Államháztartás

– I. Az athenaeieké. 1. Rendes évi költségvetést, a várható bevételek és kiadások pontos előirányzása mellett, sem Athenae sem más görög állam sem készített. De az utólagosan készült számadások, melyeket pontosan vezettek, mégis nyújtottak némi felvilágosítást az állam szükségletei és a fedezésük czéljából rendelkezésre álló eszközök tekintetében. Idővel így bizonyos rendes kiadásokat bizonyos rendes bevételekből fedeztek, pl. a bírói zsoldot a törvényszéki bevételekből; megesett az is, hogy a népgyűlés a közigazgatás bizonyos ágai számára pénzalapot szavazott meg, így pl. díszkoszorúk készítésére vagy a templomok fenntartására. Előre nem látott zavarok alkalmával, míg tartott bennük, a templomok kincseihez, vagy a szövetséges pénztárban felhalmozódott pénzhez fordultak az athenaeiek (l. lenn, joroi), ezen pénztárak kimerülése idején pedig nem egyszer a legválságosabb helyzetbe jutottak. – Kiadások: A) Rendes kiadások. 1) Az ünneprendezés. Ez kivált Athenaeben tömérdek pénzt nyelt el, mert itt több ünnepet ültek, mint máshol, s nagyobb pompával. Az áldozati állatokat az állam szerezte be, s ő tűzte ki a versenydíjakat is. Az ünnepi menetek és játékok költségeit ugyan nagyrészt leitourgia (l. o.) útján fedezték, de végtére is egyre ment, vajjon beszedi-e a város a pénzeket s maga fedezi a költségeket, vagy a magánember közvetetlenül fizeti a költségeket. Leginkább terhelte az állampénztárt a 410 körül behozott Jewrikon (nézőpénz, belépti díj), melyet fejenként két obulusnyi öszegben (diwbegia) kezdetben egyenesen a szinházbérlőnek fizetett ki az állam, a polgárok pedig ingyen kapták az előadásra szóló belépőbárczáikat; később mindenféle ünnepi látványosságra kiterjesztették, úgy, hogy végtére a Jewrikon az összes fölöslegeket elnyelte. Sőt Eubulus olyan törvényt hozatott, a mely halálbüntetést tűzött ki, mindenki fejére, a ki azt indítványozná, hogy az állami feleslegeket ismét hadi czélokra kellene fordítani: ezt a törvényt csak 339-ben szüntették meg Demosthenes idnítványára. A látványossági pénzt külön tisztviselők (arconteV twn Jewrikwn) kezelték az ünnepek rendezésével is, külön tisztviselők (epimelhtai, ieropoioi, bownai, l. o.) foglalkoztak. 2) Napidíjak. A birói napidíj (425 óta három obulus) évenkint mintegy 75 talentumnyi költséget okozott, a tanácsos 5 obulusnyi napidíja és a prytanisok eltartása mintegy 30 talentumnyit, a népgyüléseken résztvevő polgárok napidíja még többet, mert ez végtére a kuria népgyülésen 9 obulusnyira, a többin 6 obulusnyira emelkedett. Tartáspénzt kaptak még: a 9 archon (4–4 obulust), az ephebusok (4–4 obulust), a tíz sophronista (1–1 drachmát), a cleruchiákba küldött tisztviselők; napidíjat a néptől választott ügyvivők (synegorus) s a követek (ejodion, poreion). V. ö. a boulh, dicasticon, ekklhsiastikon czímszavakat is. 3) A városi rendőrség fentartása, különösen idegenek figyelemmel kísérése végett. A közbiztonságra a nyilvános rabszolgákból alkotott, később 1200 főnyi ifjascsapat (toxotai, SkuJai) ügyelt egy toxarchus (toxarcoV) vezetése alatt. Ez is mintegy 36 talentum évi költséggel járt. 4) Nyilvános jutalmak és kitüntetések, pl. a prytaneumban való eltartás (sithsiV en prutaneiw), arany koszorú, kivált a tanács (l. boulh), idegen államok v. uralkodók s magánemberek számára; később érczszobrok állítása, sőt néha pénzbeli jutalmak, pl. büntény felfedezéséért (mhnotra). 