Censor, centus

(a görög timhsiV l. Államháztartás, 3 és Solon). A rómaiaknál Servius Tullius király hozta be a vagyonbecslést (census) az adó és katonáskodás igazságos szabályozása czéljából (l. Servii, 1); s mivel a polgárok vagyoni állása folytonos változásnak volt kitéve, elrendelte, hogy minden negyedik évben (quinti quoque anno) tartsanak censust. Ezt az időközt azonban csak kevés esetben tartották meg, hanem a kifejezésből főleg bizonyos magánérdekek (bérletek) legyezgetésére valódi értelme helyett öt évi időközt igyekeztek kimagyarázni és állandósítani. Censorinus 18, 13. V. ö. Marquardt-Mommsen, handb. d. röm. Alt. II, 315 skk. A censust ünnepi engesztelő áldozattal (lustrum) rekesztették be s arról nevezték az egyik lustrumtól a másikig tartó négy, illetőleg jobbára öt évi időközt lustrumnak (l. Lustratio). A királyság alatt a királyok, a köztársaság idején pedig kezdetben a consulok tartották a vagyonbecslést (censum habere, agere). Mivel azonban a consulok külháborúkkal vagy más ügyekkel elfoglalva gyakran nem tarthatták meg pontosan, vagy mivel a patriciusok nem akarták e nagyfontosságú tevékenységet a plebejusokkal megosztani, Kr. e. 443-ban egy egészen új magistrutus alakult a census megtartására, melynek tagjait, számszerint kettőt, censoroknak nevezték s a comitia centuriatán választották a patriciusok közül. A választásnak mind a kettőre nézve egy és ugyanazon napon kellett megtörténnie. Liv. 9, 34. Ha időközben az egyik censor meghalt, régi szokás szerint másikat választottak a helyébe; később ily esetben társa is lemondott s egészen új választás történt. Liv. 6, 27. 9, 34. 24, 43. 27, 6. V. ö. Plut. Quaest. Rom. 50. Már 351-ben Kr. e. találunk plebejus censort, de törvényesen csak Kr. e. 330-tól fogva lehetett a censorok egyike plebejus. Már a második két censor gondoskodott külön hivatalos helyiségről s építette föl a villa publicát a Mars mezőn (Liv. 4, 22); azonkívül, minthogy a becslés egészen a belátásuktól függött s így nem volt minden önkény nélkül (Liv. 4, 8. Varr. 1. 1. 5, 14, 81: censor, ad cujus censionem, id est arbitrium, censeretur populus), folytonosan törekedtek hatáskörük kitágítására. Sikerült nekik lassankint törvény útján magukra ruháztatni a közerkölcsiség becslését (censura morum), a senatus selejtezését (lectio), s a lovagrend mustrálását (recognitio), a középületekre, államvagyonra, sőt végül a közjövedelmekre való felügyeletet is. E politikai tevékenységük mellett utóbb egyrészt a gazdag Macedonia meghódítása (167. Kr. előtt), márészt a Marius-féle hadszolgálati rendszer folytán az adó és katonai szolgálat megállapítására szorítkozó eredeti működéskörük teljesen leszorult s amaz lett a fő. A censori hivatallal járó nagy méltóság s úgyszólván korlátlan önkény összeegyeztethetetlen volt – legalább alakilag – a dictaturával és monarchiával; azért már Sulla, bár el nem törülte, de mellőzte a censurát. 70-ben újra föllép. Hosszú szünet után 28-ban Kr. e. Augustus a köztársasági rendszer visszaállításával a censurát is előveszi, de consultársával M. Agrippával hajtja végre, mint a hogy a respublica kezdetén is consulok végezték a becslést (Mon. Ancyr. 2, 2); a másik két becslést is mint consul foganatosítja, az egyiket maga, a másikat Tiberiusszal (u. o. 2, 5. 