Pergamum, Pargamus

to Pergamon, ta Pergama, h PergamoV. – 1. Város Mysia tartománynak Teuthrania nevű vidékén, a Caicus (KaicoV, ma Bakir csáj) folyótól átszelt termékeny völgyben; ma Pergama. Az alsó város a Pindasus (ma Madaras dagh) hegység egyik déli nyulványának tövében terült el, míga felső város és a vár a 270 m.-nyire a sikság fölé emelkedő hegyen épült, melyet a Caicus két jobbparti mellékfolyójának, Keletről a Cetiusnak (KhteioV, KhtioV), Nyugatról a Salinusnak (SelinouV) meredek völgye határol, míg Észak felé mély nyereg választja el az anyahegységtől, úgy hogy csakis déli oldalának valamint enyhébb lejtőjén közelíthető meg. Kitünő természeti fekvésénél fogva P.város a Caicus egész völgye valamint a torkolatától Délre elterülő (ma Csandarlii) tengeröböl partvidéke fölött uralkodott, mely utóbbinak főhelye, Elaea, a pergamumi királyságnak a fővárossal 120 stadium hosszú úttal összekötött kikötője volt. Stra. 13, 4, 1, p. 623 és 13, 3, 5, p. 662. P. a régibb történelemben alig szerepel. Hogy mára 4. évszázban görögök lakták, azt megtudjuk Xenophonból (an. 7, 8, 8), a ki Perzsiából való visszavvonulásakor 399 tavaszán P.-t bevette, miután belőle (a valószinűleg perzsákból álló) őrséget kiűzte. A p.-i görögök arcadiai eredetűnek mondták magukat s ősükként Auge fiát Telephust tisztelték. P. történetében forduló pontot jelentett az a körülmény, hogy Nagy Sándornak egyik vezére és utóda Lysimachus 9000 talentumot érő kincseit a hegyen lévő erődben (eruma jrourion) helyezte el és annak őrizetét Philataerus (FiletairoV) nevű zsoldos vezérére bízta. Mert, mikor Lysimachus 281-ben a Seleucus Nicatorral vívott harczában életét vesztette, Philetaerus fölhasználta az alkalmat, a zavaros időkben P.várát és a gondjára bízott kincseket hatalmába kerítette, s független uralmát P.-ban megalapította. A viszonyok és gazdagságának okos fölhasználásával nagy befolyásra tett szert s hatalmát a szomszéd területekre is kiterjesztvén, 263-ban bekövetkezett halálakor virágzó kis országot hagyott utódjára, fitestvérefiára, I. Eumenesre (eumenhV). A p.-i dynastia uralkodóinak leszármazása a következő:

Philataerus, 281–263; fitestvérei: Eumenes és Attalus
I. Eumenes. 263–241 I. Attalus 241–197
II. Eumenes. 197–159 II. Attalus. 159–138 Phileaterus. Athenaeus
III. Attalus, 138–133

Az Attalidák családjának uralma (l. Attalus, 3–5; Eumenes, 2–3) csak másfél évszázadig tartott, de e rövid idő is elegendő volt arra, hogy a jelentéktelen kis P.-ot hatalmas birodalom virágzó fővárosává fejleszsze. A világtörténelem ezen korában, mikor mindenféle véres háborúk dúlnak, mindenhol gyilkolással, hűtlenséggel, lázadással találkozunk, P.-ban oly dynastia uralkodik, melynek minden tagját (az utolsó királytól eltekintve) egyetértés, testvéri szeretet, a szülők iránti tisztelet kapcsolja össze, kit egytől-egyig derék uralkodók, s nemcsak államférfiúi és hadvezéri tehetségükkel tűnnek ki, hanem midnenekfölött a tudományok és művészetek lelkes pártolásával teszik nevüket emlékezetessé. Mesés gazdagságukat fejedelmi bőkezűséggel használják föl arra, hogy városaikat, elsősorban P.