthassuk őket.

A farkos kétéltűek ismertetőbélyegei a következők: Testük többé-kevésbbé megnyúlt, hengeres, meglehetősen egyenlő vastagságú, néha kissé esetlen; fejük aránylag nagy, rendesen nagyon lapított, orruknál lekerekített, nyakuk a fejtől elhatárolódott, vagyis vékonyabb ennél és a törzsnél; farkuk egyszer rövidebb, máskor hosszabb, keresztmetszete kerek vagy oldalról lapított, néha bőrredő szegélyezi, vége hegyes, néha lekerekített; lábaik, miként az összes kétéltűeké, esetlenek, rendesen mind a négy egyforma hosszú, vagy pedig a hátulsók valamivel hosszabbak az elülsőknél; az elülső lábakon 3–4, a hátulsókon pedig 2–5 ujjuk van, de hátulsó lábuk egészen hiányozhatik is.

Bőrük síma, szemcsés vagy szemölcsös, a vízi gőtéké síma addig, míg a vízben élnek, ellenben érdes, miután a párzás után kimentek a szárazra. A bőr mindig gazdag mirigyekben, s a mirigyek esetleg nagyobb csoportokban (a szalamandrák fülmirigyei) vagy sorokban rendeződnek el. A mirigyeknek külső hatásra (nyomás, maró folyadékok, elektromos izgatás) kiürülő vagy éppen messze elfecskendő váladéka fehér s gyíkokat vagy egereket rövid időn belül megöl. Az állat bőrének átlátszó felső rétegét cafatokban vagy egészben levetheti, de nagyon gyakran mindjárt le is nyeli.

A koponyán mindig megkülönböztethetők a páros fal- és homlokcsontok s többnyire az orrcsontok is, ellenben a felső állkapocs néha egészen elcsenevészedik; az ínycsontok igen gyakran összeolvadnak az ekecsontokkal. Gerincoszlopuk legalább 37, de néha majdnem 100 csigolyából áll, amelyek elül és hátul vagy csak hátul kivájtak (sőt az is megtörténhetik, miként Moore kimutatta, hogy mindkét csigolyafajta előfordul ugyanazon az állaton, életének különböző szakaszában). A magasabbrendű családok tagjainak törzscsigolyáival mindig, az alacsonyabb rendűekéivel pedig legalább elül rövid bordák függenek össze. A medence mindkét oldalt egyetlenegy, de még ugyanazon a fajon belül sem mindig ugyanahhoz a csigolyához erősül, sőt még az is előfordulhat, hogy ugyanazon állat két oldalán két különböző csigolyához kapcsolódik. Elülső szélével gyakran egy előrefelé elágazó porc függ össze, mely mintha kapcsolatban állana a tüdővel való lélekzéssel, mivel a csak a bőrükön át lélekző szalamandrákon nincsen meg. Az elülső lábakon a sing- és orsócsont, a hátulsókon a sipcsont és a szárkapocs teljesen el van választva egymástól, azonban a kéz- és lábtő csontjai gyakran tökéletlenül fejlettek és számuk kevés. A vállöv porcos s mindkét oldalon kicsiny lapockákból és nagy hasoldali részből áll; ezek a részek a hasoldalon a középvonalban egymás fölé hajolnak és mellkas módjára védik az alattuk elhelyezkedő szívet. A két mellporc hátulsó széle közé ékelt egy kis porcot szegycsontnak szoktak nevezni.

A szemek különböző fejlettségűek. Egyesekéi kicsinyek, csenevészek és a felbőr többé-kevésbbé eltakarja őket, másokéi jól fejlettek, félgömbalakúan kiállók, teljes szempillák keretezik őket, és miként a békákéi, visszahúzhatók. A szaruhártya a szemgolyóhoz mérten igen nagy, a magasabbrendű gőték szivárványhártyája élénk aranysárga vagy vöröses, a szembogár rendesen kerek, ritkán függélyesen vagy harántul tojásdad. Az orrlyukak rendesen elül és oldalt fekszenek az orron, s vagy elül, vagy oldalt nyilnak. Blaue J. a gőték orrának nyálkahártyájában jól fejlett érzékvégkészülékeket talált. A füleket mindig elfedi a külső bőr, dobhártyája és dobürege nincsen, hanem csak labirintus alkotja. A mélyen hasított torok üregének alsó részét a nyelv majdnem teljesen kitölti, de ez utóbbi nagyon különböző alkotású, vagy széles és kerek, vagy hosszas és keskeny, szívalakú, hosszas-tojásdad, gombaalakú, vagy csupán csak a középen erősíti meg egy hosszanti szalag és a széle szabad, vagy pedig megfordítva legnagyobb része oda van erősítve és többnyire csak kevéssé mozgékony. Némelyik faj (Spelerpes) azonban a kaméleon módjára villámgyorsan ki tudja ölteni a nyelvét.