5) Segélyezések, kivált a munkára képtelen polgároké (adunatoi) továbbá a harczban elesett polgárok árváié. 6) Az állami épületek, erődítmények, falak, kikötők, utak fentartása és ujak építése (maguknak a propylaeáknak építése 2012 talentumba került). A közmunkákat az epistatai twn dhmosiwn ergwn (l. o.) nevű tisztviselők vezették; többnyire a poleták utján bérbeadták magánvállalkozóknak (ergolaboi, ergwnai, misJwtai), kik egy állami építőmester felügyelete alatt dolgoztak. Néha az anyag egy részét az állam szolgáltatta. Ezen tétel kiadásai természetesen a szükséglet és az eszközök szerint különbözőek voltak; ha a rendes bevételek nem fedezték a költségeket, gyakran a szövetséges pénztárhoz fordultak. (Pericles). 7) Végre a hadsereg és hajóhad fentartására szükséges rendes kiadások. Fegyverek beszerzése szegény polgárok és rabszolgák számára, uj hajók építése, melyeknek fölszerelését azonban leitourgia útján eszközölték (l. o.). Béke idején is zsoldot húzott a Paralusnak és a Salaminiának legénysége, továbbá tartáspénzt kaptak a lovagok lovaik eltartására (sitoV ippioV), valószinüleg 1–1 drachmát fejenkint (egészben évenkint 40 talentumot); ehhez járult még a katastasiV nevű felszerelési pótlék a lovasság számára, s háború esetén a zsold, miről később. B) Rendkívüli 2. kiadásokat az időnkinti pompás építkezéseken kívül főleg a háborúk okoztak, melyek két ízben is pénzügyi tönkre vitték az államot s a 4. században állandó pénzügyi zavarokkal jártak. Legtöbbe a legénység zsoldja (msJoV) és ellátása (oitoV, sithresion) került. Az 5. és 4. században egy-egy gyalogos átlag 2–3 obulus-ára sitoV-t kapott, s azonkívül ugyanannyi zsoldot. Egy-egy lovas 1 drachma sitoV-t. Az evezősök (nautai) zsoldja a peloponnesusi háború idején 1 drachma volt, később pedig csak 3–4 obulus; de egy háromsorevezős hajó még így is 30 minába (sőt egy talentumba) került az állampénztárnak. Hosszas háborúk rengeteg összegeket nyeltek el; a siciliai háborúban résztvett haderő zsoldja 3600 talentumot emésztett fel; Potidaea két évi ostroam maga 2000–2400 talentumba került. – Bevételek: Az összes bevételeket (prosodoi) a 422. évben (tehát a szövetségesadó megkétszerezése idején) Aristophenes némi túlzással 2000 talentumra teszi. Lycurgus idejében is még mindig 1575 talentum volt az átlagos évi bevétel. A) Rendes bevételek (a személyes adót egyáltalán nem ismerték a görögök; hozadéki adót is csak ritkán fizettek, úgy, hogy a rendes bevételek közé ez sem tartozik). 1) Állami birtokok, épületek, bányák jövedelmei, vámok s adók (telh). Mindezeket bérbe adta az állam magánvállalkozóknak, esetleg társaságoknak. Az állami birtokokhoz a színházat és a templomokhoz tartozó földbirtokokat is hozzászámították, melyeket szintén bérbe adtak. A házakat a bérlő (nauklhroV) albérletbe adhatta. Legtöbb jövedelmet a lauriumi ezüstbányák (metalla) hajtottak, melyeknek legnagyobb része állami birtok volt. Az üzemben lévő részeket a poleták adták bérbe 3–3 évre, a tanács felügyelete alatt. A vámokról és adóról l. ’Agora, ’Agoranomoi, Dekath, Eikosth, ’Ellimenion alatt. Az athenaei kikötőbe érkező és onnan távozó hajóktól 2%-os vámot (penthcosth) szedtek, miből az államnak a peloponnesusi háború után 30 talentum jövedelme volt. Állami birtokok megvételekor az érték szerint megállapított epwnin-t, magánbirtokok eladásakor 