Argonautae

’Argonautai. Így hívják azokat a hősöket, kik Iasonnal, Aeson fiával, Cretheus unokájával, az Argo nevű hajón vagy emberkorral a trójai háború előtt a colchisi Aeába utaztak, hogy visszahozzák annak a kosnak az aranygyapját, melyen Phrixus, Athanas fia, mostoha anyjának, Inónak üldözései elől elmenekült és Colchisban Ares berkében feláldozott (l. Athamas). Colchis királya, Aeetes, ’HlioV fia és Circe testvére, Phrixust vendégszeretőleg fogadta s leányát, Chalciopét hozzáadta feleségűl. – Cretheusnak, a thessaliai Iolcus alapítójanak fia, Pelias (l. Acolus,1), erőszakos módon megfosztotta bátyját, Aesont az uralomtól. Ez még Iason fiának életéért is aggódott, s ezért Chiron, a centaurus gondjaira bizta, ki őt ép oly nevelésben részesítette, mint később Achillest. Pelias aggódó nyugtalanságában jóslatot kért az istentől, vajjon tartós lesz-e uralma, s azt a feleletet kapta, hogy ne bizzék egysarjúú (MonosandaloV) emberben. A mythus folytatása kétféle változatot mutat. Pinduras szerint (Pyth. 4, 78 sk. 159 sk.) Iason húsz éves korában Chirontól megválik, s a jóslatról értesülvén, egy sarúval jő Iolcusba, hol a nép előtt fölfedi kilétét s maga számára kéri az uralmat. Pelias ekkor megigéri, hogy átadja trónját, ha Iolcusba hozza az aranygyapjat és visszavezeti a felvilágra Phrixus lelkét, feloldván így az átkot, mely Athamas óta az Aeolidák családját veri. Apollodorus szerint (1, 9, 16. v. ö. Apollon. Rhod. 1, 5–15) pedig Pelias egy napon Posidonnak áldozott a tengerparton, midőn megpillantja az Iolcusba érkező Iasont, ki az Anaurus medrén átlábolván, egyik sarúját elvesztette a folyóban. Hirtelen megdöbbenti a jóslat emléke, s a fiatal embert azzal a kérdéssel szólítja meg, mit tenne, ha azt jósolták volna neki, hogy rokonai közül fogja valaki megölni. «Elküldeném az aranygyapjuért», felelé Heráról ösztönözve Iason. Pelias ekkor szavánál fogta, s oda igérte királyságát, ha elhozza a gyapjút, Iason most mindenfelé követeket küldött, hogy hősöket gyűjtsön vállalatához és sokan engedtek hívó szózatának. Pindarus csak a legidősebbeket, az istenfiakat sorolja föl, ezek: Heracles, a Discurusok, Euiphemus és Periclymenus, Posidon fiai, Zetes és Calais, Boreais fiai (Boreadae). Pyth. 4, 171–183. De idővel az eredetileg minyai vállalat névsora a különböző görög vidékek hiúsága és becsvágya következtében nagyon felszaporodott. Összesen ötvenen voltak az ötvenevezős hajón, a híresebbek az említetteken kívül: Idas, Lynceus, Peleus, Tydeus, Meleager, Amphiarus, Orpheus, Mopsus és Idmon (a vállalat jóspapjai), sőt a férfiruhába öltözött Atalante is. Iason volt a vezér, Tiphys vagy Erginus a kormányos. E kiváló társak megnyerése után Iason útra készült. Phrixus fia, Argus (l. Argus, 3) készítette Athena istennő útmutatása szerint peliumi fenyőkből a híres Argo (v. ö. argoV = gyors) hajót; ugyan csak az istennő tanította meg, mikép kell az árboczfán felvonni a vitorlát, s a hajó orrához a híres dodonai beszélő tölgyfa egy darabját illesztette. A hősök hajóra szállva, kelet felé vitorláztak; de mielőtt útjok ismeretlen végczéljához értek, sok akadályon és veszedelmes megpróbáltatáson mentek keresztül. Az A. mondája, a mint ránk maradt, nemcsak a görögök (főleg a Minyaiak) első kalandos tengeri útját s a Földközi tenger medenczéjének legtávolibb zugaiban tett fokozatos fölfedezéseket jelzi; az eredeti thessaliai mythushoz csatlakoztak Thracia. a Propontis és Pontus Euxinus különböző mondái, melyeket a költők egygyé olvasztottak. A hajó először Lemnus szigetén állt meg, hol a hősök csak asszonyokat találtak, mert ezek hűtlen férjeiket Thoas király kivételével megölték. Itt a szives fogadtatás következtében két évig maradtak, s a sziget minyai eredetű lakósságát a mythus innen származtatja. Apollod. 