Pártok.

– 1. Athenaeben. Az attikai lakosság közt lévő rendi ellentétet, mely a 8. és 7. század gazdasági és társadalmi válságai közt kezdett először erősebben nyilvánulni (l. Fulh), Solon törvényhozása csak négy évre tudta némileg lecsillapítani. Az 5. évben (599/8) még nagyobb erővel tört ki a harcz három párt közt, melyek ez idő szerint, legalább nagyjából, lakóhely szerint is különböztek egymástól (Pedion, Paralia, Diacria, l. Attica czím alatt). A síkságiak vagy oi pediacoi (Aristot. pol. Ath. 13, 4), főkép az eupatridák alkották Lycurgus vezetése alatt; ez a párt természetesen az oligarchia visszaállítására törekedett. A tengerpartiak (paratii) pártja, oi paraloi vagy paralioi, a parti kereskedő- és halászlakosságon kívűl minden vidék földmíveslakosságát, s kivált a város iparűző lakosságát is magában foglalta, általában mindazokat, kik leginkább meg voltak elégedve a Solon-féle reformokkal s az azóta elért újabb vívmányokkal. Ezek vezére az Alcmaeonida Megacles volt. A harmadik párt, a hegységlakóké (diacrii), oi diacrioi; a legszegényebb vagy elszegényedett lakosok tartoztak belé, kiken csak földbirtokfelosztás, forradalom segíthetett, s kik főkép természetesen a nemespárttal állottak éles ellentétben. Ezekre támaszkodva alapította meg Pisistratus a tyrannist, ki eleinte gyengébb eszközöket alkalmazva az ellenpártok ellen hosszabb időre lecsillapította a viszályokat. A tyrannis bukása után aztán ujra felébredtek a pártviszályok, míg végre Clisthenes (l. o.) reformjai meg nem adták Athenaenek végleges democratikus alkotmányát.

II. Romában a királyság idejében a patriciusok tették a tulajdonképeni populust, a melynek nemcsak kötelességei, hanem jogai is voltak az államban; a cliensek és plebejusok ellenben csak az államterhek viselésében vettek részt, politikai jogaik nem voltak. Ily viszonyok közt alig lehetett szó pártokról. Miután azonban Servius Tullius alkotmánya, mely a plebejusokat is fölvette a politikai jogok gyakorlatának alapjául szolgáló osztályokba, a királyság megszünése után életbe lépett, a patriciusok és plebejusok közt fönnállott ellentét és különböző jogi helyzet hosszas pártküzdelmeknek lett szülőoka, a melyek kiegyenlítése a plebejusok javára lépésről-lépésre kivívott eredmények (leges sacratae, lex Publilia Voleronis, leges Valeriae Horatiae, lex Canuleja, lex Licinia, lex Ogulnia, lex Publilia és Hortensia) által végre sikerült. Azután, hogy a patriciusok jogi kiváltságai elenyésztek, azok helyébe egy uj, ú. n. hivatalnemesség (nobilitas) lép (l. Nobilis), a mely a szintén vagyonos lovagrend támogatásával tönkre teszik a kisbirtokos és kisiparos középosztályt s az így tönkrejutott emberekből egy új proletariusosztály keletkezését idézi elő (l. Ager publicus). E két osztály, a vagyonosokból álló aristocrata-, s a vagyontalanokból álló democrata-párt, küzdelmében (Gracchusok; Marius, Cinna és Sulla, Julius Caesar és Pompejus) végre a pharsalusi győzelemmel (Kr. e. 48-ban) a democrata-párt kerekedik fölül (l. Optimates) s Julius Caesar lesz a helyzet ura. Az ő monarchicus ízű rendelkezései hívják ki a köztárssági alkotmány híveit (republicanus párt) azokkal szemben, a kik csakis a monarchiában látnak kivezető utat a polgárháborúk bonyodalmaiból (monarchicus párt); de a philippii csata (Kr. e. 42-ben) véget vet a republicanus törekvéseknek s attól fogva a harcz csak személykérdésben foly tovább, hogy t. i. Octavianus lesz-e Romának ura, vagy Antonius. Miután az utóbbi Actiumnál (Kr. e. 31-ben) elbukott, Octavianus megalapította a császárságot a gens Julia Claudia uralmában s azontúl nincs többé szó tulajdonképen pártokról, legfölebb állásfoglalásról egyik vagy másik trónkövetelő mellett. A circusbeli pártokról l. Factiones.