1%-os adót (ekatosth) szedtek. Fejadót (metoikiob) csak a zsellérek, továbbá általában nem polgárok, rabszolgák, prostituált nők fizettek. Mindezen jövedelmi források, vámok és adók bérösszegeit a bérlők (telwnai, priamenoi v. wnoumenoi to teloV) részben prytaniánkint, (kata prutaneian), részben a kilenczedik pyrtania alatt, részben az év végén fizették be a pénztárba. A hátralékos bérlőket letartóztathatták, s úgy bántak el velök, mint a közpnéztár adósaival (ojeilonteV tw dhmosiw, v. ö. ’Atimia). 2) A tisztviselőktől és a tanácstól kivethető birságok (etibolai), s a törvényszéki bevételek: a pyrtania, a pörvesztésnél fizetett büntetéspénzek, a vádló bánatpénzei (parastasiV), az elkobzott birtokok árai (1. Per). 3) A szövetséges adók v. járulékok (joroi, suntaxeiV; Aristides alapította 476 körül; 460-ban a szöveséges pénztárt Delosból Athenaebe helyezték át). Kezdetben 400 talentumnyi, később 1300 talentumnyi jövedelmet hajtottak Athenaenek. Új nevüket (suntaxeiV) 377-ben kapták (v. ö. Summacia). A befizetés határnapja rendesen (a tavaszi) nagy Dionysidák ünnepe volt. A kincset, mely 435/4-ben 9700 talentumra nőtt, az istennő sáfárjai (tamiai) őrizték a Parthenon opisthodomusában. 431 tavaszán a pompás építkezések és Potidae ostroma már 6000 talentumra olvasztották le, 423/2-ben teljesen kimerült a pénztár. 425/4-ben a szövetséges adót kétszeresére emelték, de azért a peloponnesusi háború végén ismét teljesen üres volt a pénztár. 4) A leitourgia (l. o.) B) Rendkívüli bevételek. Ide tartoznak a 3. hozadéki vagy helyesebben vagyonadó (eisjora). A vagyonadó szedését rendkívüli szükség idején, hadi czélokra rendelte el a nép, s indítványozója számára adeia-t (l. o.) biztosított. Nem tekintették személyes adónak, azért a hátralékosok vagyonát elkobozták ugyan, de maguk a hátralékosok nem estek atimia-ba (l. o.). Ilyen adót, összesen 200 talentumot, legelőször 428 őszén szedtek az athenaeiek, mikor a kincstár Mytilene ostroma után végkimerüléssel fenyegetett. Thuc. 3, 19. Attól kezdve többször ismételték. Ez alól az adó alól senki sem kaphatott mentességet (ateleia); még a leitourgia-któl mentes árva-vagyonoakt és a zselléreket is megadóztatták. Az adózás alapjául a Solon-féle vagyonosztályok szolgáltak, melyek megállapításánál azonban Aristides egy törvénye szerint talán az ingó vagyont is számításba vették. A százalék minden osztálynál egyforma volt, de az adózás alapjául (timhma) alsóbb osztályokban nem az egész vagyon becsértékét, hanem csak 3000, illetőleg 1000 drachmát vettek, úgy, hogy az adó az osztályok fokozata szerint emelkedő (progressiv) volt, s a szegényebb polgárokat nem terhelte jobban, mint a gazdagabbakat. A becslést kiki maga végezte, de felülbecslésnek (upotimhsiV) is volt helye. Az adószedés könyítésére később vagyonkatasztert készítettek (l. ’Apograjh). Nausinicus archon idején (378/7) ugyanis a polgárok összes ingatlan és ingó vagyonát megbecsülték, s az egyes osztályok szerint különböző, fokozatosan emelkedő adóalapot (timhma) vettek fel az első osztályban az összes vagyon ötödrészét, a többieken pedig kevesebbed részét. Az adóalapnál felvett vagyonrészek összege ekkor 5750 talentumra rugott. A zsellérek adóalapja, úgy látszik, különbség nélkül, vagyonuk egy hatodrésze volt. Az összes eisjora Nausinicus idején állítólag 300 talentumot tett ki. A vagyonbecslés ujjászervezésével