Nikh

(dór Nica, később Neich, római Victoria), a győzelemnek, a sikernek a megszemélyesítése, s mint ilyen korántsem támadt valamely természeti jelenségnek ősrégi symbolizálásából (pl. Preller, Griech. Mythol. p. 286), hanem ellenkezőleg aránylag későkori mythusi alak és egy magas fokra emelkedett művelődésnek abstractiója. Homerus még nem ismeri, Hesiodus már igen. De hogy a puszta abstractiónak árnyékszerű ködéből kilépve alakot öltött, sőt az istenek közt is párját ritkító népszerűségre jutott, azt egyes-egyedül a művészetnek kell tulajdonítanunk (lásd alább). Hesiodusnál (theog. 383) szülei Pallas, a ki viszont a Gigasok egyike, továbbá Styx, a kire az istenek esküdni szoktak. Testvérei a Vetélkedés (ZhloV), a Hatalom (KratoV) és az Erőszak (Bia). Valamennyien anyjukkal egyetemben Zeusnál laknak az Olympuson, jutalmul azért, hogy a Titanok ellen való küzdelemben valamennyi isten közül legelsőknek jelentkeztek Zeusnál szövetséges társakúl. Közülök N. jutott legnagyobb jelentőségre, habár tulajdonképen nem is ő az, a kitől a győzelem fűgg; ő csak átnyujtja a pálmát és azért igen szépen megfér más istenségekkel, a kik a győzelmet adják. Így például Demeterrel, Aphrodite Uraniával, de különösen Zeusszal és Athenével. Lényege kitünik jelzőiből is, melyek kivált a költőknél lépnek elénk. Így nevezik hatalmasnak, aranyosnak, fenköltnek, soknevűnek és nagynevűnek; olyannak, a ki édesajándokú és aranyban dúskál (Bacchyl. frg. 11, Kenyon kiad.). De nemcsak a háborúban szerez N. a halandó embereknek örömet, hanem a békés versenyben is (Aristoph. equ. 581), sőt az éremképek alapján több mint bizonyos, hogy a győzelemnek ilyetén megszemélyesítése az olympiai versenyek felvirágzásával kapcsolatban történt. Ennek felel meg a versenyekben való részvétele, a mint azt a művészek képzelték s a vázákon és más kisebbszerű emlékeken ábrázolták. Vagy jelen van a versenyen, vagy a siker külső jelvényeit (olajág, koszorú) hozza, vagy mint kedvező előérzet hirmondója segédkezik a versenyre való előkészületnél. Diadalmi emlékek felállítása által ő gondoskodik róla, hogy a győztest valamiképen el ne felejtsék, odaül a győztes fogat vezetőjéhez, a diadalmas költőnek pedig megengedi, hogy az ő (N.) fogatához közeledve kocsijába üljön (Anth. Pal. 6, 213), miként hogy ő is a Titanok harczában Zeusnak kocsiját igazgatja. A győzelmet követő áldozatot is előkészíti és annak egyes részleteiben segédkezik, a mihez jól ért, hiszen az olympusi isteneknek ő szolgál fel Irisszel és Hebével egyetemben. Lassankint azonban N. lényegén két új vonás fejlődik ki: megsokszorosodik (a nélkül azonban, hogy mint a római Victoriánál látni fogjuk, jóformán minden egyes győztesnek külön N.-je lenne), azonkívűl pedig jelképe és velejárója lesz a diadalmas női szépség sikerének. Ezt a rokonszenves istenasszonyt természetesen sok helyütt és szivesen tisztelték. Legkiválóbb mégis az a tisztelet, a melyben Athenével kapcsolatosan az athenaei Acropolison részesítették (a templomról l. Attica, I. köt. 279; az 569. á. a sarukötő Nich az acropolisi Nich-templom balustradejáról; a 4-ik század elejéről való munka; jelenleg az athenaei Acropolis muzeumban). Ez az Athena N. az ókorban sok zavart okozott, a mennyiben őt rövidesen csak N.-nek nevezték, szárny nélkül való képét pedig N. apteroV-nak (Paus, 1, 22, 4), daczára annak, hogy N.