Mysteria

ta musthria, ta orgia vagy teleth (mely utóbbi a m.-ba való beavatást is jelöli), mysteriumok. E titkos szertartások a görög vallásnak igen fontos elemét alkották; részben állami pártfogás és felügyelet alatt voltak, részben magán társaságok vagy titkos egyesületek gondozták. Teljes világosságot rájuk a tudós kutatások eddig nem vethettek, mert a régi írók és költők a m.-ról csak félénk tisztelettel és homályos czélzásokkal emlékeznek meg, s mivel az ókorban a m.-ról nem írtak kimerítő és teljes munkát, e téren a sejdítésnek és phantasiának nagy tere van. Régebben a moralizáló tudósok azt hitték, hogy a m. eredete egy ősi kinyilatkoztatásban keresendő, mely az egyistenséget és a halhatatlanság tanát hirdette. Ép így elévült O. Müller álláspontja, mely a m. eredetét úgy magyarázta, hogy a jövevény görögök az őslakó pelasgusok cultusát elnyomták, miért ez a titokzatosság homályába volt kénytelen menekülni. Szintúgy téves az a nézet, mely a m.-ban csak olyan intézményt látott, hol a beavatottaknak titkos szereket és bűvös mondásokat osztogattak, hogy így a földi élet veszedelmeitől vagy a másvilág borzalmaitól megszabaduljanak. A m.-nak lényege sokkal bonyolódottabb, mint azt régebben gondolták. A mystikus elem a görög vallásban nagy szerepet játszik. Voltak szertartások, melyekben nem mindenki vehetett részt (a thesmophoria ünnepén pl. csak nők jelenhettek meg), s a részvételre csak szertartásos tisztulás jogosított. Sok templomba csak papoknak volt szabad belépni, míg máshol csak idegenek és rabszolgák voltak kizárva az istentiszteletből. Ennek a titokzatosságnak Homerusnál még alig van nyoma, s a különböző m. legnagyobb része csak a 6-ik században Kr. előtt keletkezett. Kétségkívül idegen (phoeniciai, phrygiai, aegyptusi) hatás fejlesztette e titkos ünnepeket, de másrészt tagadhatatlan, hogy a titkos szertartások, melyeket az állami hatalom részben elismert, részben legalább megtűrt, oly nagy mértékben nem terjedtek volna el, ha nem feleltek volna meg a görög nép műveltebb elemei közt nyilvánuló mély lelki szükségnek. A görög vallás az élet szomorú perczeiben nem nyujtott vigaszt és támaszt; inkább a vidám és szerencsés emberek vallása volt. Azonkívül a nyilvános szertartások imái, áldozatai és engesztelő momentumai a vezeklés és tisztulás fejlődő szükségérzetét nem elégítették ki. Végre a néphit másvilági képzetei nagyon vigasztalanok voltak, s nem nyugtatták meg a tiszta erkölcsű életre vágyódót. Ezeket a hiányokat iparkodtak a m. pótolni; ez magyarázza meg a beavatáshoz való tolongást, mely mindig nagy volt; ezért volt a m.-nak nagy becsületük még a legnagyobb szellemek előtt is. Bizonyítja ezt számos helyen Pindarus, Sophocles, Euripides, Plato, Isocrates (Paneg. 28), Cicero (legg. 2, 14) stb. Nem csupán az idegennek és titokzatosnak varázsa vonzotta a hivő lelkeket, nem annyira az isteni titkok megismerésének a vágya, mint inkább a hit, hogy a m.-nak boldogító, az élet bajait csillapító ereje van. A beavatottakat önmegtartóztató életmódjuk magasabb eszmekörbe emelte, a szertartások alatt kifejlődő lelki indulatok már a földi életben boldogsággal töltötték el. Első sorban földi istenek (Demeter, Cora, Dinoysus, Hecate) szenvedésében, halálában és feltámadásában látta az ember saját lelkének képét; mert jelképes tárgyak (sumbola) bemutatása, drámai előadások és dalok (mustica drwmena, musticoi logoi) keltették föl ez érzelmeket. Aristoph. ran. 325 sk. De azért ez a vallás sem volt ideálisan tiszta: babona és vad szenvedélyek ide is behatoltak. A különböző görög vidékeken tartott vagy bizonyos istenségek tiszteletére szervezett m. közül kiváltak az eleusisi, samothracei, cretai, dionysusi és orphikus m. Volt továbbá Hecaténak, Cybelének, Isisnek