Domitianus

T. Flavius, római császár, uralkodott Kr. u. 81-től 96-ig. Vespasianus császár ifj. fia, Titus öcscse. D. Romában született 51-ben és könnyelmű élete folytán korán szerzett rosz hírnevet, bár máskülönben tehetséges ifjúnak mutatkozott és az irodalom iránt érdeklődött. Atyja és öcscse nem engedtek neki befolyást a kormányzás ügyeibe és még a hadseregben sem alkalmazták, a mi D.-t rendkívül elkeserítette és gyanakvó embergyűlölővé tette. 81 sept. 14-én akadály nélkül követte Titust a trónon, de az első percztől kezdve autocrata módjára kezdett uralkodni. El volt tökélve arra, hogy a császár és a senatus közös uralmának (dyarchia), a mint ezt Augustus kezdeményezte, véget vet, mely czélból felvette a censori hatalmat, még pedig élethossziglanra. Dio Cass. 67, 4. 53, 18. Mint censor megrostálta a senatust az ellenzéki elemektől és megbízható egyéneket nevezett ki a megüresedett helyekre. A senatus hasztalan törekedett ezt az államcsínyt meghiusítani; D. csak folytatta a lectio senatust a maga módja szerint, s ezzel a nemesi és senatori ellenzék határtalan gyülöletét vonta magára. Autocrata hajlamait máskülönben is éreztette: állandóan viselte a biboros tógát, Dominus- és Deusnak czímeztette magát, feliratokban pedig (ő először) a Sacratissimus princeps czímet viselte. Mindezek oly gyűlöletessé tették, hogy L. Antonius Saturninus, Felső Germania helytartója fellázadt, de a hűnek maradt germán és gallus legióktól leveretett. Dio Cass. 67, 11. Aur. Vict. ep. 11, 4. Suet. Dom. 6–7. Hogy a nép figyelmét a külügyre fordítsa, több rendbeli háborút kezdett, a mire hiúsága is ösztönözte. Agricolát (l. o.), Tacitus apósát 84-ben Britanniából, mint sokan hitték, féltékenységből visszahívta és diadalmenete után többé nem alkalmazta. Azután maga indult (85) Galliába, a honnan Frontinus (l. o.) tanácsával élve a Rhenuson túl lakó chattusok földjére intézett betörést. E támadás részleteit homály fedi. D. győzőnek adta ki magát, felvette a Germanicus jelzőt és diadalmenetben tért vissza Romába. Dio Cass. 67, 5. Suet. Dom. 6. Aur. Vict. 11. Eutr. 7, 23. Valószínű, hogy ez alkalommal rendelte el a Rhenus és Danubius közötti nagy határsáncz (limes) kiépítését, és hogy az Agri decumates (l. o.) is D. idején keletkeztek. A harmadik csatatér a Danubius mentén nyilt. A dacusok merész és hatalmas királya Decebalus 86-ban átkelvén Moesiába, Oppius Sabinus consult legyőzte s agyonverte, és a provinciát kifosztotta. E hirre D. személyesen indult Moesiába, de a fővezényletet a tehetetlen gárdafőnökre, Cornelius Fuscusra bízta. Midőn ez vigyázatlanul Daciába rontott, Decebalus által seregestül felkonczoltatott (87). Erre D. Tertius Julianust bízta meg a bosszú-hadjárat vezetésével, a kinek elvégre sikerült a dacusokat saját országukban legyőzni. Julianus már Sarmizegethusa táján járt, midőn a Közép-Duna mellékéről érkező balhírek őt diadalútjában feltartóztatták. D. ugyanis időközben a quadusok, marcomannusok, suevusok és iazyxek törzseit ingerelte maga ellen, kik viszonzásképen Decebalust támogatták. Midőn pedig D. nyiltan megtámadta ama népeket, két ízben vereséget szenvedett. Eutr. 7, 23, 4. Suet. Dom. 6. Aur. Vict. 11, 4. Dio Cass. 67, 5, 2. E kudarcz hatása alatt D. arra tökélte el magát, hogy Decebalus királylyal békét köt. Csakhogy ez a béke meglehetősen nyomasztó föltételeket foglalt magában, D.-nak arra kellett magát köteleznie, hogy Decebalusnak munkásokat és művészeket, továbbá évi ajándékokat küld és hogy vele kereskedelmi összeköttetésbe lép, minek fejében Decebalus D.