Majdnem valamennyi farkos kétéltűnek vannak fogai az állközti csonton s a felső és alsó állkapcson, s mindnyájának vannak vagy az ekecsonton, vagy az ínycsontokon: többnyire kicsiny, valamelyest hátrafelé irányuló, gyakran inkább kitapintható, mintsem szemmel meglátható, ritkán nagyobb, késalakú képződmények, de számuk az utóbbi esetben kicsiny s csak a zsákmány megragadására és fogvatartására valók. Az íny fogai párhuzamos, de részarányos, harántul vagy hosszában fekvő ívekben állanak. A nyelőcső meglehetősen hosszú, a gyomor nagy, hosszanti cső vakbél nélkül, a vékonybél felé megnyúlik s lassan átmegy a rövid középbélbe; a máj aránylag nagy, úgyhogy eltakarja a gyomor nagyobb részét, epehólyag mindig van és a szabálytalanul lebenyes hasnyálmirigyhez hasonlatosan nagyon jól fejlett. A keskeny, rendkívül hosszú vesékből rövid húgyvezetékek visznek a nagy, véredényekben dús, vékonyfalú húgyhólyagba, amely mikor tele van, majdnem a felét elfoglalja a hasüregnek s tartalmát a kloakába, ritkán a vastagbél végső részébe önti. Lélekzésre fiatal korban kopoltyúk, meglett korban pedig tüdők szolgálnak, avagy lehetséges az is, hogy a gázcsere pusztán a bőrön és a száj nyálkahártyáján keresztül megy végbe, amint azt több északamerikai és néhány európai gőte esetében megállapították. Egyesek tüdeik mellett megőrzik kopoltyúikat is s némelyekéi a kopoltyúüregen belül, másokéi meg azon kívül ágaznak el. Egészen a mult század közepe táján túlig senki sem mert kételkedni abban, hogy ezek a kopoltyúk állandó képződmények, azonban az axolotlon közben tett megfigyelések, ennek átalakulása bebizonyította, hogy megfigyeléseinket még egyáltalában nem tekinthetjük befejezetteknek. Ámbár a mai napig még nem figyelték meg, hogy az újabb időben nagyon ismertté vált axolotlon kívül kopoltyúkkal bíró halgőték is elveszítenék későbben azokat, azonban megfigyelték ennek az ellenkezőjét, nevezetesen azt, hogy olyan fajok, amelyek egészen bizonyosan át szoktak alakulni, néha állandóan megmaradnak lárvaállaptukban. Így de Filippi F. a Lago di Maggiore közelében egy mocsárban 50 vízigőtét talált, melyek közül csak kettőnek a szervezete volt olyan, mint a meglett állatoké, a többinek ellenben megvolt még a kopoltyúja, jóllehet nagyságuk és ivarszerveik fejlettsége tekintetében teljesen megegyeztek a meglett egyénekkel. Ez ivarérett lárvák közt hímeket és nőstényeket lehetett megkülönböztetni, egyébként azonban teljesen megőrizték a fiatal, még át nem alakult egyének sajátságait. Jullien 1869-ben egy pocsolyából a pettyes gőte négy nőstény példányát halászta ki, amelyek ivaréretteknek bizonyultak, petefészkükben érett peték voltak, s kettő közülük valóban rakott is le petéket. Négy, ugyanabból a mocsárból származó hím lárva nagyságra ugyanakkora volt, mint a kifejlett állat szokott lenni, azonban heréikben nem voltak érett hím csirasejtek, hanem csak azok anyasejtjei voltak felismerhetők. Ilyen ivarérett, ú. n. neoténiás lárvákat különböző helyekről és különféle fajokból írtak le, nálunk pl. Méhely a Szent-Anna-tóból az alpesi gőte, ifj. Entz Géza pedig a lágymányosi pocsolyákból a pettyes gőte neoténiás lárváit ismertette meg.

Ami az eddig ismert mintegy 130 farkos kétéltű-faj földrajzi elterjedését illeti, már megemlítettük, hogy azok majdnem valamennyien az északibb zónák, az Óvilág északi részének és Észak-Amerikának az állatai s csak egyesek nyúlnak át egészen kivételesen a melegebb övbe is.

Az óvilági északi (palearktikus) régióban, Boulenger szerint, a valódi gőték uralkodnak, melyeknek négy faja még Afrika északnyugati részébe is átnyúlik. Az itten élők közül csak egy ázsiai faj tartozik a halgőtékhez és egy európai a proteuszokhoz. Míg azonban a terület európai alrégiójában a valódi gőtéké az elsőség, az ázsiai alrégióban, vagyis a terület keleti felében a harántfogsorúak vannak túlnyomó többségben. Minél messzebbre megyünk kelet felé, a farkos kétéltűek annál hasonlóbbakká kezdenek válni az északamerikaiakhoz, azonban azért a két területnek csak két farkos kétéltű-nemzetsége közös.

