| Természettan | T | Termilae |
scientiae naturales, Jewria jusikh, jusika. A természetvizsgálásnak kezdete az ősidők homályában tűnik el, mert az ember élete fenntartásának érdekében már szellemi fejlődése legkezdetlegesebb szakában is kénytelen volt érdeklődni a körülötte levő élő lények és szervetlen testek, valamint a természetben előforduló különböző jelenségek iránt. Nemzedékről nemzedékre szaporodtak a nyers empirikus ismeretek és a kultura fejlődésével az ember már nem elégedett meg a természeti jelenségek egyszerű szemlélésével, hanem öntudatosan kezdte azokat megfigyelni, hogy a közöttük levő kapcsolatot és a lefolyásukat szabályozó törvényeket kiderítse. A t. az általános művelődésnek gyümölcsei, viszont a t. fejlődése szolgáltatta a leghathatósabb segédeszközöket a művelődés előhaladására és elterjesztésére. A modern t., a melyeknek hatalmas föllendülése úrrá tette az emberiséget a természet erői meg kincsei fölött, az ókori hellenek munkásságában gyökeredzenek. Kétségtelen ugyan, hogy ezek sok tapasztalati ismeretet a régi keleti kulturnépektől vettek át, de míg a keleti népek a természeti tünemények magyarázatát mystikus erőkben, túlvilági hatalmakban keresték: a görög természetvizsgálók voltak az elsők, kik a természeti törvényeket elfogulatlanul és rendszeresen kezdték kutatni. Nagy népszerűségre azonban a természettudományok az ókori görögöknél sem tettek szert; az emberek általában inkább érdeklődtek a hihetetlen, a csodás dolgok iránt, és minthogy mindig akadtak ravasz emberek, a kik a nép hiszékenységét ki zsákmányolni törekedtek, ennélfogva az áltudományok, mint a magia, kabbala, astrologia és későbben az alchimia, mint minden ókori népnél, úgy a görögök körében is nagy tekintélynek örvendtek. Igaz, hogy a helleneknél a t. nem érték el a fejlődésnek oly magas fokát mint más tudományágak és a szépművészetek, de figyelembe kell venni, hogy az ókori természettudósok még nem rendelkeztek a természetvizsgálás modern műszereivel, milyenek a górcső és a különböző pontos mérőeszközök, hanem észleléseiknél kizárólag érzékszerveikre voltak utalva, a melyeknek gyarlósága szűk határokat szabott a természet megfigyelésének. Bizonyos az is, hogy a hellenek speculativ irányzata, mely a tisztán szellemi tevékenységet sokkal többre becsülte mint az anyagi dolgokkal való foglalkozást, valamint az a felfogásuk, hogy az ipari munka szabad férfiúhoz nem méltó, nem kedveztek a t. fejlődésének. A görög természettudósok mindazonáltal számos helyes megfigyelést tettek, de még nem értették meg, hogy a természeti törvények felismeréséhez csupán inductio útján lehet eljutni, hanem kevés megfigyelés alapján mindjárt a legnehezebb problemákat vélték megoldhatni, és mint Bacon mondta, az érzéki benyomásból és egyes észleletből kiindulva azonnal a legáltalánosabb tételekig repültek. A t. rohamos fejlődése csak akkor kezdődhetett, midőn a természettudományi munkásság kisérleti alapra helyezkedett. A természet egyszerű megfigyelésénél ugyanis a tünemények csak abban az alakban észlelhetők, a hogyan a természetben véletlenül lefolynak, a kisérleti eljárásnál ellenben kérdéseket intézhetünk a természethez és ezeket tetszésünk szerint megismételhetjük vagy módosíthatjuk, míg végre kielégítő feleletet nyerünk. A görög természetbölcselők a mindenség felőli nézeteiket a természetnek naiv és kellő birálat nélküli szemlélése alapján könnyen áttekinthető általános tételekbe igyekeztek foglalni és csak Aristoteles kezdte meg az egyes tudományágak elkülönítését és rendszerbe foglalását. Athenae után az aegyptusi Alexandria lett a görög természettudományi munkásság központjává, későbben pedig Roma, majd Byzantium váltak nevezetes tudományos góczpontokká. A rómaiak iparkodtak ugyan a görög természettudományi munkásság eredményeit gyakorlati czélokra lehetőleg kihasználni, de ők maguk a természettudományokat nem vitték előbbre. Az alexandriai iskola második virágzásával a t. ókori fejlődése befejeződött. A népvándorlással járó nagy politikai átalakulások és még sokkal inkább a kereszténység fanatikus terjesztése következtében a művelődés minden terén nagymérvű és gyors hanyatlás állott be. A vallási rajongással eltelt papok szenvedélyes tűzzel irtották az ókori iratokat, egyrészt hogy így megsemmisítsék a pogány kultura emlékeit, másrészt pedig azért, mert az emberi életet csak a túlvilági lét előkészítő szakának tekintvén, nem tartották méltónak és érdemesnek reális tudományokkal foglalkozni. Midőn 529-ben Justinianus keletrómai császár az athenaei academiát feloszlatta és midőn 641-ben az arabok az alexandriai könyvtárt elpusztították, az ókori classikus művelődés utolsó támaszait is elvesztette. Az emberiség szerencséjére az arabok megbecsülték s classikus görög természettudományi munkákat, melyeknek nagy részét arab nyelvre is lefordították és ekként az ókor szellemi kincseit az enyészettől megmentették. Ennek köszönhető, hogy a görögök genialitása által élesztett világító tűz nem aludt ki teljesen, hanem a középkor vége felé ujból lángra lobbanva ismét megvilágosította Nyugat-Európában az elméket. Tagadhatatlan, hogy a modern természetvizsgálat az ókorból fennmaradt görög művek tanulmányozása keltette életre. – Irodalom: Biese, Naturgefühl bei den Griechen. Kiel, 1880. Biese, Naturgefühl bei den Römern, Kiel, 1882. Bergel, Naturwissenschaftl. Kenntnisse der Talmudisten, Leipzig, 1881. Günther, Gesch. d. antiken Naturwissenschaft, Nördlingen, 1888 (a Handb. der class. Altertumswiss.-ban). Dannemann, Grundriss einer Gesch. d. Naturwiss., Leipzig, 1896–98. Cuvier, Histoire des sciences naturelles, Paris 1841–45. Marie, Histoire das sciences mathématiques et physiques, Paris, 1883–88. Whewel, History of the inductiv sciences, London, 1837–38 (e mű német fordítását Littrow adta ki Stuttgartban, 1840–41-ben). – I. Természettan, physika. A görögöknél a ph. kezdetben a természetbölcseletnek volt része, csak Aristoteles különítette el a metephysikától. A hellén természetbölcselők sokat foglalkoztak a világot alkotó ősanyag természetével. Thales véleménye szerint ez az ősanyag a víz, Anaximenes szerint a levegő, Heraclitus szerint a tűz. Empedocles ellenben azt tanította, hogy a világot nem egy, hanem négy őselem (rizwmata) alkotja, u. m. a föld, víz, levegő és tűz. Aristoteles ezek mellett még egy ötödik elemet (quinta essentia, ousia) vett föl; ez az aether (aiJhr), mely szerinte az égi testeket alkotja. Leucippus és Democritus megteremtették a parányelméletet, melyet Epicurus és Lucretius is hirdettek, de Democritus mechanikai világnézetével szemben Aristoteles nyomán a legujabb korig a telelogikus világnézlet uralkodott. Az ókorban már a ph. összes ágai, melyeket a modern felosztás megkülönböztet, művelőkre találtak. – a) Erőműtan, mechanika. Az őskori népek által még a történelem előtti korszakban emelt nagyszerű műemlékek maradványai, valamint az ókori írók közlései kétségtelenné teszik, hogy számos mechanikai segédeszköz és gyakorlati mechanikai ismeret még az őskorba nyúlik vissza. A mérleget már az Ótestamentum is említi. Archytas a Kr. e. 4-ik században két egyszerű gépet talált fel, u. m. a hengert és csavart, továbbá a hagyomány szerint automatákat, így egy repülni tudó galambot készített. Aristoteles, ki Plinius szerint az ő korszaka tudományosságának megtestesítője (n. h. 8, 17), volt az első, a ki mechanikai kérdéseket beható tudományos vizsgálat tárgyaivá tett; physikai főművei a nyolcz könyvből álló jusikh akroasiV és a mhcanika problhmata. Aristoteles ismerte a tehetetlenség törvényét a nyugvó testekre nézve, továbbá az erők egyenközényét abban a specialis esetben, midőn a ható erők derékszöget képeznek egymással. Az esésről csak azt tudta, hogy gyorsuló mozgás, de azt hitte, hogy a nehezebb testek esése gyorsabb mint a könnyebbeké. Későbben Epicurus és Lucretius hangoztatták, hogy az esésnél a különböző sebességet csak a levegő ellenállása okozza. Az elméleti mechanika legkiválóbb képviselője az ókorban Archimedes volt. Ő állapította meg azt a fontos physikai törvényt, hogy egyenlőtlen karú emeltyűn akkor van egyensúly, ha a ható erők fordított arányban vannak az emeltyűkarok hosszával. Belátta, hogy a törvény felhasználásával a legnagyobb terheket is mozgásba lehet hozni és ezért tette azt a sokszor idézett kijelentést: «adjatok nekem egy szilárd pontot, a hol megálljak, és én kimozdítom a földet sarkaiból». Ő határozta meg először a hydrostatikai nyomás fogalmát és kimondotta, hogy folyadékban a nyomás minden irányban egyformán terjed. Ő formulázta a róla elnevezett alaptörvényt, mely szerint minden test folyadékba mártva annyit veszít a súlyából, a mennyit az általa kiszorított folyadékmennyiség nyom. E törvény alapján a fajsúly fogalma és meghatározása is ismeretessé vált és így volt képes megállapítani, hogy a II. Hiero király által megrendelt aranyból mennyit cserélt ki az ötvös ezüsttel. Vitruvius, de architectura 9, prooem. 