-ot nagyszerű műemlékekkel diszítsék. Mint a hellenismusak igaz ápolói nemcsak fegyveresen kelnek Görögország szabadságának védelmére, hanem Athenae fényét is emelik pompás épületekkel és szoborművekkel. Alattuk virágzik az ipar- és a kereskedelem, az aranyhímzésű szövetek és szőnyegek (attalica) messzeföldön voltak híresek, ők ajándékozták meg a világot a pergament (charta Pergamena) föltalálásával, ill. általános használatba vételével. A p.-i könyvtár a Ptolemaeusok alexandriai könyvtárával vetekedett, a szobrászat terén oly munkákat létesítettek, melyek az antik művészet legjelesebb alkotásai közé soroltatnak; P. királyai maguk köré gyűjtötték koruk legkiválóbb tudósait és iróit, úgy hogy városuk Antiochia és Alexandria mellett a hellenistikus kor műveltségének egyik főhelye volt. P. városa jelentőségét azután is megtartotta, a mikor római uralom alá került, bár lakosai sokat szenvedtek a római hivatalnokok kapzsisága miatt. III. Attalus ugyanis 133-ban elhalálozván, országát végrendeletében (melynek több történésztől kétségbevont hitelességét a 249. számú fölirat bizonyítja) a rómaiakra hagyta, a kik azt Aristonicus (l. o. 3) trónkövetelőnek leverése után 129-ben Asia néven birodalmukba bekebelezték. A város tovább nőtt és a Selinus patakon túl is terjedett. A császárok korában a császárok cultusának középpontja Ázsiában, az augustusnak, Trajanusnak és Caracallának emelt templomokon kívül szinház, amphitheatrum és thermák is épültek e korban. Nagy tiszteletnek és látogatottságnak örvendett Asclepius szentélye is; P.-ban működött évkeig a 2. századnak híres orvosa claudius Galenus. A kereszténység korán terjedett el P.-ban, a mely egyike Kis Ázsia legtekintélyesebb hitközségeinek, és a kereszténység győzelme után püspöki székhely is volt. Hanyatlása a byzantiumi korba esik, erről az időről azonban keveset tudunk; akkor épült kb. az első évezred végén az a hatalmas (4–6 m. széles) bástya, melyhez az anyagot az antik épületekből szedték. És épen ez a barbárság mentette meg számukra a pergamumi szobrász-iskola legnagyobb alkotását, a Zeus-oltár eliefjeit. 1336-ban török uralom alá került a város, a kik alatt a hegyen levő vár elpusztult, azóta csak az antik alsóvárost lakják. – P. fölfedezésének és az ott eszközölt ásatások megindításának dicsősége Humann Károly porosz mérnök nevéhez fűződik, a ki az 1864–5-i télen látogatta meg először P. acropolisát s bámulva látta, mint vándorolnak a várhegy antik épületeinek maradványai a török mészégetők kályháiba. Azóta folyton az a gondolat foglalkoztatta, hogy P. talaját föl kell ásni. Az ő meghívására látogatták meg 1871-ben Curtius Ernő és Adler Frigyes P.-ot; az ő jelenlétökben eszközölt próbaásatásnál két relieflap került napvilágra, melyeket Humann Berlinbe küldött, de ezek, valamint a későbbi küldemények is ott nem részesültek a megérdemelt figyelemben. Humann folytonos sürgetéseivel csak akkor ért czélt, a mikor 1877-ben Conze Sándor lett a berlini antik szobrászati gyüjteménynek igazgatója, a ki fölismerte a Berlinbe küldött reliefdarabobkan annak a gigantomachiának részleteit, melyekről a Kr. utáni 2. vagy 3. századba tartozó, különben jelentéktelen L. Ampelius (l. o.) liber memoralisának 8. fejezete (miracula mundi) tesz említést: Pergamo ara marmorea magna, alta pedes quadraginta, cum maximis sculpturis, continet autem gigantomachiam (érdekes, hogy a p.