1. család: Elefánt-félék (Elephantidae)

FEJEZETEK

Az elefántokat (Elephas L. és Loxodonta F. Cuv. nemek), amelyek egyetlen, korunkban is élő képviselői a hasonnevű családnak (Elephantidae), hosszú, mozgékony ormányuk és sajátos fogaik jellemzik, különösen a felső metszőfogak, melyek néha óriási méreteket elérő agyarakká alakulnak át.

Az elefántnak legfontosabb szerve az ormánya. Ez lényegileg nem más, mint orrának és felső ajkának egyesített meghosszabbodása. Nagyfokú mozgékonyság és érzékenység jellemzi, de még inkább a végén lévő ujjalakú nyulvány. Egyben szagló, tapintó és fogó szerv. Gyűrűs- és haránt-izmokból van összetéve. Ez izmok, Cuvier szerint 40.000 különálló köteg, nemcsak minden irányban való elhajlítását teszik lehetővé, hanem kinyujtását és összehúzását is. Az elefánt testének különös felépítése, rövid nyaka nem engedi meg, hogy más állat módjára fejét a földig nyujtva, legeljen. Így igen hamar nehézségek támadnának táplálkozásában, ha ez a furcsa szerv nem volna egyszerre ajaka, ujja, keze és egyben karja is. Az ormány felül hengeres, alább laposabbá váló, tövétől a vége felé fokozatosan vékonyodó szerv. Ennek a segítségével iszik is: teleszívja vízzel és ezt a szájába fecskendi. A felnőtt elefánt egyszerre 8–10 liter vizet szívhat föl. Ezt csakis egy sajátságos berendezés teszi lehetővé, az t. i., hogy koponyája elülső részén nagy bemélyedés van, amely fölött az ormány töve terjedelmes, két nagy, gyengén domború porclemez által fedett üreggé tágul ki. Az ormány ez üregét a homlok felé magas, harántirányú csontlemez zárja el, s az elefánt magasra tolódott tulajdonképpeni szaglóorra csak e lemez mögött kezdődik. Egyébként az orr e részének is igen fontos szerepe van az elefánt életében, mert különösen az afrikai elefánt, ormányát kérdőjel alakban feltartva, ezzel szimatol oly páratlanul élesen.

Az elefánt két agyara, a valódi elefántcsont, képviseli az állat felső metszőfogait, és pedig a második párnak felel meg. Lényegesen másként viszonylanak az állat fejéhez és ormányához, mintha szemfogak volnának – mint például a vaddisznó esetében. Ezt a körülményt elefántalakok rajzánál igen sokszor nem veszik figyelembe. Az agyaraknak nincsen gyökere. Alsó részük nyitott, a növekedésben nincsenek korlátozva, akár a rágcsálók metszőfogai. Ez nagyfokú elhasználásra mutat. Az állat életmódjának alapos megfigyelése azt tanusítja, hogy az agyarak nem kizárólagosan fegyverek, mint első pillanatban gondolná az ember, hanem úgynevezett másodrendű nemibélyegek is – a modern élettudományi nézetek értelmében – azért, mert egyedül a hímnél – vagy nála különösen erősen – szoktak kifejlődve lenni.

Höhnel lovag osztrák keletafrikai utazó határozottan tagadja, hogy két általa látott hím elefánt, mely a nőstény jelenlétében mint vetélytárs küzdött, a küzdelem hevében az agyarait használta volna. Az ormányukkal iparkodtak egymást megfogni, esetleg megütni, vállaikat nagy erővel feszítették egymásnak, akár két bajnok a birkózóversenyen. Hasonló értelemben nyilatkozik számtalan szavahihető Afrika utazó is. Az állatkertek személyzetének tapasztalata mást igazol. Fogságban lévő elefántokról igen sok bizonyíték áll rendelkezésünkre, és több, fájdalom szomorúan végződő eset igazolja, hogy védelemül, vagy ember elleni támadás esetén igenis használják az agyaraikat. Hogy a védelemnél vagy támadásnál mennyiben történik ez szándékosan és tudatosan, erről lehetetlen mindenképpen helytálló véleményt mondani. Az erősen figyelt elefántok élete az állatkertben mindennap igazolja, hogy a hím elefántot állandó vágy hajtja arra, hogy agyarait valamiképpen használja. Az ember ritkán lát oly példányt, amelyiknek agyara ne volna letörve vagy legalább is megsérülve.