9–12. Az ókori írók szerint negyven mechanikai gépet talált fel, a melyek közül kiemelendők a végtelen csavar, a csigasor (mhcanhma poluspaston) és az aërometer (sűrűségmérő). Jeles mechanikusok voltak még az alexandriai Ctesibius és tanítványai Hero, Ctesibius találta fel a nyomó fecskendőt (Vitruv. 10, 7), melyet tüzi fecskendőként is alkalmaztak; a legrégibb időben vízemelésre egy emeltyűre függesztett vedret, vagyis a mai gémes kutat használták, ezt követte egy folytonos mozgásban tartott, lánczra fűzött csebrekből álló vízemelőkészülék, melynek lánczát emberi vagy állati erő mozgatta. Ctesibius találta fel a vizi orgonát és ő készített legelőször oly vízórát (kleyudra), a melynél a fogaskerekek alkalmaztattak. Hero számos elmés hadigépet construált; híresek voltak automatái és szökőkútjai is. Ő találta fel a pipettát (borszívó, lopó), és ő volt a legelső, a ki hajtóerőként a hevített levegő és a vízgőz feszítő erejét használta fel, még pedig az általa feltalált aeolopilusban (ailopiloV = gyors lapda). Helyesen értelmezte a köpölyök (sukia v. wa iatrika) hatásmódját. Anthemius, ki Justinianus császár idejében a 6-dik században, Kr. u. Byzantiumban a híres Zsófia-templomot építette, már tervszerűen használta a vízgőz feszerejét munka végzésére, a mennyiben háza pinczéjében kazánt állított fel és onnan a vízgőzt csöveken át vezette egy ellenséges szomszédja házának falához és ily módon ezt a házat annyira megremegtette, hogy szomszédja azt hitte, hogy földrengés történt; ily módon kellemetlen szomszédját házának elhagyására bírta. A rómaiaknál a mechanika terén leginkább Vitruvius építész vált ki, kinek az ókori physika történetére vonatkozó ismeretünk nagy részét köszönhetjük. De architectura libri decem cz. művében gyakorlati szempontból tárgyalta korának mechanikai és physikai ismereteit; az első hét könyv a tulajdonképeni építészettel foglalkozik, a 8-ik a vízről és vízművekről szól, a 9-ik az időszámításról, a 10-ik különböző gépekről. Vitruvius a vizimalmot is leírta, amely már régebben ismeretes volt, de csak a 4-dik században Kr. u. vált általában használttá. A Kr. u. 2-ik században Sextus Julius Frontinus mint a római vízvezetékek felügyelője számos vízmérést eszközölt és de aquaeductibus urbis Romae cz. művében azt a fontos észleletet közölte, hogy a valamely edényből meghatározott idő alatt kiáramló folyadék mennyisége nem csupán a kiáramlási nyílás nagyságától, hanem az edényben levő vízoszlop magasságától is függ. – b) Hangtan, acustika. A keleti culturnépek már ősidők óta művelték a zenét. A görögök, a kiknek legrégibb mythusaiban is már említtetik a lant és ének, megkülönböztették a zörejt (yojoV) a hangtól (jJoggoV). A tudományos hangtant Pythagoras alapította meg. Az általa feltalált monochordonon, mely a legrégibb készülék természeti törvények kisérleti megállapítására, tanulmányozta a húr hossza, feszültsége, vastagsága és a hang magassága közti viszonyt. Kisérletei segélyével megállapította, hogy az emberi fülben kellemes hatást keltő hangoknál a húrok hossza közti viszony egyszerű, rationalis számarányoknak felel meg; tanítványai ugyanezt a törvényt a sípokra nézve is kimutatták. Mint Nicomachus közli, a görögök lantján kezdetben négy húr volt, ezekhez későbben még hármat alkalmaztak, és Pythagoras a lant húrjainak számát nyolczra egészítette ki. Aristoteles felismerte, hogy a hang a hangot adó testek rezgéséből származik, melyet a levegő a fülhöz vezet; helyesen észlelte, hogy a hang éjjel és téli időben jobban és nagyobb távolságra terjed, mint nappal és nyáron. Vitruvius a kellő szabatossággal kimondta, hogy a hang gömbalakú léghullámokban terjed és helyes nézeteket közölt a színházak acustikájáról (de archit. 5, 3 skk.); jól ismerte már a hanglétrák tanát, a melyet e Kr. u. 6-dik században Boëthius még jobban kifejtett. – c) Hőtan tudományos értelemben az ókorban egyáltalában nem fejlődhetett, mert a hő fogalmával sem voltak tisztában; a meleget és hideget két ellentétes tulajdonságnak tartották és a hőtüneményeket az őselemeknek egymásra gyakorolt hatásából akarták megmagyarázni. A tüzet Heraclitus a világot alkotó ősanyagnak tartotta, Democritus pedig gömbölyű és mozgékony atomokból álló anyagnak mondotta, Aristoteles meg a testek olyan rejtett tulajdonságának vélte, mely a hasonló elemeket egyesíteni, a különbözőket pedig szétválasztani képes. Gyakori tapasztalás alapján az ókorban számos hőtani tünemény volt ismeretes, így a testek kiterjedése a hő behatása folytán, továbbá a fagyás, az olvadás, a párolgás, a forrás, azután az izzás, az égés, meg a dörzsölés és a napsugarak összegyűjtése útján való hőfejlesztés, sőt azt is tudták, hogy a hő munka végzésére meg hangok előidézésére is képes, és a tüzet az iparban mint hatalmas segédeszközt használták különböző anyagok megmunkálásánál. – d) Fénytan, optika. A physikának ezt az ágát művelték legbehatóbban az ókori görögök, de a fénytől és a látásról nagyon téves elméleteket construáltak. A leginkább elterjedt nézet az volt, hogy a szemből áramlanak ki látó sugarak, melyek a tárgyakat mintegy megtapogatják. Empedocles és Plato szerint úgy a szemből mint a látott tárgyakból indulnak ki sugarak, melyeknek egyesülése eredményezi a látást. Mai felfogásunkhoz legközelebb állott Aristoteles, ki azt mondotta, hogy ha a szemből kiáramló sugarak okoznák a látást, az ember a sötétben is látna; az ő nézete szerint valamely anyag közvetíti a látást, miként a levegő a hangot, és teljesen üres térben a látás nem lenne lehetséges. Az ókori fényelméletekre vonatkozólag legfontosabb kútfőink: Plutarchus (de placit. philosoph.), Stobaeus (eclogae phys.) és Nemesius (de nat. hom.). Tükröket már az Ótestamentum (Mózes 5. k.) említ, és ilyeneket aegyptusi múmia-sírokban is találtak; a nyugvó víz felszíne által alkotott természetes tükör már az ősembereknek is föltűnhetett. Kezdetben a tükrök csiszolt fémből, rézből, bornzból és főként ezüstből készültek (Vitruv. de archit. 