-i oltárról már János apostol Apocalypsis, 2, 13 is megemlékezik, Po JranoV tou satana-nak nevezvén azt). Conze közbenjárására a német kormány engedélyt nyert a szultántól a p.-i acropolis átkutatására. Az ásatásokat 1878-ban kezdték és három szakaszban 1886-ig folytatták Conze és Humann vezetése mellett, munkatársaik közül különösen Bohn Richard építész említendő. Az ásatások rendkívül gazdag eredménynyel jutalmazták a kutatók fáradozásait. A napfényre hozott épületek legtöbb maradványa, egyes szobrászati részletek és a jelentéktelenebb föliratok a hely színén maradtak; egyes darabok a konstantinápolyi múzeumba szállíttattak, a leletek legnagyobbrésze, elsősorban a nagy oltár összes szobordísze, valamint az egyes épületek jellemző darabjai és a fontosabb föliratok Berlinbe kerültek, a hol azokat az 1901-ben megnyitott Pregamon-Museumban állították föl. Ezt a múzeumot úgy építették, hogy a nagy oltár relieffríze (melyet olasz szobrászok segítségével, az egyes lapok föliratai és kőmíves jegyei alapján illesztettek össze) eredeti elhelyezésének hatását gyakorolja a szemlélőre. 1890 óta ujabb, az egész város területére vonatkozó ásatások folynak P.-ban, melyeket a német archaeologiai intézet athenaei osztálya végez Dörpfeld vezetése mellett. A p.-i várhegy felső síkjának nagy egyenlőtlensége miatt nem nyújtott épületek emelésére oly alkalmas helyet, mint Athenae acropolisai, melyet az Attalidák úgy látszik szemük előtt tartottak, mikor városuknak építészeti emlékekkel való díszítéséhez hozzáfogtak. Azért sokkal nagyobb mértékben kellett a hegy felső síkját támaszfalakkal és terraszokkal az építéshez mintegy előkészíteni, mint az Athenaeben történt. A p.-i acropolis épületei három csoportra oszlanak: 1) Az alsó városhoz legközelebb eső déli részen volt az agora Dionysus templomával és a nagy oltárral, 2) a középen Athena Polias szentélye a könyvtár épületével, s ehez csatlakozott 3) Északon a királyi vár, a Trajneum és a várhegy legmagasabb helyén Faustina temploma, Nyugaton pedig a színház a nagy terrasseszal. A 642. á. Thiersch reconstructiójában mutatja a pergamumi acropolis képét. Az előtérben a nagy oltár áll, melynek följáróját azonban szélesebbnek kell képzelnünk s nem mint képünkön a déli oldalon, hanem Nyugaton. Az oltár hátsó (északi) fala fölött levő hegyfokon álló templomocska fölösleges. A 2-ik terasse nyugati szélén álló templom az Athena szentély, a teret övező stoák is jól láthatók. A legfölül álló templom a Trajaneum. A piaczot szabálytalan négyszgöalakú térség alkotja melyet hatalmas csarnokok vettek körül, északnyugati sarkában egy kis antik templom romjaira akadtak, mely czellából és 4 dór oszlopból képezett előcsarnokból áll, és mely minden valószínűség szerint a P.