egyidejüleg hozták be az adózó-testületek symmoriák (summoriai) intézményét is (mint később a trierarchiánál is, l. leitourgia). Az adózásra kötelesek symmoritákba való osztása után (mi a strategus dolga volt) elosztották az eisjora útján behajtandó összeget az egyes symmoriák között és minden egyes symmoria, elüljárójának (hgemwn) vezetése alatt maga osztotta meg a fizetendő összeget különböző vagyonosztályba tartozó tagjai között, kinek-kinek adóalapja (timhma) szerint. A behajtást aztán az állam intézte eklogeiV nevű tisztviselői útján. Minthogy azonban ez az eljárás gyakran sok huzavonával járt és nem vezetett mindig eredményre, később oda módosították, hogy az egyes dhmoV-ok kijelöltek egy-egy kerületbeli polgárt, ki a kerületbeli adósok összes adóját előre befizette (proeisjora), s aztán maga hajtotta be a járulékokat az egyes adózókon. 362/1 óta a tanács szokta kijelölni a proeisjora-ra köteles polgárokat, még később állandóan a 300 leggazdagabb polgár kötelességévé tették. A vonakodó vagyoncserére (antidosiV, l. o.) volt kötelezhető. – Pénzügyi közigazgatás. A főfelügyeletet az egész pénzügyi igazgatás felett a tanács vitte (l. Boulh), természetesen utólagos felelősség terhe alatt. Nevezetesen az ő dolga volt az összes rendes bevételek bérbeadása. Végrehajtó közegei Solon óta a poleták voltak (pwlhtai), szám szerint tízen, kik a bérbeadott bevételekről és eladott magánjószágokról számadást terjesztettek a tanács elé. A törvényszéktől kiszabott bírságokat rendesen a practorok (ptaktore) hajtották be, de néha rendkívüli biztosokat (xhthtai, sullogeiV) küldtek ki e czélra. A kwlakretai nevű ősrégi tisztviselőket Clisthenes nagyrészt megfosztotta hatáskörüktől, de még az 5. és 4. században is az ő dolguk volt a birói zsold (dikastikon, l. o.) kifizetése. Az apodectákat (apodektai) Clisthenes alapította s egészen a 4. század végéig fenn is állottak. Tízen voltak, s ők voltak az állam fő-pénzbeszedői, a poletáktól elkészített és a tanácstól nekik átadott jegyzékek alapján. A beszedett pénzeket elosztották az illető hivatalok közt, s aztán jelentést tettek a tanácsnak. Huzamoabb pénztárosi teendőket, úgy látszik, nem viseltek; ez a különböző sáfárok v. kincstartók (tamiai) tiszte volt. Ilyenek voltak a tamiai twn ierwn crhmatwn thV ’AJhnaiaV, tizen a legmagasabb vagyonosztályból, továbbá tamiai twn allwn Jewn, valószinűleg szintén tízen. Nagy szerepet játszottak továbbá az 5. száazdban a ’Ellhnotamiai, kik a szövetséges pénztárt kezelték, továbbá ugyanazon századtól kezdve a tamiaV tou dhmou, ki a néphatározatok megerősítésére, a követek utiköltségeinek kiutalványozására és a koszorúk készítésére ügyelt. A látványosságokban való részvételt biztosító összegeket is külön tisztviselők kezelték (oi epi to Jewrikon), úgy látszik, Eubulus óta. Mióta a feleslegeket hadi czélokra fordították, egy hadügyi pénztárossal (tamiaV twn otratiwtikwn), is találkozunk, a 4. század végétől kezdve pedig egy pénzügyi fő-főtisztviselővel, főintézővel, valóságos pénzügyminiszterrel (o epi tc dioikhsei, v. o epi thV dioikhsewV), ki, úgy látszik, az apodecták helyébe lépett s az állam összes bevételeit és kiadásait vezette. – Irodalom: Főmunka mai napig Böckhnek Fränkeltől 3-adszor is kiadott műve: Die Staatshaushaltung der Athener, Berl. 1886. De a progressiv adóalap vitás kérdésére nézve l. Beloch Gyula értekezéseit, Hermes XX, 237 és kk, Rhein. Mus. XXXIX, 34 és kk, 239 és kk, és Gilbert G. Handb. der griech. Staatsalterth. I.² 410 és kk; a bányák nem kizárólagos állami jellegére nézve Meier u. Schömann, Att. Prozess (Lipsius f. 2. kiad.) 1019. és kk. l. v. ö. Aristot. ’AJhn. pol. 47.