8), habár censorok is voltak hivatalban. A későbbi császárok azonban, a míg a censust legalább formailag megtartották, elkülönítették a censurát a consulatustól. Vespasianus és Titus tartotta az utolsó lustrumot Kr. u. 74-ben; Hadrianus után a censori czímet sem vette föl egy császár sem. Marqu. Momms. i. m. II, 312 sk. – Tevékenységük köre a köztársaság idejében. – 1. Vagyonbecslés. A censorok hivatalos helyiségükben, a villa publicában, iródeákjaiktól, a curatores tribuumtól s bizalmi férfiaktól (juratores) környezve sella curulison ültek s a praeco által maguk elé szólították a polgárokat, hogy mindegyik lelkiismerete szerint (ex animi sententia, Gell. 4, 20, 3. Cic. off. 3, 108; de or. 2, 260) vallja be (profiteri) személyi és vagyoni állapotának kellő részleteit, ú. m. nevét, korát, lakóhelyét, atyja vagy fölszabadítója nevét, családi viszonyait és végül mondja be (dedicare, deferre) adó alá eső jószágait pénzértékben. Dion. 4, 15. A censorok átvették (accipere) a bevallást és följegyeztették (referre)a megfelelő lajstromra (tabula censoria). A bevallás pontosságát nem volt ugyan kötelességük vizsgálni, de volt joguk hozzá, s a hol igazoltnak látták, a becsértéket fölebb emelhették. Val. Max. 2, 9, 1. Liv. 39, 44, 2. 3. Nők és gyermekek nem estek census alá; külön lajstromot vezettek az önálló férjtelen nőkről (viduae sui juris) és árvákról (orbi orbaeque), a kiket tutoruk helyettesített. A census felvétele után következett a lovagok és polgárok beosztása az egyes vagyonosztályokba (classes). L. Servii, 1. Az adólajtsromot a praetoroknak, a katonaszolgálatra kötelezettek és alkalmasak névsorát pedig a consuloknak adták ki. A katonaszolgálati lajstromba (tabulae juniorum seniorumque) beírták mindazokat, a kik a 17–60 éves korban voltak. A lovasokat illetőleg számon kellett tartaniok a censoroknak, hány hely üresedett meg, hogy az állami lovakat ismét kiadhassák (equum publicum assignare) más alkalmas egyéneknek. – 2. A vagyonbecslésből fejlődött s avval, úgy látszik (Liv. 4, 24), korán összekapcsolódott a censorok egy másik tiszte, a közerkölcsiség becslése (censura v. regimen morum) kapcsolatban avval a joggal, hogy a köztisztesség és társadalmi erkölcsök megsértőit – a nők kivételével – erkölcsi büntetéssel (animadversio, ignominia) sujthatták, nevezetesen az olyant, a ki elhanyagolta s tékozolta a vagyonát, szükségtelen adósságot csinált (tehát a fényűzést), a ki a családtagjai iránt való kegyeletről megfeledkezett, a hamis esküvőt, kicsapongót, továbbá azokat, a kik a census alól ki akartak bújni (censum subterfugere), clienseiket cserben hagyták, rabszolgáikkal, nejükkel, gyermekeikkel kegyetlenül bántak stb. az ilyenek neve mellé a censori lajstromon rovást (nota censoria) tettek (subscribere) s oda jegyezték a megbélyegzés okát is. Büntetéseik a vétséghez képest: 1) nyilvános dorgálás; 2) a lovagrendből való kirekesztés (equum adimere);3) alsóbbrangú tribusba való áttétel (tribu movere = tribum mutare jubere), pl. tribus rusticából urbanába; 4) minden tribusból való kizárás (omnibus tribulus movere), az ilyen elvesztette szavazójogát (in tabulas Caeritum referebant, id est, jure suffragii privabant) s adóját tetszés szerint vetették ki (aerarium facere); 5) a ki sokáig nőtlen maradt, arra agglegény-adót (aes uxorium) vetettek ki. A lex Ovinia (Kr. e. 312 körül a senatorok megválogatását is a censorokra ruházta úgy, hogy rovott életű senatorokat kiselejtezhettek (senatu