7, 3. Plin. n. h. 33, 45), későbben üvegből is, de az üvegtükör hátsó felületének bevonása, mint az jelenleg ónfoncsorral történik, az ókorban ismeretlen volt. A síktükrökön kívül domború és homorú tükröket is készítettek; ismerték ezeknek torzító hatását és az utóbbiakat mint gyujtó tükröket már igen régen alkalmazták, így pl. a Vesta szűzek, ha az általuk élesztett örök tűz véletlenül kialudt, ezt homorú tükrök segélyével gyujtották meg újra. Aristophanes nejelai cz. vígjátékában is említik a gyújtótükröt. A byzantiumi írók nyomán általánosan elterjedt az a monda, hogy Archimedes a Syracusaet ostromló római hajóhadat gyujtótükrökkel lángba borította és elpusztította. Seneca a quaestionum naturalium libri septem cz. művében fölemlíti, hogy egy vízzel telt üvegpalaczk nagyító hatással bír és hogy egy szögletes üvegdarab a szivárvány színeit hozza létre, de ő nem látta be ezen helyes észleleteinek nagy fontosságát, hanem ebből csak az ember érzékszerveinek gyarló és csalékony voltára következtetett. A szivárványban a hellenek csak négy színt különböztettek meg; Aristoteles nyomán az a téves tan volt elterjedve, hogy két alapszín van, t. i. a fehér és a fekete, és ezeknek különböző arányokban való elegyítése eredményezi a többi színt. Az első, a ki rendszeresen tárgyalta a fény terjedésének és visszaverődésének tanát (optika és catoptika), Euclides volt. Az általa megállapított lényeges tételek a következők: a fénysugarak (ezekről tévesen ő is azt hitte, hogy a szemből indulnak ki) ugyanazon közegben egyenes irányban terjednek; különböző tárgyak egyenlő látószögben nézve egyenlő nagyságúaknak tűnnek fel; a tükrözésnél a fény beesési szöge egyenlő a visszaverődési szöggel. Ezen törvényekhez Hero még azt fűzte, hogy a visszaverődő fény mindig a legrövidebb úton halad a szembe. Az antik fénytan legkiválóbb képviselője Claudius Ptolemaus volt. Ő a fényvisszaverődésen (reflexio) kívül a fénytöréssel (refractio) is behatóan foglalkozott (dioptrika). Kisérleti úton megállapította a fénytörés szögét különböző közegekre nézve, így a levegő és vízre, a levegő és üvegre, az üveg és vízre nézve. Kisérletei alapján kimondotta, hogy ha a fénysugár más közegbe hatol, ennek felszínén eredeti irányától eltéríttetik vagyis megtörik, még pedig sűrűbb közegben a merőleges irány felé, ritkább közegben pedig ellenkezőleg a merőlegestől el. Többet nem is tudtak a refractióról a 16-dik századig, midőn Snellius pontosan megállapította a fénytörés törvényét. – e) Magnesség és elektromosság. A természetes mágnesvaskő már az ókorban ismeretes volt. Plinius (n. h. 36, 25) közli azt a regét, mely szerint Magnes nevű pásztor, midőn Ida hegyén nyáját legeltette, fedezte föl a mágnesérczet oly módon, hogy botjának vasból készült vége és a sarúiban levő vasszögek a mágneshez hozzátapadtak; ezen fölfedezőjétől nyerte a természetes mágnes a nevét (magnhV liJoV, v. magnhthV). Plato az Ion cz.dialogusában heracleai kőnek nevezi, Sophoclesnél lydiai kő név alatt fordul elő, egy másik gyakran használt elnevezése sidhritiV (vashoz hasonló ércz) volt, Plinius szerint a római nép ferrum vivumnak nevezte. Az ókorban a természetes mágnesnek csakis vonzó és taszító hatása volt ismeretes; a mesterséges mágnest egyáltalában nem ismerték, szintúgy mit sem tudtak a föld magnességéről és ennek a mágnesre gyakorolt irányító hatásáról, de a chinaiak állítólag már a 2-ik században Kr. u. használták az iránytűt. Az ókorban a mágneskőnek különös bűvös erőt és magikus hatást tulajdonítottak és azt porrá zúzva belsőleg mint gyógyszert is alkalmazták. Dioscor. 5, 148. Democritus és Lucretius a magnességet a magnesércz elemi részecskéinek gyors kiáramlásából igyekeztek megmagyarázni; a kiáramló részecskék kiszorítják a környező levegőt és ennek helyébe a vasnak rokon részecskéi tódulnak (de rerum nat. 6, 1000–1019). Thales volt az első, a ki arra figyelmeztetett, hogy a borostyánkő (ez nem más mint őskori fenyőfák ásatag gyantája, mely a földbe kerülvén, ott lassanként megkövesedett) megdörzsöltetvén, apró és könnyű tárgyakat magához vonz. A borostyánkő nevétől (hlektron) nyerte ez a rejtélyes erő az elektromosság elnevezést. Plinius a naturalis historiában (37, 11–13) részletesen leírja a borostyánkő (succinum) tulajdonságait. A légköri villamosság tüneteit is ismerték az ókorban, de ezeknek összefüggését a megdörzsölt borostyánkövön észlelhető tüneménynyel és a mágnességgel nem sejtették. – Irodalom: Czógler, A phys. története életrajzokban, Budapest, 1882. Poggendorf, Gesch. d. Physik, Leipzig, 1879. Rosenberger, Gesch. d. Phys. Braunschweig, 1882–90. Heller, Gesch. d. Phys. Stuttgart, 1882–84. Hoefer, Histoire de la physique et de la chimie, Paris, 1872. Priestley-Klügel, Gesch. u. gegenwärtiger Zustand d. Optik, Leipzig, 1775–76. Wilde, Optik der Griechen, Berlin, 1832. Magnus, Die geschichtl. Entwicklung des Farbensinnes, Leipzig, 1877. Palm, Das Magnet im Alterthum, Stuttgart, 1867. Urbanitzky, Electircität und Magnetismus im Alterthum,Wien, Pest und Leipzig, 1867. – II. Vegytan, chemia, chmeia. Egyes vegytani ismeretek eredete még az őskorba nyúlik ugyan vissza, de a vegytan csak a legujabb időben fejlődött tudománynyá; az ókorban az empirikus úton szerzett chemiai tapasztalatok között fennálló összefüggést nem sejtették, nem is kutatták, magának a vegytannak még a fogalma is ismeretlen volt. A chmeia szó Plutarchus szerint (de Iside et Osir. 33) aegyptusi eredetű; chemia aegyptusi nyelven feketét jelentett. Ezzel a szóval jelölték azután a Nilus völgyének fekete talaja miatt Aegyptust, majd pedig átvitték ezt az elnevezést a rejtélyes, titkos tudományokra, melyek közé a vegyészet is tartozott és melyeket a német nyelv hasonló metaphorával most is Schwarzkunst névvel jelöl. Már a történelem előtti időben, a réz-, bronz- és vaskorszakban ismeretesek voltak egyes fémek és ezekből ötvényeket is készítettek (az ókori népek bányászati és kohászati ismereteit l. ásványtan a.). Ugyancsak már a történelem előtti időben a neolith korban találták fel az agyagedények készítését, sőt a chinaiak már porcellánt is gyártottak az ókorban. A keleti culturnépek a történelmi idők kezdetén már értettek az üvegkészítéshez (ez Plinius szerint phoeniciai találmány, n. h. 36, 65. és 66), az agyagedények és kelmék megfestéséhez, és ezeket az ismereteket a hellenek is elsajátították, főként a phoeniciaiak közvetítésével. Az ókori népek a szövetek festésénél valamint a polychrom diszítések és falfestmények készítésénél számos vegyi segédeszközt alkalmaztak. Használták a biborfestéket, növényi festékek közül főként az indigót és a dió nedvét, ásványi festékek közül pedig a czinóbert, miniumot (vörös ólomoxyd) és cerussát (ólomfehér). Különböző páczoló szereket is használtak a festésnél, nevezetesen a réz- és vasgáliczot és timsót (alumen, stupthria; stojein eria = gyapjút páczolni), és azt is tudták, hogy alkalikus anyagok a vörös festőanyagoknak szép ibolyaszínezetet adnak; e czélból többnyire rothadó vizeletet alkalmaztak. A gyógyszerészeti chemia némely elemeit is ismerték, így pl. az ólomtapasz készítését. A konyhasót a rothadást meggátoló hatása miatt már ősidők óta használták a hús conserválására, és a holttestek bebalzsamozásánál más antiseptikus hatású szereket is alkalmaztak. Az Otestamentum az olajat is említi. A görögök a zsíros olajok közül a táblaolajon kívül a sesam-, lenmag-, mandula-, dió- és ricinusolajat ismerték; az olajat vagy sajtolás vagy vízzel való kifőzés útján nyerték. Herodotus és Hippocrates a vajat is említik még pedig mint scythiai találmányt. Ezenkívül számos gyantát és illó olajat ismertek, melyek főként vallásos szertartásoknál füstölő szerek gyanánt, másrészt pedig gyógyszerekként használtak. Savak közül csak az eczetet ismerték, innen van, hogy az eczet nevét a savanyú szóból képezték (oxuV = savanyú, oxoV = eczet; acidus és acetum). Alkalikus anyagok közül a fahamúból készülő lúgot (konia, lix = hamú és lúg) és a rothadó vizelet lúgos hatását ismerték. Az ókori görögök vegyészeti ismereteit Dioscurides a peri ulhV iatrikhV cz. művének ötödik könyvében foglalta össze a Kr. utáni első században. Leírta a lepárolást (destillatio) és a szállasztást v. föllengítést (sublimatio); e műveletekben retortát és lombikot (ambix) alkalmazott, az ambix szóból lett az arab alambik és a magyar lombik szó. Destillálás útján állította elő (5, 110) a higanyt (udrarguroV, hydrargyrus, argentum vivum) a czinnóberből (kinnabari, cinnabaris). Leírta a