II. A rómaiaké. – 1. Kezelés. A pénz. 4. ügyek kezeléséről a királyság idejéből alig tudunk valamit. A köztársaság idejében a legfőbb fölügyelet a senatust illette; az intézte az adókivetést és rendelkezett az állami czélokra befolyt pénzzel. A senatus megbizásából a censorok készítették el lustrumonként a bevételek és kiadások tervezetét, felügyeltek nagyobb összegek hovafordítására s bérbeadták az állami jövedelmeket. A kifizetéseket a senatus utasításából a quaestorok eszközölték s a befolyt és kifizetett pénzekről számadást vezettek. A császárság idejére nézve bizonyosra vehetjük, hogy a császár nem csak a meglevő adónemek mértékét szabályozta (Dio, 77, 9, 4), hanem új adókat is vethetett ki, s erre nézve utasítással látta el tisztviselőit; helyettesei révén a császár állapította meg a provinciák és kerületek egyenes adójának alapjáúl szolgáló becslést. Az aerarium kezelése két praefectusra, a fiscusé, miután Kr. u. 200 körül állami főpénztárrá lőn, a procurator a rationibus – v. summarum – v. fiscire, a VI. század közepétől a comes sacrarum largitionumra volt bízva. Egyenes adók ellenőrzésére minden provinciában volt egy központi hivatal (tabularium), a hol a földmérésekről fölvett okiratokat s az adójegyzéket tartották. Az adók beszedésével senatori provinciákban quaestorok, császáriakban procuratorok voltak megbízva a helytartó fölügyelete alatt. Procuratorok kötötték a bérleti szerződéseket is. – 2. Bevételek. Az állam bevételeinek különböző időben különböző forrásai voltak. Kezdetben természetesen magát Róma városát, majd lassankint egész Italiát nyomta az adózás terhe. Miután azonban gazdag provinciákkal bővült a birodalom, az adózás főterhe azokra szállt át; a gazdag Macedonia meghódítása (Kr. e. 167) után a római polgárok, a szövetséges háború után a többi italiaiak is minden egyenes adótól megszabadultak s még a főváros gabonával való ellátása is némely provinciára súlyosodott. Csak Kr. e. 43-ban vetettek ki még egyszer rendkívüli adót. Lassankint azonban részint a köztársaság vége felé a hosszantartó polgárháborúk, részint a császárság új intézményeivel, nagyobb hadi vállalataival és hadügyrendezésével járó kiadások következtében annyira kimerültek a provinciák is, hogy 300 körül Kr. u. Diocletianus és Maximianus-Italiára is kiterjesztette a provinciák adórendszerét. A királyság idején az állam esetleges kiadásait, ha pld. a polgárok személyes szolgálatát közczélra vették igénybe, nagyobbrészt a királyi jószágokból födözték. Rendkívüli esetekben már az első királyok alatt szedtek fejadót (tributum in capita; viritim Liv. 1, 42), melyet azonban közelebbről nem ismerünk. E fejadó helyett, a mely ellen többször hangzott föl panasz (Dion. 4, 43), Servius Tullius census alapján a vagyonadót (tributum ex censu) hozza be (Liv. 1, 42, 5), a melyhez, bár a gyakori ismétlődés folytán már magában véve is nagyon nyomasztó volt, szükség esetén még rendkívüli adó (tributum temerarium) is járult. Fest. 364 b. M. c. e. Huschke. Dion. 4, 43. A királyok idejében is megvoltak már a kikötővámok (portoria) és a sóadó. Plin. n. h. 31, 7, 89. A köztársaság idejében az állam legfontosabb és hosszú ideig egyetlen állandó jövedelmi forrása az ager publicus volt, a melyet vagy eladott vagy bérbe adott ki vagy bizonyos adóért (gabona-tized, gyümölcs-ötöd) használatára (occupatio) engedett át. App. b. c. 1, 7. Más jövedelmi forrásai voltak az erdők, legelők, tavak és folyók (halászat), ércz- és sóbányák s a loco publica, melyeknek a használatáért pénzt szedett. 