1. alcsalád: Csuklyásmajom formák (Cebinae.)

FEJEZETEK

A tágabb értelemben vett körmösmajom félék (Cebidae) első csoportja a szűkebb értelemben vett csuklyásmajom formák (Cebinae) alcsaládja. Ezeket az amerikai majmok élére kell helyeznünk szellemi tekintetben is. Mindnyájuknak nagy agyveleje van. A nagyagyvelő féltekéi hosszan elnyúltak és teljesen fedik a kisagyvelőt. A nagyobbaknál agybarázdákat is találunk, amihez még a terjedelmes fej és a merőleges, kinyúló szemfogak is járulnak. Külsejüket tekintve két főcsoportra oszlanak. Egyik a tulajdonképpeni csuklyásmajmok neme (Cebus Erxl.), (kisebbek, végtagjaik rövidek, farkuk végig szőrös és kevéssé lefelé kunkorodó) a másik a több nemből álló pókmajmok csoportja (nagyobbak, végtagjaik hosszabbak; farkuk hosszú, fogódzásra alkalmas, vége alul csupasz.

Az ékespókmajom (Ateles geoffroyi Kuhl.) kapaszkodásra alkalmas farka

és hüvelykujjnélküli keze.

A csuklyásmajom formák alcsaládjába tartoznak a pókmajmok. Ezek nagy termetűek, végtagjaik hosszúak, farkuk vége hosszú, alja csupasz és kapaszkodásra alkalmas. Rendeltetésének megfelelően tökéletesen fejlett; viselőjüket életük minden körülményei között kétséget kizáróan megismerteti. Ez a fark, melyet a mi fogalmaink szerint különösnek találunk, erőteljes izmokkal és finom idegekkel van felszerelve, minden helyzetben, minden mozgásnál, sőt az állat egész életében fontos szerepet játszik. Szembeszökő biztonsági berendezés ez a fark, de azt is meg kell róla állapítani, hogy a mozgékonyságot károsan befolyásolja. Jäger Gusztáv találóan jegyzi meg, hogy az az állat, melynek egész alkatában oly nagy szerepet játszik a hátul való fogódzás, nem mozoghat gyorsan előre. A pókmajmok ezt a „tehetetlenségi nyomatékot” leküzdötték, náluk a kapaszkodó fark oly készségesen és fürgén, mondhatnánk öntevékeny értelemmel követi a leggyorsabb és legváltozatosabb mozgásokat, hogy nem győzünk eleget csodálkozni.

Heck igen szemléltetően vázolja ezt a gondjaira bízott pókmajmokon tett megfigyeléseivel. „Vége az ebédutáni pihenésnek és lassan kiszállnak a mi pókmajmaink a ketrec sarkában levő alsó-kosárból, melyben feküdtek, jobban mondva ültek; fejüket mellükre horgasztották, felhúzott térdüket hosszú karjaikkal fogták körül és kulcsoló farkukat testük köré, egyesek saját nyakuk köré tekerték. Bizalmasan lépkedtek a futódeszkán végig, egészen a ketrec rácsáig. Magasra emelt farkuk, mint valami nagy kérdőjel lebeg testük felett. Tartásuk nagyon emlékeztet a gibbonra, azaz a pókmajmok sokszor és szívesen futnak kétlábon s ilyenkor hosszú karjaikat az összes izületekben meghajlítva, többé-kevésbbé a testhez fektetve, vagy oldalt kifelé tartva hordják, a szerint, amint az egyensúly megkívánja. E közben a fark mindig készenlétben van, hogy megfogódzék, ha kell. Kétségtelen biztossággal fel is használnak erre minden alkalmat, a nélkül, hogy a fark tevékenységét akár szemmel ellenőriznék. Az állat tudatos beavatkozását sem vesszük észre. Ez a meglepő teljesítmény bizonyára úgy megy végbe, hogy a majom az előbb leírt tartással, látszólag cél nélkül, felugrik, magasra tartott farkával elkapja a keresztbe tett mászórudat, a nélkül, hogy előbb csak egy futó pillantást is vetett volna oda. A test lendületet vesz és a majom a következő pillanatban még magasabb és messzebb levő rúdon van és kezét avval a jámbor arckifejezéssel nyujtja felénk, amely a pókmajmokra emlékeztet. Ezt az arckifejezést a gondjaimra bízott pókmajmoknál nem találtam olyan bosszusnak és búskomornak, mint amilyenek legtöbbször mondják. Ellenkezőleg: az olyan pillanatokban, mint az imént leírt, egész világosan láttam, hogy egy szeretetreméltó kis kópéság játszik a nagy sötét szemek és a redős száj körül.

„A mi majomcsapatunk életének és sürgés-forgásának egész különös bájt ad a köztük levő anya a csemetéjével. A kicsi már elég fejlett és rendesen anyja hátán trónol. Farkát művésziesen fonja anyja farkának tövére. Az édes teher, úgy látszik, egyáltalában nem zavarja az anyát azokban a mutatványokban, melyeket a hozzánőtt „himbáló-kötélen” végez. Legalább is éppen úgy végzi ezeket, mint meg nem terhelt társai. Derék csemetéje nagyreményű pókmajomfinak látszik, mert önálló sétáin sohasem mulasztja el, hogy magas személyiségét kulcsoló farkával, mint valami horgonnyal, oda ne kösse anyja karjához, a mászórúdhoz vagy máshová.” Említésreméltó még az is, hogy a pókmajmok hüvelykujján a teljes eltűnésig menő elsatnyulásra hajlamos. Ez olyan jelenség, mely óvilági majmoknál is előfordul és a mászó-élettel van összefüggésben. A kéz ujjain a körmök oldalt jobban összenyomottak és élesebbek, mint az igazi csuklyásoknál, az elülső végtagok pedig hosszabbak, mint a hátulsók.