-nek szárnyatlan typusa egyáltalán nem volt. Ugyancsak Athena N.-nek még Megarában és Erythraeben is volt tisztelete, nemkülönben Rhodusban is. Olympiában N.-nek közös oltára volt Zeus Catharsiusszal. Ez a N. tisztelet átszármazott Athenaebe is, a hol a főpapnak díszes ülőhelyét is megtalálták; igaz, hogy ez már Hadrianus korából, tehát oly korból való, mikor a N.-tisztelet rendkívül föllendült. A tulajdonképeni hellen világban N. tisztelete párhuzamosan erősbödik az alexandrinismussal. Ápolója első sorban maga Nagy Sándor, a ki Indiában oltárokat emelt Minervának és Victoriának. Curt. 8, 2, 11. Daczára annak, aránylag kevés városban és telepítésben van a N.-tisztelet hitelesen (feliratok alapján) beigazolva. Ilyenek: Ilion, Tralles, Aphrodisias, Olbia és Carpathus szigete. Ezek a cultusok azonban távolról sem gyakoroltak olyan hatást N.-nek fontosságára és az emberi köztudatban való fenmaradására, mint a képzőművészet, mely már aránylag nagyon korán jelentős szépségre emeli a N.-typust. Ennek a typusnak legrégibb kialakulására a 6-ik századra esik és kialakítója Archermus. Ennek N.-szobrán a szárnyak megvannak (a mint hogy különben sem találunk N.-t szárny nélkül), de nem szolgálnak eszközül arra nézve, hogy a röpülést jelezzék. Az alak maga siető, majdnem futó helyzetben van, ruhája csaknem földig ér, N. a néző mellett halad el, de arczát feléje fordítja. Példája a delosi N. (Treu, Verh. der 42. Philol. Versamml. 324 skk. ll.), melynek egyes részletei azonban világosan mutatják, hogy a N.-typus csirái Keleten, a hellen világnak keleti felében keresendők. Az 5-ik század vázafestészete tovább dolgozik a N.-ideál kialakításán és emlékeiben az álló és siető istenasszony mellett ott találjuk a lebegőt és repülőt is. Ámde szerepe eleinte inkább az, hogy az istenek lakomáin felszolgáljon, csak a Duris-csésze mestere óta (Archaeol. Zeitung, 1883, 1. f.) viseli az igazi győzelmi istennőnek tisztét. Nemcsak hogy versenyekre való előkészületeknél segédkezik, de győzelmi emlékeket is állít, vezeti a versenyző kocsit, sőt Heraclest is ő kiséri fel az Olympusra. A lebegő és repülő N. a piros-alakos vázák motivuma. A repülő N. mozdulatai az úszásra emlékeztetnek; viselete az 5-ik század közepéig a sokredős ioniai chiton, felette pedig a művésziesen elrendezett himation; az 5-ik század közepén túl a dór peplos, hol övbe szorítva, hol pedig lazán. Figyelemreméltók a vázák N. képein az attributumok is, melyek a későbbi időkre nézve állandók is maradtak, de nem egyetemlegesen fordulnak elő, hanem fölváltva, hol az egyik, hol a másik. Ilyen attributumok: a csésze és kanna (az áldozatnál való segédkezés jeléül), a hirnöki pálcza (a hírmondó jelvénye), az áldozati pántlika (taenia), melyhez csak később járul a koszorú, áldozati kosár, fáklya, de mindenekfelett a pálmaág, mely azután a római Victoriára is (l. alább) általszármazott. N.-nek mint az áldozatoknál segédkezőknek typusát a vázafestészettől a szobrászat is általvette és ezzel kapcsolatban megörökítette a többszörös N.-ket is. Ennek az eljárásnak első és örökre értékes emléke az acropolisi N.-templom balustradeja, melyen a szárnyas nőalakok egész csoportja készül hozzá, hogy hálaáldozatot mutasson be, egyúttal pedig diadalmi emléket állítson fel. Az acropolisi balustrade alakjainak gyönyörű ruhája, ennek a ruhának festői redőzete, a ruhán áttetsző idomok azonban már annak a páratlan szobornak tanulmányozására, sőt egyenes követésére vallanak, a melyben mendei Paeonius a N.