5. Ezen adókhoz (vectigalia) járultak még a vámok (portoria) és a vicesima manumissionum. A vámszedést azonban mindjárt a köztársaság 2-ik évében megszüntették (Liv. 2, 9. Dion. 5, 22)s csak a Kr. e. II-ik században hozták be újra. A vicesima manumissionumot, vagyis a fölszabadított rabszolga értékének Kr. e. 357-től behozott 5%-os adóját, a többi adótól elkülönítve helyezték el aranyban (azért: aurum vicesimarium) az aerarium sanctiusban az állam nagy szorultsága esetére. A sót csak Kr. e. 204-től fogva adóztatták. (Liv. 29, 37); azelőtt a köztársasági állam tartotta kezében a sóárúsítást, hogy a só ára föl ne menjen és az uzsorának elejét vegye. Liv. 2, 9. Minthogy tehát kezdetben a köztársasági költségvetés, kizárólag az állami uradalmakra támaszkodott, rendkívüli szükségletek, pld. hadviselés, fedezésére rendkívüli vagyonadót (tributum) vetettek ki a polgárokra. Rendszeresen azonban csak Kr. e. 406-tól fogva űzték ezen eljárást, mikor t. i. a zsold behozatalával a harcztéri sereg ellátását és fizetését az állam vette a kezébe. Liv. 4, 59; 5, 4. Diod. 14, 16. A mennyiben tehát ezentúl nem futották ki a rendes államjövedelmek (vectigalia), a polgárság kölcsönözte az államnak a hiányzó összeget (Cic. off. 2, 21), a melyet, ha volt rá mód, ha t. i. a háború szerencsével végződött, visszatérítettek vagy a zsákmányból (Dion. 5, 47. Liv. 39, 7), vagy a hadi sarczból, melyet a legyőzött népre róttak ki. Liv. 2, 18; 5, 27; 8, 36 stb. A tributum e szerint kényszerkölcsön volt, melyet csak különös rendelkezésre fizetett a polgárság, még pedig ex censu (Varr. 1. 1. 5, 181. Liv. 1, 43. Dion. 4, 9), vagyis az adótőke után számítva rendszerint 1 pro mille (tr. simplex), olykor azonban 2 pro mille (tr. duplex, Liv. 23, 31), sőt többet is. Ehhez járult később, az I. pún háború után, az ú. n. tr. in capita mesterség, tőkepénz, telek s rabszolgák után, továbbá férjtelen nők (viduae), agglegények (orbi) s olyanok megadóztatásából, a kiknek adóját a censorok büntetésből emelték föl (aerariii). A plebs lekenyerezése czéljából a patriciusok olykor maguk adták össze a rendkívüli esetre szükséges pénzt s a plebset a vám és tributum alól fölmentették (Liv. 2, 9); a lex Thoria (107. Kr. e.) viszont a patriciusok érdekében törölte el a decumát. Cic. Brut. 36. Merültek azonban föl olyan viszonyok is, a melyek a senatust arra kényszerítették, hogy rendkívüli adót (tr. temerarium) vessenek ki a polgárokra (pl. Liv. 24, 11; 26, 35. 36); ha pedig ez a forrás is ki volt már merítve, kölcsönt vett föl az állam (Liv. 31, 13), melynek zálogául az ager publicus egy részét kötötte le. Győzelem esetén azonban a zsákmány és sarcz bő fedezetet nyujtott a hadi költségekre és az esetleges államadósságra; sőt a gazdag macedonia meghódítása a tributum megszüntetését is lehetővé tette. Cic. off. 2, 22. 