A farkos kétéltűeknek több, mint a fele az északamerikai régióban lakik, s ezek között a sziréngőte-félék csakis itt fordulnak elő. Rendkívül gazdagon vannak itt képviselve a harántfogsorú gőték és az Óvilágban csak egy fajjal képviselt tüdőtlen gőték; a halgőték, egyetlen fajt leszámítva, valamennyien Észak-Amerikában élnek, a proteuszok közül pedig az egyetlen faj, mely a krajnai barlangokban élő fajon kívül egyáltalában ismeretes, szintén Észak-Amerika lakója, ellenben a valódi gőték közül itt csak két faj fordul elő. Az afrikai és ausztráliai régióban egyáltalában nem él farkatlan kétéltű, s az indiaiból is csak kettő ismeretes, egy valódi gőte Jünnanból és a Himalájából, s egy másik, ugyanabba a nembe tartozó faj a Liu-Kiu-szigetekről, valamint egy harántfogsorú gőte a sziámi Laos hegyeiből. Tropikus Amerikából tíz, főként Spelerpes-faj ismeretes Közép-Amerikából és Nyugat-Indiából, sőt ennek két faja még Kolumbia, Ecuádor és Észak-Peru hegyeiben is előfordul, s végül egy Plethodon-faj Argentínából ismeretes.

Az ismert farkos kétéltűek nagyobb része egész életén át vízben él, iszapos mocsarakban, mások mélyebb tavakban, egyesek olyanokban, melyek sokszáz méterrel fekszenek a tenger színe felett. Sokuk éjjeli állat, ezek a nappalt csendesen és rejtekhelyükön meglapulva töltik el, vagy pedig a víz fenekén pihennek és tevékenységüket csak a homály beköszöntével vagy közvetlenül az eső után kezdik meg. Éppen azért nem könnyű dolog megfigyelni őket és miként a mi hazai fajaink is bizonyítják, tömegesen élhetnek olyan helyeken, ahol jelenlétüket nem is sejtjük. Azok a fajok, melyeket szárazföldieknek nevezhetünk, a nap sugarainak kevéssé kitett, homályos, nedves helyeket szeretik, tehát főképpen szűk völgyeket és sűrű erdőket, s itt kövek és ledőlt fatörzsek alá vagy lyukakba rejtőznek el. Sok vízi faj a párosodás után elhagyja a vizet, míg mások életük végéig ott maradnak. S annak ellenére is, hogy itten élnek, könnyebben lehet fölfedezni őket, mert a vízi állatok kevésbbé tesznek különbséget a nappal és az éjjel, vagy a világosság és a homály között, mint a szárazföldiek, s azonkívül a mi vízigőtéinknek levegővétel céljából időnként még fel is kell emelkedniök a víz színére, avagy a víz magasabb régióiba kell szállniok sütkérezés végett. Elterjedési területük északibb részein a többi kétéltű és hüllő módjára a tél elején megdermednek, ha pedig nyáron kiszárad a vizük, nedves rejtekhelyeket keresnek fel és ott a szárazföldi szalamandrák módjára élnek. Rájuk különösen áll az, amit föntebb a kétéltűek életszívósságáról mondottunk, ezek azok a lények, melyeknek elvesztett végtagjaik ismét kinőnek, ugyanaz a végtag esetleg többször is egymásután.

A gőték mozgását rendesen lomhának és nehézkednek mondják, ez azonban csak a fajok nagyobb részére áll. Mert sok, a Spelerpes és Chioglossa nemekbe tartozó faj olyan gyorsan tud szaladni, hogy a gyíkokat juttatja eszünkbe. Mások a tapadóujjakkal bíró gyíkokhoz (gekkók) hasonlatosan felmásznak még a függőleges vagy áthajló falakra, ha mindjárt lassan is. A vízben természetesen a vízigőték forgolódnak a legügyesebben és legkecsesebben, de azért a szárazföldi fajok is tudnak benne mozogni farkuk kígyózó mozgatása segítségével, azonban hosszabb úszás után ellankadnak és valósággal bele is fulladhatnak, s ugyanígy járhatnak a mélyebb vizekben azok a gőték is, melyek a hegyi patakok sekély vizéhez vannak szokva. Azt a hitet, hogy egyetlen farkos kétéltű sem tud fára mászni, egy északamerikai szárazföldi gőte (Autodax) döntötte meg, mert ez fán lakó állatnak bizonyult.

Táplálékuk a puhatestűek, férgek, pókok, rovarok és mindenféle más alsórendű állat sorából kerül ki. Egyik-másik kiváló ragadozó, a legtöbb annyira kíméletlen, hogy a saját fajtabeli gyengébb példányokat is minden teketória nélkül felfalja. Gyors emésztésük következtében valamennyien nagyon falánkak, azonban amilyen sokat zabálnak bizonyos időkben, éppen olyan sokáig koplalni is tudnak.