1, 9, 17. Apollon. Rhod. 1, 608 sk. Majd a Hellespontuson szétkergetik a tyrrhenus kalózokat, s a Propontisban a dolionoknál kötnek ki Cyzicus szigetén. Barátságos vendéglátás után egy hajóra szállnak, de azt egy éjjeli vihar visszahajtja a partokra. A dolionok kalóz támadást sejtve, rájuk rohannak, s Iason a küzdelemben megöli királyukat. A sziget védőistenének, Rheának haragját csak engesztelő áldozatok és a halottak tiszteletére rendezett versenyjátékok engesztelik ki. Apollon. Rh. 1, 953. 1059 sk. Mysiában Heracles lemaradt az édesvizi nympháktól elragadott Hylas miatt (l. e.); Bithyniában a bebryxek királya, Amycus (l. e., 1) állja egy időre útjukat, a miért Pollux megöli ökölviadalban. Thracia partján, Salmydessusban a szárnyas Boreadák megszabadítják Phineust, a vak jövendőmondót a Harpyiák üldözésétől, s ő megtanítja Iasont, mint juthat colchisba. Így kerülhetik csak ki a Symplegasokat, e mozgó és «összecsapó» sziklákat, melyek gyorsabbak a szélnél s összetörik a közöttük elhaladó hajókat. Az Argo jutott át közöttük először szerencsésen, s azóta mozdulatlanul állanak. Pind. Pyth. IV. 203. A Pontus déli partjainak mentében szivesen fogadja őket Lycus, a mariandynusok királya, habár itt a jós Idmont egy vadkan megöli s Tiphys betegségben meghal, ki után Ancaeus lett a hajó kormányosa. Az amazonok földjét érintve, Aretias szigetére jutnak, honnan elűzik a stymphalusi madarakat (stymphalides, l. Heracles, 2), s beveszik a hajóba Phrixus fiait, kik Görögországba utazva, itt hajótörést szenvedtek. Majd a Phasis torkolatához érnek, s ezen felhajózva végre elérik Aea városát. Iason itt kikövetelte Aeetes királytól az aranygyapjút, s a király odaigérte, ha győztesen kerül ki a következő küzdelmekből: ekébe kellett fognia két érczlábú és tűzet fúvó bikát, Hephaestus ajándékait; föl kellett velük szántani Areas mezejét és ide elvetni sárkányfogakat. Iason bizonyára elvesz, ha Aeetes leánya, Medea, halálosan bele nem szeret, sőt varázsló tudományával nem támogatja. Bűbájos itala Iasont sérthetetlenné teszi, úgy, hogy ez a kitűzött munkákat végrehajtja; s midőn a vetésből óriás katonák kelnek ki, Medea tanácsára követ dob a szörnyű csapat közé, mely rajta viaskodva egy szálig elhull. Aeetes ezután sem akarja kiadni az aranygyapjút, sőt Iason életére tör; az ifjú tehát ismét Medeához fordul. Megigéri, hogy elviszi magával és nejévé teszi. Így azután Medea segítségével megtalálja az aranygyapjút; a kincset őrző sárkányt elaltatja (a 109. á. egy müncheni váza képe után mutatja Iasont, a mint az aranygyapjut őrző sárkányra támad; mögötte áll védője, Medea, kezében a bűvös szereket tartalmazó szekrénykével; a küzdelemnek Iasonra nézve szerencsés kimenetelét sejteti társainak és a szárnyas Boreadáknak nyugodtsága), majd gyorsan elhajózik a zsákmánynyal és Medeával, ki úgy lassította Aeetes üldözését, hogy magával vitt öcscsének, Apsyrtusnak testét darabonként vetette a tengerbe. Az Argonauták visszatérése is tele van kalandokkal, melyek az idő folyamán nagyon fölszaporodtak. A legrégibb mondák egyike szerint a Phaison át az Oceanusba és Libyáig hajóztak, innen a hajót 12 napon át vitték a szárazon a Tritonis taváig, s a Földközi tengert átszelve kerültek haza. Egy másik hagyomány szerint az Isteren át az Adria tengerig jutottak, s már Corcyra szigetét is szerencsésen elérték, midőn rettenetes vihar támadt, s a hajó orrára erősített