60-ban Kr. e. a portoria alól is fölmentették Italiát (Cic. Att. 2, 16. Dio 37, 51), a provinciákat ellenben nem. Liv, 40, 51. Kr. e. 43-tól azonban az ex censu tributumon kívül a portoriának is alávetik újra Italiát (Suet. Caes. 43), melyekhez a császárság alatt más adók is járulnak. Dio 47, 16; 48, 34. App. b. c. 4, 5; 5, 67. Némely czikk (gabona, bor, olaj, só, vas, arany stb.) kivitele meg volt tiltva; de minden külföldi árúczikk behozatala vámnak volt alávetve, és pedig nemcsak a birodalom határán, hanem az egyes provinciák, kerületek és városok is gyakran nem csekély beviteli vagy átviteli vámot szedtek. A rómaiak a meghódított területet állami tulajdonná tették s provinciának rendezték be. E provinciákat is bevonták a közteherviselésbe, főleg a szövetséges háború után, mikor a socii római polgárjogot kaptak. A meghódított terület egy részét eladta, egy másik részét pedig a saját kezelése alatt tartotta meg s bérbe adatta az állam; a legnagyobb részét azonban évi bérért az előbbi birtokosoknak engedte át haszonélvezetre (ususfructus) ugyan mint állandó, de bármikor visszavehető birtokot (possessio), a melyet fölmérve kiosztottak s a római census módjára, de attól függetlenűl foganatosított becslés (professio) alapján adóztattak (ager publicus stipendiarius datus adsignatus) Az évi adó vagy a termés (gabona, bor, olaj stb.) bizonyos hányadrészében, rendszerint a tizedében (decuma) volt megállapítva (tributum), vagy a jövedelemre való tekintet nélkül egyszer s mindenkorra meghatározott termékmennyiségben avagy pénzben volt kivetve (vectigal certum) mint valami hadisarcz (azért stipendium is). Egyes provinciákban, valószinűleg a melyekben már ott találták, volt kivetve fejadó (trib. capitis) is ipar vagy tőkepénz után. Dig. 50,15,3. Tert. 6. Apol. 13. A decuma a termékenyebb provinciákban (Sicilia s Kr. e. 48-ig Ázsia) volt szokásban. A mit ezenfelül, Róma vagy a helytartó különös szükségleteire, mint másik decumát szabályszerűen vetett ki az állam, vagy a mit adótól ment kerületektől rendelt be (frumentum emptum, illetőleg imperatum), azért szabott árt fizetett (Cic. Verr. 3, 163); másféle rendkívüli járulékokért azonban aligha fizetett valamit. Liv. 36, 2, 12. De a provinciák összes egyenes és nemegyenes adói többnyire alul maradtak azon, a mit saját királyaiknak kellett fizetniök s e miatt nem lehetett okuk panaszra; hanem az állami bérlők (publicani) rosszlelküsége a helytartók összejátszásával oly nyomasztóvá tette állapotukat, hogy Caesar jónak látta vectigal certumot állapítani meg a helyébe, Augustus pedig meghatározta a helytartók és más provinciai tisztviselők illetményeit s megtiltotta a provinciák zsarolását. Hogy a provinciák adóztatását biztos alapon szabályozhassa, Caesar szándéka szerint 4 bizottságot küldött ki, hogy az egész birodalomban népszámlálást tartsanak s mérjék föl és minőségük szerint osztályozzák a földeket, telkeket sőt az országutakat is; ezen alapon azután biztos censust vétetett föl, a melyet időnként (eleinte 5, Hadrianustól fogva 15 évenként) kiigazítottak s úgy terjesztettek megerősítés végett a császár elé, a ki az egyes tételeket fölemelhette vagy leszállíthatta. Tac. Ann. 2, 47; 4, 13. Sust. Ner. 10. Vesp. 16. Ugyancsak Augustus, Kr. u. 6-ban, 5%-os adót vetett ki a 100,000 sestertiusnál magasabb hagyatékokra (vicesima hereditatium), a legközelebbi rokonoknak jutott örökség kivételével. Dio 55, 25, 5. Caracalla 10%-ra emelte föl az örökösödési adót, de