-typust befejezett tökély magaslatára emelte. Míg ugyanis más mesterek azt a lebegő N.-typust variálták, a mely lebegés közben a földre is rálép, illetőleg a földet lábújjaival érinti, addig Paeonius a felülről leereszkedő istenasszonyt alkotta meg, a ki mint az istenek hirnöke derült arczczal, de méltóságos tartással hozza az érdemes győzőnek a sikert. Paeonius N.-jének alakja, melyet Olympiában találtak meg (képét lásd Paeonius alatt), s a mely az ottani muzeumban látható, ép oly messze esik a vázafestészetnek levegőben uszó alakjaitól, mint a földet lábújjhegyen érintő szobroktól (parusi N., napolii bronz-N. és nagy berlini márvány-N., Roscher s. v. N. 12. 14. és 16. ábra). Paeonius N.-jénél a szárnyak jutottak a legnagyobb jelentőségre s egész kidolgozásuk mutatja, hogy a mester nagy figyelemmel és bámulatos kitartással tanulmányozta a hatalmas madarak röpülését. Tanu erre a Treu-féle jeles reconstructio (Roscher, 19. ábra). Az istenasszony még nem érte el a földet (lába alatt egy sas szeli által a levegőt), de szárnyait már csak félig használja, az egyik félszárny függőlegesen emelkedik felfelé, azzal a mozdulattal, melyet a nagy madár akkor végez, mikor szárnyait összetenni készül; a másik félszárny azonban még erőteljes csapással nehezedik a légre és így tartja fenn a rézsutosan lefelé ereszkedő alakot. Paeonius azonban nem csupán ezzel jelezte a lefelé való ereszkedést, meglátszik az a köpenyegen is, melyet a légnek alulról jövő visszahatása óriási vitorla módjára duzzaszt. A szobor hatása az ókorban csak olyan nagy volt, mint napjainkban. Benne éri el a N.-typus fejlődése tetőpontját, mely typus jóformán érintetlenül talál követőkre és tanulmányozókra. Csak a hellenistikus kor emancipálja magát felfogása alól és N.-nek mint a tengeri diadal istenasszonyának typusát fejleszti olyképen, hogy az alakot sietve járó helyzetben, hajónak elülső részén (orrán) haladva mutatja. Ilyen különösen a samothracei N. (570. á., Samothracén 1863-ban talált, parusi márványból faragott szobor, melynek basisa hadihajó orrát ábrázolta; valószínü kiegészítése szerint baljában tropaeum felállításához való fakeresztet, jobbjával meg harsonát tartott ajkához; Kr. e. 300 körül keletkezett; jelenleg a Louvreban van Parisban), melylyel Demetrius Poliorcetes örökítette meg győzelmeit, mely mellett azonban a repülő N. sem multa teljesen divatját, miként erről a nagy megarai N. szobor tanuskodik, s így a N.-typus, mely a mythologiában oly kevés nyomot hagyott, mint a hellen képzőművészet kedves alakja tünik elénk, mely a rómaiaknál Victoria nevével kapcsolatban pompás művészi másodvirágzást ért meg. – A rómaiaknál a győzelmi istenasszony Victoria nevet viselt. Mythusi megalakulására kétségkívül hatással lehettek és voltak az ősitaliai győzelmi istenasszonyok (Vacuna, Vica Pota) hagyományai, bár ezt a hatást manap inkább csak sejteni lehet semmint meghatározni. Annyit tudunk, hogy maga a diadalmi ujjongás is meg volt személyesítve (Vitula vagy Vitellia néven), továbbá hogy Vica Potának a Velia aljában, Valerius Poplicola egykori házának telkén még a Kr. e.