timsót, a mészkő égetését (asbestoV) és oltását, valamint a mészvíz készítését, a gipszet (guyoV), a szódát (anJoV aloV, flos salis, melyet a főként Aegyptusban és Indiában ismert nátrontavak vizéből állítottak elő), a hamúzsírt (ajroV nitrou, spuma salis), melyet rőzsék hamvából (tejra clhmatinh, cinis sarmentitius) nyertek. A fémek és vegyületeik közül tárgyalta a horganyérczet (kadmeia, cadmia, maga a horganyfém az ókorban ismeretlen volt), azután a horganyéleget (pomjolux, flores zinci) a vörösrézt (calkoV, a sárgaréz neve oreicalkoV volt), a rézrozsdát (vagyis eczetsavas rezet, Grünspan, ioV xustoV, aerugo rasilis), a vasrozsdát (ioV sidhrou, rubigo ferri), az ólmot (molubdoV kekaumenoV, plumbum nigrum v. ustrum) és vegyületei közül az ólomfénylét (ez nem más mint ólomkéneg, PbS, molubdaina), az óloméleget (PbO liJarguroV; a vörös óloméleget vagyis a miniumot, Pb3O4, sundux, az ókori írók gyakran összetéveszteték a szintén vörös színű czinnóberrel), az ólomfehért vagyis szénsavas ólmot (yimiJion, cerussa), a réz- és vasgáliczot (calkanJon, atramentum sutorium) és az antimont (stimmi v. stibi, stibium), melyet már az Ótestamentum is említ cosmetikai szerként, a nők ugyanis ősidők óta használták szemöldök festésére, ezért Dioscurides közlése szerint platuojJalmon-nak is nevezték. Dioscurides két arzéntartalmú ásványt írt le, az egyik (sandarach, sandaracha) valószínűleg azonos a realgarral (As S2), a másik (arsenicon) pedig az auripigment (As2S3) lehetett; ezekből hevítés útján nyerték az arzént. A kénnek (Jeion, sulfur) két faját írta le, ú. m. a termésként (J. apuron) és a kéntartalmú érczekből szállasztás útján nyert ként (J. pepurwmenon). Leírta továbbá a vörös színe miatt vérkőnek nevezett vasérczet (aimatithV, haematit), azután purithV néven a régiek tűzkövét (jelenleg pyrit alatt a vaskéneget, FeSz, értjük), továbbá leírta a mágnest (mognhthV liJoV), a gagas követ és a tajtkövet (kisshriV, pumex). A nevezetesebb organikus vegyületek, melyeket Dioscurides ismert, a csersav, illetőleg a gubacsok (khkiV, galla, 1, 47, melyeknek a csersav által okozott adstringens hatását jól ismerte), búzakeményítő (amulon, amylum; 2, 123), és a czukor (meli sakcaron, mel saccharum; 2, 104); a czukorról azt mondja, hogy Indiában és Arabiában a nádban találtatik, szilárddá vált méz és külsőleg a konyhasóhoz hasonlít. Az alkoholt magát nem ismerték, de a szeszes italok számos faját az ókorban nagy mennyiségben fogyasztották. A latin írók közül Cato a de re rusticában helyes nézeteket közölt a fémek megrozsdásodásáról a levegő behatása alatt, továbbá a konyhasó előállításáról a tenger és sós források vizéből. Plinius főleg Dioscurides nyomán tárgyalta korának vegyészeti ismereteit, de hivatkozik még Iollas és Nymphodorusnak jelenleg ismeretlen műveire az érczek feldolgozásáról (n. h. 34, 22). Plinius a rézedények ónozását leírta (34, 48), sőt már a szappant is fölemlíti, a melyről azt mondja, hogy a galliaiak találták fel és a germánok két faját készítik, ú. m. a kemény és a puha szappant (n. h. 28, 51); szerinte a legjobb szappan a cserfa hamújából és kecskefaggyúból készül és főként cosmetikai meg gyógyító szerek készítésére használható, milyeneket a seplasiarii, pigmentarii és medicamentarii árulnak. A szappant Aretaeus és Galenus sapwn néven már mint tisztító szert említik. Az ókor későbbi századaiban és az egész középkoron át nagyon sokan foglalkoztak vegyészeti munkálatokkal, de nem a testek összetételének tudományos vizsgálása kedvéért, hanem abból a téves hitből indulva ki, hogy mesterséges úton a fémeket meg lehet nemesíteni és aranynyá vagy ezüstté átalakítani; ezt a tudományt az arabok alchimiának nevezték el, a görög írók szent és isteni tudomány jelzővel (iera, Jeia kai iera, megalh kai iera v. agia tecnh) emlegetik. Az alchimia uralma a 16-dik századig tartott, a midőn Paracelsus az istrochemiát alapította meg, melynek czéljáúl az életelixirium fölfedezését tekintették. Az alchimia csirái már a görög természetbölcselők tanaiban föllelhetők. Plinius elmondja, hogy Caligula császár auripigmentumból aranyat állíttatott elő, de az eredmény kevesebbet ért a reáfordított költségnél (n. h. 33, 22). Az alchimia valódi kiindulási pontja azonban az alexandriai neoplatonikus iskola volt, mely az empirikus és tudományos ismereteket a magia, astrologia és kabbala mystikus tanaival rontotta meg. Az alchimiai műveket többnyire álnév alatt és csak szűk, bizalmas kör számára írták. Suidas szerint Diocletianus császár 296-ban a fellázadt aegyptusiak végleges leigázása czéljából elégettette az arany és ezüst készítését tárgyaló műveiket (peri chmeiaV crusou kai argurou). A legrégibb alchimiai mű, mely napjainkig fennmaradt, a Kr. u. 4-dik századból egy Democritus álnevet használó szerzőtől származik; ezt a művet commentálta az 5-dik században Synesius. Egy alchimiai mű maradt még fenn Hermes Trismegistus álnevű szerzőtől. Az 5-dik században alchimiai munkákat írtak Olympiodorus, Themistius és a gazai Aeneas. A byzantiumi korszak alchimistái közül említendők még az alexandriai Stephanus a 7-dik században Kr. u., kinek peri crusopoiaV cz. művét Ideler adta ki (Phys. et med. Graeci min. 2, 199–253), továbbá Psellus a 11-dik században. A franczia academia kezdeményezésére Berthelot Parisban 1887–88-ban kiadta a görög alchimisták iratait, Collection des alchimistes grecs cz. a., de az alchimiai iratok teljes megértését szerfölött megnehezítik szerzőiknek képekben dús leírása és az általuk használt titokzatos nomenclatura. – Irodalom: Kopp, Gesch, der Chemie, Braunschweig, 1843–47. Gerding, Gesch. der Chemie, Leipzig, 1867. Weitz, Gesch. der Chemie in synchron. Darstellung, Berlin. 1889. E. Meyer, Gesch. d. Chemie, 2. kiadás, Leipzig, 1895. Jagnaux, Historie de la chimia, Paris, 1891. Berthelot, Les origines de l’alchimie, Paris, 1885. – III. Csillagászat l. Astrologia és astronomia. – IV. Csillagászati és mennyiségtani földrajz l. Mathematikai geographia. – V. Ásványtan, mineralogia v. oryctognosia. Egyes ásványok, mint a fegyverek és különböző használati tárgyak készítésére meg az építkezésre alkalmas kövek, továbbá a kősó és egyes fémek már az őskorban magukra vonták az emberek figyelmét. Az emberiség őstörténelmének szokásos felosztásánál épen az ásványi anyag vétetik alapúl, melyet az ősemberek fegyvereik meg szerszámaik készítésére használtak; ezen az alapon különböztetjük meg a kő-, réz-, bronz- és vaskorszakot. A kősó már ősidők óta becses fűszere volt az embereknek: Homerus isteninek nevezte (Ilias 9, 215). Herodotus (4, 181 skk.) említi, hogy Libyában Juppiter Ammon temploma közelében a kősó nagy mennyiségben található. Dioscurides (5, 126) és Plinius (31, 39 skk.) leírták a konyhasónak (alV, sal) a tenger vizéből való előállítását, a mely eljárás igen régi eredetű. Ugyancsak a történelem előtti időben ismerték meg a mészkövet és a mészégetést; a márványt már Homerus említi (Ilias 16, 735). Szobrászati czélokra hófehér márványt használtak, melyek közül a leghíresebb volt a parusi és a penteliconi; a carrarai márvány (marmor Lunense) bányászata is már két évezrednél régibb. Plinius a homoknak három faját írta le és a cementet is említi az építőanyagok között (36, 54 és 55). Egyes kiválasztott kövek az ókorban vallásos tisztelet tárgyai voltak. Az emberek azon hitből indulva ki, hogy az istenek szivesen lakoznak a kövek között, kőoltárokon áldoztak, és ezek későbben a babonás nép szemeiben az istenek személyesítőivé lettek. Ez a kőimádás jelenleg is észlelhető még vad népeknél, sőt nyomai a kereszténységben is megvannak, mint ezt az amulettek használata tanúsítja. Természetes, hogy (mint ezt az őskori leletek is bizonyítják) a fémek közül legelőbb azokat ismerték és használták, a melyek színállapotban fordulnak elő a természetben, milyen