Macrinus ismét leszállította. Dio 77, 9, 4; 78, 12, 2: Augustustól eredt a Rómában vagy Italiában eladott vagy elkótyavetyélt tárgyak 1%-os adója (centesima rerum venialum), melyet Tiberius Cappadocia meghódítása után ½%-ra szállított le, de később ismét a régire emelt. Tac. Ann. 1, 78; 2, 42. Dio 58, 16; 59, 9, 6. Szintén ő hozta be az eladott rabszolgák 2%-, majd 4%-os adóját (quinta et vicesima venalium mancipiorum), mely eleinte a vevőt, később (Nero) az eladót terhelte. Dio 55, 31. Tac. ann. 13, 31. A legyőzött ellenségre vetett kemény sarczokon s a hadi zsákmányon kívül az állam esetleges jövedelmei közé tartoztak: a) birságok (multae), b) elkobzott jószágok (bona damnatorum), a melyek zsarnok császárok (kivált Caligula) alatt igen sokan rúgtak, c) Kr. u. 9-től fogva (lex Papia Poppaea) a magvaszakadt birtok (hereditas caduca), a mely a nőtlenek nagy számánál fogva nem csekély jövedelmet hozott. Tac. Ann. 3, 28. – 3. Kiadások. A római köztársaság nem ismerte még az udvartartás és tisztviselői fizetések terhét; az oktatásügyet is magánmunkának hagyta. Kiadással jártak azonban a következők: 1) Az istentisztelet költségei, nevezetesen templomok építése és föntartása, áldozatok és áldozati lakomák ellátása, nyilvános játékok rendezése (bár e költségek nagyobb részét a játékok adója viselte), Vestalisok tartása, haruspexek s papi segédek díjazása. 2) Állami épületek (a város falai, szinházak, csatornák, vizvezetékek, országútak stb.) készítése és föntartása. 3) A katonaság fölszerelése, zsoldja és élelmezése. 4) Helytartók fölszerelése. 5) Követségek költségei. 6) Tisztviselő-segédek fizetése. A császárság idejében más nagy kiadások is járultak ezekhez. Hogy csak a nevezetesebbek mellett maradjunk, az állandó hadsereg és hajóhad föntartásán kivül az udvartartás, nagyszámú tisztviselők, a Vespasianustól fogva államivá tett oktatásügy, a császári consilium s birodalmi posta roppant kiadásokkal terhelték az állam pénztárát. Ehhez járultak még az ajándékozások (largitiones), a minők már a köztársaság idejében is divatban voltak; így a gabonaosztás (frumentatio), ünnepi adományok (bor, olaj, só, hús, sőt pénz is) a népnek (congiaria), a katonák megajándékozása győzelmes háborúk után (donativa). A császárok alatt minden örvendetes politikai eseményt ilyen ajándékozás követett; Claudius idejétől a praetorianusokat szokták így megjutalmazni a trónralépő császárok. Egyes császárok alapítványokat (alimenta) tettek Rómában s Italia más városaiban szegény szabad szülők gyermekeinek neveltetésére; de előkelő, elszegényedett családok is gyakorta szorultak pénzbeli támogatásra, hogy állásuknak megfelelő szerepet játszhassanak a társadalomban. Az állam összes bevételeiről és kaidásairól azonban adatok hiányában még csak megközelítő fogalmat sem szerezhetünk. Suetoniusnál (Vesp. 16) olvassuk ugyan Vespasianusról: quadringenties milies (közel 4000 millió forint) opus esse, ut respublica stare posset, de ez hihetetlen nagy összeg; ha pedig quadraiges miliest (körülbelül 400 millió frt) veszünk föl,e bizonytalan alapon meggyőző számítást nem végezhetünk. A különböző pénztárakra nézve l. Aerarium. Az összes egyenes adókat illetőleg l. Tributum, a nemegyenes adókra vonatkozólag pedig l. Vectigalia. V. ö. Boeckh, Staatshaushaltung d. r. Marquardt, RSV. 2², 77–298. Savigny, Ueber d. röm. Steuerverf. Verm. Schr. 2,67 skk.