Az Afrikában és Indiában szabadon élő elefántokról is sok megfigyelés elemzés áll rendelkezésünkre. Számtalanszor észlelték, hogy tápláléka szerzésénél nemcsak ormányát és lábait, hanem agyarait is hatalmasan használja. Johannsen szerint azokkal töri le az indiai őserdőkben a magas ágakat, hogy leveleihez juthasson, melyeket egyébként nem ér el. Ward Rowland állítása szerint Szudánban az arabok a gyökerek ásásától, fák kiemelésétől erősen kopott balfogat egyszerűen „szolgá”-nak nevezik. Hasonlót jelent Paasche Német-Kelet-Afrika déli részéről, hol a bennszülöttek mindenik fogat külön névvel jelölik meg. A rövidebb, tompább balfog (gumbiró): szerszám. A hosszabb, a karcsún hegyezett jobboldali (lugori): az elefánt ékszere. Schillings szerint az elefánt nagy ügyességgel használja agyarait. Egyes fákról, néhány lábbal a föld felett, háncsdarabokat hasít, feszít le. Egyeseket elfogyaszt, mások nedvét kiszopja és a maradékot kiköpi. Schillings sokszor órákon keresztül követett elefántcsordát a ritka mimózás fűtengerben, pusztán a fákon messziről látható sérülések nyomán. Stuhlmann Afrikában és Hagen Szumatrán figyelte meg, hogy az elefántok igen gyakran csak önkénytelen koptatási vágyból döfködik agyaraikat a földbe. Westendarp W. levélbeli közlése szerint, hogyha a mammutfogat vesszük alapformának, akkor az agyarak alapsajátságait a következőkben összegezhetjük: A mammut agyarai csaknem teljesen tömöttek és erősen fölfelé és kifelé görbülnek. A legközelebb állnak hozzájuk az északindiai fogak (Bengália, Burma, Sziám). Ezek még elég tömörek, egyenletesen vannak telítve, oldalt azonban már kevésbbé hajlottak. A Szumatrából jövőökön már teljesen hiányzik a kifelé való ívelés. Az afrikai fogak közül legjobban hasonlítanak az északindiaiakhoz a meglehetősen otromba, de erősen ívelt abesszíniaiak. És mentül nagyobb távolságra fekszik valamely agyar származási helye Abesszíniától, annál karcsúbb, egyenesebb és hirtelenebbül vékonyodó az. Eltérések mutatkoznak a látszólagos gyökér üregének arányaiban is. Az üreg átlagos hosszúsága a mammut fogán 1/8–1/5, az északindiai elefántén leggyakrabban 1/5–1/4, az abesszíniaién már 1/4–1/3 és a délvidékién (Zambezi) rendesen 1/3–1/2 része a fog teljes hosszának.

Az elefánt külsején a rövid nyakon kívül – melynek hátrányai az ormány által kiegyenlítődnek – még szokatlan alakúak a végtagok: a lábszár és a láb is. A lábszárak egyenesek, szinte oszlopszerűek és hátul semmit sem mutatnak a legtöbb emlős lábát annyira jellemző három szögből. Szögállásban nem is tudnák a hatalmas test óriási súlyát hordani. Az elefánt hátsó térde nincs összefüggésben a törzsével és sarkát a meg hosszabbított lábtő nem emeli bizonyos magasságra a föld fölé. Az ormány mellett éppen ez jellemzi a külső megjelenését, és a tanulatlan ember bámul, mikor először látja az óriási állatot ugyanazon a módon letérdelni, mint ahogy az ember teszi.

A lábujjak száma a hátulsó lábon kisebb, mint az elsőn. Ezek alakjukra és számukra is mások az afrikai és az ázsiai elefánton. De abban egyeznek, hogy oly szorosan veszi őket körül a test bőre, hogy mozgási szabadságuk egyáltalában nincs. A lábujjakat kis, pajzsszerű, a körömhöz hasonló paták borítják, melyek azonban egészen jelentéktelen szerepet játszanak. Ez a körülmény már abból is kitűnik, hogy e paták egyike-másika igen gyakran hiányzik. Elhullott, és a szomszéd paták gyors kinövése miatt nem fejlődhetett ki újra.

Az elefánt járása egészen különös. Csak az első, sajátságosan szárnyszerűen kiszélesedett, és a második, az ezt követő lábujjíz érinti a földet. A menedékesen emelkedő helyzetben tartott láb alá egy hátrafelé vastagodó, éppen olyan szilárd, mint ruganyos párna tolódik, s ez a lábnak alsó végét – oszlopformájának megfelelően – többé-kevésbbé kerek szarútalppá egészíti ki. És ez a ruganyos talppárna megoldja az elefánt érthetetlen könnyű járásának titkát, mert tényleg ez az óriási állat hihetetlen tömegének ellenére majdnem nesztelenül jár.

