Mimus

mimoV. A verses comoedia Siciliában és Athenaeben a nyilvános isteni ünnepekkel kapcsolatban fejlett ki, családi vendégségeik alkalmával is kedveltek azonban a görögök minden szem- és fülnek tetsző szórakozást. A galans vendéglátók zenészekkel és bohóczokkal kedveskedtek (v. ö. Xen. symp.), a jobbmódú athenaeieknél a parasiták igyekeztek a jókedvet éleszteni pofozkodásaikkal és egymás rovására űzött élczeikkel (Alciphr. epist. 3, 43, 2), másutt ellenben az utczákon, nyilvános helyeken s az előkelők lakomáinál hivatásos mimus (utánzó, szinész) lépett fel (Aristot. probl. 18, 6. Diod. 20, 63, 2. Athen. 10, 452 k. Plut. Sull. 2, 36), kinek, mint neve is mutatja, utánoznia kellett az életből ellesett valamit, határozott személyeket, helyzeteket, sőt állati hangokat is. Phaedr. 5, 5. Auson. epigr. 76. Ily emberek arattak legnagyobb tetszést a vidám Siciliában, Nagy Görögországban s utóbb Roma földén is. Nők is játszottak ily szerepet (mimae), a társaság feje volt az archimimus (pl. Sorix, Plut. Sull. 36), ki egyszersmind a főszínész volt. Legjobb italiai mimus volt Cleon, o mimauloV. Athen. 10, 452 k. – I. A görög világnak e része (a vidám kedv, jóindulatú elmésség, finom megfigyelő és utánzó tehetség jellemzette siciliai és alsó-italiai görögség) fejlesztette ki népies bohózatból irodalmi műfajjá a mimust, előadó ugyanis és előadott ugyanazon nevet viselt. A hagyomány a syracusaei Sophron (Swjrwn) nevéhez füzi a mimus legrégibb emlékeit, kinek személyéről Suidas is (e szó alatt) csak annyit mond, hogy Agathocles és Damnasyllis fia, Xerxes és Euripides kortársa volt (mert a mimoV szóval először Rhes. 256-ban találkozunk), Aristoteles pedig azt sejti, hogy pusztán fajnév képviselője. Az egész drámai művészet utánzáson alapult, a mimus pedig specialiter utánzása volt bizonyos helyzetnek vagy személynek s tárgya lehetett egyetlen egyszerű eset, naivság s együgyűség, találó észrevétel, félreértés, személyes tulajdonságok vagy szokások, szóval a mi csak e változatosan folyó tarka életben előfordulhat, és pedig mozgalmas cselekményben, czifra látványosságban realisztikusan előadva. Különbözött tehát a comoediától, a mennyiben nem volt kara, nem volt egységes cselekménye, nyelve pedig (dór) próza. V. ö. Aristot. poët. 1, 1447B. Felosztották komolyakra (spoudaioi) és tréfásakra (geloioi), továbbá helyzet- és jellemmimusokra (az utóbbiak hJologoi, Pol. 31, 4. Diod. Sic. 20, 23, 2), mely utóbbiak közé sorolandók a Sophron-félék, a mennyiben különböző osztályoknak, szokásiaknak s életviszonyaiknak élénk, hű rajzát adták, szóval typusokat mutattak be az életből. A könyvtárosok meg pusztán külsőségből indulva ki (a szerint, a mint férfi vagy nő kezében volt a főszerep) férfi (andreioi) és női (gunaikeioi) mimusokat különböztettek meg (Suidas, Athenaeus, Apollodorus); így férfi-mimusok: JunnoJhraV, aggeloV, geronteV, alieiV, nőiek: penJera, numjoponoV, ’IsJmiazousai, akestriai, valamennyi Sophrontól, kinek csak Prometheusa emlékeztet a mythologiára. Sophron mimusai nem alkottak új, ismeretlen műfajt, hisz a siciliaiak bohókás játékaiban már ott volt a mimus, ő csak irodalmi jogosultságot szerzett neki azzal, hogy nagyobb beltartalommal látta el és határozottabb alakba öntötte. E mimusokban mindenesetre sok piszkos és bohózatszerű volt (Etym. Magn. p. 774, 41 skk.), hisz az alsóbb osztályoknak gondolkodását, beszédét és szokásait adták elő az élet realismusával; másrészt azonban sok érdekeset tartalmaztak s az előadás művészete hűséggel s eredetiséggel párosulva prózai külalakjuk mellett is költői értéket adott nekik (Aristot. poët. 1, 8), úgy hogy Sophron Plato előtt igen nagy becsülésben ált (Diog. Laërt. 