-ban KaJhgemwn néven tisztelt Dionysusnak volt szentélye. Az agorától Északra és annál valamivel magasabban fekvő (67×80 m. nagy) terrasseon emelkedett a nagy oltár, o bwmoV tou DioN tou SwthroV, mely a megmentő Zeusnak (Zhni twn swthri) és talán egyúttal a győzelemhozó Athenának (’ajhna th nichjorw) volt szentelve. Az oltárt díszítő reliefek föliratainak betűi a II. Eumenes korába tartozó föliratok iráscharacterével annyira egyezők és oly világosan különböznek az Attalus nevű királyok korába tartozó föliratok írásától, hogy ez alapon nagy valószínűséggel tulajdoníthatjuk az oltár emelését II. Eumenesnek és így körülbelül uralkodása azon éveibe tehetjük az oltár építését, melyek a 183. és 170. évek közé esnek, a mikor a gallusoknak és Prusiasnak leverése után a macedoni háború kitöréséig béke uralkodott P.-ban. A nagy oltár hatalmas épületéből az ásatások alkalmából csak a (keletnyugati irányban 34,6, északdéli irányban 37,7 m. méretű) alapozás és a keleti oldalon két márványlépcső került napfényre a helyszínen. Az épületnek többi meglelt részeitől azonban reconstruálhatták annak képét. A tulajdonképeni oltár egy hatalmas négyszögletű alépítményen állott (melynek 1–1 oldala 30 m.). Az épületnek ez az alsó része három (23 cm. magas) lépcsős creipsen emelkedett, s kb. 5 1/2 magas volt; két részből állott, egy alsó 1,5 m. magas párkányból, és egy azon nyugvó, 2,43 m. frízből, melyet a gigantomachia reliefje diszített, e fölött magasan kiszökő ión főpárkány következett. Ennek az alépítménynek fölső szintjéhez széles, az épület egy részét elvágó, 24 fokból álló és kb. 20 m. széles lépcső vezetett a nyugati oldalon. Az alépítmény felső színtjnéek közepén emelkedett a hatalmas márványoltár, melynek magasságát 3,5–4 m.-re teszik s mely az elégett áldozati állatok csont- és hamumaradványaival együtt (v. ö. Paus. 5, 13, 8) 6 m.-re emelkedett az alépítmény fölé, s így azzal együtt eléri az Ampeliusnál említett 40 lábnyi magasságot. Az alépítménynek felső szintjét Bohnak e részben nem épen kétségtelen reconstructiója szerint háromoldalt (a 4-iket, a nyugatit, a lépcső foglalja el) három lépcsős alapon emelkedő, kb. 3 m. magas, kifelé nyitott ión oszlopcsarnok zárja körül, melynek hátsó, az oltár felé fordított fala reliefdíszszel volt ellátva. Ez a (1,67 m. magas) képszalag a pergamumi hősmondának, a Telephus mondának jeleneteit ábrázolta. Az alsó építménynek 130 m. hosszú nagy fríze, a gigantomachai, kékes-fehér márványlapokból áll, melyek 0,6–1 m. szélesek, átlag félméter vastagok és 2,3 m. magasak. Az ábrázolt istenek nevei a fríz fölé, a Gigasok nevei a fríz alá vannak vésve, még lejebb, a Gigasok nevei alatt voltak olvashatók a reliefek mestereinek nevei; e művészaláirások azonban igen töredékesen jutottak ránk, és csak három, különben ismeretlen művésznevet (FeorrhtoV, dionustadhV, ’OresthV) őriztek meg számunkra. Hogy ki tervezte a görög képfaragásnak e lagnagyobb elismert compositióját (melynek majdnem 2/3 része maradt fenn), azt sajnos nem tudjuk. A felület, melyet a gigantomachiának reliefjei födnek, majdnem kétszeresét teszi a Parthenon Panathenae-frízének. A 643. ábra a nagy oltár alaprajzát és a fríz relief-csopotjainak valószinü elhelyezését szemlélteti. A reliefekből két példát mutatunk be. A 644. ábrán a Zeus-csoport látható, mely négy márványlapból áll. Zeus hatalmas alakjától balra egy sziklára hanyatlott Gigast látunk, kinek czombját átjárta a haragos istentől reászórt, fönt három ágban végződő villám. A jobbról levő fiatal Gigast is leterítette már Zeus, a ki most a