dodonai tölgydarab megjósolta, hogy elpusztulnak, ha Circe nem tisztítja meg őket Apsyrtus megölésétől. Fölhajóznak tehát az Eridanuson, s a Rhodanuson át a Tyrrhenus tengerbe Circe szigetéhez érnek. Itt a bűvésznő nem ismeri fel őket és feloldja bűnük alól. A sirenek szigete mellett elhajózva, Orpheus dalai óvják meg őket csábításaiktól; az istenek segítségével átjutnak a Scylla és Charybdis között; majd a phaeaxok szigetéhez érnek, hol Iason nőül veszi Medeát s így semmivé teszi Alcinous itéletét, mely szerint a hajadon Medeát vissza kell adni colchisi üldözőinek. Már a Peloponnesust is megpillantják a tengeren, midőn egy vihar a libyai Syrtesekhez sodorja őket; innen isteni segítséggel a Triton taváig viszik a hajót, s Triton kalauzolása mellett a Földközi tengerbe jutván, Creta szigetén át haza kerülnek Iolcusba. Iason a hajót Posidonnak ajánlotta föl s az aranygyapjút Peliasnak adta. Ez azonban nem hitte, hogy az Argonauták haza kerülnek, s távollétük alatt két gonoszságot követett el: Aesont bikavér ivásának kényszerével megölte, Iason öcscsét, Promachust, pedig megfojtotta, kinek anyja kétségbeesésében öngyilkos lett. Iason biztatására Medea bosszút állt érettük. Pelias leányai előtt levágott egy vén kecskét, s húsát megfőzvén, az állatot ismét életre keltette és varázsigéjével fiatallá tette; buzdítására azután a leányok Peliast levágták, hogy varázslatával ifjúvá tegyék; de a varázsigét Medea nem közölte velük. Pelias fia, Acastus, ekkor Iasont és Medeát elkergeti, kik Corinthusba vándorolnak, hol Creon király szivesen látja őket. De Iason nemsokára hűtlen lett Medeához s Creon lányát, Creusát vagy Glaucét akarta nőül venni. Medea őrjöngésében szörnyű bosszút áll: Glaucének olyan ruhát ajándékoz, melynek mérgétől teste megég, majd Iason szemeláttára megöli két fiát, Mermerust és Pherest, s egy HlioV által küldött sárkányfogaton Athenaebe repűl (110. á., a Louvreban levő sarcophagus után; baloldalt Medea gyermekei fölajánlják Creusának végzetes nászajándékaikat. Iason kéri Creusát, hogy fogadja szivesen a kicsinyeket, mellette Hymenaeus-Thanatus áll ifju képében, aztán Creusa dajkája; a középső jelenet Creusát mutatja iszonyú fájdalmában, a mint a mérges ruhától megég, mit öreg atyja tehetetlen kétségbeeséssel néz; jobboldalt Medea áll, a mint gyermekeit készül megölni s aztán ugyancsak Medea, a mint a sárkányfogatra száll; 111. á. Medea gyermekeivel, Aquincumi szobormű), hol Aegeus veszi nőül (további sorsára vonatkozólag l. Theseus). Iason sokáig bolyongott városról-városra, egyszer az Isthmuson az Argo hajón elaludva, ennek roskatag gerendái összeestek és agyonüttöték. A mythus nagyon régi keletű, s már Homerus is úgy említi, hogy sokan megénekelték (pasi melousa Od. 12, 70). Az Ulixes kalandjairól szóló dalokra kétségtelen hatással volt, s Hesiodus is megemlíti alkalom adtán Iasont (theog. 992). A mythus legrégibb fönmaradt feldolgozását Pindarus IV. pythiai ódájában olvassuk; mint epost Apollonius Rhodius (l. e.) dolgozta fel, s a Kir. u. IV. században Pseudo-Orpheus. Apollonius nyomán latinul megénekelte a mythust Valerius Flaccus. V. ö. Apollod. 1, 9, 16. Ovid. Met. 7, 1 sk. – Irodalom: Vater: Der Arognautenzug (1845). Stender: De Argoanutarum ad Colchos usque expeditinoe fabulae historia critica (Kiel, 1874). O. Müller: Orchomenos u. die Minyer 156 sk. Grote: History of Greece I. 6. fej. M. Schwatz: Ursprung der Mythologie 219 sk. Gerhard: Griech. Mythologie 681. § (közli az Arognauták névsorát). Decharme: Mythologie de la Grčce antique 606 swk. Roscher: Lexicon de rgr. u. röm. Myth. I. 503 sk.