3, 18. Olympiod. 62 skk. Vita Plat. 105 skk. Quint. 1, 10, 17. Tzetz. Chil. 10, 806 skk.) s a rhetoroknál is elismerést aratott. Argum. Demetr. eloc. 128, 156. Ulpian. in Dem. Ol. 2, p. 30. A tanításszerű kevésbbé feltünő bennük, mint Publiliusnál és az is főkép népies közmondásokban volt kifejezve, melyek kettesével-hármasával jönnek egymásután (Demetr. eloc. 156), úgy hogy Sophronból gazdag közmondásgyűjteményt lehetett volna összeállítani. Mimusaihoz az ókorban Apollodorus commentariust is írt. Mimusköltő volt még az idősb Dionysius alatt működő Xenarchus, kit Sophron fiának mondanak. Aristot. poët. 1, 1447B. 11. Phot. és Suid. rhginouV alatt. Ámbár a syracusaei dialectusnak nem volt nagy elterjedettsége, mindazáltal a műfaj oly erős gyökeret vert, hogy idő jártával a drámára jelentékenyen hatott, sőt végre egészen le is szorította a színpadról. E mellett belőle származott a hexameterekben írt idyll (eidullion), mely eleinte Rhinthon és más alsóitaliaiak kezében satirikus irányt őrzött meg (Joh. lyd. de magsitr. 1, 41), később azonban Theocritusnál a szó mai értelmében vett idyllé finomult (Argum. 2, 15); belőle fejlődött ki továbbá már a Kr. e. 4. században a pantomimus (l. ezt) és a miambus (l. ezt Herondast). V. ö. Christ, Griech. Litteraturg. 3. kiad., München, 1898. 283. l. Sittl, Griech. Literaturg. München, 1887, 3. rész, 492 sk. ll. – II. A római mimus valószínűleg egyenest az alsó italiai görögségtől jutott be Romába s ott egyelőre csak vándorszínházakban talált művelésre, míg végül Kr. e. 219-ben az állami színpadon is helyet kapott, ámbár Romában magában is meg voltak csirái, elemei. Lakomák alkalmával ugyanis ott látjuk a mulattatás egyik forrásakép e bohózatos utánzásokat mint a színpadi mimusnak lehető alapjait, melynek mintegy előfutárául a színpad elején emboliumnak adott pajkos táncz jelenik meg (Fest. p. 580 Th. V. ö. Cic. Sest. 54, 116), mikor is a hátsó részt függönynyel (siparium) különítették el. Donat. de com. p. 12 R. Cic. de prov. cons. 6, 14. Maga a színpadi mimus lényegében a drámai alsóbb comikumu bohózatnak énekből, tánczból és párbeszédből összeállított új faja (Gell. 1, 11, 12), anyagát a mindennapi életből vett piszkos tréfák, rém- és rabló-históriák, különösen pedig comikus házasságtörési jelenetek alkotják (Ov. trist. 2, 497), melyeket gyakorta typikus v. individualis személyek groteszk utánzásával realisztikusan ad elő. Természetes, ezeket tekintve, hogy a mimus görög erdetét könnyen feledteti a római életnek, szokásoknak, természetnek és viszonyoknak közvetlen ráhatása. Rokon az Atellanával, melytől csak a personae Oscae hiánya és az különbözteti meg, hogy benne a szinésznek nem volt álarcza (Quint. inst. 6, 3, 29), sem színpadi lábbelije (soccus v. cothurnus) – ezért planipes és a darab planipedia (Don. de com. p. 9 R. V. ö. Sen. ep. 8, 8) – hogy phallust viselt (Schol. Juv. 6, 66) és hogy a női szerepeket nők adták. A színpadon majd önállóan jelenik meg, pl. a Floralia ünnepén (apr. 28. ill. 30–máj. 3) csak mimus került színre (Ov. fasti 5, 347. 