és a római császárság korszakában a perzsa Mithrasnak (l. e.) is mystikus tisztelete. Ezek voltak a pogányságnak utolsó védőbástyái a diadalmasan előnyomuló keresztény vallással szemben. Jelképes szertartásaik sokáig nyujtottakvigaszt a művelteknek, kik a polytheismus üres formáiban hiába kerestek lelki megnyugvást. – Legjelentékenyebb és legrégibb m. az eleusisiak, melyeket a homerusi Demeter-hymnus szerint (473 skk.) maga az istennő alapított. Kezdetben csak szűkkörű volt a hatásuk; csak midőn Attica Eleusist elfoglalta, férkőzhettek hozzájuk idegenek is, s ezóta terjedt folyton a hirük. Ünnepeire s a mystikus beavatás fokozataira vonatkozólag l. Eleusinia. – A samothracei m. az eleusisiak után a legnagyobb hírre és tekintélyre emelkedtek. Samothrace szigete phoeniciai gyarmattelep volt; innen magyarázható, hogy a szertartások itt a cabirusok (cabeiroi) tiszteletével fonódtak össze (l. Cabiri), kiket az eleusisi istenekkel azonosítottak. E mysteriumok később a szomszéd Lemnus és Imbrus szigeteken is meghonosodtak. A szertartások külsőségeit illetőleg nincsen bővebb tudomásunk; a felavatások valószínűleg úgy történtek, mint Eleusisban, s kétségtelen, hogy a részvétel ép oly lelki megnyugvást keltett, ép annyira fölemelte a gondolkodó ember lelkét a hitvány élet fölé, míg az alsóbb nép a felavatáskor kapott biborövnek varázserőt tulajdonított hajótörés és egyéb tengeri veszedelmek ellen. Ezért tolongtak ide a hajósok nagy számmal. – A cretai m.-ban nem Demeter, Cora vagy Dionysus a főisten, kik az égi és halhatatlan istenekkel szemben az élet és halál körforgásának symbolumai, hanem Zeus. Csakhogy ő Cretában nem az olympusi istenek királya, hanem halandó földi isten, egyszersmind a világot éltető szellem. Ezért a cretai papok a zhn igével hozták kapcsolatba nevét, s itt keringett róla az a mythus, hogy Rhea (= Cybele, az istenek anyja) elrejtette apja elől az Ida hegy barlangjában; ott őrizték a fegyveres Curetes a csecsemő Zeust, s ott mutatták a sírját is. Zeus tehát a cretai m.-ban születik és meghal, mint Persephone és Dionysus. – A dionysusi m. vagy orgiák Thraciából és Phrygiából terjedtek el Görögországban. Nem voltak bizonyos helyhez kötve, s a legkülönbözőbb görög helyeken meghonosodtak. A kisázsiai hatás következtében e szertartások idővel orgiastikus jelleget öltöttek, vagyis az ünnepet fanatikus mámor, vad tánczok, kicsapongó lárma és fajtalanság rossz hírbe hozták. Ezen ünnepeken ugyanis asszonyok és leányok is résztvettek, természetesen csak megszabott felavató eljárás után. A szertartások alatt bemutatták az isten születését, szenvedéseit, lakodalmát, halálát s ha nem voltak is fölemelő hatással, czéljuk mégis az volt, hogy a résztvevőket tisztább életre buzdítsák, hogy lelki megnyugvást keltsenek a földi élet bajaival és szenvedéseivel szemben. Italiában és Romában különösen ezek a m. (bacchanalia) terjedtek el, de olyan vad és erkölcstelen jelleget öltöttek, hogy Kr. előtt 186-ban eltiltották. Liv. 39, 8–19. Az 559.á. mysteriumokba való beavatás szertartását mutatja. A beavatandó juhbőrökön ül eltakart fővel, kezében fáklyát tart; a háta mögött álló nő, ki két fáklyát tart kezében, segédkezik a szertartásnál. A pap ruhája és hajviselete szerint itélve Dionysus papja s így az egész relief (a nápolyi nemzeti múzeumban) valószínűleg a dionysusi titkos szertartásokba való fölvételt ábrázolja. – Az orphikus m. időrendben talán a legifjabbak. E szertartások lényegét leginkább a mythikus Orpheusnak tulajdonított, de sokkal újabb keletű orphikus dalokból ismerjük. Ilyen vallásos dalokat már a Pisistratus korabeli Onomacritus is írt; utána a legkiválóbb philosophusok, így állítólag Pithagoras és mások is írtak vallásos tartalmú műveket. De a reánk maradt orphikus dalok legnagyobb része vagy a hellenistikus kornak vagy a kereszténység első századainak termékei. Mindazáltal tartalmukat, tehát a lényeget, régibb vallásos tanok letéteményének tekinthetjük, melyek a classikus kor m.