kigyólábú, reá, úgy látszik, sziklát dobó Porphyrionra támad. Az istent úgy kell képzelnünk, hogy jobbjából villámot készül szórni Pophyrionra, baljában az aegist tartja. A 645. ábra az Athena csoportot mutatja, a dór chitonban ábrázolt aegises Athena hajánál fogva ragadta meg a szárnyas ’AlcuoneuV-t, miközben az istennő szent kigyója a Gigast körülfonta s épen mellébe akar harapni; hiába könyörög érette anyja, a földből előtűnő Gh, a ki fölött Nich alakja látható, a mint a győzelem koszorúját teszi Athena fejére. A gigantomachiát ábrázoló reliefnek s általában a pergamumi szobrász-iskolának méltatását l. Szobrászok alatt. A várba vezető úton haladva, mely az agora közepén át azután a nagy oltár terének keleti fala mellett vezetvén el, ÉK-re, majd ÉNy-ra kanyarodik, eljutunk a vár kapujához, mely egy oszlopos propylaeummal kapcsolatban a nagy oltár terénél ismét magasabban fekvő (ma is meglevő trachytlapokkal kikövezett) terrasse bejáratát képezte. Ezen állott Athena (’ajhna nichjoroV cai poliaV) szentélye a térnek nyugati oldalán, még pedig föltünő módon északkeleti irányban, csekély romjai után itélve egy dórrendszerű (6×10 oszlopos, 13×22 m. terjedelműI peripteros, mely az acropolis egyéb emlékeitől eltérően trachytból épült; 51/4 m. magas oszlopain a barázdolás (20) csak jelezve van fönt az oszlop fején, kivitelre nem került. Athenának ez a temploma az acropolis legrégibb épülete, mely a 4. évszázba nyúlik vissza. A térnek északi és keleti oldalán márványból épült, az Attalidák korából való emeletes oszlopcsarnok húzódott végig, mely föltünő rokonságot mutat az athenaei u. n. Attalus stoával. Az északi csarnok 65 m. hosszú és 26 oszloppal nyílik a térre, 12,85 m. mély hajóját 13 oszlop két részre osztja, a keleti oldal 67 m. mélycsarnoka csak egy hajós, 40 m. hosszú homlokoldalát 17 oszlop alkotja. Ezen csarnokok földszinti (5 méteres oszlopai dór rendszerűek, a barázdák nincsenek az oszlop törzsébe mélyítve, hanem síkokat képeznek, úgy sokszöget mutat. Az emeletnek (3,3 méteres) oszlopai ión rendszerűek és ezeket egymással 1,17 m. magas márványlapokból álló sorompó kötötte össze, melyet görög és gallus fegyvereket, szárazföld és tengeri csatákra vonatkozó trophaeumokat ábrázoló, régiségtanilag is igen értékes reliefek diszítettek. A csarnokok hátsó falában kisebb oszlopos fülkék voltak, melyek szobrok befogadására szolgáltak. A templom és csarnokok között levő térségen állottak a p.-i királyok győzelmeit megörökítő fogadalmi ajándékok, szobrok és a fejedelmi család képmásai; itt állíttatta föl I. Attalus Athena colossalis szobrát, melynek csak talapzata maradt ránk; a római időkben más szobrokon kívül Augustus óriás szobrával diszítették a teret; a falak mentén számos föliratnak adtak helyet, a melyek szerződéseket, királyi és császári rendeleteket, istentiszteletekre vonatkozó határozatokat tartalmaztak. Az északi csarnokhoz több helyiség csatlakozott, nevezetesen 4 egymás mellett elterülő nagy terem, a melyekhez, mivel magasabban feküdtek, a csarnok felső emeletéről lehetett jutni. Ezekben a termekben sejti Conze a p.