Gigas, Gigantes

GigaV, GiganteV, mesés emberfaj, melyről Homerus és Hesiodus egyaránt úgy emlékeznek mint az istenek rokonairól. Homerus szerint Hyperia tájékán, tehát Thrinacia közelében laktak, s ép úgy, mint a cyclopsok és phaeaxok az istenek rokonai és halandók voltak. Királyuk Eurymedon, ennek leánya Periboea Posidontól anyja lett Nausithousnak, a ki viszont a phaeaxokon uralkodott. Od. 7, 58. 206. 10, 120. Hesiodus szerint (Theog. 185) a G.-ok Gaea fiai, a kik a megcsonkított Uranusnak hulló véréből támadtak, hatalmas, semmitől meg nem rettenő, semmitől vissza nem riadó óriások. A költői hagyomány aránylag nagyon jókor (már Xenophanes, fr. 1, 21 is említi) fölvette tárgyainak keretébe a G.-ok küzdelmét Zeus és az Olympusi istenek ellen. Az óriási G.-ok, kiknek teste lábak helyett pikkelyes sárkányfarkban végződék, harczra keltek az istenekkel, állítólag Gaea bujtogatására, a ki azért szülte a G.-okat, hogy a Tartarusba hajított titánok sorsát megbosszulja. A harcz czélja a G.-ok részéről az volt, hogy az olympusi istenek uralmának véget vessenek, a napot kioltsák és a mindenség határait összezavarják. Lucr. 5, 119 skk. A harcznak szinhelye Pindarusnál (Nem. 1, 67) a pedion FlegraV, másoknál hol a thraciai v. macedoniai Pallene, hol Arcadia, Campania, hol a legszélső Nyugat, de mindig olyan vidékek, a melyeken vulkánok vannak. A G.-ok egymásra halmozott fatörzsekre állva szikladarabokkal hajigálták meg az eget, de az égiek Heracles segítségével leverték őket. Apollod. 1, 6, 1 skk. Ovid. met 1, 151. fast. 5, 35. A G.-ok részéről ennek a küzdelemnek nevezetesebb részesei: Alcyoneus, a ki akkora sziklákkal hajigált, hogy egyszerre tizenkét négylovas fogatot temetett el; Porphyrion, Pindarusnál (Pyth. 8, 12, 17) a basileuV, Gigantwn, Agirus, Ephialtes, Pallas, Enceladus, Clytius, Thoon, Hippolytus, Polybotes, Eurytus, Chthonophylus, Eryschthon, Ochthaeus. A későbbi hagyomány a titánok közül is kiragadott egyet-mást, és a G.-okhoz sorolva őket számukat kerek százra szaporította. A legyőzött G.-ok közül egyesek Heracles elől egészen Iapygiáig menekültek, hol vérök a tengert bűzhödté tette; többen szigetek és tűzhányó hegyek alatt hevernek (Typhoeus Sicilia, Enceladus az Aetna alatt). Ábrázolásukra nézve alakjuk az idők folyamában lényeges változásokon ment által. Eleinte egészen emberi alakjuk volt, s ez a felfogás később is előfordul, de mellette megjelennek a kigyólábú G.-ok (pld. a napolii gyüjtemény Atheniontól való hires sardonyx-cameóján, 401. á.), a mi a híres pergamumi reliefek óta (l. Pergamum) uralkodóvá lesz; a szárnyas G.-ok, sőt oroszlánfejüek és oroszlántalpuak sem tartoznak a ritkaságok közé. De míg alakjuk változott, az istenekkel való küzdelmük kezdettől végig megmaradt az ókori művészet kedves motivumának. A vázaképek nagy száma hol egyes küzdőpárokat mutat be, hol kiváló istenalakok (Zeus, Athena, Heracles) köré helyezett nagy csoportokat; a szoborművészetben a legrégibb ábrázolás az, a melyik a megaraiak olympiai kincsesházának ormáról való, s valószinűleg a Kr. e. 6. század közepéről ered, Scydis és Dipoenus iskolájából (v. ö. Szobrászok, 1). A legszebb és legkiválóbb szoborképek mindenesetre azok, melyek a pergamumi oltárt diszítették, míg a G.-oknak mint emelő (caryatisszerű) épületelemeknek felhasználása az ókori művészetnek egyik különlegességét képezi (pld. etruriai sirokban és az athenaei úgynevezett gigascsarnokban). A hellenistikus kor végül egyrészt (az epika hatása alatt) emberalakban mutatja be a gigasokat, másrészt a hellenismus művészi forrongásából kifolyólag (állatokkal csoportosítva) kigyólábakkal és szárnyasan. A szakszótárakon kivül v. ö. Hartung, Religion u. Mythol. d. Griechen, 2. köt. Wieseler, Giganten (Ersch u. Gruber: Encykl. 1, 67, 141 skk. ll.). Stark, Gigantomachie auf antiken Reliefen (Heidelberg, 1869). Köpp, Die Gigantomachia (Bonn, 1883); Wagner, Neptun im G.-kampf auf römischen Monumenten (a Hettner és Lambrecht-féle Westdeutsche Zeitschrift 1882. évi folyamában).