Pyrrhus

PurroV. – 1. Achilles fia, l. Neoptolemus. – 2. A molossusok királya Epirusban. Családja, mely eredetét Achillesre vitte vissza, már régóta uralkodott Epirusban, de P. atyjának Aeacidesnek uralmát (anyját Phthiának hívták) trónviszályok zavarták meg. A molossusok ugyanis elűzték Aeacidest s helyette atyai nagybátyjának Neoptolemusnak egyik utódját hívták be. A még akkor két éves P.-t atyja hű emberei nagynehezen megmentették s elvitték az illyriai taulantiusok fejedelméhez Glauciashoz, ki a gyermeket oltalmába fogadta, Cassanderrel szemben is megvédte, saját gyermekeivel együtt neveltette s 12 éves korában Kr. e. 307-ben trónjára visszahelyezte. Plut. Pyrrh. 3. Just. 17, 3. P. azonban csak 5 évig volt az uralom birtokában, mert mialatt Glaucias egyik fiának menyegzőjén időzött, a molossusok megfosztották trónjától s helyette ismét egy Neoptolemus-utódot tettek fejedelmükké, ki maga is Neoptolemus nevet viselt. Most P. sógorához Demetrius Poliorceteshez menekűlt, részt vett az ispusi csatában is Kr. e. 301-ben, hol nagyon kitüntette magát, s midőn később Demetrius Ptolemaeus aegyptusi királylyal kiegyezett, P. mint Demetrius kezese Alexandriába Ptolemaeus udvarába került. Itt annyira meg birta nyerni Ptolemaeus legbefolyásosabb feleségének Berenicének kegyét, hogy az első házasságból származó leányát Antigonét nőül adta hozzá (Plut. pyrrh. 4), a király meg sereggel és pénzzel segítette, hogy uralmát Epirusban újra visszaszerezhesse, s hogy itt támasza legyen Aegyptusnak Demetrius Poliorcetes ellen. Hazatérte után eleinte közösen uralkodott Neoptolemusszal, de midőn ez ellene fondorkodni kezdett, megölette s az egész országot hatalmába kerítette 295-ben (mások szerint 297-ben vagy 298-ban). A Cassander halála után (Kr. e. 297) Macedoniában kiütött trónviszályba P. is beleavatkozott s ez által területét, kivált az ambraciai öböl körül, tetemesen nagyobbította, de egyszersmind háborúba keveredett Demetrius Poliorcetesszel, ki e zavarok közben Macedonia királya lett. Ez a háború változó szerencsével folyt. Az első hadjáraton P. kénytelen volt Demetrius elől Thessaliából visszavonúlni, a másodikon P. megverte Demetrius egyik hadvezérét (Plut. Pyrrh. 7), de elveszítette Corcyra szigetét, melyet második feleségével Lanassával, Agathocles syracusaei tyrannus leányával hozományul kapott. Ezt a szigetet azonban a tarentumiak segítségével csakhamar visszanyerte s betört Macedoniába, de Demetrius visszaszorította. Ennek daczára a nagy tervekkel folalkozó Demetrius békét óhajtott, a mi létre is jött s P.-ra kedvező volt. De a béke nem volt tartós, mert a Demetriustól fenyegetett királyok (Ptolemaeus, Seleucus, Lysimachus) felszólítására P. újra Demetrius ellen fordult, s miután Beroea mellett Demetrius hadserege hozzá pártolt. Macedonia királya lett 287-ben. Plut. Pyrhr. 11. Just. 16, 2. Ezt az országot azonban már 7 hónap mulva elragadta tőle Lysimachus, a kivel szemben még régi birtokait is alig tudta megvédelmezni. Lysimachus halála után (281-ben) ennek a birtokaira oly hatalmas versenytársak jelentkeztek, hogy P. nem gondolhatott Macedonia visszahódítására. Ekkor érkezett hozzá a tarentumiak felszólítása, hogy nyújtson nekik segítséget a rómaiak ellen. P. készségesen engedett ennek a kérésnek, hogy véghezvihesse azt, a mire egyik rokona Sándor (l. Alexander I, 3) már előbb hasztalan törekedett, továbbá hogy mint Achilles ivadéka harczra kelhessen a rómaiakkal, kik a trójaiaktól származtatták magukat. (Plut. Pyrrh. 