4, 945); majd pedig utódjátékkép (exodium), s e minőségben az Atellanát (l. ezt) legalább egy időre teljesen kiszorította (Cic. fam. 9, 16, 7 a 46-ik évből) s a legkedveltebb drámai műfaj lőn. A mimusköltőnek az volt a czélja, hogy bohókás jelenetekkel mulattassa, nevettesse közönségét (Hor. sat, 1, 10, 7), azért szerkezete egység s következetesség nélkül lazán összerótt cselemények sorából áll, így a koldus egyszerre gazdagnak jelenhetik meg s viszont a bonyodalom is oly megoldáshoz juthat, hogy az egyik szereplő elszalad s ezzel a darab is véget ér. Cic. Phil. 2, 27, 65. Cael. 27, 65. A leírt mimusok igazában csak mintegy néhány fő részből álló karczolatok, melyek az egyes helyzetek egymásutánját adják meg az előadó archimimusnak, kinek elmés ötletei és rögtönzött tréfái adták meg a mimusnak igazi formáját; így a súlypont a külső előadásra esett s a fő szinész kezében volt (ezért mimum egit, Juv. 8, 187), világos tehát, hogy az érzékek csiklandozásáról sem feledkeztek meg, minek legdrasztikusabb formája az volt, hogy a Floralia ünnepén a mimák meztelenül mutatkoztak a közönség előtt. Val. Max. 2, 10, 8. A fő szinész segítségére mellékszemélyekül álltak egy parasita (Fest. p. 482 Th.) majdnem mindig, vagy az Atellanában is előforduló Sannio (Cic. de or. 2, 61, 251), a torzképelő, a clown, a bohócz, a gügye, ki mint rászedett férj kopaszan lép fel. Non. 1, p. 9 M. V. ö. Hor. epist. 1, 18, 14. sat. 1, 9, 46. Suet. Cal. 57. A mimus jellemző öltözete a tarka harlekinkabát (centunculus, Apul. apol. 13) és a négyszögű asszonyköpeny (ricinium v. recinium, Non. 2 p. 210 M. Fest. p. 378 Th.), a mimáké vékony alsó ruha (subucula), lábbeliül vékony talp szolgált, mely a lábakat meztelenül hagyta, ezért planipes. Eme drámai bohózat igen régi multtal birt, már pl. Accius sikeres pert indított egy mimus ellen, ki őt név szerint megtámadta, hasonlókép Lucilius is, bár nem oly szerencsésen. Auct. ad Her. 1, 14, 24. 2, 13, 19. Sulla korában már szervezett mimus-társasággal találkozunk (Plut. Sull. 36), teljes virágzásra azonban csak Caesar korában Decimus Laberius és Publilius Syrus (l. ezeket) révén jutott, de túlélte a római államot s a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodva létét folytatta a közép-, sőt újkorban is. V. ö. Schanz, Röm. Litteraturg., 2. kiad., München, 1898. 156 skk. ll. – Irodalom: Botzon, Sophroneor, mimorum reliquiae, Marienburg, 1867. Reich, Die ältesten berufsmässigen Darsteller des griechisch-italischen Mimus, Königsberg, 1897. Führ, De mimis Graecorum, Berlin, 1860. Hauler, Der Mimus von Epicharm bis Sophron, 1893, a Xenia Austriacában 1, 79–135. Förster, Sophron u. Platon. 1875, a Rhein. Mus. uj foly. 30. kötetében. Irtak még Grysar, Nauck, Schneidewin. Ribbeck, Scenicae Romanorum poësis frgm., Leipzig, 1871/73, 2. köt. 277 skk. ll. Grysar, Der röm. Mimus, Sitzgsber. d. Wien. Akad. 12 (1854), 237. l. Hertz, Fleckeis. Jahrb., 93 (1866), 581. l. Mommsen, Röm. Gesch., 6. kiad., 3. köt., 590. l. Ribbeck, Gesch. der röm. Dichtg., Stuttgart, 1887/94, 2. kiad., 1. köt. 218. l. Bohdaneczky L., De mimo Romano, Budapest, 1898.