-i könyvtárt, melyet I. Attalus alapított és II. Eumenes kibővített. A falakban vashorgoknak való nyílásokat fedeztek fel, melyekről azt hiszik, hogy a könyvtekercseket tartó, kőalapzaton nyugvó polczok megerősítésére szolgáltak. A legnagyobb, Keletre fekvő (16×13 m.) terem északi fala mellett baJron-t, s előtte colossalis szobrot találtak, mely Phidias Parthenos képének szabad utánzásában a város- és könyvtárvédő Athenát ábrázolja. A könyvtár helyiségeit, mint azt a megmaradt föliratos basisok mutatják, görög irók (Alcaeus, Herodotus, miletusi Timotheus lyrikus költőnek, Balacrusés Apollonius kevésbbé ismert történészeknek, Homerusnak stb.) mellszobrai diszítették. A legnyugatibb teremben két márványszobrot találtak erősen megrongált állapotban, az egyiket Herának, a másikat Athenának magyarázzák, s bennök 5. századbeli kiváló becsű eredeti szobroknak másolatait sejtik. A könyvtár, mely 200,000 könyvtekercset foglalt magában, Caesar korában Alexandriába helyeztetett át. az Athena szentélytől Északra elterülő terrasseon, a honnan P. összes épületeit át lehet tekinteni s a honnan az alsó városon át messze kilátás nyílik a tengerig, egy római korbeli templom-épület romjai terülnek e, melyben eleinte Augustus templomot sejtettek s azért Augusteumnak nevezték el. A cellában talált Trajanus és Hadrianus fejek, valamint a helyszinén lelt föliratok alapján tudjuk, hogy ez a templom Trajanus császárnak és Zeus FilioV-nak volt szentelve, s azért közönségesen Trajaneumnak nevezik. Anyaga fehér márvány, három lépcsős alapon emelkedik, a templum i nantis formájára épült cellát, mely Délre nyílik, hosszoldalain 9–9, keskenyebb oldalain 6–6 barázdált (9,8 m. magas) corinthusi oszlop zárja körül, frízét Medusa fejek diszítették; peribolusát a keleti, nyugati és északi oldalokon csarnokok veszik körül; az északi csarnok előtt egy töredékes, négyszegletes alaprajzú, elül nyílt és egy kitünő karban levő félkörös exedrát találtak, midnkettő az Attalidák korából való, s így máshol állhatott eredetileg. A várhegy északkeleti szegélyét a királyi vár épületei foglalták el, de ezeknek elrendezéséről az évezredes pusztítások és átépítések folytán nem szerezhetünk magunknak tiszta fogalmat; mozaik-padló nyomai és márvány-födésű falak hirdetik egykori fényüket. A hegy legészakibb fokán, melyet a nép chpoV thV basilssaV-nak nevez, egy kis, Faustina császárnénak, Marcus Auelius nejének szentelt templom állott. Ennek szomszédságában fedezték föl annak a vízműnek nyomait, a mely magas nyomású vezetékként földalatti csövekben szállította föl a vizet a völgyből (150 m.-nél nagyobb magasságra) a hegyre és a technikának rendkívül nagy fejlettségéről tesz tanuságot az Attalidák korában. A meredek esésű várhegynek nyugati oldalába, az Athena templom alatt levő lejtőbe volt beépítve a p.-i szinház nézőtere, mely Dinoysus KaaJhgemwn-nak volt szentelve és nagyságra nézve nem sokkal marad el az athenaei Dionysus színház megett, 78, nagyrészt ma is meglevő üléssorát két körjárat három emeletre osztja, a legalsó hat lépcsőt és hét éket, a két felső 6–6 éket mutat (v. ö. Dörpfeld-Reisch, Das griech. Theater 150. l.). Korát nem tudjuk, hatalmas méreteinél fogva azonban nem igen épülhetett a királyok kora előtt. A ma félköríves (római korban átalakított) orchestrának nyugati