-iba engednek bepillantást. Az orphikus költők és bölcselők tanaikat nagyrészt mythikus alakba öltöztették. Ők is őselemekből (Cronus, Oceanus, Nyx, Chaos, Aether, Erebus stb.) származtatják a világot, mint Hesiodus; de az eredeti mythusokat úgy alakították át, hogy azok világfelfogásuk allegoriái lettek. Ilyen különösen Demeternek és Cora elrablásának mythusa. Demetert azonosították Rhea Cybelével, ő tehát az istenek ősanyja; leánya Cora majd Dionysus felesége majd pedig az orphikus főistennek Zagreusnak anyja. Ezt a Zaegreust a titanok megeszik; de Zeus megmenti szivét, ezt megeszi, s ezután nemzi Selenével Dionysust, a ki e szerint nem más, mint Zagreus redivivus. A titanokat Zeus villámával sújtja s a hamvaikból alkotja az embereket. Ezek tehát eredetüknél fogva tisztátlanok, de mivel a titanok Zagreust megették, ennek a lényéből is kapott az ember, a ki így a titanoknak is meg Dionysusnak is rokona. Az orphismusban tehát nem monotheismus nyilatkozik meg, hanem inkább a pantheistikus felfogás, mely szerint az istenség az egész világban eloszlik. Az orphikusok Zeusban látták a világ őselemét: ilyen a felfogásuk Dionysus-Zagerusra vonatkozólag is; de nemcsak e kettőt cserélték föl egymással, hanem az összes isteneket is, úgy hogy ez volt a tanuk: eiV ZeuV, eiV ’AidhV, eiV ’HlioV, eiV DionusoV, eiV JeoV en pantessi (= Zeus egy, Hades egy, Helius egy, Dionysus egy, valamennyiben egy az isten). Az orphikusok a lélekvándorlás tanát is hirdették; a homerusi felfogással szemben, mely a testben látta az ember lényegét, azt tanították, hogy a lélek csak ideiglenesen lakozik a testben, s az élet és halál körforgásában a földi lét csak rövid ideig tart. Az élet súlypontja a másvilágon van, s így nagyon természetes, hogy a jövő életre különféle gyakorlatok és tisztulások készíthetnek csupán elő. A különböző fölavatások, az orphikusok életszabályai (tartózkodás a hústól és babtól, vászonruha viselése stb.) voltak hivatva az embert eredeti tisztátalanságától megszabadítani és a lélek boldogságát biztosítani. Nincsenek ugyan biztos adataink, de kétségtelen, hogy az orphikus tanok nagy hatással voltak az erkölcsökre. Az orphismus fénykora a Kr. e. 6-ik század és főhelye Attica. Csak az a sajátságos, hogy bár az orphikus tanok a nemzet legkiválóbb szellemeinek birtokába mentek át, az orphikus papokat nagyon kevésre becsülték. Úgy emlékeznek meg róluk, mint csalókról, kik mindenféle titkos szerekkel városról városra járnak, a babonásaknak tisztulást és bűnbocsánatot kinálgatnak, és másvilági malaszttal biztatnak. – Irodalom: A nagy mythologiai munkákon kívül Limburg-Brouver, Histoire de la civilisation mor. et. relig. de Grecs (26. fej.). Chr. A. Lobeck, Aglaophamus, sive de theologiae mysticae Graecorum causis libri tres. S^te Croix, Recherche sur les mystčres du paganisme.² K. O. Müller, Allgemeine Encycklopaedie 1, 33 (287 skk. ll.). Chr. Petersen, Der geheime Gottesdienst bei den Griechen. A. Mommsen, Heortologie (222 skk. ll.). K. F. Hermann, Gottesdinstliche Alterth.² (32. §.). Schömann, Griech. Alterth. (2,³ 237 skk.). Naegelsbach, Nachhom Theologie (387 skk. ll.). Lehrs, Popul. Aufsätze² (315 skk. ll.). Wilamowitz-Möllendorf, Kydathen (129 skk. ll.). U. a., Homer. Untersuchungen (207 skk. ll.). P. Stengel, Sacralaltertümer (90–98 §.) Chantepie de la Saussaye, Religionsgeschichte (2, 102. §.). O. Gruppe, Die griechischen Kulte u. Mythen (1. k.). Jules Girard, Le sentiment religieux en Grčce d’Homčre ŕ Eschyle³ (171–298. l.).