Parthia

ParJia, ParJuaia, ParJuhnh, óperzsául Parthuva, az assyriai feliratokban Parsua. – I. Földrajza. P. Iránnak azon vidéke, melyet Keleten Margiana és Aria, Északon és Délen sivatagok, Nyugaton Hyrcania és Media vettek körül; tehát a mai Khorászán, a mostani Perzsiának legészakkeletibb tartománya. Három vidékéhez, melyek: Parthyene (szorosabb értelemben véve), Astauene (Északnyugaton) és Apauarticene (Parauticene), később Kr. e. 170 körül Mediától Comisene (ma Kumisz) és Choarene (ma Khvár) is járult. Északi részén különféle hegység emelkedett, így az Iasonius (az Elburznak valamelyik csúcsa, talán a Demávend), Hyracian határán; a Saripha hegyek a középen; a Masdoranus (ma Muzderan) pedig Margiana felé. Délen az ország lassankint a sagartiusok pusztájába megy át. Északkeleten az Ochus (l. ezt) folyik, m. Tedsend. Kevés városa közül a főváros Hecatompylus (l. ezt, ma alkalmasint Sarud), azon nagy országút mentén feküdt, a mely Irán keleti és nyugati részeit összeköti; Nisaeában (vagy Parthaunisa, ma Nisápúr) volt a királyok ősi sirboltja. – Lakosai a ParJoi, ParJuaioi (annyit jelent állítólag mint a «kivándorlottak, elűzöttek»), vagy legalább a parthusok uralkodó törzse, Északról költözött be, alkalmasint turáni eredetű, vitéz lovas nép volt és a kevéssé termékeny, csakis legelőben dús országban nagyobbára folytatta nomád életét. Háboruikban kitünő lovasoknak mutatkoztak és nyíllal meg dárdával pompásan tudtak bánni. Egyik törzsük, a Sagarti, Nagy Sándor hadseregében tünt ki s a lasszót fölötte ügyesen kezelte. Pikkelyes pánczél borította a lovast és lovát. Ingerkedtek az ellenséggel és színlelt futással tőrbe csalogatták, így iparkodván kifárasztani és aztán megsemmisíteni. Figyelemreméltó, hogy harczolásuk módjában és egyéb műveltségi sajátságukban is nagy hasonlóság mutatkozik a hunnok, avarok és magyarok megfelelő sajtáságaival; a turáni lovas népeknek Iránnal való ilyen kapcsolata később a Sassanidák korában is meglátszik. A parthusok királyai, mint az óperzsa királyok örökösei, majdnem isteni tiszteletben részesültek, azonban hatalmukat a nemesség és papság tetemesen korlátozta. A legelőkelőbb nemesi nemzetség fejének, a Surennak, Surenasnak kellett az uj királyt megkoronáznia. Tac. an. 6, 41. Papjaik neve magi (l. ezt) volt; ezek apáról fiúra szálló rendet képeztek, a melynek jelentékeny kiváltságai voltak. Vallásuk a perzsákéval volt azonos (l. Ormuzd), de vallás dolgában királyaik sokkal lanyhábban és türelmesebbek valának mint a perzsák és a Zoroaster tanának más követői. A népesség zöme ugyancsak kevés szabadságot és jogot élvezett, azonban mindenki patriarchalis, szelid bánásmódban részesült. A szomszéd országok meghódítása után a parthus királyok inkább Nyugaton székeltek; nyáron Ecbatana v. Rhagae, télen Ctesiphon vagy Babylon városában. A tartományok csupán laza függő viszonyban voltak satrapák vagy mondhatjuk kis királyok alatt. Az udvar és nemesség a perzsa szokásokat és viseletet vette fel s a görög műveltséggel és nyelvvel is meglehetősen megbarátkozott, az alsóbbrendű nép ellenben megmaradt faragatlan nomád mivoltában, ezzel azonban józanságát és egyszerűségét is megőrizte. Strab. 11, 514 sk. Just. 41, 1 sk. Plin. 6, 28, 12, 17. 34, 14. – II. Története. A parthusok eleinte a medus, majd a perzsa birodalomhoz tartoztak, aztán meghódoltak Nagy Sándornak. Hdt. 1, 102. 3, 93. 7, 66. Just. 12, 4, 12. Arr. 3, 22, 1. A diadochusok korában eleinte Eumenesszel tartottak, aztán Antigonusszal, míg végre L. Seleucus uralma alá kerültek, a ki az ő területükön is alapított városokat. Azonban midőn II. Antiochus Theus alatt a syriai birodalom bomlásnak indult, Kr. e. 256–250 táján I. Arsaces Astauenében fegyvert ragadt és Parthia egy részét függetlenítette. Őt tartották később a dynastia alapítójának és az ő nevét viselte minden uralkodó utódja a saját egyéni nevével kapcsolatban. Az új dynastia II. Artaxerxes perzsa királytól származtatta magát I. Arsaces testvére Tiridates (248–211 vagy mások szerint 253–216) a parnusok élén meghódította Parthiát, megnyerte Hyrcaniát is, II. Diodotus bactriai királylyal szövetkezett, megverte II. Seleucus syriai királyt, szervezte hadügyét, megerősítette városait és várait és Dara vagy Darium városát építette, a hová székhelyét is áttette (220-ban). Ő vette fel először a királyi czímet. Just. 41, 4. I. Mithridates (171–138 vagy 174–136) egyaránt igazságos és vitéz fejedelem volt; Aria, Media, Babylonia és Susiana meghódítása által a parthus birodalmat nagyhatalommá tette; egy ideig egész az Indusig terjedt uralma s a görög műveltség helyébe mindenütt az iráni-perzsa vallást és szokásokat léptette. 