Szakál

A görögök ősrégi időtől fogva történetük java részén át szakált viseltek és csak a macedoni korszak idejében állott be némi változás. A legrégibb bizonyítékok a görögök szakálviseletére nézve a Mycenaeben talált és a dór vándorlás előtti korszakból való síri álarczok, melyek közül a legjobban megőrzött félkör alakra növesztett oldal- és állszakált és bajuszt tüntet fel. A homerusi költeményekben is előfordulnak a geneion, geneiaV, uphnh stb. szavak (v. ö. Helbig, Das homerische Epos). Régi képeken is láthatunk simára fésült, szépen a gondozott körszakált. Az arczon növesztett szakál neve pwgwn volt, az ajak fölötti bajuszé mustax (a franczia moustache ebből származik) vagy uporrinion, propwgwnion, az ajak alatt szakál neve pappoV vagy uphnh, az állszakálé geneion és a hegyesen végződő állszakállé sjhnopwgwn volt. Ez utóbbi szó egyik állandó jelzője Hermes istennek, kinek szobrai ékalakú, hegyes szakált mutatnak. A legszebb görög istenszobrok, mint pl. a remek otricolii Zeus is, dús növésű szakált tüntetnek fel. A classikus korban mindig sűrű, leomló szakált találunk, mely néha csak az áll körül van rövidre és kerekre nyírva (v. ö. Sophocles és Aeschines szobrait). Természetesen az egyéni hajlam és a divat is határozott a szakálviseletre nézve. Plato korában már gúnyolták a bölcselkedőket, mert hosszan lecsüngő szakálukat nem nyiratták le (atoma pwgwnoV baJh. Igen érdekes képek láthatók a Visconti-féle Iconogr. 1. kötetében). A spartaiak is jó sokáig szakált viseltek, csak későbbi időben adták ki az ephorusok a rendeletet, hogy a törvény értelmében le kell beretválni a szakált (keiresJai twn mustaka). Nagy Sándor divatba hozta a szakál nyírását és a hagyomány szerint az arbelai csata előtt elrendelte, hogy összes katonái beretválják le szakálukat, mely egy esetleges kéztusa alkalmával csak alkalmatlan lenne. A hellenistikus korszak királyai sem viseltek szakált, sőt az új szokás oly gyorsan terjedt el, hogy minden ellenkező értelmű rendelet hasztalannak bizonyult. Csak a philosophusok közmondásos nagy körszakála maradt meg és (mint későbbi emlékek mutatják) az öreg emberek szakálosan jelentek meg, de a fiatalok mindig szakál és bajusz nélkül. – A rómaiak a régi korban szintén szakált (barba) viseltek. Liv. 5, 41, 9. A Barbatus mint a Horatiusok, Corneliusok, Quinctiusok és Valeriusok, Corneliusok, Quinctiusok és Valeriusok mellékneve fordul elő, a Barbula a 2-ik pún háború előtt az Aemiliusok egyik ágának volt a cognomenje és az Ahenobarbus is szerepel ilyenféle értelemben. Az irodalmi korban a költők és írók az ősökről szólva a barbati vagy intonsi jelzőkkel illetik őket, mely utóbbi a hajzatra is vonatkoztatik. Cic. Mur. 26. Cael. 33. fin. 4, 62. Juv. 4, 103. Tibull. 1, 34. Ov. fasti 2, 30. Hor. od. 2, 15, 11. Állítólag Kr. e. 300-ban jöttek először borbélyok Romába (Varro l. l. 2, 11, 10. Plin. n. h. 7, 211) és ez időtől fogva jött divatba a símára borotvált arcz; legfölebb mély gyász idején hanyagolták el külsejüket és engedték nőni szakálukat (l. Luctus). A római fiatalember, miután 21 éves korában először levétette pelyhedző szakálát (lanugo, depasitio barbae), mindig borotválkozott. A Kr. e. első században a divat újra megváltozik és e korban hiú piperkőczök gondosan megnyirt szakállal jelennek meg. Cicero bene barbati és barbatuli gúnynéven beszél ilyenféle léha dandykről. Cic. Cat. 2, 10. Hadrianus császárról tudjuk, hogy sűrű szakála volt, melylyel állítólag el akarta takarni az arczán vagy nyakán levő anyajegyet vagy sebhelyeket. Nagy Constantinusig azután minden római császár növesztett szakált, de Constantinus maga szakáltalan volt. A Trajanus oszlopon a katonák is mind szakálasak. V. ö. Hermann-Blümmer, Griechische Privataltertümer, 208. Marquardt, Privatleben der Römer, 598. Becker-Göll, Charikles, 3, 295. Gallus, 3, 237. Daremberg et Saglio, Dictionn. 1, 667.