-i 1. században is volt egy templomkája, melyeben tőle sikert és eredményt kértek. Ezek az alakok Victoriának előfutói, ezek okozták, hogy N. oly könnyen ment által a római nép köztudatába és olyan állandóan maradt meg benne, hogy neve még a trencséni vár sziklájáig is elhatolt, melynek fogadalmi feliratát nem kisebb ember másolta mint Mommsen (Arch. Ért. 1893). Talán az ő természetükből fakadtak a római Victoriának azon jellemvonásai, melyek őt a hellen N.-től megkülönböztetik. Mert Victoria még N.-nél is inkább puszta személyesítés, a mely híjával van minden költői jelzőnek és híjával van mindenféle genealogiai kapocsnak, mely őt más istenekhez fűzné. Olyan puszta személyesítés, akár csak Honos, Salus, Ops, stb. Cic. leg. 2, 11, 28. Nem kisérője, nem is áldozati segédje más isteneknek, hanem egyenrangú társuk, a kivel közös oltára van Marsnak és Fortunának, Dianának és Juppiternek, Plutónak és Saturnusnak. CIL III 4412. VIII 2465. 4286–4290. Ehhez képest voltak külön papjai és collegiumai, templomai pedig annál nagyobb jelentőségre jutottak, minél inkább szakít a római felfogás N.-nek azzal a szerepével, melyet mint a versenyek védasszonya kifejtett, és minél inkább tekinti a hadi szerencse osztogatójának. Már az ősmonda is megemlékezik egy N.-szentélyről, melyet Euander a Palatinus hegynek tetején emelt. A történelem több ősrégi N.-templomot említ. Az elsőt L. Postumius építette a sabinus háborúk emlékére 294-ben Kr. e.; ennek közelében emelkedett M. Porcius Cato gondoskodása folytán az aedicula Victoriae virginis (196. Kr. e.). Lassankint a közterek és porticusok megtelnek szobrokkal, melyeknek bizonyos symbolikus jelentőségük van, a melyet a római közönség megfigyel (midőn a Capitolium egyik szobra, mely Victoriát négyes fogaton állva ábrázolja, kiejti kezéből a gyeplőt, ezt Nero közeli bukására magyarázták, Tac. hist. 1, 86). Fokozta a Victoria-cultus népszerűségét az, hogy nagy történelmi eseményekről kapja mellékneveit (Parthica, Medica, Germanica), továbbá, hogy összeforr a harczias császárok emlékével (V. Caesaris, Septimii Severi) és hogy behatol a táborok népe közé, sőt a jelvények sorában is meghonosodik. Nagy hadvezérek fényes ünnepségeket rendeznek neki. Ilyenek első sorban az a ludi Victoriae, melyeket Sulla alapított a Porta Collina mellett aratott győzelem óta. Kr. e. 82 óta minden év october 27-től november 1-ig tartották, később aztán úgy hívták, hogy ludi Victoriae Sullanae, megkülönböztetésül a ludi Victoriae Caesaristól, melylyel Caesar ünnepelte pharsalusi diadalát. De mindezeket a cultusokat túlragyogta fényével az a Victoria-tisztelet, melyet Augustus honosított meg a Curia Juliában, még pedig az actiumi csata után. Az istenasszony képén kívül, melyet Tarentumból hoztak (utánzatait l. az alábbi műtörténeti részben), különös figyelmet érdemel az az oltár, melyen a senatoroknak minden ülést megelőzőleg bort és tömjént kellett áldozniok. Herodian. 5, 5, 7. 7, 11, 3. Ezért az ősi oltárért küzdött a senatus kebelében a hanyatló pogányság negyven évig (356–394) az egyre erősödő kereszténység ellen. Végre Theodosius alatt a keresztény párt kerekedett felül, de egyrészt a kegyelet, másrészt a műérzék nem engedte, hogy Victoria tiszteletével Victoria képe is megsemmisüljön, a mi mellett szól az is, hogy az istenasszony alakját ott találjuk az utolsó római császár, Romulus Augustulus érmein. A művészetben a hellen N.