Az első – felületes – tekintetre az elefánt úgy fest, mintha szőrzete csak a farkán volna. Ennek kissé ellapított végét hatalmas – rendesen iszapos, sáros – bojt díszíti. Nézzük meg közelebbről. A szőrök kétsorosan vannak elrendezve, hihetetlenül erősek, szinte drótszerűek. A szemeit szempillák árnyékolják be. Ha most az óriási testet alaposabb vizsgálatnak vetjük alá, hamar meggyőződhetünk arról, hogy bizony az elefántot is szőrruha fedi. Csakhogy ez a szőrözet rendkívül gyér és legtöbbször le van horzsolva. A forró égöv alatt az ilyen óriási állatnak – mely különben is kevés meleget veszít – nincs is szőrzetre szüksége. Mindazonáltal vannak elefántok, pl. a szumatraiak, amelyeknek erősebb a szőrzetük. Ezek újszülötteinek testét majdnem mindenütt sűrűn szőrzet borítja. Hogy a mammutnak, a föld nem rég mult korszakából való északi elefántnak sűrű szőrzete volt, azt igazolják ásatag maradványai.

A gyenge szőrzetnek megfelelően hiányzanak az elefánt bőréből a mirigyek is, amelyek az emlősök bőrét annyira jellemzik. Csak a szemhéjjakban vannak faggyúmirigyek, melyek a hosszú szempillák gyökerébe torkolnak. Tejmirigye csak kettő van. Ezek egészen elől, a mellen vannak elhelyezve és a két emlő az elülső lábak között látható. A hím elefántnak egészen különleges pofamirigye van. Ez az üzekedési időben nagymennyiségű váladékot választ el. A váladék az állkapcson lefutva, sötét vonalat fest, mintegy figyelmeztetve az elefánt gazdáját, hogy az ilyen állapotban rendesen ingerlékeny ápoltjával óvatosan bánjék!

Az elefánt koponyája sokkal nagyobb, mint amennyire szükség volna az aránylag nagyon kis térfogatú agy befogadására. Koponyafedőcsontja rendkívül vastag, de nem tömör, hanem számtalan üreg mintegy szivacsszerűvé teszi. Hogy az üregesség mi célt szolgál, az csak az ormánnyal és az agyarakkal összefüggésben válik érthetővé. Az ormánynak igen tekintélyes rögzítőfelületet kell nyujtani, éppen úgy a hatalmas tarkószalagnak és nyakszirtizmoknak is, melyek az óriási fejet a nagy súlyú agyarakkal tartják. Az elefántkoponyát a tartófelületek lehető növekedése jellemzi, óvatosan kerülve a legcsekélyebb súlyszaporulatot is.

Az elefántnak – az agyarakon kívül is – nagyon sajátságos a fogazata. Agyarán kívül nincs sem metsző-, sem szemfoga, hanem csak egy hatalmas, nyugodtan mondhatjuk, óriási zápfoga. Így van ez mind a két állkapocsban. Ez összetett fog. Mégpedig egyesítve van változó számú üvegkemény zománclemezből, melyeket fogcement egyetlen fogóriássá forraszt össze. És ha ez a nagy rágófelületű zápfog az állandó használat által annyira lekopott, hogy rendeltetésének már nem tud kifogástalanul megfelelni, a hátrább lévő tartalékfog nyomul a helyébe és a hasznavehetetlenné vált régi fogat kiveti. Szorgos megfigyelés arra az eredményre vezetett, hogy az elefánt életében ez a fogváltás rendszeresen hatszor ismétlődik. Az időközök hossza – ritka kivétellel – 10–15 év. Ezt tudva, nyugodtan beszélhetünk 24 zápfogról, melyet az elefánt elhasznál. Az első hármat tejfognak minősíthetjük. Ezek szabályszerű pótfogak, melyek nem váltódnak ki, hanem midőn idejük lejárt, a három valódi zápfog hátulról kinyomja őket. Már a születésnél megelőzi az agyarakat egy kis fognyúlvány, – nevezhetjük tejfognak is – mely azonban a betöltött első életév után kihull. A ma élő elefántnak a maga nemében páratlan fogazati viszonyait teljesen megvilágítják és érthetővé teszik ásatag rokonai.