13. Just. 18, 1. Paus. 1, 12, 1), s végül hogy az italiai és siciliai görög városokból, mely utóbbiakra felesége Lanassa révén tartott igényt, egy nyugati görög birodalmat alakíthasson. Segítve a macedoniai trónkövetelőktől is, a kik mint közös ellenfelüktől mindnyájan tartottak tőle, 280 tavaszán több mint 25,000 emberrel és 20 elefánttal Italiába hajózott (meghittje Cineas és egyik vezére Milo 3000 emberrel már előbb elmentek Tarentuba), de ő maga egy veszedelmes vihar miatt csak nagy ügygyel-bajjal birt Tarentumba eljutni (tarentumi háború). Itt eleinte kedvében járt a lakosoknak, de a mikor a vihartól szétszórt hajói és csapatai lassanként megérkeztek, a fegyverfogható férfiakat seregébe sorozta, fegyvegyakorlatokra kényszerítette, s minthogy e miatt a tarneumiak nagyon zugolódtak, megfékezésükre kemény rendszabályokhoz nyúlt. A Publius Laevinus consul vezérlete alatt ellene nyomuló rómaiakkal eleintén békealkudozásokba bocsátkozott, de a mint ezek meghiusultak, Heraclea és Pandosia városok közt, a Siris folyam mellett megtámadta s véres harcz után megverte őket (280 őszén), ámbár a Tarentummal szövetségben álló samniumi és lucaniai törzsek csapatai a rómaiak ügyes mozdulata következtében csak az ütközet után érkeztek meg. A római sereg fegyelmezettsége, tábori rendje, hősiessége tisztelettel töltötték el a lovagias királyt s nagyon megcsodálta a római foglyok önérzetes viselkedését, a kik mindnyájan visszautasították P.-nek azt az ajánlatát, hogy lépjenek be seregébe. Plut. Pyrrh. 16. Zonar. 8, 2. Dion. Hal. 18, 1. Flor. 1, 18. Pol. 18, 11. A győzelem után a királyhoz csatlakoztak Bruttii, Samnium s Lucania törzsei s az összes görög városok, Rhegium kivételével, de a latinusok megmaradtak a rómaiak mellett. P. részben ezért, részben a rómaiak hatalmas harczi készületei miatt, részben pedig azért, hogy Siciliában szabad kezet nyerjen, békét ajánlott a rómaiaknak oly feltétel alatt, hogy a görög városok szabadságukat, Saminum, Brutti s Lucania lakosai pedig területüket kapják vissza. A senatus (a «királyok gyülekezete») már-már hajtott P. követének Cineasnak szavaira, de a vak Appius Claudius elszánt fellépésének hatása alatt visszautasította a király ajánlatait s kimondta azt a híres elvet, hogy Roma addig nem egyezkedik, míg területén ellenséges csapatok táboroznak. P., ki ezalatt Campaniába hatolt, az alkudozások félbeszakításának hírére egyenesen Roma városa ellen indúlt, de a mint észrevette, hogy 3 római sereggel kellene megküzdenie, jobbnak látta Campaniába visszavonúlni. A következő 279. évben (mások szerint csak 278-an) Ausculum mellett Apuliában újra megütközött a rómaiakkal, meg is verte őket, de maga is nagy veszteséget szenvedett (Pyrrhusi győzelem). A király győzelmei daczár is rossz helyzetben volt, mert magával hozott derék katonái közül sokan elestek, hazulról új csapatokat nem kaphatott, italiai szövetségeseinek buzgalma pedig nagyon megcsappant; ellenben a rómaiak a hadseregükben támadt réseket sokkal könnyebben pótolhatták. Így álltak a dolgok, midőn a legtekintélyesebb siciliai görög városok arra szólították fel P.