Metrikusok, rhythmikusok, zenetheoretikusok

metrici, rhythmici, musici, metricoi, ruJuicoi, mousicoi. – I. A görögöknél. A metrika, mely a Kr. e. 4-ik században Aristoxernusnál (l. o.) még a rhythmikával és zenével volt kapcsolatban, nem előnyére csakhamar elvált ezektől a grammatika szolgálatába lépett az alexandriai korszakban, a mikor ugyanis Alexandria grammatikusai a lyrikusok és dramatikusok critikai szövegkiadásairól gondoskodván, nem térhettek ki a metrika, különösen a versbeosztás (cwlometria) kérdései elől. Ennek a rhythmikától és zenétől különvált metrikának teljes systemája csak a római korszakban fejlődött ki, de a reá vonatkozó irodalomban bekövetkezett veszteségek folytán csak a költőkhöz való scholionok egyes adatai, továbbá halicarnassusi Dionysius és a latin metrikusoknak a görögökén alapuló művei, különösebben pedig a Kr. u. 2-ik évszázadbeli Hephaestio (l. o. 2) adnak róla töredékes fogalmat. A zenetheoretikusok közül említendők Nicomachus (l. o. 7) és Ptolemaeus (l. o. B, 11), mindketten a Kr. u. 2-ik századból. Aristides Quintilianus uj platonikus philosophus (valószínűleg a Kr. u. 3-ik században) peri mousichV czímű, három könyvből álló, ránk maradt munkájában megkisérlette a metrikát a zene elméletével ujból egyesíteni, de követőkre, úgy látszik, nem talált. Hibája, hogy előadását uj platonikus ábrándokkal elhomályosítja. Fő kiadása Jahntól (1882); koráról Caesar, De Aristides Quint. musicae scriptoris aetate, ind. Marburg, 1882; systemájáról Caesar, Die Grundzüe der griech. rhytmik im Anschluss an Aristides, Marburg, 1882. A byzantiumi korszak metrikája egészen Hephaestio kézikönyvén alapul és teljes önállótlanságának főoka az, hogy az ókori versalkotásnak fő eleme a quantitas, az élő nyelvben kiveszvén, hiányzott az alap eme alkotások megértéséhez. Ennek a korszaknak zeneirodalma eddigelé oly kevéssé hozzáférhető, hogy nehéz róla csak valamelyes képet is alkotni. – Irodalom: Kiadások: Meibom, Antiquae musicae auctores septem, Amstelodami, 1652. Westphal, Die Fragmente der Rhythmiker und die Musikreste der Griechen (2-ik kiadás, 1867) függelékében; ehhez pótlékok Ruelletől, Études sur l’ancienne musique grecque, Paris, 1875. Az ókori metrika története Westphaltól, Metrik der Griechen (2-ik kiadás, 1867), 1. k. 1–174. ll. A byzantiumi metrikára és zenére nézve l. Krumbacher, Gesch. der byz. Litt. (2-ik kiadás, 1897), 594–600 ll.

II. A rómaiaknál. A rómaiak a metrika terén is teljesen a görögöktől függnek. Legrégibb metrikus köztük M. Terentius Varro, a nagy tudós, a ki régi, jó, de előttünk ismeretlen görög forrásból merítve a metriumokat adjectio, detractio, conjunctio és permutatio útján származtatja a dactylicus hexameterből és az iambicus trimeterből (metra principalia), tehát a derivatio elmélet legrégibb ismert képviselője. Ugyanezen elmélet híve a Nero császár idejében élt Caesius Bassus, a kinek műve de metris (a melyből csak terjedelmes és becses töredékek maradtak fenn) a görög Heliodorusszal együtt közös forrása a későbbi kor metrikusainak. Juba (3-ik század) terjedelmes műve elveszett s csak a későbbiek idézeteiből alkothatunk magunknak képet felőle. Ebben a korban már az a rendszer uralkodó, a mely több prwtotupon-t vesz fel s az antispastus elméletet is meghonosította Heliodorus és Hephaestio alapján. A 3. és 4. században azután igyekeznek összefoglaló tankönyveket írni, a melyekben azonban az említett két rendszert összezavarva találjuk. Legnevezetesebbek ebből a korból Terentianus Maurus (de litteris, de syllabis, de metris 3 könyvben), C. Marius Victorinus (ars grammatica de orthographica et de metrica ratione 4 könyvben), Atilius Fortunatianus, Flavius, Mallius Theodorus, Servius, Diomedes, Marius Plotius Sacerdos stb. Legjobb kiadása ezeknek Keil Grammatici Latini 6. kötetében. Westphal, Metrik d. Griechen 1², 116–232 ll.