Az elefánt agyveleje igazolja azt az általános tapasztalatot, hogy körülbelül azonos szellemi képesség mellett az agy annál kisebb, mennél nagyobb testű az állat. A mi okos állatóriásunk esetében teljesen kifejlett korában az agy súlya úgy viszonylik testének teljes súlyához, mint 1:560 (pl. ha a testsúly 3048 kg, az agy súlya 5430 gr.) Drexler szerint az elefánt agyürege, sajátos alakjától kényszerítve, az agg hosszirányában nagyon összeszűkül és különösen a szélességében van ki fejlődve. De ha az ember a sokkal inkább hitelt érdemlő tudományos módszereket használja vizsgálatainál, és régen bevált szabályok szerint kiszámítja az úgynevezett „pszichológiai tényezőt” (Schnell szerint), vagy a cephalizációs tényezőt (Dubois szerint), akkor szinte sugárzóan mutatkozik meg az elefánt magas szellemi színvonala: az emlősök világában a második helyet foglalja el, közvetlenül az ember után következik, megelőzve az emberszabású majmokat is. (Warnke, „Journal für Psychologie und Neurologie”, 1908). A gerincagy szerepe, az agyéhoz viszonyítva, jelentéktelennek nevezhető. Hogy a kifejlett elefánt egyes idegkötegei milyen óriási méreteket érnek el, mutatja például a főideg a comb hátsó oldalán, az ismert nervus ischiadicus, mely 6 cm-nél vastagabbra is megnő.

Az elefánt érzékei hatalmasan fejlettek. Különösen a hallás, a szaglás és a tapintás érzéke. Utóbbi az úgynevezett „ormányujj” révén. Az elefánt életében a látás látszólag kis szerepet játszik. Nem is nagy gonddal formálta meg a természet. Ezt igazolják a feltűnő kicsiny, semmitmondó szemek, melyek az óriási fejen szinte elvesznek. Különös, de tény, hogy a szemek átmérője és kerülete kisebb, mint akár a lónál. A mély szemgödör – Virchow szerint – a szemgolyóhoz viszonyítva fölöslegesmód nagyméretű. Ez a körülmény összhangban van az elefánt koponyájának az agyarak által megszabott alakjával és éppen ez okból mind a szemidegek, mind a szemizmok igen hosszúak. Különben ez a nagy szemüreg ki van töltve egy alig rétegezett, puha, rugalmas kötőszövettel, melyben számtalan mirigy sorakozik. Hogy ennek mi a rendeltetése, az nehezen érthető. A duzzadt szemhéjjak vastag bőrlemezek. A rajtuk levő sörtéket nem lehet szempilláknak nevezni, mert nem a szemhéj élén sorakoznak, hanem egy nagyobb tömegben – pamacsszerűen – a szemzug közelében vannak elhelyezve.

Az elefánt ízlése igen fejlett. Bizonyítja ezt a nyelve, melyen függőleges bevágások és bemélyedések találhatók, belsejükben lemezes szemölcsökkel. A nyelv szélén igen jól kifejlett tapintótestecskék sorakoznak. Az állatkertek etetői nagyon jól tudják, hogy az elefántok nagyon kényes kosztosok. És éppen olyan jól tudja az elefánt minden ápolója, hogy az ormányujj milyen végtelenül érzékeny, mert a legkisebb pénzarabot is kitapintja és a homokból kiemeli. Az elefánt bőrének általános érzékenysége – a bőr vastagsága ellenére – egyáltalán nem csökkent. Ebben az értelemben tehát nem „vastagbőrű”. Pedig bizony bőrének vastagsága a legvékonyabb helyen, például a csecsbimbó körül mérve, is eléri az 1 cm vastagságot, de a többi helyen ennek a kétszeresét is.

Az elefánt testének belső elrendezése a maga nemében páratlan. Ez óriási testnek óriási szervei (pofamirigy 3 kg, lép 7 kg, máj 37 kg) minden eltolódástól, zúzódástól védve vannak, ami nagyon előmozdítja az állat mozgékonyságát. Igazi mellürege nincs is, hanem a tüdőket ruganyos kötőszövet kapcsolja össze a mellhártyával. Az elefánt óriási tömege ellenére azért éri el mozdulataiban azt a bámulatraméltó lágyságot és rugalmasságot, mert testében igen nagymennyiségű rugalmas anyag van felhalmozva. Ezek, mint az izmok kiegészítői, oly tömegben lépnek fel, mint egyetlen emlősállatnál sem. A legszebb példák a hatalmas tarkószalag és a lábemelők. A tarkószalag, mely a súlyos, zömök fejet magasan tartja, 8 cm vastag és csakugyan bámulatraméltó, vaskos intömeg. A lábemelők – melyek mint széles, rugalmas szalagok futnak végig a végtagok külső oldalán a felkartól az alkarig és a combtól az alszárig – sokkal inkább magában rejtik az elefánt bámulatos könnyű járásának a titkát, mint a már említett talpvánkosok.