az arany, ezüst és réz, és csak későbben ismerték meg és alkalmazták azokat, melyeket kohászat útján kell az érczekből kiválasztani, milyen az ólom, ón, vas és horgany. Alig van nép, melynek már legrégibb történelmében az arany ne szerepelne. Megtaláljuk az arany ismeretét az ékiratokban, az aegyptusi hieroglyphikában, a rigvédában, az Ótestamentumban és a legrégibb görög irodalmi emlékekben. Indiát ősidők óta aranyban bővelkedőnek hívták és ez a téves hit ösztönözte a középkorban Európa népeit a nagy tengeri fölfedező utazásokra. A phoeniciaiak főleg Ophir vidékéről szállították az aranyat, a mely vidék némelyek szerint Africa délkeleti partján, mások szerint Indiában, valószínűleg azonban Arabia déli részében volt. A görögök az aranyat (crusoV, aurum) legelőször Thasus szigetén bányászták, később aranyban dúsnak ismerték az iberiai félszigetet és az agathyrsusok országát, a mai Erdélyt. Az arany után legrégebben ismert fém az ezüst. Az aegyptusi hieroglyphikák az ezüstöt mint fehér aranyat említik, a mi a mellett szól, hogy az ezüstöt későbben ismerték meg mint az aranyat. Aegyptusba a phoeniciaiak hozták az ezüstöt, még pedig Elő-Ázsiából, mely az ókorban igen gazdag volt ezüstben. Európában a legrégibb ezüstbányák Atticában voltak a Laurium hegységben; itt az athenaeiek nagy mennyiségben bányászták az ezüstöt (arguroV, argentum), de ezen bányák a Kr. utáni első századokban már kiapadtak. Az ókori írók mesés adatokat közölnek egyes uralkodók és templomok óriási arany- és ezüstkészleteiről. Plin. n. h. 33, 5. 15. 17, 47. és t. Az arany és ezüst már igen korán mint értékmeghatározók szerepeltek az adás-vevésnél, még pedig kezdetben súly szerint mérték a nemes fémeket; az első aranypénzt Aegyptusban verték a Kr. e. 17-ik században, de általános elterjedést az aranynak és ezüstnek pénz gyanánt való használatában a görögök szereztek, kiknek pénzei a legtöbb helyen mintákúl is szolgáltak. A nemes fémek mellett a legrégebben ismert fém volt a réz (calkoV, aes rubrum), melyet nyujthatósága és szilárdsága miatt fegyverek és szerszámok készítésére használtak. Az Ótestamentum szerint Tubalkain volt az első, ki a fémeket megmunkálta, a görögöket pedig a rege szerint Cadmus phoeniciai királyfi ismertette meg a fémek használatával. Az őskor harmadik szakában a bronz szorította ki a rezet, mert a bronz, mely a réz és ón öntvénye, szilárdabb mint akár az ón, akár a réz. A bronz készítését valószínűleg Indiában találták fel; innen terjedt el a bronz ismerete a phoeniciaiak közvetítésével. Assyriában és Aegyptusban már másfél évezreddel Kr. e. használtak bronzkardokat és eszközöket; egy fél évezreddel későbben, kbl. 1000-ben Kr. e. kezdődött a vas korszaka, de e mellett a bronzipar tovább fejlődött és ennek termékei közül számos kisebb műtárgy és nagyobb szobor napjainkig is fennmaradt. Későbben a phoeniciaiak főként Hispaniából és Britanniából szállították a bronz készítéséhez az ónt (kassiteroV, plumbum album v. stannum). Az ólom (molubdoV, plumbum nigrum) is már régen ismeretes volt, de ez puhasága miatt és mert fölszíne gyorsan élenyül, csak csekélyebb culturalis fontossággal bírt. Homerus és Hesiodus már a sárga rezet is említik (oreicalkoV), mely a réznek (calkoV eruJroV) és a horganynak ötvénye; a tiszta horgany az ókorban ismeretlen volt, a sárgaréz előállításához egy horganyérczet (kadmeia) használtak. Nagyon korán lettek figyelmesekké az emberek az ú. n. drágakövekre is, melyek szép színük, ragyogó fényük, átlátszóságuk és keménységük által tűntek fel. Így Indiában és Aegyptusban már két évezreddel Kr. e. számos drágakövet ismertek, de a nyugati népek ezekkel csak a 7-ik században Kr. e. Onomacritus költeményben énekelte meg a drágakövek igazi és képzelt tulajdonságait. Későbben a görögök a drágakövek megmunkálásában nagy ügyességre tettek szert (l. Gemma). Az ókori népek ipari és művészeti tevékenysége folytonosan gyarapította az ásványokra vonatkozó ismereteiket, de Aristoteles volt az első, ki az ásványokkal tudományos szempontból foglalkozott. Ő az ásványokat két főcsoportba osztotta, kövekre (orukta) és fémekre (metalla). Plinius szerint (33, 31) ez az elnevezés onnan ered, hogy az érczeket egymásutáni járatokban, rétegekben (met’alla) szokták találni. Aristoteles tanítványa Theophrastus írta peri liJwn czímmel az első ásványtani művet, mely reánk maradt; ő használta először egyes ásványok kristályalakjának megjelölésére a crustalloV szót, mely eredetileg jeget jelentett. Az ókor ásványtani ismereteit Plinius foglalta össze a naturalis historia cz. nagy gyűjtő munkájának 33–37. könyvében; ő leírásaiban többnyire figyelembe vette az ásványoknak összes főbb tulajdonságait, így leírta az ásványok alakját, színét, fényét, áltlatszóságát, keménységét, hasadását és súlyát, mindazonáltal nem mindig lehet az általa tárgyalt ásványokat a mai terminologiával összeegyeztetni. Az orvosi szempontból fontos ásványokat Dioscurides és Galenus tárgyalták (l. a vegytanról szóló részt). A byzantiumi korszak ásványtani irodalmában az occultismus és mysticismus vált uralkodóvá és a byzantiumi írók leírásaikba nagyon sok babonát meg mesét kevertek. Ilyen mű pl. Psellus értekezése peri liJwn dunamewn, a melyben a drágakövek magikus hatását ismertette (Ideler, Phys. et met. Graeci min. 1, 244–247). Az ásványtani ismeretek gyarapításához jelentékenyen járult hozzá a bányászat és kohászat művelése. A hellenek a phoeniciaiak hatása alatt kbl. másfél évezreddel Kr. e. kezdték meg a bányászatot, melyet a keleti culturnépek már sokkal előbb műveltek. A rómaiak eredetileg nem foglalkoztak bányászattal, de hódításaik által számos bányának jutottak birtokába. A római birodalom tartományai közül Hellias, Macedonia, Kisázsia, Cyprus, Dalmatia, Dacia (Ampelum = Zalatna és Alburnus major = Abrudbánya–Verespatak), Pannonia, Hispania, Gallia és Britannia gazdagok voltak különféle bányákban. A római köztársaság a meghódított népek bányáit censorai útján rendszerint bérbe adta a legtöbbet igérő vállalkozónak. A bérlők összevásárolt rabszolgákkal és bányamunkára itélt fegyenczekkel (ad metalla condemnati) műveltették a bányákat, és míg munkásaikkal oly embertelenül bántak, hogy nagy részük rövid idő alatt elpusztult (Diodor. Sic. 5, 38), ők maguk gyorsan nagy vagyonra tettek szert. Strabo említi, hogy Hispaniában egyetlenegy bányabérlő negyvenezer rabszolgát foglalkoztatott. Minthogy azonban a bányák bérlői valóságos rablógazdálkodást űztek, későbben a római császárok kincstári kezelésbe vették át a bányákat és egy-egy bányakerület élére comes metallorumot neveztek ki. Plinius leírásai és az archeologiai leletek alapján eléggé hű képet alkothatunk magunknak az ókori bányák műveléséről. A kőzeteket vasékekkel és feszítő rudakkal vájták ki és e munkának megkönnyítése végett a sziklákat előzetesen tűzzel hevítették és azután az izzó kőzetet vízzel vagy eczettel locsolták meg, hogy ezáltal porlaszthatóbbakká váljanak. A bányák szellőztetése végett levegőaknákat készítettek és a szellőzést lepedők mozgatásával igyekeztek elősegíteni. A bányákból a vizet rabszolgák által mozgatott emelőkészülékekkel távolították el (Vitruv. 