-nak hűbérese lett. A háború befejezése után D. felvette ugyan a Dacicus nevet, de a rómaiak önérzetét ez az «adófizetés» (mint nevezték) nagyon is sértette. Dio Cass. 67, 7. Martial. 5, 3. 6, 10. Ezt a békét az említett barbárokkal kötött békekötés nyomon követte, melynek föltételei nem ismeretesek. Dio Cass. 55, 24, 3. – A birodalom kormányzásában D. erélyes és gyanakvó autocratának bizonyult, és ebben Tiberius példáját követte. Afőbb tisztviselőket és különösen a helytartókat folyton és szigorúan szemmel tartotta. Kegyenczeket D. nem tartott, de igenis nagyszámú rendőrséget, melynek segélyével mindenbe beavatkozott. Egyik-másik rendőri intézkedését helyesnek kell mondanunk és tiszteletére válik, hogy az erkölcstelen életmódot követő egyéneket szigorúan megfenyítette, avagy hogy a gabonatermelést előmozdította és az állami pénztárt megtölteni iparkodott. Számos középületet emelt, felépítette a Vitellius alatt leégett Capitoliumot és diadalkapú építéséhez fogott, életbe léptette a capitoliumi versenyeket és az írókat is iparkodott a maga részére megnyerni. Megbarátkozott többek között Statiusszal és Martialisszal; Valerius Flaccus, Silius Italicus és Quintilianus bőkezűségeért dicsérték. A népnek is kedvezett, pazar fénynyel kiállított játékokat rendezvén; másrészt pedig a legiók és a praetorianusok zsoldját egy negyeddel felemelte. Suet. Dom. 4. 5. 7. Dio Cass. 67, 4. 8 sk. Zonar. 11, 19. De épen ez a zsoldemelés és a játékok merítették ki az állami pénztárt és ekkor D. előbb kapzsiságból, majd kegyetlenségből írtó háborút kezdett az ellenzéki nemesek, sőt mindazon előkelők ellen, a kik bármely csekély okból gyanúját magukra vonták. Boszúja a görög-római bölcsészek és írók ellen is fordult (küln. a stoikusok és cynikusok ellen), de azután az ismét napfényre került delatorok közreműködésével kor- és rangkülönbség nélkül dühöngött mindenki ellen. Egyúttal nagyzási hóbortba esvén, Minerva istennő fiának adta ki magát; Istennek czímeztette magát és imádást követelt. Dio Cass. 67, 13. Zonar. 11, 19. Tac. Agr. 2, 45. Plin. pan. 47. ep. 1, 5. 3, 11 skk. Végre is egy, nem a vérig sanyargatott nemesség soraiban, hanem az udvarban támadt összeesküvés vetett véget D. őrjöngésének. Miután D. összeesküvés ürügye alatt unokatestvérét Flavius Clemenset megölette (Dio Cass. 67, 14. Suet. Dom. 10. 15.), Domitia Augusta császárné is kezdett életéért remegni, annál is inkább, mert D. az ő szeretőjét, Paris tánczost is megölette. Félelmében összeesküvést szőtt zsarnok férje ellen, melynek Norbanus és Petronius gárdafőnökök és nehány udvaroncz voltak tagjai. Az összeesküvők 96 sept. 18-án szobájában rohanták meg D.-t, kit egy Stephanus nevű udvari alkalmazott tőrével megsebesített, a többiek pedig heves dulakodás közben megfojtottak. Dio Cass. 67, 15 sk. Zonar. 11, 19. Suet. Dom. 14. 17. Eutr. 7, 23. A zajra elősiető testőrök már nem tudták megmenteni. A gyilkosság hirére a senatus engedve gyűlöletének D. emlékét megátkozta, szobrait ledöntötte, rendeleteit pedig megsemmisítette. Az új császár M. Coccejus Nerva szintén az ellenzéki senatorok sorából került ki. – Irodalom: Imhof, Kaiser D. (1857). Schiller Herm., Gesch. der röm. Kaiserzeit 1. k. 2. r., 520 skk. Hertzberg, Gesch. d. rö m. Kaiserreichs (1880) 316 skk. Pichlmayer, Kaiser D. (1889). Gsell St., Essai sur le règne de l’empereur Domitien (Paris, 1894). A Dacia ellen és Pannoniában viselt hadjáratokról l. Fröhlich Róbert, Magyarország területe a római hódítás előtt. A magyar nemzet története. Kiadja Szilágyi Sándor. 1. k. 78 skk.