139-ben syriai II. Demetriust foglyul ejtette. Fia II. Phraates (138–128 vagy 136–126) még Margianát hódította meg és VII. Antiochust verte meg, azonban a scythákkal vívott csatában elesett. II. vagy Nagy Mithridates (124–87) a megrendült birodalom ujjáalkotója lett; az Euphratest hosszú időre nyugati határává tette és II. Tigranest Armenia trónjára helyezte; igaz, hogy Armenia erre csakhamar Roma és P. folytonos viszálykodásának tárgya lett. E király aztán érintkezésbe jutott Sullával, nemkülönben Lucullusszal és Pompejusszal, a ki végre Armenia Romára nézve fenyegető hatalmának véget vetett. Utóda, III. Phraates (68–60) saját fiai által öletett meg. Ez időtől fogva folyton ismétlődtek a zavarok és a trónért való villongások P.-ban. I. Orodes (53–37) szerencsésen hadakozott és különösen Crassus (l. Licinii, B, 16) seregét tette tönkre 53-ban Carrhaenál, a mi Romát rémülettel töltötte el; csak Ventidius római hadvezér birta e kudarczot 38-ban jóvátenni, a mikor Orodes fia Pacorus is életét vesztette. Hor. od. 3, 5, 4. Verg. A. 7, 606. Just. 42, 4. Erre 36-ban Antonius szenvedett vereséget(IV. Phraatestől (37–32 Kr. e.), a kit csak 20-ban Kr. e. bírhatott rá Augustus, hogy a Crassustól és Antoniustól elvett hadi jelvényeket és foglyokat kiszolgáltassa. Fia méreggel oltotta ki atyja életét s erre ujra polgárháborúk dúlták az országot. III. Artabanus (Kr. u. 10–40 vagy 12–42) szép szerével megegyezett 19-ben Germanicusszal; 36-ban azonban, midőn Tiberius császárral mert kikötni, ez Tiridates és Phraates ellenkirályokat állította fel vele szemben és elűzte országából, a hova csak élete végén térhetett vissza. I. Vologases (Vologoses, 52–78), a ki több királynak rövid és nyugtalan uralkodása után a trónra került, 63-ban békét kötött a rómaiakkal, a melyben Armeniát kölcsönösen egy ifjabb Arsacida ág uralmának, egyúttal azonban római hűbérnek is elismerték. Tac. ann. 15, 25 sk. hist. 4, 51. L. Chosroës (110–130 vagy 108–128) Armenia miatt összetűzött Trajanusszal, a ki tőle Mesopotamiát és Armeniát elhódította (115–116-ban), de Trajanus halála után elveszett tartományait Hadrianus császártól visszakapta. Ezóta megint az Euphrates volt a határfolyó. III. Vologases (149–191 vagy 192-ig) hosszabb béke után 162-ben ujra háborút kezdett, eleinte szerencsésen is harczolt Armeniában és Syriában, de utóbb Avidius Cassiustól és Martius Verustól Mesopotamiában és Mediában ismételt vereséget szenvedett; sőt Verus még Seleuciát is feldúlta, Ctesiphont pedig kirabolta, mire a király kénytelen volt 166-ban Osthroënéről lemondani. IV. Volagases (191 v. 190–209) Pescennius Niger trónkövetelőt támogatta; ezért Septimis Severusszal háborúba keveredett és 199-ben kénytelen volt Ctesiphonból menekülni, mire északi Mesopotamiát a Chaborasig elvesztette. A birodalom utolsó királya V. Artabanus (213–226) Mauronust Nisibisnél megverte 217-ben, azonban 226 aprilis 28-án I. Artaxerxes, az ujperzsák vezére és királya, a Sassanidák dynastiájának alapítója, megbuktatta és megölte. Ily véget ért 481 évi fennállása után a parthusok országa. – Irodalom: F. Justi, Gesch. d. alten Persiens (az Oncken-féle gyűjteményben, Berlin, 1879). V. Gutschmid, Gesch. Irans u. seiner Nachbarländer (Tübingen, 1888). Fr. Spiegel, Erân. Alterthumskunde (3 kötet, Leipzig, 1871–78). Schneiderwirth, Die Parther (1874). Rawlinson George, The sixth great orientalmonarchy or geography, history of Parthia (London, 1873). U. a., Parthia (Story of Nations), London, 1893.