10, 11), a lefejtett érczeket pedig rendszerint oly módon szállították fel, hogy hosszú sorba állított rabszolgák a bőrzsákokba varrt érczet kézről-kézre adták. A bányák világítására agyagból vagy üvegből készült olaj mécseket használtak és ezen mécsek égésének időtartama szerint történt a dolgozó rabszolgák felváltása. A bányatelepeken végezték a fémek kiolvasztását is. Az érczeket megpörkölték, azután mozsarakban összedarabolták vagy kézi malmokban megőrölték és ezen előkészítés után kúpalakú kohókban megolvasztották. A kohókat fenyőfával vagy faszénnel fűtötték és a tüzet kézi fujtatókkal élesztették. A Kr. utáni 3-ik századtól fogva a bányászat a római birodalom területén rohamos hanyatlásnak indult, mert a császárok nem voltak képesek a távoli tartományokban levő bányákat a barbár néptörzsek támadása ellen megvédeni; a barbárok a bányamunkásokat leöldösték vagy rabszolgákúl magukkal hurczolták, sokszor pedig a bányászok, megunván a kegyetlen bánásmódot, melyben részesültek, önként csatlakoztak a barbár csapatokhoz. A nyugatrómai birodalom összeomlásakor a bányászat itt majdnem teljesen megszünt, a byzantiumi császárság bányái pedig a 7-ik századtól kezdve legnagyobbrészt az arabok birtokába kerültek. – Irodalom: Lenz, Mineralogie der alten Griechen und Römer, Gotha, 1861. Blümmer, Technologie bei Griechen u. Römern, Lepzig, 1884. Neumann u. Partsch, Phys. Geographie v. Griechenland, Breslau, 1884. Hehn, Das Salz, Berlin, 1873. Nies, Die Mineralogie des Plinius, Mainz 1884. Höfer, Histoire de la botanique, de la minéralogie et de la géologie, Paris, 1882. – VI. Növénytan, botanika v. phytologia, (botanh = fű v. takarmány, juton = növény). Kezdetben az emberek csak annyiban érdeklődtek a növények iránt, a mennyiben azoknak rejtélyes gyógyító hatást és más varázserőt tulajdonítottak. Már az ősemberek a lakóhelyükön tenyésző növényeket gyakorlati szempontból megkülönböztették egymástól, mint ez a vad népeknél most is észlelhető. Miként napjainkban, úgy az ókorban is a vadászok, pásztorok, favágók, szénégetők számos növényt ismertek, de a növényekről legtöbbet a földművesek (gewrgoi v. gewponoi), továbbá a gyógyfüveket gyűjtők (rizotomoi) és azokkal kereskedők (jarmakopwlai) tudtak; ez utóbbiak részben anyagi érdekből részben tudatlanságból számos babonát és csodás meséket terjesztettek el a növények felől. Theophrast. 9, 8, 5. Salamon zsidó királyról bölcsességének bizonyítására azt mondja az Ótestamentum, hogy minden növényt ismert, kezdve a czédruson egészen az izsópig, mely a falból nő ki (Királyok könyve 4, 33). Asclepiust a mythus szerint Chiron centaurus tanította a növények és azok gyógyító hatásának ismeretére. Homerus eposaiban hatvanhárom növény nevével találkozunk és ha ehez hozzáadjuk a Hesiodus, Pindarus, valamint a drámaírók műveiben említett növényeket, azt találjuk, hogy az ókori görögök abban az időben kbl. száz növényfajt ismertek. Későbben, miután a korlátlanul megengedett erdőirtás következtében Hellasban egész hegyvidékek kopárakká váltak, a görög államférfiak belátták a helyes erdőgazdaság szükséges voltát és ez a körülmény is hozzájárult a növénytani ismeretek gyarapodásához. A növényekkel philosophiai szempontból már Empedocles és Aristoteles foglalkoztak, de a tudományos növénytannak megalapítója Theophrastus volt. Ez négyszázötvenöt növényfajt írt le, a melyeket részben személyesen látott nagy utazásai közben, részben kereskedőktől és külföldi hadjáratokban résztvett katonáktól szerzett be, részben pedig csak hallomásból ismert. Leirásai hiányosak, többnyire a növények külső alakjára, nagyságára, színére, szagára, ízére és gyógyító vagy mérgező hatására terjeszkedtek ki. Oly növényeket pedig, a melyeket általánosan ismerteknek hitt, a leírás mellőzésével csak egyszerűen megnevezett. Ennélfogva gyakran igen nehéz az általa tárgyalt növények azonosságát megállapítani. Fejtegetéseiben kellő birálatot is gyakorolt, és a hol idegen leirásokra támaszkodott, ezekhez hozzá szokta fűzni ezt a megjegyzést: «ha ugyan igaz (eiper alhJeV touto)». Diogenes Laërtius közlése szerint (5, 2, 36 és 52) Theophrastusnak saját füvészkertje is volt, melyben a növények életét tanulmányozta. Theophrastus az ő munkáiban a fősúlyt a gyakorlati szempontokra fektette; így részletesen írt le egyes technikai müveleteket, nevezetesen ismertette a faszén, szurok, gyanták, növényi olajok, fűszerek előállítását és egyes növények gyógyító meg mérgező hatását. Érdekes észleleteket közölt a növények táplálkozásáról, földrajzi elterjedéséről és betegségeiről; tudta, hogy az egyes vidékek növényzete első sorban az éghajlattól és a talajviszonyoktól függ. Legfontosabb növénytani műve, a peri thV twn jutwn istoriaV biblia ennea (de historia plantarum, libri novem), teljesen fennmaradt, ellenben csak töredékesen van meg egy az elméleti növénytan tárgyaló munkája, a peri jutwn atitwn (de causis plantarum). Theophrastus sok helyes megfigyelése és bőséges növénytani ismeretei daczára nem volt képes a növényeket oly módon természetes rendszerbe foglalni, miként ezt mestere Aristoteles az állatvilággal tette; így pl. műve egy fejezetének czíme «a vadon tenyésző fákról» egy másiké pedig «a folyók, tavak és mocsarak növényeiről»; ebből látható, hogy ő a növények felosztásánál nem azoknak lényeges és valóban jellemző tulajdonságait vette alapúl. A peripatetikus iskola tagjai közül még csak Phanias és Dicaearchus foglalkoztak a növénytan művelésével. Az ezután következő századokban a növénytani irodalom majdnem kizárólag gyógyászati és gazdasági szempontból tárgyalta a növényeket (a földmüvelési és mezőgazdasági műveket l. a Geoponici czikkben). M. Porcius Cato, Varro és Vergilius agronomikus műveiben mindössze kétszáznegyvenöt növényfajt találunk megemlítve, a mi kétségtelenné teszi, hogy a rómaiaknál a növénytan sokkal mélyebb színvonalon állott Theophrastus ismereteinél. A 2-ik században Kr. e. III. Attalus Philometor pergamumi király (Plutarch, Demetr. 20) és a Kr. e. 1. században VI. Mithridates Eupator pontusi király (Plin. n. h. 25, 5 skk.) gyakorlatilag és kisérletileg sokat foglalkoztak a mérges növényekkel, hogy ezeknek hatását megismerjék és a mérgezések ellen védekezhessenek. Gyógyszer- és méregtani műveik elvesztek, de egyes általuk ajánlott gyógyszereket és ellenmérgeket évszázadokon át széltében használtak (l. Mithridatium). Az ókori pharmacologiai írók között a legkiválóbb az anazarbusi Dioscurides, a ki kbl. hatszáz növényfajt írt le. Sok növénytani leírást találunk Galenus műveiben is, a ki szükségesnek mondotta, hogy az orvosok az összes gyógyító és mérgező növényeket ismerjék, még pedig ne csupán a könyvekből, hanem tanító vezetése mellett végzett közvetetlen szemlélet és vizsgálódás alapján. A római írók közül, kik növénytannal foglalkoztak, Scribonius Larguson kívül első sorban Plinius említendő. Plinius az ő 37 könyvből álló nagy encyclopaediájának (melyről unokaöcscse az ifj. Plinius joggal mondotta, hogy opus diffusum, eruditum, nec non minusvarium quam ipsa natura) 12–19-ik könyvében összefoglalta korának növénytani ismereteit és a 20–27. könyvben a növényi eredetü gyógyszereket tárgyalta. Hogy milyen tévhitek voltak egyes növényekről elterjedve, az kiderül Plinius következő szavaiból (n. h. 25, 3): «A régi korban oly csodálatos képességeket tulajdonítottak a növényeknek, hogy ezekről hihetetlen dolgokat közöltek. Xanthus történetíró azt mondja, hogy minden embert, a kit sárkány ölt meg, egy balis nevü növénynyel ismét életre lehet kelteni, mint ez pl. egy Thylo nevű férfival megtörtént. Juba is elmondja, hogy Arabiában egy holt embert valamely gyógyfű segélyével feltámasztottak. Democritus azt állítja, és ezt Theophrastus is elhiszi, hogy van egy oly növény, a melynek érintésére, ha azt bizonyos madár hozza, a fába vágott ék azonnal kiugrik onnan. Noha mi ilyen dolgokat nem hihetünk el, mégis tény, hogy igen sok ember azt állítja, hogy a növényekkel, ha ezeknek tulajdonságait jól ismerjük, úgyszólván mindent el lehet érni.» A Kr. utáni első század második feléből egy alexandriai származású kereskedőnek Arrianusnak (nem tévesztendő össze a nicomediai Arrianusszal) egy igen becses munkája maradt fenn periplouV thV eruJraV JalutthV (a vörös tenger körülhajózása) czímmel. Ez a mű negyvennél több növényi eredetű áruczikk leírását tartalmazza, melyek közül a fontosabbak: bor (oinoV), rizs (oruza), datolya (joinix), sesamolaj (elaion shsaminon), bors (peperi), fahéj (kassia), sáfrán (krokoV), tömjén (libanoV), myrrha (smurna), a styraxfa gyantája (sturax), gyapotszövetek (monach és sindoneV) és ébenfa (ebeninoi dokoi). A nyugat-római császárság utolsó századaiból, valamint a byzantiumi korszakból fennmaradt növénytani és gyógyszertani művek csupán compilatiók és a classikus görög írók, valamint Plinius műveinek kivonatain kívül csak szellemtelen magyarázatokat meg babonás tévhiteket tartalmaznak. Ilyen műnek szerzői voltak a nyugatrómai birodalomban a Kr. utáni 3-ik században Quintus Sevenus Sammonicus és Gargilius Martialis, a 4-ik században Lucius Apulejus és Vindicanus Afer (a ki I. Valentinianus császár idejében comes archiatrorum volt), az 5-ik században Marcellus Empiricus Burdigalensis (a bordeauxi, a ki Gallia flóráját írta le) és Theodorus Priscianus. A byzantiumi irodalomban növénytani leírásokat találunk főként a következő szerzők műveiben: Oribasius, Aëtius, trallesi Alexander, aeginai Paulus, Photius, Nonnus Theophanes, Psellus, Symeon Seth, Nicolaus Myrepsus és Johannes Actuarius. – Irodalom: Kurt Sprengel, Geschichte der Botanik, Leipzig, 1817–18. E. H. F. Meyer, Gesch. d. Botanik, Königsberg, 1854–57. Winckler, Gesch. d. Botanik, Frankfurt a. M. 1854. Langhavel, Botanik der späteren Griechen, Berlin, 1866. Hehn, Culturpflanzen u. Hausthiere in ihrem Übergange von Asien nach Griechenland, Berlin, 1870. Brosig, Die Botanik des älteren Plinius, Graudenz, 1883. – VII. Állattan, zoologia (zwon = állat). Kétségtelen, hogy már az ősember élénken érdeklődött az állatok iránt, mert ezek activ társai voltak az ő passiv növényi és ásványi környezetében. Az ősember a nagy ragadozó állatok ellen védekezni volt kénytelen, viszont más állatokat ő igyekezett hatalmába keríteni, hogy táplálékul vagy ruházatának elkészítésére használja fel azokat. Egyes állatfajokat az ősember meg tudott szelidíteni és háziállataivá alakította át. A vadászat és halászat után az állattenyésztés volt az emberek legrégibb foglalkozása. Hogy mily nagy szerepet játszottak az állatok az ősemberek szellemi életében, kitünik abból, hogy a legrégibb mythusokban az állatok mint az istenségek hordozói, majd kisérői, sőt symbolumai szerepeltek; másrészt az isteneknek állatokat áldoztak. A legrégibb ázsiai és aegyptusi szobrokon meg képeken is találkozunk állatok ábrázolásával és az állatmesék is ősrégi eredetűek. Az Ótestamentum sok állatot említ, sőt csoportokba is osztja azokat, de ez a beosztás még nem tudományos jellegű. Az ókori írók műveiben a görögök házi állataiként említtetnek a juh, kecske, sertés, szarvasmarha, továbbá a kutya, a ló, szamár és öszvér. Anacreon szerint (35. fr.) a ló és szamár keresztezését a mysiaiak találták fel. A görög írók a tevét is gyakran emlegették, még pedig úgy az egy- mint a kétpúpút. A házi szárnyasok közül a tyúk Perzsiából került a görögökhöz, legalább Aristoteles még perzsa madárnak nevezi. A hellenek jól ismerték ezen állatfaj harczias természetét és a kakasviadalok kedvelt mulatságaik közé tartoztak; a rómaiak ezenfelül még fürj- és fogolyviadalokat is rendeztek. Plin. n. h. 11, 112. Igen kedvelt, sőt a rómaiaknál szent szárnyas volt a lúd; a libákat hizlalták és a hízott lúd máját becses csemegének tartották. Plin. n. h. 10, 27. A házi szárnyasok között említtetnek még a kacsa és a galamb; díszmadarakként tartották a pávát, hattyút és gyöngytyúkot, vadászatoknál pedig a sólymot és vércsét használták fel. Az ismert állatfajok száma különben azért sem lehetett nagy, mert a földnek csak kis része volt ismeretes. A majmoknak több faját írták le, de ezek között nem találjuk az emberszabású majmokat. A rovarevő emlősök közül ismertek voltak a vakond és sűndisznó; a rágcsálók közül a nyúl, egér, patkány, mókus és hód; a kérődzők közül a szarvas, őz, antilop, iramszarvas és bölény; a ragadozók közül a medve, farkas, hiéna, róka, továbbá az oroszlán, tigris, párducz és hiúz. A ragadozó emlősök közül ismerték még az ichneumont; ezt a régi aegyptusiak szent állatként tisztelték és szobraikon meg faldiszítményeiken is gyakran ábrázolták, mert azt tartották róla, hogy a krokodilusok tojásait pusztítja, sőt belopódzik az alvó krokodilusok szájába és átharapva torkukat, megölik azokat. Athenaebe a tigris legelőször mint Seleucus király ajándéka került, Romába pedig Pompejus hozta az első példányt. Caesar idejében került az első zsiráf Romába. Az elefántnak Aristoteles még csak ázsiai faját ismerte, az afrikai elefántot a púnok hozták először Italiába; Pliniusnál már megtaláljuk az elefántok szelidítésének, valamint mutatványaiknak leírását (8, 3 és 4). Az orrszarvú legelőször 58-ban Kr. u. került Romába és Domitianus uralkodása idejében már nilusi ló is szerepelt a circusban. A vizi emlősök közül az ókorban ismertek voltak a fóka és delfin, a melyet Plutarchus után emberszerető állatnak (zwon jilanJrwpon) neveztek, mert azt hitték, hogy az állatok közül egyedüli önzetlen barátja az embernek. Az ókorban általában el volt terjedve az a hit, hogy a delfín igen kedveli a zenét, embereket v. emberi hullákat a partra szállít, fürdőző gyermekeket hátára vesz, a hajósokat figyelmezteti a fenyegető veszélyekre. Plinius (n. h. 9, 7–10) részletesen leírta, hogy Gallia déli partvidékén miként segédkeztek a delfínek a halászoknak, a mennyiben a halakat a hálók felé űzték és ezért a szolgálatukért jutalmul nemcsak a hálókból kiugró halakat kapták, hanem borba mártott kenyeret is. Ezeket a följegyzéseket az ujkorban alaptalan meséknek tartották, míg hiteles megfigyelések, nevezetesen Beneden jeles belga zoologus közlései kétségtelenné tették, hogy a delfín tényleg szelíd és tanulékony állat, és hogy a delfínek meg a halászok között egyes vidékeken valóban mintegy pajtáskodó viszony áll fenn. A denevért Plinius kivételes madárnak mondja, a mennyiben az egyetlen szárnyas állat, mely élő fiókokat szül és azokat emlőiből szoptatja (11, 8). A madarak közül az ókorban jól ismerték az Európában honosokat, így számos éneklő madarat, a hollót, varjút, szarkát, sast, továbbá sok vizi madarat. Az indiai papagályt már Aristoteles leírta, úgyszintén a struczmadarat, mely későbben az állatviadalokban is nagy szerepet játszott. A halak és rákok iránt főleg gastronomiai szempontból érdeklődtek; ismerték a repülő és villamos halakat is. A római császárság idejében halastavakat és madárgyűjteményeket (piscina, aviarium) rendeztek be (Plin. 9, 80 és 81), de már Alexandriában a museummal kapcsolatosan nagyszerű állatseregletet tartottak fenn. Hiányosabbak voltak az ókorban a hüllőkre és kétéltüekre vonatkozó ismeretek. Jól ismertek egyes kígyófajokat, békákat, teknősbékákat és gyíkokat, köztük a kameleont is; krokodilusok a római cirkusban is szerepeltek. Aránylag jól ismerték a fejlábúakat, köztük a tintahalat (sepia); kevesebbet írtak a csigákról; ezeknek egyes fajait csemegeként tenyésztették. Plin. 9, 82. A kagylók közül ismerték a gyöngykagylót és osztrigát; ez utóbbit mint becses csemegét igen kedvelték és tenyésztették is. Plin. 9, 79. Több helyen, mint pl. Bordeaux és Poitiers közelében, ma is láthatók ilyen ókori osztrigatelepek nyomai. A rovarokkal kicsinységük miatt kevesebbet foglalkoztak és a kisebb rovarokról meg férgekről azt hitték, hogy ezek ősnemzés útján keletkeznek. Plin. 11, 37. 38 és 39. Aránylag jól ismerték a szarvasbogarat, Sz.-Jánosbogarat, méhet, darazsat és hangyát, míg a lepkéket csak általánosságban említették. A selyemhernyót, melyet a chinaiak már ősidők óta tenyésztették, az európai népek csak hírből ismerték. Jól ismertek voltak a tücsök, a légy, a bolha, poloska és tetű. Ismerték továbbá a pókokat és a skorpiót, ellenben a férgek közül csak a földi gilisztát és némely bélférget. A tüskebőrűek közül a tengeri csillagzatot írták le. A spongiáról az ókori írók azt mondották, hogy az állat- és növényvilág közti határon levő lény. A korált említették ugyan, de a természetével nem voltak tisztában; «tempore durescit, mollis fuit herba sub undis» mondja a korálról Ovidius (metamorph. 