Sajátságos és éppenséggel nem egyforma ez állatok szaporodása. Voltaképpen nem párzanak, azonban némely szárazföldi szalamandra és vízigőte hímje hátulsó lábai és farka segítségével megragadja a nőstényt s kloakája nyílását azéhoz szorítva, a hím csirasejteket közvetlenül átviszi annak a testébe. Más vízigőték esetében azt látjuk, hogy a két nem a párzás idején felkeresi egymást: a hímek kergetik a nőstényeket, azután sajátságosalakú csomókban bocsátják ki magvukat s a nőstények e tokok egy részét, melyeknek nyálkaburka alakja tekintetében megfelel a kloaka üregének, együtt felveszik a kloakájukba, vagy pedig a kloakaajkak és a hátulsó lábak segítségével a csirasejtcsomót kihúzzák a nyálkaburokból s csak azt veszik fel, a burkot ellenben a vízben hagyják. A csirasejteket erre szolgáló tartályokban halmozzák fel és a petéket csak közvetlenül lerakásuk előtt termékenyítik meg, mihelyest azok elhagyták a petevezetéket, vagy még korábban, t. i. abban az esetben, ha, ami szintén előfordul, eleveneket hoznak a világra. Már Spallanzani tudta, miként azt Zeller E. megállapította, hogy bár a gőték tulajdonképpen nem párosodnak, a megtermékenyítés mégis a nőstény testén belül megy végbe, de azt nem tudta, hogy a csirasejtek miként jutnak a nőstény kloakájába. Csak 1880-ban figyelte meg pontosan Gasco, hogy a gőte és az axolotl nősténye felkeresi a hím által lerakott csirasejteket és felveszi őket kloakájába. Zeller érdeme annak a megállapítása, hogy ez a csodálatos jelenség általános érvényességű törvény a farkos kétéltűek életében.

A foltos szalamandra a párzás befejeztével a vizet ismét elhagyja, de a nőstény jó idő mulva ismét visszatér oda, hogy a testében közben kifejlett fiatalokat lerakja beléje, míg az alpesi szalamandra fiataljait, melyeknek megszületésük után már nem kell átalakulniok, a szárazon szüli meg. A vízigőték ellenben petéket raknak és pedig csak keveset egyszerre s azokat ragadós nyálka segítségével vízi növények leveleire ragasztják. Tehát a legtöbb szárazföldi szalamandra életének első idejét vízben tölti el, hasonlatosan a vízigőtékhez és azt csak akkor hagyja el, mikor tüdejük már annyira kifejlődött, hogy azokon át tudnak lélekzeni.

A gőtelárva elülső lábai előbb kisarjadnak, mint a hátulsók. Nagyon feltűnő egy tapogatószerű képződmény, mely különböző fiatal vízigőtelárvák (a nálunk élők között is akadnak ilyenek) szeme alatt keletkezik és amelyet egyensúlyozó szervnek neveznek. Feladata állítólag az volna, hogy megakadályozza a lárváknak az iszapba való besüllyedését. Mivel hamarosan visszafejlődik, a négylábú lárván már semmi sem látszik belőle. A lábatlan kétéltűek tapogatóival szokták összehasonlítani.

Az alpesi szalamandra lárvája.

Nehéz lenne csak egyetlenegyet is megnevezni közülök, amely az embernek észrevehető kárt okoz. Néhány nagyobb faj apróbb halakból él ugyan, azonban ezek olyan vidékek lakói, ahol élelmüket nem lehet pénzzel mérni. Inkább hasznos állatoknak nevezhetők, mivel egész csomó olyan állatot pusztítanak el, mely vagy alkalmatlan, vagy a növényekre káros. Hogy mirigyváladékuk senkinek bajt nem okoz, jóllehet erről a legostobább meséket lehet hallani, arról későbben még lesz szó.

Ellenségeik közül nyilvánvalóan csak egyes kígyók és halak veszedelmesek rájuk. Emlősök és madarak csak a vízigőtéket eszik meg, ellenben a szárazföldieket mirigyváladékuk miatt megvetik, de egyes kígyókat és békákat még ez sem riasztja vissza. A műveletlen emberek még ma is nagyon irtóznak a szalamandráktól és rokonaiktól, de szerencsére nem igen van alkalmuk, hogy érzelmeiket tettekben is kifejezzék, amelyek rendesen az állatok elpusztítását jelentenék. A fölvilágosodott és tanult ember kineveti amazt és csak azért üldözi szorgalmasan a gőtét vagy a szalamandrát, mert kiválóan alkalmasak akváriuma vagy terráriuma benépesítésére és fogságban is évekig el lehet tartani őket.