része, valamint a teljesen elpusztult (csak alapozásában meglevő) schnh-épület belenyúlik abba a hatalmas terrasseba, melyet több emeletes támaszfalakkal és óriás alépítkezésekkel a várhegy nyugati lejtője mentén, magasan a Selinus völgye fölött építettek, északdéli irányban, úgy hogy a Dionysus templomtól kezdődőleg a Trajaneumot körülvevő nyugati csarnokig terjed. Hossza 246, átlagos szélessége 16 m. Nyugatra eső hosszoldalát fal zárja, a mely elé oszlopcsarnokot építettek, a terrasse keleti fele szabad maradt és tágas sétahelyül szolgált; itt kell képzelnünk a szinház bejáratát. A terrassae déli végében volt a kapuépület és piaczra fölvezető márványlépcső, északi részét ión templom zárja, mely mostani formájában a Kr. u. 3. századba tartozik, de kétségkívül egy tűzvész által elpusztult régibb, a Kr. e. 2. században emelt templom átépítése. A (13,7×21,6 m. nagyságú) templomhoz Dél felől 25 fokos márványlépcső vezetett, ngéyszögletes czellája előtt 4 homlok- és 2–2 oldaloszlop előcsarnokot képez. A gazdag architetoniksu díszszel ékeskedő tempom Caracalla császárnak volt szentelve, előtte nagy, trachytból emelt oltár romjaira akadtak. Az acropolis épületeinek sorát a gymnasium zárja, mely a várhegy legdélibb lejtőjén épített terrasseon emelkedett; a föliratokon to twn newn gomnasion-nak nevezték, a császári kor kezdetéről való épületnek (74×35 m. nagy) udvarát három oldalról széles corinthusi rendszerű oszlopcsarnok veszi körül, a mely mögött nagy szobák feküdtek. P. alsó városában több római korba tartozó épület (amphitheatrum, színház, circus) romjai állanak; a várostól 1 km.-nyi távolságban feküdt Asclepiusnak szentélye. Méltó csodálat tárgyát képezik a Selinus melletti thermae romjai, mert ezek építése alkalmából a folyót két párhuzamosan haladó donga-boltozattal 190 m. hosszúságban áthidalták és ezen az áthidaláson most is számos modern ház áll. A jelenleg P.-ban folyó ásatások az alsóváros emlékeinek rendszeres fölkutatását czélozzák. Eddigi eredményök a városfal egy Eumenes korából való díszkapujának, továbbá egy második piacznak föltárása; az utóbbinak 100×200 nagy terét köröskörül dór oszlopocsarnokok szegélyezik. Kétségtelen, hogy az újabb ásatások is építészeti valamint szobrászati tekintetben gazdag eredménynyel fognak járni. Meg kell még említenünk, hogy az Athena Polias templom közelében talapzatokat találtak, melyek kékes-szürke márványlappal födvék és a föliratok alapján az Attalidáktól emelt emlékszobrokat tartottak. Plinius (n. h. 34, 84) említést tesz arról, hogy Isogonus (kinek nevét a föliratok alapján Epigonusra kell kijavítanunk), Phyromachus, Stratonikus és Antigonus [I.] Attalusnak és [II.] Eumenesnek a gallusokon aratott győzelmeit örökítették meg. A minden valószinűség szerint bronzból készült szobrok egytől-egyig elpusztultak ugyan, vannak azonban márványszobraink (a haldokló gallus a római Museo Capitolinóban, a gallus és felesége ugyanott a Museo Boncompagniban), melyeket nemcsak stilusuk és tárgyuknál fogva, hanem anyaguk (csakis Kis Ázsiában, ill. a Samus és Icaria közt fekvő Furni, Fomrnoi szigetecskén tört kékes-szürke márvány) alapján is ez emlékcsoportra visszamenő, pergamumi művész kezétől eredő