-t, hogy segítse meg őket a carthagóiak és tyrannusaik ellen. Ő engedett is fölszólításuknak, s bárhogy esdekeltek a tarentumiak, 278-ban Siciliába hajózott azzal a számítással, hogy Sicilia meghódítása után Italiában is sokkal nagyobb erővel folytathatja majd a háborút. Italiai szövetségeseinek védelmére azonban Tarentumban és Locriban helyőrséget hagyott. A rómaiak hamar belátták, mily nagy veszedelem fenyegeti majd őket, ha P. siciliai tervei sikerülni találnak, s ezért szövetséget kötöttek a carthagóiakkal. A királynak azonban sikerült a carthagói hajóhad ellenére is Siciliában kikötni, hol a görög városok újjongva fogadták, s miután Syracusaet a carthagói ostom alól felszabadította, rövid idő alatt hatalmába kerítette az egész szigetet, kivéve Lilybaeum és Messana városokat, melyek közül amaz megmaradt a carthagóiak, emez a mamertinus rablók birtokában. Plut. Pyrrh. 22. Pol. 3, 25. Just. 18, 2. Dion. Hal. 19, 6. A carthagóiak most békét ajánlottak s Lilybaeum kivételével hajlandók voltak egész Sicilia birtokáról lemondani s hadi kárpótlást is fizetni, P. azonban azt követelte, hogy Lilybaeumról is mondjanak le, mert tudta, hogy a carthagóiak innen kedvező alkalommal hatalmukat újra kiterjeszthetik egész Siciliára. A carthagóiak a király követelését nem teljesítették, mire ő hajóhadat szerelt fel, hogy Lilybaeumot is elfoglalja, s hogy aztán Africában is kikössön s a carthagóiakat így bírja engedékenységre. De a Lilybaeum ellen intézett roham nem sikerült, s a siciliai görögök részben ezért, részben tulságos szigora miatt elfordultak tőle s egy részük a carthagóiakhoz, más részük pedig a mamertinusokhoz pártolt. Plut. Pyrrh. 23. Dion. Hal. 19, 7. P. látta, hogy a talaj itt is kisiklott alóla, s az alatt az ürügy alatt, hogy italiai szövetségeseit, kik ismételten sürgetve hívták vissza, meg kell védenie a mindinkább elhatalmasodó rómaiak ellen, 276-ban hajóra szállt s Italiába evezett. Plut. Pyrrh. 23. Just. 23, 3. Útközben a carthagóiak hajóhadának egy részét megsemmisítették, a mamertinusok is útját állták, de a serege maradványaival mégis sikerült Tarentumba jutnia. Miután itt csapatait kiegészítette, 275-ben Manius Curius Dentatus consult Samniumban Beneventum mellett csatára kényszerítette, mielőtt Lucaniában táborozó consultársával egyesülhetett volna. A rómaiak azonban annyira megverték a királyt, hogy maga is csak nehány lovas kiséretében tudott megmenekűlni. Most már Italiában sem volt maradása, hiába kért segítséget Macedonia s Ázsia királyaitól: mindenütt visszautasították. Elkeseredetten szedte össze serege maradványait (Lucaniába küldött csapatai kikerülték a catastrophát) s 274 elején visszatért Epirusba s Tarentumban csupán helyőrséget hagyott Milo vezérlete alatt, mely csak 272-ben, P. halála után adta át a várost a rómaiaknak. Plut. Pyrrh. 26. Just. 25, 3. Ezután mindinkább kalandossá válik P. élete. Részben bosszúból, részben hogy seregét fentarthassa, részben hogy egy későbbi italiai háborúra segédeszközöket nyerjen, megtámadta Antonius Gonatas macedoniai királyt, Demetrius Poliorcetes fiát, s országa nagy részét elvette tőle (Plut. Pyrrh. 26. Just. 25, 3), de a helyett hogy új birtokait biztosította és rendezte volna, egy előkelő spartai ember, Cleonymus felszólítására 272-ben Sparta ellen indúlt abban a reményben, hogy nemcsak ezt a várost, hanem a Peloponnesust is elfoglalhatja. Plut. Pyrrh. 