movere) s helyükbe érdemes polgárokat egész Sulla dictatorságáig ők igtattak be (sublegere). A senatorok lajstromának átvizsgálása (lectio senatus) azonban nem volt összekötve a censussal, hanem alkalmasinit mindjárt hivataluk elfoglalása után történt. A megrováshoz, a censori önkény e legkorlátlanabb teréhez, a két censor kölcsönös megegyezése volt szükséges. A következő lustrum censorai elődiek itéletének bélyegző erejét megsemmisíthették (restitutio in integrum). – 3. A censorok tiszte volt az államháztartás szabályozása is. A censussal ugyanis a közjövedelmek és kiadások megállapítása összefüggésben volt annyiban, hogy esetleges rendkívüli közkiadások fedezésére acensus alapján vetettek ki adót, ha a közvagyonból nyert bevételek nem futották ki (l. Tributum) Az államjavak (publica) értékesítése és fölhasználása a censorok tisztéhez tartozott. a) Az értékesítés vagy eladás vagy bérbeadás útján történt. E tekintetben rájuk voltak bízva nem csak a telkek, hanem általában a közjavak (vízvezeték, ércz- és sóbányák) és jogok (kikötés, halászat), a mikből a bérlőknek (publicami) hasznuk vagy nyereségük lehetett. L. Vectigalia. b) Középületek emelése és föntartása azonban kiadásokkal (ultro tributa) járt. E czélra a senatus bocsátotta ugyan a censorok rendelkezésére a szükséges összeget (pecunia attributa), de hováfordítása csupán rajtuk állt. Ők adták ki (locare) vállalkozóknak (conductores, redemtores) a legkedvezőbb ajánlatra való tekintettel a középítkezéseket; megvizsgálták, hogy a szerződésnek megfelelő-e az épület (sarta tecta exigere), s elfogadván (in acceptum referre) az állam számára, gondoskodtak jó karban tartásukról (tueri). L. Locatio. c) A censoroknak mint bérlőkkel és vállalkozókkal szemben az állam képviselőinek s a közvagyon igazgatása vezetőinek némi törvénykező joguk is volt. Minden perlekedést, a mely tulajdont illetőleg támadt a község és magánemberek vagy az állam és a bérlők között, ők intéztek el esküdtek által vagy azok nélkül. Ha a vállalkozó nem teljesítette (non facere) a szerződés kikötéseit, a censorok más vállalkozóval szerződhettek, a ki azután az előbbitől magánjogi úton szerzett kárpótlást. Birtokháborítás esetén birságot vethettek ki vagy zálogot szedhettek. – A census eredetileg csakis a fővárosra szorítkozott; de a municipalis rendszer kifejlődésével az is kijebb terjeszkedett; a lex Julia (Kr. e. 45) legalább italiai intézménynyé tette, a mennyiben elrendelte, hogy a municipiumok főmagistratusai attól számítva, hogy a fővárosi census megkezdéséről értesítést kaptak, 60 nap alatt tartoztak bevégezni a polgárság becslését a Rómából küldött minta (formula census) szerint s a kész lajstromot 60 nappal a fővárosi census bevégezte előtt a senatus kebeléből választott küldöttség útján Rómába a censorokhoz juttatni. Keil, Róma törvényhozása, 172–183. A császárság idejében mennyiben maradt fönn a köztársasági census, nem bizonyos; provinciákban császári biztosok végezték; de hogy egy időben-e vagy sem, bizonytalan. – A censori hivatal bár rangban a consulatus és praetura után következett, de méltósága a dictatori után a legnagyobb volt (magistratus sanctissimus); általános tiszteletet és bizalmat tett föl s annálfogva többnyire csak consularis férfiakkal töltötték be. Felelsőséggel nem tartoztak, s hatalmuk támogatására nem ritkán kaptak maguk mellé lictorokat is.