másolatoknak kell tartanunk. I. Attalusnak egy másik emlékéről Pausanias tudósít bennünket (1, 25, 2), t. i. arról az anaJhma-ról, melyet az athenaei acropolison állíttatott föl. Ez a szoborcsoport az istenek harczát a Gigasok ellen, Theseusét az Amazonok ellen, a perzsák ellen vívott marathoni csatát és a gallusok leveretését tárgyalta, tehát oly győzelmeket, melyeket a görög cultura a barbárság fölött aratott. Brunné az érdem, hogy különböző muzeumokban (Napoliban 4, Romában 2, Veneziában 2, Parisban 1, Aixban 1) szétszórt, Gigast, gallus, perzsa és Amazon harczosokat ábrázoló márványszobrokban egyező stilusuk, azonos anyaguk (szintén furnii márvány) és egyenlő az antik szobroknál ritkán előforduló kis, kb. 1 m. méreteik alapján fölismerte Attalus anaJhma-jának másolatait, melyeket a bronz eredetiek után alószinűleg pergamumi művész dolgozott ki. – Irodalom: Erster Bericht über d. Ergebnisse der pergamenischen Ausgrabungen von Conze, Humann, Bohn, Stiller, Lolling u. Raschdorff (Jahrbuch d. kgl. Preuss. Kunstsammlungen, Bd. 1), Berlin, 1880. Zweiter Bericht von Conze, Humann, Bohn (ugyane Jahrbuch, Bd. 9), u. o. 1888. A P. régiségeit (Olympiáéhoz hasonlóan) földolgozó nagy publicatiónak eddig következő kötetei jelentek meg: Bd. 2. Das Heiligtum der Athena Polias ikephoros von Bohn, Berlin, 1885. Bd. 4. Die Theaterterasse von Bohn, u. o. 1896. Bd. 5, 2. Das Trajaneum von Stiller, u. o. 1895. Bd. 8. Die Inschriften von P. unter Mitwirk. v. Fabricius u. Schuchhardt, herausg. v. M. Fränkel, u. o. 1:1890, 2:1895. A berlini kir. múzeumok kiadványai: Führer durch die Ruinen von P. 3. Aufl. 1901. Beschreibung d. Skulpturen aus P. 1. Die Gigantomachie,² 1902. Führer durch d. Pergamon-Museum. Berlin, 1902. Puchstein, Zur pergamen. Gigantomachie, Sitzber. d. Preuss. Ak. d. Wiss. 1888, 2. S. 1231 sk. 1889, 1. S. 323. Fabricius-Trendelenburg Pergamon czikke Baumeisternél (Denkmäler d. kl. Altert. 2, 1206–87). Conze, Pergamon, Vortrag, Berlin, 1880. U. a. Pro Pergamo, Vortrag, u. o. 1898. L. Schwabe, P. u. seine Kunst, Tübingen, 1882. L. v. Urlichs, P. Geschichte und Kunst, Leipzig, 1883. Fr. Thiersch, Die Königsburg v. P., mit einem Situationsplan und einer Rekonstruktion. Stuttgart, 1883. Gräbner, Die Wasserleitungen v. P., Berlin, 1888. Schrader, Die Opferstätte d. pegamen. Altars, Berlin, 1899. Hachtmann, Pergamon, Gütersloh, 1900. E. Schmidt, Pergamon, (programm) Lübeck, 1899. E. Thrämer, Pergamos, Leipzig, 1888. Farnell, The pergamene frieze, Journ. of. Hell. Stud. 3, 301. 4, 122. Brunn, Üb. d. Kunstgeschichtliche Stellung d. pergamen. Gigantomachia (Jahrb. d. Preuss. Kunstsamml. 5, 231) Berlin, 1884. Trendelenburg, Die Gigantom. d. perg. Altars. Berlin, 1884. Ussing, Pergamos, dens Historie og Monumenter, Kjobenhavn 1897. U. a. Geschichte u. Monumente, nach der dänischen Ausg. neu bearbeitet, Berlin, 1899, ism. E. Phil. Közl. 1900, 929. l. Keleti V., P. és a Gigantomachia, E. Phil. Közl. 8, 537–57. Pontremoli-Collignon, Pergame, Restauration et description des Monuments de l’Acropole Paris, 1900. Der Gigantenfries zu Pergamon, herausg. v. d. Generalverwaltung d. Kgl. Museen in Berlin, in Lichtdrücken d. Reichsdruckerei. – 2. L. Troas.