27. Paus. 1, 13. Sikerült is Spartáig nyomulnia, de minthogy végzetes habozással a meglepett városnak időt engedett arra, hogy védelmi intézkedéseket tehessen, a spartaiak visszaverték. A telet spartai területen akarta tölteni, azonban egy Aristeas nevű argosi főember felszólítására Argos városa ellen indúlt, hogy Aristeas ellenfelét Aristippust, kit Antigonus Gonatas pártolt, elűzze s a várost magának megnyerje. Utközben a spartaiak megtámadták seregét, az ütközetben P. egyik fia Ptolemaeus is elesett, de a király hősies küzdelemmel visszaverte ellenfeleit, megérkezett Argos alá és éjjel behatolt a városba. Azonban ellenfelei, Antigonus Gonatas, kit P. már Argos alatt talált, és a spartaiak megtudták ezt s ugyanazon éjjel szintén benyomúltak a városba. A rá következő reggel P. látva, hogy a meglepetés nem sikerűlt, s egy jóslaton is megijedve ki akart vonúlni, miközben heves utczai harcz keletkezett s P.-nek egy rosszúl értett parancsa következtében seregében szörnyű zavar és tolongás támadt. A király maga is megsebesűlt, s midőn ellenfelét le akarta vágni, ennek az anyja, ki a jelenetet véletlenségből épen az ellenfelek fölött emelkedő háztetőről nézte, kétségbeesésében egy téglát akkora erővel dobott a király fejére, hogy ez súlyosan megsebesülve ájultan bukott le lováról, mire Antigonus katonái megölték 272-ben. Plut. Pyrrh. 31. Paus. 1, 13, 7. Mások szerint egy a falak ellen intézett rohamnál esett el. Holttestét Antigonus nagy pompával égettette meg s fogságba kerűlt fiát Helenust visszaküldte Epirusba (a 685. ábra Pyrrhus királynak egy pénzét mutatja. A didrachmonon Thetis látható vizi lovon; az itt föl nem tüntetett előlapon Achilles-fej). – Pyrrhus igen nagy tehetségű ember volt s a mellett mint fejedelem nyájas, leereszkedő, a sértést könnyen feledő. Katonai képességeit tekintve korának legelső vezére volt, s mint hadtudományi iró is igen kitünt. Plut. Pyrrh. 8. Liv. 35, 14. Cic. fam. 9, 25. Még egészen fiatal ember volt, midőn azt mondta róla Antigonus, Nagy Sándor tapasztalt tábornoka, hogy P.-t, ha öregebb volna, mindenki a legelső hadvezérnek ismerné el. Az ütközet folyamát a legnagyobb hidegvérrel birta intézni s hősiességével, hatalmas személyes beavatkozásával a legnagyobb erőfeszítésre ösztönözte katonáit: epirusi alattvalói a sas (aetoV) nével tisztelték meg. Hogy ilyen kiváló tulajdonságok mellett mégis elbukott, azt részben minden behatásnak könnyen engedő, a képzelő tehetség uralma alatt álló türelmetlen természete, részben államférfiú képességének fogyatékos volta okozta. A meglevővel beérni soha sem tudta, hanem mindig új meg új vállalatokba bocsátkozott, s így a mit megnyert, csakhamar újra elveszítette. Találóan hasonlította össze Antigonus Gonatas az olyan koczkajátékossal, a kinek sok szerencsés dobása van ugyan, de egyiket sem tudja kihasználni. Mint államférfi nem vette kellőleg fontolóra sem a maga sem ellenfelei erejté és helyzetét. Az elfajúlt s a szabadsággal csupán visszaélni tudó görög városokat csak a legnagyobb erélyességgel, kitartással és erélylyel lehetett volna olyan szövetséggé egyesíteni, a milyen P. szeme előtt lebegett, tartósan még akkor is csak úgy, ha a maga országa ennek a szövetségnek erős középpontja lehetett volna. Erre azonban Epirus sem anyagilag sem szellemileg nem volt képes. Épen ezért azok a szövetségek, melyek P. köré csoportosúltak, csakhamar szétmorzsolódtak s P. győzelmet aratott ugyan a rómaiakon, de ennek a népnek szívós kitartásán, hazafias önfeláládozásán s szilárd politikai szervezetén idővel az epirusi sas hősi erejének meg kellett törnie. V. ö. Kissling, König P. in seiner Stellung zu Rom und Karthago, 1884.