-typus uralkodik, de olyan tulajdonságokkal, melyek a fentebb említett Victoria természetét is kifejezésre juttatják. E tekintetben némi előkészítő szerep jutott az etruscus Lasáknak, szárnyas alakoknak, melyek a tükrök figuralis díszítésein fordulnak elő és eredetileg Aphrodite köréhez tartoznak. Ruhátlan voltuk eltér a görög emlékektől és annyiban hatott e római Victoria-képek mestereire, hogy például a köztársaság korából való érmeken sürün találunk félig öltözött győzelmi istenasszonyokat, holott a görög felfogás a maga teljességében inkább a szobrokon jut érvényre. Igazában a lebegő N.-typus kerekedett felül, melynek legkiválóbb példája az a szobor, melyet a Curia Julia számára Tarentumból hoztak, s a melynek képeit az érmek őrizték meg számukra. Ezen érmeken Victoria egy golyó (a földgömb) felett lebeg, jobbját koszorúval előre nyujtja, baljában hol pálmaágot tart, hol katonai jelvényt (ide sorolandó az a komáromi bornzszobrocska, melyet Récsei művének 32. tábláján Geniusnak nevez). Lassankint maga az egész alak a császárok képének velejárója lesz az érmeken. Probus óta ugyanis az érmek úgy mutatják be a császárokat, a mint Victoriát a földgömbbel egyetemben kezökben tartják (győzelmeikkel a világon uralkodnak). Utoljára aztán a teljesen keresztény korban az istenasszony helyébe a kereszt lép (III. Valentinianus, Cohen, Méd. Imp. 7, 215, 42), a mely azután egész a legujabb időkig megmarad a hatalom jelvényének és mint «ország almája», magyar földön is egyik koronázó jelvény. A repülő N.-t sem mellőzték a rómaiak, kivált legiók zászlóin, mely typusnak képviselője a szép cirtai Victoria (Doublet et Gauckler, Musée de Constantine, 8 tábla, 40. 98. ll.). De talán a legérdekesebb az, mikor a művészek Aphrodite-szobrokra tesznek szárnyakat és ezzel hoznak változatosságot N.-nek ábrázolásaiba. Ilyen első sorban a bresciai Victoria (Roscher, s. v. Nike, 27. ábra), melynek a provinciákban való népszerűségéről tanuskodik az, hogy Pannoniában egy mézes lepénysütő forma vetődött fel, a mely a bresciai szobornak megfelelő Victoriát ülő helyzetben ábrázolja körülvéve hadi és diadalmi jelvényekkel, kezében pajzszsal, a melyen az istenasszony neve olvasható (Récsei, Pannonia mytholigiai emlékeinek vázlata, 44. tábla). Még tovább fejlődött a változatosság Victoria ábrázolásában, mikor az érmeken azt látjuk, hogy N. a hordozható tropaeummal jelenik meg (diadalkapukon); kettesével pajzsot tart magasra, mely alatt hadi foglyok ülnek, vagy foglyot vonszol hajánál fogva, vagy rátipor az emberzsákmányra. Lassankint szelidül ez a vérengző jelleg és az utolsó császárok idejében (Honorius, Romulus Augustulus) már kereszt van a kezében. Ezzel búcsúzik az antik világtól és lesz belőle a diadal angyala, a hogy azt modern emlékeken (pl. külföldön Rauch és Schadow művein, hazánkban a Zala György budavári honvédszobrán) látjuk. – A gazdag irodalomból első helyen kell kiemelnünk a Studniczka művét, Die Siegesgöttin (Neue Jahrbücher für kl. Alterth. 1898 és külön is), továbbá: Knapp, Nike in d. Vasenmalerei (Tübingen, 1876). Kieserzitzky, N. in der Vasenmalerei (Dorpat, 1876). Baudrillart, Les divinités de la Victorie en Gréce et en Italie, (Paris, 1894). Gerhard, Streit um der Altar der Victoria; eine Episode aus der Geschichte des Kampfes des Heidenthums mit dem Christenthum in Rom (Siegen, 1860). Wieseler, Darstellungen von Siegesgöttinen (Göttingen, 1871). Récsei, Pannonia ókori mythologiai emlékeinek vázlata (Esztergom, 1894, 39. 48. 49. ll.).