15, 416). Az ókori írók számos képzelt mesés állatot is emlegették, ilyenek a sárkány (Plin. 8, 12. 13 és 22), a chimaera, a phoenixmadár. Tudományos szempontból legelőször a görög természetbölcselők foglalkoztak az állatokkal. Pythagoras már felismerte azon elterjedt nézet téves voltát, mely szerint alsóbb rendű állatok ú. n. ősnemzés útján, vagyis rothadó szerves anyagokból keletkeznek, és azt hangoztatta, hogy élő állat csakis élő állattól származhatik. Tanítványa Alcmaeon már rendszeresen bonczolt állatokat és az első volt, ki fölismerte, hogy a lélek székhelye az agy. Empedocles is sokat foglalkozott állatok bonczolásával és ő fedezte föl a belső fül labyrinthusát (koclkwdhV condroV); nála már az evolutio eszméjével is találkozunk. Anaxagoras szintén hangsúlyozta, hogy az állatvilág fejlődése fokozatosan történt; ő fedezte föl, hogy a halak kopoltyúikkal lélegzenek. Democritus állatfejlődési vizsgálatokat végzett. Xenophanes a hegyekben és bányákban talált megkövesedett tengeri halakat és kagylókat vizsgálta és ezen leletekből arra következtetett, hogya szárazföldet hajdan tenger borította. A tudományos állattan megteremtőjének azonban Aristoteles tekintendő. Ő behatóan foglalkozott állatok megfigyelésével és összehasonlító bonczolatokkal; a vizsgálataihoz szükséges anyag beszerzéséhez bőkezűen támogatta őt volt tanítványa Nagy Sándor. Plin. 8, 17. Az állatok leírásánál az emberből indult ki, mint a legjobban ismert állatból (o d’anJrwpoV zwon gnwrimwtaton hmin ex anagkhV estin). Embert azonban sohasem bonczolt és azt mondotta, hogy az ember belső szerveit nem lehet pontosan megismerni, hanem azokra csak az emberhez hasonló állatok bonczolásánál szerzett tapasztalatokból lehet következtetni (hist. animal. 1, 16). Megértette, hogy a növény- és állatvilág egy fokozatosan mindinkább tökéletesedő fejlődési lánczolatot képvisel, melynek legfelsőbb fokát az ember foglalja el, a ki társas állat (o anJrwpoV esti zwon politikon). Az embert azonban isteni eredetűnek, a teremtés központjának tartotta, a kinek kedvéért van minden más a földön (anthropocentrikus és teleologikus világnézlet). Aristoteles szerint a növényeknek is van lelkük, de ez csupán táplálkozásra meg szaporodásra képesíti őket, az állatok érző és önkéntes mozgásra képesítő lélekkel is bírnak, az embernél pedig ezekhez még a gondolkodó ész is hozzájárul. Egy nagy tévedése volt Aristotelesnek, hogy szemben a már Alcmaeon által kifejezett helyes nézettel, a mozgás, érzés, akarat meg értelem központjának a szívet tartotta, melyet a test acropolisának mondott, míg az agyat vértelen és hideg szervnek hitte, mely a szív lehűtését eszközli. A légzésről szintén tévesen azt vélte, hogy ennek czélja az állatok belső melegének mérséklése (a physiologia további fejlődését l. a Galenus czikkben). Egy másik nevezetes tévedése az volt, hogy ellentétben Pythagoras tanával hitt az ősnemzésben (abiogenesis, generatio spontanea); ez a tévedés azután Aristoteles nyomán a Kr. u. 16-ik századig uralkodott, addig t. i., míg Harvey a nagy angol physiologus, a vérkeringés fölfedezője, be nem bizonyította a generatio spontanea lehetetlenségét és kimondta ezt a fontos természeti törvényt: Omne vivum ex ovo. Aristoteles fejlődéstani vizsgálatokat is végzett állatokon, megfigyelte a tyúk embryonalis fejlődését és leírta, hogy abban legelőször a pontszerűen lüktető szív (stilmh kinoumenh, punctum saliens) fejlődik. Aristoteles fennmaradt állattani munkái közül legfontosabb a peri zwwn istoriaV (historia animalium). Ez a korszakalkotó mű Plinius szerint 40 könyvből állott, de ezekből reánk csak tíz maradt. Fennmaradtak továbbá peri zwwn moriwn (de partibus animalium, az állatok szerveiről) 4 könyvben, peri zwwn genesewV (de generatione animalium, az állatok nemzéséről) 5 könyvben; továbbá kisebb természettudományi értekezéseit, az ú. n. parva naturalia közül állattani themát tárgyalnak peri thV koinhV twn zwwn kinhsewV (de communi animalium motu, az állatok mozgásáról általában) és peri zwwn poreiaV (de animalium incessu, az állatok járásáról). Aristoteles kbl. ötszáz állatfajt írt le és leírásaiban, melyek általában véve megbízhatóbbak mint a többi ókori írókéi, figyelmet fordított az állatok alakjára, nagyságára, belső szerveire, táplálkozására, szaporodására és földrajzi elterjedésére. Az állatok egész szervezetét és lényeges tulajdonságaikat véve alapul, az állatvilágot egy természetes rendszerbe foglalta, a melynél tökéletesebbet csak 1812-ben sikerült megalkotni, a midőn t. i. Cuvier közölte az ő uj rendszerét, mely némi javításokkal jelenleg is az uralkodó systema. Aristoteles az állatvilágot két főtörzsre osztotta, és mindegyikben négy-négy főosztályt különböztetett meg. Rendszere a következő: I) ’´Enaima, vérrel bíró állatok (Aristoteles csak a piros vért ismerte), ezek a gerinczes állatok: 1) zwotokounta en autoiV, eleveneket szülő, vagyis emlős állatok; 2) orniJeV, madarak; 3) tetrapoda kai apoda wotokounta, négylábú és lábnélküli tojó állatok, vagyis hüllők és kétéltüek; 4) icJueV, halak, ebben a csoportban tárgyalta, de a halaktól megkülönböztette a vízben élő emlősöket is. II) ’‘Anaima, vérnélküli állatok, vagyis helyesen mondva színtelen vérű, gerincztelen állatok: 5) malakia, lágytestüek, fejlábú állatok; 6) malakostraka, lágy héjjal bíró állatok, a rákok; 7) entoma, izelt testüek, ide osztotta be a rovarokat és a férgeket; 8) ostrakodermata, pánczélos bőrűek, ide sorolta a csigákat és tüskebőrűeket. A következő évszázadokban állattani műveket írtak a carystusi Antigonus, a mauretaniai Juba és Trogus Pompejus, de Aristoteles után az ókori állattan színvonala nemcsak nem emelkedett, hanem tetemesen alászállott. Plinius a naturalis historia négy könyvét, t. i. a 8–11. könyvet szentelte az állattannak. Aristoteles nyomán ő is elhitte a generatio spontanea létezését (10. 86. 87 és t.). Számos író műveiből merítette leírásait, és ezek közé a kellő bírálat nélkül sok mesét és lehetetlent is fölvett. Plinius és az ő nyomán a későbbi zoologiai írók is, a kiknek művei többnyire Aristoteles meg Plinius munkáinak kivonatolásából és magyarázgatásából állottak, az állatokat, eltérve Aristoteles természetes rendszerétől, egyes lényegtelen tulajdonságaik alapján osztályozták, nevezetesen a következő három főtörzset különböztették meg: szárazföldi, vizi és repülő állatok (animalia terrestria, aquatilia és volatilia). Említést érdemel még a Kr. u. 3-ik században Aelianus, a kinek 17 könyvből álló, peri zwwn idiothtoV (az állatok tulajdonságairól) cz. munkája számos, azóta elveszett zoologiából tartalmaz érdekes idézeteket. Kbl. egy évezreddel későbben ezen mű alapján írta meg Manuel Philes hasonló czímű tankölteményét, a mely 119 szakaszban 2015 trimeterből áll. Az egész középkoron át széltében olvasott állattani mű volt a physiologus cz. munka (l. az Epiphanius czikket). Állattani ismeretek foglaltattak a vadászatot tárgyaló művekben is, melyek főleg a vadászkutyák és sólymok tenyésztését tárgyalták. Az első ily nemű irat Xenophon kunhgetikoV cz. műve volt. Ilyenek voltak még az Oppianusnak tulajdonított halászati és vadászati tanköltemények: alieutika (halászat), kunhgeitika (vadászat), ixeutika v. orniJiaka (madarászat). Hasonló jellegű művet írt a vadászatoknál hsznált sólymokról Demetrius Pepagonenus byzantiumi udvari orvos a Kr. u. 13. században. – Irodalom: Carus, Gesch. d. Zoologie, München, 1873. Watzel, Die Zoologie des Aristoteles, Reichenberg, 1882. Miller, Das Jagdwesen der alten Griechen u. Römer, München, 1883. – VIII. Orvostudomány l. Orvosok.